A szív jelez

A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:

– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

A tenyér

– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.

A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.

– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.

– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.

– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:

– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.

– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.

– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:

– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.

– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.

Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:

– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.

Anna elmosolyodott.

A tenyerébe nézett.

És tudta: a mese folytatódik.

Fiora, az életmentő

Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.

Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.

A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.

– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.

És akkor ő megjelent.

Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.

A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.

Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.

Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...

...Fiora összeesett.

A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.

– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!

Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.

Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.

Az állatorvos csendben ment oda hozzá.

– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.

Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.

Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.

– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.

A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.

Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.

Hetek teltek el.

A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.

A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.

Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.

Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.

És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –

…valami történt.

Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.

És ott állt Fiora.

Fényesen ragyogott.

Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.

Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Fiora...? – suttogta.

A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.

Pont oda, ahol az ő helye volt.

És Katy szívében megszólalt valami:

„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.

Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”