A zöld csönd

Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.

www.muzsakkonyvtara.hu

Belső valóság

Illúziók és belső valóság rétegei mozdulnak el. Van ebben fájdalom, mély, húzódó, mégis ott lüktet benne valami nagyszerű, mert igaz. A régi identitások, mint elhasznált ruhák, lassan lecsúsznak a vállról. Ami eddig védett, most már szorít. A tekintet hátrébb lép, és kívülről látja azt, ami éppen van, mintha egy üvegfal mögül figyelném önmagam, tisztán, torzítás nélkül.

A figyelem eloldódik az emlékektől és a vágyak zajától is elcsendesedik. Szembenézés történik az élettel, amelyet élek, azzal, amit a pillanatban valójában hordozok, és azzal is, amit addig ügyesen megkerültem.

Ami kimaradt, az most érkezik meg: ez bizony fájdalommal is jár. Lassú és kérlelhetetlen, mint amikor a bőr alá kerül a hideg, és semmi sem tereli el róla a figyelmet. A felismerés eléggé éles, eléggé tiszta, hogy már ne lehessen visszafordulni, és ez a legnehezebb pont, ahová az ember eljuthat.

A régi kapaszkodók elengednek, a megszokott magyarázatok elporladnak, és amit korábban biztonságnak hittem, hirtelen csak díszletnek látszik.

Utána sem jön rózsaszín felhő, jutalom, megkönnyebbülés. Inkább üresség. De ez az üresség azért van, mert minden letisztul. Az illúziók kifutnak belőle, mint a festék a vízből, és marad a csupasz valóság: egyszerű, nyers, dísztelen. Olyan, mint egy szoba, amelyből mindent kivittek, és a falakon látszanak a képek helyei, mégis csend van, végre csend.

Ebben a csupasz térben idő kell. Idő, amíg megismerjük a valódi, igaz önmagunkat. Azt, aki eddig is ott volt, csak rétegek alatt, szerepek mögött, elvárások között, múltban és vágyban szétszórva. Az igazi önmagunk lassan előlép, finoman. Meglátjuk igazi arcunkat a tükörben, azt, akit eddig nem ismertünk. Sok idő kell hozzá, de megtörténik: a rétegek alól előlép a tiszta önvalóm.

www.muzsakkonyvtara.hu

A tükör ára

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.

Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.

– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.

A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.

– Bence! – ordította. – Bence, felelj!

Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.

Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.

Júlia közelebb ment.

– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.

A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.

– Szia, anya – mondta.

Júlia keze a szája elé kapott.

– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.

– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.

– Miféle ár?

– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.

Júlia nyelt egyet.

– Akkor én átmegyek. Te kijössz.

– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.

Júlia ökölbe szorította a kezét.

– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.

– Biztosan ezt akarod, anya?

– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.

A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.

Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.

Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.

Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:

„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”

Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.

www.muzsakkonyvtara.hu

A múlt és a jövő találkozása

Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá.

A fény egyszer csak megváltozott.

A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak.

A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett.

– Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos.

Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte.

– Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz.

A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.

– Megijedtem – vallotta be. – Azt hittem, valami baj történt. Olyan érzésem volt, mintha ki lennék emelve az időből.

– Pontosan ez történt – felelte. – Egy pillanatra félreállt az idő.

Leültek egymással szemben. A fény nem tűnt el, körülvette őket, mintha egy külön térben lennének.

– Te tényleg én vagyok? – kérdezte a huszonéves. – Mármint… így? A jövőben, ilyen vagyok?

– Igen. Csak én ötvenhárom éves vagyok – bólintott. – És most olyasmit mondok, amit most még nehéz lesz elfogadnod.

A másik elhallgatott, figyelt.

– Eredetileg harminckét éves korodig akartál itt maradni a földön – hangzott el csendesen. – Akkor úgy érzed majd, már nem bírod tovább. A lehető legnehezebb utat választottad. Nem véletlenül. Később megérted, miért volt így minden jó. Egy betegség vitt volna el, lassan, kimerítően. Feláldozod magad a családodért és másokért. Mindig csak adsz, erődön felül is. A tested elfárad. A szeretet nélküli környezet elszívja az erődet.

A fiatalabb arca megfeszült.

– Ez… bennem tényleg ott van – mondta halkan. – Néha érzem, hogy elfáradok az életben.

– Tudom – érkezett a válasz. – De változtatsz rajta. Meghosszabbítod a földi létedet. Nem csodával, hanem döntésekkel.

– Milyen döntésekkel? – kérdezte gyorsan. – Mondd el, kérlek. Mit csinálok most rosszul?

Egy pillanatnyi csend után érkezett a válasz.

– Az a gond, hogy mindent magadra veszel. Azt hiszed, mindenért felelős vagy, mindenkit meg kell értened, mindenkit meg kell tartanod. Közben nem figyelsz magadra. De mindez nem rossz. Te ilyennek születtél.

– De ha elengedem őket, akkor ki segít nekik? – kérdezte a huszonéves.

– Nem arról van szó, hogy ne segíts – hangzott el nyugodtan. – De magadra is gondolj.

A fiatalabb lesütötte a szemét.

– Félek, hogy önző leszek.

– Nem leszel önző – jött a válasz. – Csak végre jelen leszel a saját életedben.

– És mi lesz velem később? – kérdezte halkan. – Mivel foglalkozom? Ki leszek?

Az idősebb Aurorának mosoly jelent meg az arcán.

– Tanítani fogsz embereket. Nem úgy, ahogy most gondolod. Nem módszerekkel, nem tananyaggal. A jelenléteddel, a sok tapasztalatoddal, amely később tudatossággá érik.

– Ezt most még nem értem – rázta meg a fejét.

– Tudom. Ez maradjon meglepetés.

Csend lett.

– Akkor még dolgom van itt a földön. Nem csak a gyermekeimet felnevelni, más is? – kérdezte végül.

– Így van. Sok embernek adsz majd hitet, önbizalmat – hangzott el. – De már nem egyedül teszed. Én, a jövőbeli éned, mindig veled leszek. És tudd: nagyon, nagyon szeretlek.

Felálltak. Az ölelés most már könnyű volt, szeretettel teli.

– Köszönöm szépen – suttogta a fiatal Aurora.

Az idős büszkén nézett rá. Tudta, még poklok pokla vár rá, de kibírja, mert erős, és csupa szeretet.

A fiatalabb alak lassan fénnyé vált, majd feloldódott a szobában.

Aurora visszaült a fotelbe. A lámpa fénye másként világított. Fényesebben. A szobában újra csend volt.

Tudta, most segített. Hogy kibírja a fiatalabb énje a nehézségeket, és átadott a jövőből annyi szeretetet, ami elég lesz a nehéz időszakban. Ezért jött.

Szeretetért.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/646-a-mult-es-a-jovo-talalkozasa-aurora-amelia-joplin

A csengő

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.

Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.

Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.

A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat elé. Nem sietett. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.

Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.

Odaszólt bátortalanul a férfihoz:

– Ott felejtette – mondta halkan.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Így akartam. Pont így.

– Kinek szánta?

A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.

Évike lenézett a csomagra.

– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?

A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.

– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.

Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.

– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.

Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.

– Igen. Mindig – mondta végül.

Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.

– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.

– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.

Évike megrázta a fejét.

– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.

A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.

– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.

Évike a csengőt felé nyújtotta.

– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.

A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.

Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.

– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.

Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.

Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.

A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Karácsony napja volt, szent este.

Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.

Eszmi, a csillagfa angyala

Eszmi még alig volt több fényből született szelíd rezdülésnél, amikor Isten magához hívta, és kedvesen szólt hozzá: – Eszmi, egy feladatot bízok rád. Ültess egy fát. Nem akármilyet: egy Csillagfát. Olyan fát, amelyben minden fény egy-egy lélek reménye, tisztasága és ereje. Gondozd nap mint nap, szeretettel, ahogy csak egy angyal tud szeretni.

Eszmi két kezébe fogta a piciny, fénylő magot, és a mennyei kert egyik hófehér tisztásán elültette. A mag csendesen fölfénylett, az angyal pedig minden reggel és este hozzá hajolt. Rásimította gondoskodását, énekelt neki, s a fa lassan növekedni kezdett. Évek múltak el, a csillagok száma pedig egyre nőtt az ágakon. Némelyik finoman pislákolt, másik ragyogva lobbant fel, de mindegyik Eszmi szeretetéből született. Ő sosem fáradt el; az angyali türelemből és tisztaságból épült. A gondoskodás lett a létezése, s a Csillagfa mindezt hálás fénnyel viszonozta.

Egy napon Isten ismét magához hívta: – Eszmi, eljött az idő. Karácsony estéjén a fát le kell vinned a Földre. Sok lélek készen áll rá, hogy megváltoztassa az életét. Egyetlen csillag magában hordozza az isteni szeretet minden összetevőjét. Aki befogadja, meg tudja változtatni az életét, abba az irányba, amelyre vágyik. Ez a te feladatod: juttasd el a fát azokhoz, akik meg tudják nyitni a szívüket.

Eszmi örömmel fogadta a küldetést. Karácsony éjjelén a Csillagfa ágai megnyíltak, és az angyal óvatosan a Földre ereszkedett vele. A hó puhán érintette apró lábait.

Az első csillagot egy idősebb hölgynek vitte. Egy nőnek, aki sokat látott és sok mindent megélt; hosszú idő óta úgy érezte, fénye talán már nem elég erős ahhoz, hogy bármit megváltoztasson. Egész életében adott másoknak: szeretett, segített, támogatott. A sajátjából adott akkor is, amikor már alig bírta. Kívülről erősnek tűnt, belül azonban napról napra gyűltek a terhei. A saját életében egyre nehezebben boldogult, mintha alig haladna valamire.

Azon az estén is ott ült a szobájában, körülötte a feladatok sora végtelennek tűnt. Leült, arcát a tenyerébe rejtette, és halkan mondta: – Adok, szeretek, segítek… mégis úgy érzem, a saját életem valahogy nem alakul. Valamit elrontottam? Nem jól csinálom? A kérdések már régóta benne éltek, most végre kimondódtak. Miért nem alakul úgy az életem, ahogy szeretném? Elfáradtam…

Ekkor rebbent meg körülötte a levegő. Eszmi ott állt előtte. A hölgy nem látta, de érezte a jelenlétet: gyengéd, békés, meleg, szeretettel teli. Az angyal tenyerében kibomlott egy apró, aranyló fénygömb – a Csillagfa egyik legfényesebb csillaga. A csillag lassan a hölgy mellkasához szállt, és hangtalanul belesimult a szívébe.

A nő mellkasában valami felengedett; mintha befagyott tájak olvadnának fel benne, mintha évtizedek súlya könnyülne el egyetlen pillanatban. A fény azt súgta: – Értékes vagy. Nem vagy egyedül. Álmaid valóra válnak. A hited meghozza a gyümölcsét.

A nő szeme megtelt könnyel, de ez nem fájdalom volt, hanem felismerés. A csillag finoman szétterjedt benne, melegséget vitt minden zugba, reményt a fáradt részekbe.

A következő hetekben lassan, de biztosan változni kezdett az élete. Először belül történt minden: a reggelek könnyebbé váltak, a teher kisebbnek tűnt, a feladatok nem tornyosultak olyan magasra. Mintha a csillag arra tanította volna, hogyan lélegezzen újra. Aztán megérkezett a valódi fordulat. Egy nap különös hívást érzett: itt az idő továbblépni, helyet adni annak az életnek, amelyre mindig vágyott.

Régóta dédelgetett egy álmot: egy otthont a természetben, nagy terasszal, ahol a reggelek békések, a napok nyugodtak. Sokáig, hosszú-hosszú évekig azt hitte, ez számára lehetetlen. Ám ekkor, mintha a sors megmutatná az utat, felbukkant egy lehetőség: egy kicsi ház az erdő szélén, nagy terasszal, madarak énekével, csenddel, békével. Pont olyan, amilyet hosszú idő óta a szívében hordott.

Régen habozott volna, most azonban a csillag fénye fellobbant benne. Elment, megnézte, és amikor kilépett a teraszra, a levegő friss volt, a fény tiszta, és hirtelen tudta: otthon van. Nem az épület miatt, hanem mert a lelke végre helyet talált – egy helyet, ahol békében és boldogságban élheti hátralévő életét.

Rövid időn belül odaköltözött. A természet ölelése, a reggelek fénye, a terasz csendje olyan lett számára, mintha a csillag minden nap kibontaná benne mindazt, amire hosszú időn át vágyott.

Álmai valóra váltak.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hópehelyből szőtt levél

Diótörő áll előttem a téli fényben halkan,

kezében hópehelyből szőtt levél pihen éppen.

Nem kérdez semmit, mégis értem őt:

csendben ad át valamit, amit régóta őrzött.

A levél könnyű, mint egy pillanatnyi csend,

mégis súlyt hordoz: benne egy élet-igent.

Hópehely-levél, álom karácsony éjjelén,

finom üzenetekkel, csöndek mélyén.

Olvasva érzem: nyílik bennem tér,

mozdul valami, lassan helyére ér.

A Diótörő figyel, nem sürget, nem szól,

az üzenet válaszol helyette.

Hópehelyből szőtt levél engem átölel,

csendben új fénybe emel.

Nem ígér csodát, mégis más lett az éj:

az életem állt össze bennem eggyé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hála – ajándék

A reggel szürkébe öltözött, a szél hidegen tépte a tájat, mégis vannak dolgok, amelyekhez semmilyen idő nem ér fel. A becsület ott lakik az emberben, él. Nem kell bizonygatni, nem kell magyarázni. A szív mélyén, onnan indul minden, onnan árad szét.

A hála apró jelzés – mégis mélyen meg tud érinteni. Egy figyelmesség, egy valódi szó, ami nem dísz, ajándék. Az érzések könnyűek, abból a helyből törnek fel, ahol az ember igaz. Kimondani őket erőt ad. Néha egyetlen mondat is elég: köszönöm szépen. Nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem hogy igaz legyen. Érzem, amikor szívből jön, és azt is, amikor csak odadobják, mert „illik”, kötelességből.

Az idő nem kímél, de tanít. Fölemeli a fátylat azokról, akik csak játszották a szerepüket, és megmutatja azokat, akik mindig ott voltak. Nem könnyű felismerni, és még nehezebb elfogadni, amikor valaki helyet veszít az életemben. Látni fáj, de tisztít. Közelebb hozza a valódiakat.

Akik maradnak, azoknak oka van rá. Nem könyörögtem, nem kértem, mégis itt vannak. Tiszta lelkű emberek, akik nem a szavaikkal, hanem a létezésükkel bizonyítanak. Nem kell sok – őszinte jelenlét, figyelem, emberség. Ez az, ami megmarad, ami továbbvisz. A többieket elengedem. Az igaziakat megtartom.

Őszinteség velem született, a felszínességet nagyon nem szeretem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az én kívánságom

Nem kérek idén karácsonyra csillogást,

nem vágyom nagy szavakra, sem ajándékokra.

Csak azt szeretném, hogy megnyugodjon minden –

a szívemben, és azok között, akiket szeretek.

Egy terített asztalt látok magam előtt,

ahol nem számít a tökéletesség,

csak az, hogy jó együtt ülni,

és senkinek ne fájjon semmi, ami régen volt.

Kérek egy estét, ahol nincsen sietség,

ahol a csend nem félelmet jelent,

hanem biztonságot, otthonosságot,

egymásra figyelést.

És vágyom egy sétára is a friss hóban:

minden lépés roppanjon a talpam alatt,

a fenyők ágairól lassan hulljon a hó,

és a csillagok fényét tükrözze a fehér táj.

És ne egyedül járjam azt az utat.

A levegő legyen tiszta,

a hideg pirosítsa ki az arcomat,

és jóleső csend járja át a gondolataimat –

semmit nem kell megoldani,

csak haladni előre a hóban.

Ha megkapom ezt a sétát a friss hóban,

és egy békés estét azokkal, akiket szeretek –

a karácsony a szívembe megérkezett.

Ennyit kérek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szánkó és kacagás

Havas dombon siklik a szán,

cseng a kacaj, messzire száll.

Piros arcok, vidám futás,

csizmák alatt hóroppanás.

Mint kis csillag száll a nevetés,

szél viszi szét, messzire már.

Csúszik a szánkó, hull a hó,

minden perc most csoda-jó.

Lebbenti a szél a kis kabátot,

száll a sapka, jeges kesztyű.

Földre bukfenc, aztán tovább,

mosoly száll, ez megér egy csodát.

Kutya rohan, integetnek a kis kezek,

a szívben nincs más – csak szeretet.

Gyermeki játék – ez nem álom,

szárnyal tőle a gyermek a szánon.

Havas dombon repül a szán,

szívükben él örökké tán.

Ha egyszer felnő a kicsi kéz, a láb –

az emlék a szívben örökké él tovább.

https://www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak — de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket — addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj — mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz —

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

A szelíd érkezés

Egyetlen lélegzet áll a lét fölött,

megpihen a csoda szárnya.

Nem menekül semmi elől,

most elfér benne a csend és bája.

A lepke érintése könnyű, mégis súlyt ad

annak, amit eddig nem neveztünk néven.

A színek lassan kinyitják a teret,

ahová csak bizalom léphet be egészen.

Az a béke érkezik meg,

amit nem kell bizonyítani senkinek.

Nem kér helyet,

mégis teret teremt,

és bennünk nyitja ki az otthonát.

A nagy tanítások néha észrevétlenek:

egy szárny, egy rezzenés, egy pillanat.

Nem visz semerre, mégis elmozdít belül,

és onnantól nincs visszaút régi önmagunkhoz.

…és attól a perctől kezdve tudjuk:

van bennünk hely a szépségnek — örökre.

Csendben lettem erős /Monológ/

Ma este végre csend van bennem.

Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.

És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.

Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.

A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.

Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.

Nem takarom el már.

Futottam sokáig…

az után, aki nem látott,

az után, ami nem volt az enyém,

az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.

Ma először nem futok.

Nem várok.

Nem bizonyítok.

Csak vagyok — végre.

Sokszor mondták, hogy túl érzékeny vagyok.

Talán igaz.

De ami túl érzés volt, az egyszer csak erővé érett.

Az, hogy túl sokat láttam, túl mélyen szerettem, túl könnyen sírtam…

mind ugyanoda vitt: egy pontra, ahol a szívem már nem fél saját magától.

Megtanultam, hogy akitől szeretetet vártam, nem biztos, hogy tud adni.

Hogy lehet valaki mellettem, és mégis távol.

Hogy lehet valakihez tartozni papíron, de nem lélekben.

És azt is, hogy nem tartozni senkihez nem egyenlő a magánnyal.

Van olyan csend, ami gyógyít.

A tekintetem most az égre néz.

Nem kérdez, nem könyörög, nem alkudozik.

Csak tudja: ami jön, jön. Ami megy, megy.

Én pedig maradok önmagamnak.

Sokáig kerestem a hazatérést más emberekben.

Ma először érzem úgy: hazataláltam — ide, magamba.

Nem vagyok hibátlan.

Nem vagyok tökéletes.

Nem vagyok mindenki számára érthető.

De igaz vagyok.

És ez végre elég.

A hajamban csillagok, bennem hegyek, közöttük utak, amelyek látták az eséseimet és az újraindulásaimat.

A múlt nem ellenségem többé — csak tanúm.

Fekete angyal - /Eszmi hazatér/

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.

– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.

– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.

Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.

Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:

– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.

Eszmi felemelte a tekintetét.

– Engem?

– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.

A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.

– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?

– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.

Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.

– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.

Anase megrázta a fejét.

– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.

Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.

A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.

Anase felállt.

– Eszmi… hazatérhetsz.

A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:

– Ki leszek… a mennyben?

– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.

Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.

– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?

Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.

– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.

Fénykapu megnyílt előttük.

Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.

Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.

Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:

„Olyan jó szeretni.”