A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. április 12., vasárnap

Az Ég felé (Fohász)



Hála ring bennem,
mint hajnal a dombok fölött,
arany szálakkal érkezik hozzám,
megsimítja a vállamat.
Fohász emelkedik felőlem,
szelíd lánggal az Ég felé,
Teremtő ereje árad át rajtam,
mint forrásvíz a száraz Föld szívén.
Fény érinti arcomat,
szeretet ül a mellem közepén,
átölel Isten láthatatlan jósága,
és szívem végre otthonra talál.
Segít a kéz, amely láthatatlan,
segít a kéz, amely belülről tart,
és amerre indulok,
ott puhább lesz alattam az út.
Tudom, hogy tartozom valahová,
hogy hív az Ég,
és válasz érkezik hozzám
minden felnéző mozdulat után.
Szívem kinyílik,
mint napra forduló virág,
s bennem él tovább Isten neve,
hiszen szeretet vesz körül.

2026. április 11., szombat

Seléna láthatatlan kertje



Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.
Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.
A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.
Seléna leült a partjára.
A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.
Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.
Seléna csak nézte.
– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.
– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.
A csillag fénye finoman ragyogott.
– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.
Seléna lassan közelebb hajolt.
– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.
A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.
Seléna lassan összezárta az ujjait.
Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.
Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.
Seléna egy ágy mellett állt.
Az ágyban az édesanyja feküdt.
Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.
Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.
– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.
Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.
– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.
Seléna sírt.
– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.
Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.
– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.
Seléna lehajtotta a fejét.
– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.
Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.
– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.
Seléna sírva mosolyodott el.
– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.
– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.
A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.
Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.
Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.
Az emlék lassan halványulni kezdett.
Seléna kinyitotta a szemét.
Újra a kertben ült.
A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.
– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.
– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.
Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.
– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.
– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.
Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.
A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.
Seléna lehunyta a szemét.
A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.
Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.
Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.
Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.
Esténként egy apró csillag felragyog benne.

2026. április 10., péntek

Ember maradj (A jó és a rossz.)




A jó talán belső mérték,
amely helyén tartja magát,
s kezébe vett erő fölött
uralni tudja önmagát.
A rossz talán torzult középpont,
amikor minden összeszűkül,
s egyetlen én köré szorul
érték, törvény, vágy, ítéletül.
A jó talán annak tudása,
hogy lét a létre visszahat,
s aki másokat hátba támad,
önmagában is széthasad.
A rossz talán felejtés inkább,
elszakadás a lényegtől,
amikor az ember már csak
hasznot vár mindentől.
A jó ezért keményebb anyag,
mint lágy beszéd vagy szép mosoly,
mert tartást kér a pillanatban,
mikor a könnyebb út hajol.
A rossz ezért oly csábító,
mert gyors, tüzes, azonnali,
de útja végén üres kéz vár,
s benne az ember romjai.
Talán csak ennyi dönt közöttük:
mit kezdesz kapott életeddel,
falat emelsz-e mások köré,
vagy ajtót nyitsz jelenléteddel?
Jónak lenni így már annyi:
őrizni azt, ami valódi,
hogy ember maradj akkor is,
ha benned árnyék akar szólni.

2026. április 3., péntek

A sötét ablak tükre ( Beszélgetés önmagammal



Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.

– Már megint eljutottál idáig – mondta.

Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.

– Azt hittem, ma még bírom.

– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.

Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.

– Miért jössz mindig vissza?

– Mert hívsz – mondta. – Minden alkalommal, amikor hallgatsz arról, ami fáj. Minden alkalommal, amikor megint te leszel az, aki megtart, megért, végighallgat mindenkit, és közben magadban egyre beljebb húzódsz.

Lehunytam a szemem. Ez már annyira igaz volt, hogy szinte fájt.

– Én csak azt szeretem, hogy rendben legyen minden.

– És te? – kérdezte bennem a hang. – Téged ki kérdezett meg, hogy jól vagy-e?

Erre már nem tudtam válaszolni. Csak az a sűrű, éjszakai csend maradt, amelyben az ember egyszer csak közelebb kerül magához.

– Azt hittem, erősnek kell lennem.

– Erős voltál – felelte a fáradtság. – Csakhogy az erő nem kőből van. Hanem húsból, idegből, szívből. És ami él, az egyszer el is fárad.

Az ablakra néztem. A sötét üvegben halványan ott volt az arcom, de mintha valaki más is nézett volna vissza belőle. Egy nő, aki túl sokáig állt egyedül az ajtóban, miközben mindenkit beengedett, csak önmagát hagyta odakint.

– Akkor te nem vagy ellenem? – kérdeztem halkan.

– Én vagyok az a pont benned, ahol már nem lehet tovább hazudni magadnak – mondta. – Nem bántani jövök. Csak szólni, hogy emberből vagy.

Ekkor valami megmozdult bennem. Nem nagy dolog. Csak annyi, mint amikor egy szoros csomó engedni kezd.

– És ha ezt más is meglátja?

A válasz lassan érkezett, mintha nem is a fáradtság mondaná, hanem valami mélyebb, valami bölcsesség.

– Akkor végre nem csak azt látja majd, milyen szépen viseled a terheidet, és milyen erős vagy, hanem azt is, hogy gyenge is vagy néha. Hogy attól, hogy elfáradsz, hogy vágysz egy ölelésre, egy megértő szóra, még ugyanúgy szerethető maradsz. Hogy az érzékenység nem repedés rajtad, hanem fényrés.

Sokáig ültem mozdulatlanul. A szoba ugyanaz maradt, az éjszaka is ugyanaz volt, mégis úgy éreztem, mintha beljebb kerültem volna önmagamban.

És akkor újra belenéztem az ablak sötét tükrébe. Az arcom már más volt. A szemem csillogott, és egy kedves, halk mosoly jelent meg rajta.

Igen. Szabad gyengének lennem.


www.muzsakkonyvtara.hu

Újra és újra szeretni



Az eső már elállt, de az utca még őrizte a nyomát. A macskakövek között apró víztükrök csillogtak, bennük a lámpák sárga fénye ringott, akár egy halk esti dallam. A levegőben friss földszag és nedves virágillat keveredett, az a fajta, amelyet az ember mélyebben beszív, mert oly tiszta.
Lilla a kis kávézó előtt állt meg. A kirakat mögött meleg fény derengett, a pulton frissen őrölt kávé illata szállt ki az utcára. Megigazította a kabátját, majd belépett.
Odabent csend volt. Egy férfi ült az ablaknál. Sokáig a csészéjét nézte, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor Lilla a pultnál megszólalt.
– Egy presszót kérek, legyen erős, mert hosszú nap van mögöttem, és még hosszabb gondolatok előttem.
A férfi halványan elmosolyodott. Felállt, odalépett.
– Az erős kávé jó választás, de a gondolatokhoz néha egy kis bátorság is kell, nemcsak koffein.
Lilla ráemelte a tekintetét. A pillantása inkább kíváncsi volt, mint sértett.
– Maga mindig beleszól idegenek rendelésébe, vagy csak ma este különösen bátor?
– Csak akkor, ha az idegen szemében több történet van, mint amit kimond – felelte nyugodtan. – És most pontosan ezt látom.
A pultos letette elé a kávét. A gőz lassan felszállt, és Lilla ujjai köré tekeredett a csésze melege.
– És mit lát még? – kérdezte.
– Azt, hogy maga sem véletlenül jött be ide. Még azt is, hogy én sem.
Lilla felnevetett, de a nevetésében ott maradt valami komoly is.
– Ez már túl sok egyszerre. Egy kávézó, egy idegen, és rögtön egy sorsfordító este?
– Én csak annyit mondtam, hogy vannak találkozások, amelyeknek súlya van. Ezt az ember az első pillanatban megérzi.
Csend telepedett közéjük. A férfi leült vele szemben, engedély nélkül, mégis olyan természetességgel, hogy Lilla egyetlen mozdulattal sem jelezte az ellenérzését.
– Hogy hívják? – kérdezte.
– Márk. És magát?
– Lilla.
Márk egy pillanatig ízlelgette a nevét.
– Örülök, hogy végre tudom a nevét annak az érzésnek, ami az ajtón belépett.
Lilla ujjai megálltak a csésze peremén.
– Ez szép mondat volt. Gyakorolta?
– Ilyet gyakorolni sem lehet. Ezt csak akkor mondja ki az ember, ha biztos benne, hogy igaz.
A levegő hirtelen sűrűbb lett körülöttük. Olyan volt, mint amikor egy ismeretlen illat egyszer csak közel hajol az emberhez, és többé nem ereszti. Lilla lassan letette a csészét.
– Mondja meg őszintén, Márk, hány ilyen beszélgetést kezdett már így?
Márk egyenesen a szemébe nézett.
– Egyet sem. Ez az első, amit nem akartam elszalasztani.
Lilla felállt. Az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. A víztükrökben a fények mellett már a saját alakját is látta.
– Tudja, mitől félek? – szólalt meg halkan. – Attól, hogy ez most túl könnyű. Hogy az ilyen találkozások után mindig jön valami, ami elrontja.
Márk mögé lépett. Nem ért hozzá, mégis ott volt a közelsége, melegen, szinte tapinthatóan.
– Attól fél, hogy elmúlik. Én attól, hogy meg sem történik. Ezért szólítottam meg.
Lilla lassan megfordult. Márk illata – enyhén fás, tiszta, férfias volt – egyszerre vált zavarba ejtően közelinek.
– Maga veszélyes ember, Márk.
– Inkább olyan, aki nem hallgat arra, ami visszatartja.
Egy pillanatig csak nézték egymást. A szavak már kevesek lettek volna, a hallgatásuk viszont egyre többet mondott.
Lilla mosolya lassan bontakozott ki.
– Rendben. Akkor mondok valamit én is, rendes, kerek mondatban, hogy ne maradjon semmi félbe.
Márk figyelt.
– Ha most megcsókol, én közelebb lépek magához. De ha utána eltűnik az életemből, ezt az estét még évek múlva is emlegetni fogja.
Márk tett felé egy lépést.
– Én azért ültem ide ma este, mert úgy éreztem, végre megtaláltam, akit egész életemben kerestem.
És akkor megcsókolta.
Márk lassan elhúzódott tőle, de a homlokát még az övéhez érintette.
– Kimegyünk egy kicsit? – kérdezte halkan. – Az eső után mindig más az illata a városnak.
Lilla ránézett, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha keresne benne valamit.
– Igen. Menjünk ki. Szeretném érezni.
Márk kifizette a kávét, majd kinyitotta az ajtót. A hűvös levegő azonnal köréjük simult. Az utca nedvesen csillogott, a fények hosszú csíkokban húzódtak végig a köveken.
Lilla kilépett, mélyen beszívta a levegőt.
– Ez az az illat… – mondta halkan. – Mintha már ismerném.
Márk ránézett.
– Mert ismered.
Lilla elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.
– Akkor ne engedd, hogy elfelejtsem.
Márk nem válaszolt, csak megfogta a kezét.
Odakint az utca fényei tovább ringtak a vízben. A kávézó meleg fénye mögöttük maradt, de a pillanat velük tartott.
A pultos egy ideig figyelte őket, majd csendben odasúgta a kollégájának:
– Érdekes, hogy minden este ugyanebben az időben ülnek ide. Mindketten egyedül jönnek be, és mindig ugyanezt játsszák el.
A kolléga értetlenül nézett rá.
– Akkor ők nem most találkoztak először?
A pultos elmosolyodott, és a poharakat törölgetve csak ennyit mondott:
– De. Minden este először találkoznak. Újra és újra. Az orvosuk szerint ez az egyetlen út, amikor újra megtalálják egymást minden nap.
A kolléga megállt egy pillanatra.
– Ezt hogy érti?
A pultos lassan az ablak felé nézett.
– A férfi néhány éve elveszítette a nőt egy balesetben. A nő életben maradt, csak az emlékeit elveszítette. Vannak napok, amikor semmire sem emlékszik belőle, vannak esték, amikor csak egy érzés marad neki. A férfi újra leül ide, újra megvárja, újra megszólítja, és újra beleszeret ugyanabba a nőbe.
A kolléga hosszú másodpercekig hallgatott.
– És a nő?
A pultos arcán szelíd szomorúság suhant át.

– A nő minden este újra beleszeret ugyanabba a férfiba. Csak reggelre elfelejti a nevét.
A kolléga az ablak felé nézett. Lilla akkor éppen felnevetett valamin, Márk pedig úgy nézett rá, ahogy csak az néz, aki már egyszer elveszített valakit, és most újra a közelében lehet.
– Ez kegyetlen – mondta halkan.
A pultos megrázta a fejét.
– Kegyetlen az lett volna, ha a férfi egyszer sem jön vissza.
Odabent továbbra is lágy zene szólt. Kint a nedves köveken végigfutott a fény. A kávézó melegében pedig két ember ült egymással szemben, akiknek a világ minden este ugyanott kezdődött el újra.
Talán éppen ez volt a szerelem legigazibb arca.
Hogy volt valaki, aki újra meg újra végigjárta ugyanazt az utat, csak azért, hogy a másik szívében ismét megszülessen az első pillanat.

2026. március 31., kedd

Fehér angyal




                                                           
                                                        
Mögötted áll a fehér angyal,

válladra hajol halk arannyal,

szárnya föléd szelíd eget von,

s őriz téged minden álmon.



Mikor a föld már csupa dér lett,

ő gyújtja benned a kis mécsest,

ha minden ajtó zárva marad,

ő fénnyel őrzi álmodat.



Arcod fölé hajnalát tartja,

fáradt szíved csönddel ringatja,

úgy szeret, ahogy senki más,

rád borul, ha nincs más, csak sötét árny.



S ha egyszer majd egy kéz rád talál,

benne is ez a fény megáll,

mert angyal őrzi minden részed,

tiszta szeretetben lesz részed.

www.muzsakkonyvtara.hu


2026. március 27., péntek

Elköszönök a múlttól




Ébredezem.
Csendben ülök, a kávé lassan kihűl a kezemben. Az érzéseim és a gondolataim egymásba csúsznak, mint egy régi filmszalag képei. Az elmúlt évek, hónapok, napok peregnek. Arcok. Szavak.
Megszólal bennem a belső hangom.
– Mit figyelsz ennyire?
– Az életemet.
– És mit látsz?
– Hogy megtörtént, minden. A jó is. A nehéz is. Éveket látok elsuhanni.
Figyelek tovább.
– És most?
– Most már értem.
Kinézek a kertre. Lassan ébred. A fák rügyeznek, a zöld már ott lüktet az ágakon. Minden indul. Minden kifelé mozdul.
Én viszont befelé.
– Furcsa ez – mondja a belsőm. – A természet ébred, te pedig visszahúzódsz.
– Inkább be.
– Miért?
Elmosolyodom. Lassan, nyugodtan.
– Mert megtettem, amit kellett.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Segítettem, ahol tudtam. Bátorítottam. Láttam, ahogy tanulnak, fejlődnek, és felnőttek.
– És akik elmentek?
– Elvitte őket az útjuk másfelé.
– Akik bántottak?
– Kihullottak mellőlem, és belőlem is.
– És akik el sem köszöntek?
– Ők is a múlt részei már. Nem ott volt a helyük.
A kávémra nézek.
– Minden jól van a teremtés egészében.
A hang most közelebb jön.
– Akkor most mi lesz?
– Elköszönök.
– Mitől?
– A múlttól. Az évektől. Az emberektől. Attól az életszakasztól, amit végigvittem.
– Könnyű?
– Nem volt az. Olyan volt, mintha egy nagy gyermeket neveltem volna.
– És most?
– Most elengedem.
– Fáj?
– Már nem – mosolygom.
A kertben egy madár megmozdul. A fény erősödik.
– Hova mész most? – kérdezi újra.
– Tovább.
– Ugyanazon az úton?
– Nem.
– Akkor merre?
Egy pillanatra becsukom a szemem.
– A szívem tudja.
– Te mindig alkottál – szól újra – Most is fogsz?
Felnevetek, halkan.
– Írás nélkül élni sem tudnék.
– De most más lesz?
– Igen.
– Milyen?
– Olyan, ami nem fáraszt el. Ami nem csak visz, hanem vissza is ad. Ami nem kifacsar, hanem éltet.
A belsőm elcsendesedik.
– Megértelek.
Én pedig csak ülök ott, a kávéval a kezemben, és először érzem azt, hogy valóban nincs bennem ragaszkodás. Csak egy nyugodt, tiszta érzés, egy mozdulat: megtettem. Teremtettem.
És most itt az ideje elindulni egy másik úton.
Biztosan tudom. A Teremtés bennem él. Új dolgok, új örömök várnak rám. Erre születtem. Adni, támogatni, tanítani.
Lassan felállok. És elindulok.

2026. március 22., vasárnap

Tollas lelkiismeret



A falusi pap épp a templom előtt toporgott, és a kulcsát kereste. A papagáj a kapu fölött üldögélt, majd megszólalt:
– A kulcs a bal zsebedben van, te szétszórt szent!
A pap felkapta a fejét.
– Már megint beszélsz?
– Én mindig beszélek.
A pap benyúlt a zsebébe, és valóban ott lapult a kulcs.
– Te ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy melletted élek. Valakinek észnél is kell lennie.
A pap elmosolyodott.
– És azt is tudod, hol van a türelmem?
– Hogyne. Tegnap letetted a persely mellé, és ott is felejtetted.
A pap felnevetett.
– Te papagáj helyett inkább a lelkiismeretem vagy.
– Talán igen. Csak tollasabb kiadásban.

2026. március 21., szombat

Színház az egész világ



Az élet néha olyan, mint egy hatalmas színház. Mindannyian szerepeket hordunk: szülők, gyermekek, barátok, társak vagy éppen csendes szemlélők vagyunk egy-egy jelenetben.
Egyes napokon könnyedebb szerepet kapunk, máskor nehezebb jeleneteket játszunk el. Mégis mindannyian ugyanazon a színpadon állunk, ugyanabban a történetben.
Van, hogy sírunk, szenvedünk. Van, hogy felszabadultan kacagunk. Az élet minden érzését átéljük. Hiszen embernek születtünk, és ezzel együtt kaptuk a szívünket is – hogy érezzünk, szeressünk, reméljünk, és olykor el is bizonytalanodjunk.
Olykor taps hallatszik, máskor csak csend ül a nézőtéren. De a függöny mögött mindannyian ugyanazt keressük: egy kis örömöt, egy kis megértést, egy emberi pillanatot.
A legszebb jelenetek mégis azok, amikor észrevesszük egymást. Amikor megállunk egy beszélgetésre, amikor együtt nevetünk, vagy csak csendben sétálunk egymás mellett. Ezek a pillanatok adják az előadás igazi fényét.
Mert végül az együtt töltött idő az, ami valódi tartalmat ad ennek a különös előadásnak. A többi lassan eltűnik a süllyesztőben.
Shakespeare-nek igaza volt: „Színház az egész világ.”
A kérdés csak az: vajon mennyire vagyunk jelen a saját életünk színpadán?

2026. március 15., vasárnap

Március 15.



Márciusi szél jár a régi köveken,
halkan vonul át az emlékezeten.
Mintha a múlt szava szállna a téren,
szabadság fénye pihen a szélben.
Kokárda virágzik a szív fölött halkan,
három szín lobban egyetlen dalban.
Piros a bátorság, mely lángként ég,
fehér a tiszta hit, mely bennünk mindig él.
Zöld a remény, mely a földből kinő,
mint tavasz után a megújuló idő.
S bár elszálltak már a régi évek,
őrzik a földben a magyar szívek.
Március tizenötödike újra emlékeztet,
mit jelent a haza – hűség, szeretet.
Amíg a szív újra s újra dobban,
a szabadság hangja bennünk lobban.

Belső áradás



(Aurora Amelia Joplin saját képe.)

A kreativitás számomra
csendes nyílás a fény felé.
Amikor fellazul bennem a szorítás,
egyszer csak megérkezik valami szelíd ragyogás.
Először alig hallható.
Egy rezdülés csupán,
egy puha belső mozdulat,
amely végigsimít a gondolataimon.
Aztán színek ébrednek.
Egy szó közelebb hajol,
egy kép lassan kibomlik,
és a papíron élet kezd lüktetni.
Ilyenkor a formát nem keresem.
Csak figyelek.
A sorok maguktól találnak egymásra,
a csend pedig megtelik jelentéssel.
Van, hogy vers lesz belőle,
van, hogy történet,
van, hogy csak egyetlen mondat,
amely mégis mélyen megérint.
Számomra a kreativitás
belső áradás.
Egy hely bennem,
ahol a lélek szelíden alakot ölt.
Ott születnek a képek,
ott kapnak hangot az érzések,
és ott válik bennem az élő világ
láthatóvá, kimondhatóvá, élővé.
Amikor alkotok,
tágasabb lesz bennem minden.
A fény, a szó, a szín, az érintés,
egyetlen halk renddé simul.
Számomra a kreativitás
dísz helyett belső igazság,
amely utat kér magának.
És amikor teret kap,
már áramlik is –
lágyan, mélyen, tisztán –
úgy, ahogyan a szív valóban beszél.

Ananász eső



Az ég egyszer csak furcsán morogni kezdett. A felhők összesúgtak, majd elkezdett esni. Ez az eső egészen különös volt. Nem víz esett az égből, hanem ananászok!
A faluban mindenki kirohant az utcára. Pista bácsi egy nagy kosárral futott, Marika néni pedig kiabálta:
– Fogjátok meg, mielőtt elgurul!
Egy kisfiú nevetve felnézett az égre. – Ez aztán az igazi eső!
Az ananászok puhán puffantak a fűben, a tyúkok értetlenül nézték a sárga záport.
A végén a falu akkora gyümölcssalátát készített, hogy három napig mindenki csak ananászt evett.
Azóta, ha felhők gyűlnek, mindenki reménykedve néz az égre.
Hátha újra ananász eső hullik a földre

Halk üzenet



Lassan kitárom az ablakot,
párkányomon egy kismadár figyel.
Közelebb jön, s érzem, vele
egy halk üzenet jön.
Nem rebben el, még közelebb húzódik,
csendben egymásra figyelünk.
Köztünk a reggel puha fénye jár,
a kismadár és én egy pillanatra eggyé válunk.

2026. március 11., szerda

Pamcsi család – Hol van Milu?

 A virágos réten bújócskáztak a Pamcsik.

Mó volt a hunyó.

– Egy… kettő… három… – számolt Mó.

Miri és Milu gyorsan búvóhelyet kerestek.

Miri egy nagy virág alá gurult.

Milu körülnézett.

Hol bújjon el?

Egyszer csak meglátott egy nagy, pöttyös gombát.

– Ide bújok! – gondolta.

Milu odagurult.

Bebújt a gomba alá.

Mó befejezte a számolást.

– Jövök!

Először Mirire talált rá.

– Megvagy! – nevetett Mó.

De Milut sehol sem látta.

Mó kereste itt.

Kereste ott.

Kereste a virágok között.

Kereste a fűben.

– Milu! Hol vagy?

Milu közben a gomba alatt ült, csendben.

Egy kis hangya szorgoskodott a földön.

Milu nézte, ahogy a hangya ide-oda megy.

Nagyon érdekes volt.

Mó és Miri még mindig keresték.

– Milu! Milu!

Mó egyre jobban aggódott.

A pamacsa kék lett.

Miri is segített keresni.

Milu egy idő után megunta a várakozást.

Előgurult a gomba alól.

– Itt vagyok!

Mó meglátta.

– Jaj, megvagy! – mondta.

A pamacsa újra sárga lett.

Milu boldogan nevetett.

– Nyertem! Nem találtál meg!

Mó megkönnyebbült.

– Azt hittük, eltűntél.

Miri is bólintott.

– Már nagyon kerestünk.

Elmesélték Milunak, hogy megijedtek, és aggódtak érte.

A Pamcsik szépen hazagurultak.

Otthon mindent elmondtak Lumi mamának és Lumó papának.

A Pamcsi szülők egymásra néztek.

Lumi mama lágyan megszólalt:

– Örülünk, hogy ennyire szeretitek egymást, hogy aggódtatok Miluért.

A kis Pamcsik összebújtak.

Este lett.

A nap lehunyta a szemét az égen.

Lumi mama halkan dúdolt.

A Pamcsik pedig édesen elaludtak



www.muzsakkonyvtara.hu

2026. március 1., vasárnap

Az ihlet bennem él



Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át. Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.
Engem a világ érint meg. Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár. Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor élek.
Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem. Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni. Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.
Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok. Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.

Nyári eső



Meleg cseppek érkeznek,
a levegő fellélegzik,
a színek mélyebbre húzódnak.
Föld és levél illata felszáll,
aszfalt párája keveredik a zölddel,
a zaj lassan elhalkul.
A víz a bőrön lassan utat talál,
ruhán, tenyéren,
apró rezdülésekben
születik meg az érzet.
A pillanat megáll
egy lélegzetre.
A bőrön
és a levegőben
egyszerre történik meg
a változás.

Rózsaillatú szerelem



A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.
Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.
A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.
Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.
– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.
Amália elmosolyodott, és ránézett.
– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.
Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.
Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.
Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.
Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.
A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.
A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.

Egy mosoly



Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.
Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.
Ekkor megszólalok magamban.
– Itt vagy, szomorúság?
Kérdezem.
– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.
– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.
Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.
– Látlak tisztán – mondom neki. –
És ettől máris változik bennem valami. A kedvem nem lesz hirtelen vidám, csak könnyebb. Az érzéseim mozognak. Jönnek-mennek mindenfajta érzések. Ennyi az egész. Nem kell velük küzdeni, csak észre kell venni őket. Figyelni.
– Akkor most mi lesz velem? – kérdezi a szomorúság.
– Semmi különös – felelem. – Maradhatsz is, mehetsz is. Most csak észrevettem, hogy itt vagy. Legyél csendben, megférsz. Aludj.
Egy mosoly. Egy kedves gondolat önmagunknak. Mert a legfontosabb önmagunkat szeretni. Ez nem egoizmus. Ez egyszerű szeretet. Saját magunk szeretete.
Kint tovább esik az eső. A szél is fúj. Én itt vagyok. Jól vagyok, jelenlétben...