A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 31., csütörtök

Az írás bennem él



Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.
Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.
Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.
És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

2025. július 30., szerda

Boldog család


Nevetés száll a nappaliban,
kéz a kézben, szív a szívben,
melegség árad minden sarokba,
itt vagyunk, együtt, boldogan.

Az otthon illata lágyan ölel,
a szeretet gyertyája sosem alszik el,
a szavak nem kellenek,
mert minden tekintet mesél.
Gyermekarcok fénylenek,
mosolyuk a napfény tánca,
együtt építjük a világot,
hol a szív sosem magányos.
Itt vagyunk, s ez elég,
minden perc ajándék,
boldog család vagyunk,
s szeretet a kötelékünk.

Mesél a tenger



A szikla vagyok, hol megpihen a csend,
A tenger mesél – és én hallgatom bent.
Napfény simogat, vállamon ragyog,
A hab csókjától lassan ringatózom.
Szívem a part, ott nyílik az Égre,
A tenger lélegzik selymesen zenélve.
A hab s a szél együtt susognak,
És bennem a csend lágyan megpihen.
Nem vagyok más, csak része a dalnak,
A szél hajamba puha csókot ad.
Testem a szikla, lelkem a sóhaj,
S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.
Most itt vagyok, s minden elcsitul,
A napfény ringat, álomként elindul,
Velem a víz, az Ég, a csillagok –
A világ ma bennem selymesen ragyog.

Szívbe égett barátság




Csendben ülünk, a szél is hallgat most,
Könnyünkben tükröződnek régi csillagok.
Nem kell beszélni, elmond mindent a szem,
Barátságod őriz, míg e világon élek.
Ha jön a vihar, s a szívem félve ver,
Te fogod kezem, elcsitul bennem, s újra ott lesz a csend.
Nevetünk, sírunk, szél sodor dalokat,
Lelkünkben születik ezer pillanat.
S bármerre sodor is az élet,
Barátságunk már rég a szívünkben égett,
Mint ősi láng, mi sosem halványul el,
Örök fényként bennünk él tovább.

2025. július 26., szombat

A látás ajándéka



Ezidáig aludtam.
Csukva volt a szemem.
Nem láttam.
Vak voltam.
Elnyelt az elvárások mindennapja.
És közben nem vettem észre,
hogy minden, amit kerestem –
már itt volt.
Nem máshol.
Itt.
Körülöttem.
Bennem.
Kinyitottam a szemem.
Nem volt könnyű.
Szúrt a fény,
égetett az igazság.
Sokáig nem akartam látni,
mert fájt,
mert féltem.
De most már nem.
Most már látok.
És nem fáj.
Elfogadom.
Szeretem.
Azt, ami van.
Azt, aki vagyok.
Azt, ami körülölel.
Megállok.
Csak egy pillanatra –
de abban minden benne van.
Ma reggel a kedvenc fámon
egy tarka szarka köszöntött.
Néztem.
Ő boldog volt.
A madarak a kertben dalolnak,
a szél susog,
suttog titkokat a fák leveleinek.
A Nap aranyfényben ragyog.
Mollykám boldogan hencsereg a fűben.
Ő is látja.
Ő is tudja.
Ez az öröm.
Ez a látás.
Ez az élet.
Az arcomat simogatja
a nyári szellő,
és már nem kellenek a szavak.
A csend beszél.
Minden beszél.
A csend most már nem üres –
tele van élettel.
És én látok.

Csak halkan...



Ma nem kell ragyogni,
ma nem kell szólni sem.
Ma a csend a tanítás,
a Lélek halkan üzen.
Szemed mögött csillag alszik,
testedben az Ég remeg,
nem vagy gyenge, csak most épp
a Mindenség lélegez veled.
Egy fátyol hullt rád lágyan –
nem búcsú, csak ölelés.
Ismersz minden árnyat,
s pihenni is tudsz: ez a békesség.
Nem kell már menned sehová,
a válaszok belül ringnak.
Az igazi fény sosem kiált,
csak jelen van… benned. Halkan.

A fehér virág



A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.
– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.
– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.
Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.
– Mint én? Egy virág?
– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.
A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.
– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.
Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.
– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.
– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.
– Megvársz, míg lemegyek?
– Persze. Nem sietek sehová.
A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.
– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.
– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.
– Lehet, hogy bénán csinálom.
Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:
– Nem bénán. Csak… igazin.
Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.
Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.
– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.
Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.
– Ezt most hogy érted?
– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.
A lány ránézett, huncut mosollyal.
– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.
– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.
– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.
Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.
– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.
Ádám nevetett.
– Ez bók, ugye?
– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.
A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:
– Most… szabad megcsókolhatlak?
Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.
– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.
Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.
Epilógus – három év múlva
Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?
Ádám nevetett.
– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.
– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.
Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:
– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.
Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.

2025. július 20., vasárnap

Az igazi Léna



– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.
– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.
Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.
Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.
Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.
– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.
– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.
– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.
Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.
Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.
– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.
– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.
De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.
Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:
– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.
Barnabás csak ennyit felelt:
– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.
– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.
Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.
Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.
És ez sokkal szebb volt mindennél.

2025. június 19., csütörtök

Tánc az esőben



Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.
– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.
Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.
– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.
Tomika bólintott.
– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.
Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.
– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.
A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.
– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.
Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.
A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.
– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!
Jutka mama felnevetett.
– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.
És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.
– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.
Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:
– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.
Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ha kérhetek... /lélekvers/



Ha kérhetek,
csak annyit kérek:
hadd legyek mindig csend –
és önmagam.
Hadd maradjak nyugodt,
mint hajnalban a tó,
melyet nem fodroz sem vihar,
sem szó.
Ne billentsen ki sem ember,
sem zaj,
legyen bennem az egyensúly,
mint hegygerincen a Nap,
mikor még nem süt –
csak van.
Adni tudjak – mindig,
ha valakinek kell.
Ha csak egy mosoly,
egy ölelés,
egy halk: jól vagy? –
legyen belőlem kenyér.
Barátokat, tiszta szívűeket,
akik nem formálni akarnak,
csak látni,
ahogy vagyok –
és szeretni.
Ne vegyenek,
hozzátegyenek.
Mint harmat a virághoz,
napfény a fűhöz –
csak úgy.
És ha lehet…
egy helyet is kérek,
hol nincs más,
csak fák, madarak
és a szél.
Hol a csend nem magány,
hanem ölelés.
És ott legyek én –
és Mollyka, a kiskutyám.
Ahol az élet már nem álom,
hanem valóság.

2025. június 14., szombat

Az interjú



– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.
– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.
– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?
– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.
Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.
Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.
Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.
A titkárnő benézett a terembe.
– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?
– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.

2025. június 11., szerda

Az új otthonom


Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.
A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.
A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.
És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.
Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.
Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.
És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.
Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.
Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.
A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.
És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

2025. június 10., kedd

A lila virág (100 szavas novella)



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.
– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.
– Mitől?
– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.
– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.
Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.
Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.
Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.
A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.
Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

Égnek nyíló virágok



A távoli hegyek sötét kontúrja még alszik az égre boruló pirkadat alatt, de már ott lüktet bennük a fény születésének ígérete. A csúcsok mögül előbújó nap első sugarai lassan átszűrődnek a sziklák résein, mintha a világmindenség titkát próbálnák felfedni – egy pillanatot, ahol a csend és a fény egymásba olvadnak.
Odalent, egy smaragdzöld teknő ölelésében rejtőzik egy tó – tükre még mozdulatlan, mint aki őrzi a csillagok utolsó álmát. Körülötte lankák gördülnek le a hegy oldalán, a nyári fű aranyszálai hajladoznak a reggeli szél szelíd ujjai alatt.
A tekintetem egyre közelebb ereszkedik, s ott, a fény irányába forduló lejtőn – mintha angyalok hintették volna el őket – csillámló virágok nyílnak. Fehér szirmaikon harmatgyöngyök ülnek: apró csillagok, melyeket az ég felejtett rajtuk hajnalra. Ritka és védett szépségek ők, a természet halk imái, melyek nem harsányak – csak tiszták és igazak.
Lélegzetvételre késztetnek. Ahogy föléjük hajolok, nemcsak a Föld illatát érzem, hanem valami ismeretlenül ősit is: egy érzést, hogy valaha már láttam őket. Talán álmomban, talán egy másik időben – vagy ott, ahol a lélek nem ismer határokat.
Egy virágot sem szakítanék le – nem tudnám megtenni. Ezek nem nekünk nyílnak, hanem az Égnek. Ahogy nézem őket, egy darabjuk belém költözik, és ahogy közeledem hozzájuk, úgy közeledik a csend is hozzám – egy emlékezés, hogy az élet legszebb pillanatai azok, amelyeket nem lehet birtokolni, csak csodálni.

Emlékek



– Mit keres egy uborka a sivatagban? – kérdezte a lány.
– Amit te – súgta a szél.
Táncolt tovább. A Nap perzselt, mégis mámoros béke lengte körül.
– Test, Lélek és víz.
– Az emlékek – javította ki a hang.
Egyetlen zöld uborka állt a homokban. Friss volt, eleven. Nem illett oda.
Megérintette. Lüktetett. A Föld megremegett, homokból ezernyi uborka bújt elő.
A lány hátrált, lélegzete elakadt.
– Mi ez? – kérdezte meglepetten.
– Az emlékeid. Mind, amit kisírtál, most felszínre tört.
Az uborkák lángra gyúltak – élettel, mámorral. Illat, szín, lepte el a végtelen homokot.
A lány nevetve táncolt tovább.
Most már tudta: az emlékektől nem kell többé félnie.

Pünkösdi lehelet



A csendben lágy szél ébred –
Isten Lelke útra kel.
Végigsuhan a nyitott szíveken,
s ott marad, ahol béke terem.
Tűz lobban, mely nem perzsel,
lángja tisztít, nem éget,
könnyet csal a szemekbe,
s feloldja a régi terheket.
Ott állsz, ahol már nincs beszéd,
csak a csend imádkozik benned.
Ahol a Lélek szárnyra kel,
ott minden seb gyógyulásra lelhet.
Pünkösd nem csupán ünnep –
hanem szíved mélyén születő ébredés.
Egy pillanat, mikor megérted:
nem vagy egyedül – Isten benned él.