A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. június 13., szombat

A tenger bennünk partot cserél Evokáció Márai Sándor „Mosoly játsszon az arcodon” című versére



a parton álltam ahol a víz
visszatükrözte az eget
a Hold fehér ujjlenyomata
ráolvadt az éjszaka tükrére
a pillanat átlépett rajtam
szívemben megfordult a tenger
kint a hullámok egymásba fonódtak
bent minden tegnap partot vesztett
boldogabbak akkor lehetünk
ha a holnap bennünk válik valósággá
a tenger bennünk partot cserél
s mögöttünk a tegnap gyönggyé zárja magát
ma bennünk tükröződik a jelen
holnapig rajtunk marad a víz érintése
mosolyban oldódik fel arcunk régi rajza
szeretet írja újra önmagát

2026. június 11., csütörtök

A szív éneke



A boldog szív olyan, mint egy belső hangszer.
Sokáig mások szólaltatták meg. Egy érintés, egy emlék, egy régi hang, egy idegen ritmus is képes volt rezdülést kelteni benne. A szív engedte, mert érző, nyitott, és minden finom mozdulatra válaszol, amely eléri a mélyét.
Aztán eljön egy tiszta pillanat, amikor a lélek közelebb hajol a szívhez. Ott már kevés a szó.
Valami belül felismeri önmagát. A szív felismeri azt a dallamot, amely mindig az övé volt.
Ez az önmagunkba való visszaérkezés finom pillanata. Az Én Vagyok jelenléte átjárja a testet, a lélegzetet, a mellkast. A régi ritmusok lassan hátrébb húzódnak, a szív pedig a saját rendjében kezd dobogni. Saját lénye érinti belülről.
Metaforikusan olyan ez, mint amikor egy hangszer hosszú idő után először kerül ahhoz, aki igazán ismeri. Ugyanazok a húrok, ugyanaz a fa, ugyanaz a mélység, mégis más lesz a hang. Igazabb. Melegebb. Teljesebb. Mert a dal végre abból születik, akihez tartozik.
Benne van az öröm, amely szabadon árad. Benne van a lélegzet, amely tágasabbá válik. Benne van a test finom tudása, amikor érzi: ez most valódi. Saját belső áramlás.
A lélek ilyenkor visszaveszi a szív ritmusát. Úgy, ahogy a fény reggel átér a függönyön. Úgy, ahogy a test megérzi a nap melegét. Úgy, ahogy a mellkasban egyszer csak megszólal valami tiszta, eredeti, ismerős.
A szív énekel, amikor felismeri önmagát. A boldogság ilyenkor belső állapot. Egy mély igen az életre. Egy finom, tiszta rezdülés, amelyben az ember érzi: a szívem él, a lelkem jelen van, a dalom az enyém.
A saját dal mindig az övé volt.
Most már ő szólaltatja meg.

Az Ég írni kezd



az ablakon vízbetűk futnak
egymás alá
egymás mellé
fényes, vékony sorok
odakint az Ég
lassan írni kezd
egy csepp megáll
az üvegen
pont a szemem előtt
behunyom a szemem
úgy olvasom tovább
a szoba melege
a vállamon marad
a hajam körül félhomály
az arcomon lágy derengés
minden vízcsepp
másfelől indul
és lefelé tart
lassan bennem
szétárad a béke
odakint fák állnak
fények mozdulnak
az eső vékony csíkokban
folyik le
a nevem
finom ívben összeáll
fölötte az arcom
csukott szemmel
az eső
lassan megtanulja
az arcom vonalát

Böröczki Tibor - Fekete könnyeim című versem előadása

 Hálásan köszönöm szépen Böröczki Tibor nak, hogy a Fekete könnyeim című versemet ilyen mély átéléssel, tiszta érzékenységgel és csodálatos előadásban szólaltatta meg.

Nagy ajándék számomra, amikor egy versem más hangján keresztül új életre kel, és ennyi érzelemmel jut el a hallgatókhoz.
Köszönöm a művészi előadást, a figyelmet és azt a lelki mélységet, amellyel a soraimhoz nyúlt.







2026. június 10., szerda

A mély tenger árnya Evokáció William Shakespeare 75. szonettje nyomán



Te vagy szívemben a hajnal aranya,
szomjas lelkem tiszta forrásod várja,
s féltve őrizlek szívem rejtekében,
ahogy gyöngyöt zár a mély tenger árnya.
Ma boldogságom bennem égig ér,
holnap az idő markától féltelek,
vágyam nevednél nyitná rám az ajtót,
s rád fordítanám az egész eget.
Ha látlak, fényed mellkasomba árad,
s bordáim közt arany folyó ered,
ha távol vagy, szívem partja omlik,
s minden szívdobbanásom hozzád kiált.
Bennem tengerré nő minden érintésed,
s partján szomjam térdre hull érted.

2026. június 9., kedd

Kökörcsin és titkos kulcs




Kornél hosszú út után érkezett haza Kanadából. Harminckét éves volt, magas, barna hajú férfi, komoly arccal, figyelmes tekintettel. A mozdulataiban volt valami fegyelmezett nyugalom, de a szeme elárulta, hogy nem egyszerű utazás végére ért.
A táskájában egy régi boríték lapult. Benne apró, kopott kulcs, rajta egyetlen bevésett betűvel: K.
Az édesapja, Kelemen Áron holmijai között találta. A kulcs mellett elsárgult papírlap feküdt, rajta néhány szó:
Kecskemét. Kert. Kökörcsin. Kamilla.
Alatta egy mondat állt:
Keresd meg, amit én elveszítettem.
Kornél gyerekkora óta ismerte Kamilla nevét. Az apja ritkán mondta ki, de amikor mégis, a hangja más lett. Kelemen Áron becsületes ember volt, dolgozott, családot alapított Kanadában, de a múltjáról keveset beszélt.
Élete végén egyszer magához hívta Kornélt.
– Fiam, van, amit az ember későn ért meg. Ha egyszer megtalálod azt a kulcsot, menj el Kecskemétre. Ott lesz a kert. Ott lesz a válasz.
Kornél akkor még nem értette, milyen válaszról beszél az apja. Most ott állt Kecskemét peremén, egy régi kert kapuja előtt. A kapun kis fatáblán:
Kamilla kertje.
Benyitott. A kert gondozott volt, de nem mesterkélt. Gyógynövények, homoki virágok, gyümölcsfák sorakoztak benne. Az ágyások szélén lila kökörcsinek nyíltak, alacsonyan, erősen, mintha a homokos földből minden tavasszal újra ki akarnák mondani az életet. A távolban vizes rét fénylett, szélén fehér kócsag lépkedett.
Egy fiatal nő hajolt a virágok fölé. Harminc év körüli lehetett. Barna haja lazán össze volt fogva, arca finom, de határozott. Világos inget, hosszú szoknyát és kertészcipőt viselt. A kezén föld nyoma látszott, a csuklóján vékony bőrszíjon apró rézkulcs függött.
Amikor meghallotta a lépteket, felegyenesedett.
– Jó napot kívánok – köszönt Kornél. – Kamillát keresem.
A nő figyelmesen ránézett.
– Jó napot. Kamilla az édesanyám. Én Krisztina vagyok.
Kornél kezében megfeszült a boríték széle.
– Kelemen Áron fia vagyok. Kanadából jöttem.
Krisztina arca komoly lett.
– Áron… Édesanyám sokszor emlegette ezt a nevet. Jöjjön beljebb.
A kert végében pad állt. Leültek. A levegőben föld, friss levél és tavaszi virágok illata keveredett.
– Apám halála után találtam ezt – mondta Kornél, és átnyújtotta a borítékot. – Azt kérte, jöjjek el ide.
Krisztina kivette belőle a papírt, majd a kulcsot. Sokáig nézte.
– Ezt a kulcsot ismerem. Anyám beszélt róla. Azt mondta, Áron vitte magával, amikor elment Kanadába.
– Mit nyit?
Krisztina felállt.
– Jöjjön, megmutatom.
A kis faházhoz vezette. Az ajtó mellett régi faláda állt, fedelén faragott K betűvel. Krisztina letörölte róla a port.
– Anyámé volt. Fiatalon adta Áronnak a kulcsát. Azt mondta neki: ha visszajön, együtt nyitják ki.
Kornél a zárba illesztette a kulcsot. Könnyen fordult. A láda fedele felnyílt.
Levelek feküdtek benne, fakó szalaggal átkötve. Néhányat Áron írt, néhányat Kamilla. Egyik sem jutott el a másikhoz. A láda alján préselt kökörcsin volt, mellette kis rajz egy fehér kócsagról.
Krisztina leült a láda mellé.
– Anyám később férjhez ment. Apám, Kardos Kálmán jó ember volt, becsülettel szerette őt és engem is. Panasz sosem lehetett rá. De gyerekként is éreztem, hogy anyám szívében volt egy ajtó, amelyet senki sem nyitott ki igazán.
Kornél a levelekre nézett.
– Apám is megnősült. Anyám rendes asszony volt, apám tisztelte őt. Felneveltek engem. Mégis volt benne valami, ami mindig ide húzta. Ezt csak most értem.
Krisztina ujjai a szalagot simították.
– Anyám soha nem beszélt haraggal Áronról. Inkább úgy, mint aki elfogadta, hogy az élet egyik fele másképp alakult, mint ahogy fiatalon hitte.
– Apám viszont bánattal beszélt róla. Kevés szóval, de azt mindig éreztem.
Krisztina felnézett.
– Haragudtál rá?
– Sokáig igen. Gyerek voltam, és éreztem, hogy van benne egy lezárt rész, ahová én sem léphetek be. Most már inkább sajnálom. Nem a szeretet hiányzott belőle, hanem a bátorság.
Krisztina bólintott.
– Anyám is ezt mondta volna.
Egy darabig hallgattak. A kertben méhek jártak a virágok között, a távoli réten a kócsag lassan lépkedett a víz szélén.
– Tegezhetlek? – kérdezte Kornél.
Krisztina halványan elmosolyodott.
– Igen. Így emberibb.
Aznap sokáig beszélgettek. Áronról, Kamilláról, Kanadáról, Kecskemétről, a kertről. Krisztina elmesélte, hogy az édesanyja halála után átvette a kert gondozását. Őshonos növényeket nevelt, köztük kökörcsint is. Kornél mesélt az apjáról, a hideg kanadai reggelekről, az elhallgatott mondatokról, amelyek most ebben a kertben kaptak értelmet.
A következő napokban Kornél visszajárt. Eleinte a levelek miatt. Később Krisztina miatt.
Segített a kertben. Megjavította a kapu zárját, vizet hordott, rendbe tette a faház kilincsét. Krisztina eleinte távolságot hagyott köztük, de a beszélgetéseik egyre hosszabbak lettek. Kornél szerette nézni, ahogy Krisztina a virágokhoz nyúl.
Krisztina pedig egyre gyakrabban figyelte Kornélt. A férfi nem kérkedett a messziről jött életével. Nem akart többnek látszani. Dolgozott, kérdezett, figyelt. Volt benne valami, amitől a kert kevésbé lett idegen számára.
Egy délután zápor érkezett. A levegő megtelt eső előtti illattal, aztán a víz gyorsan verte a kertet. A kökörcsinek feje meghajolt, a föld sötétebb lett, a levelek fényesre áztak.
Kornél és Krisztina a faház eresze alá húzódtak.
– Furcsa ez az egész – mondta Krisztina. – Anyám egész életében szívében hordozta Áront. Most pedig te állsz itt, az ő fiaként.
– Én nem akarok apám helyére állni.
– Tudom. Ezért tudok veled beszélgetni.
Kornél ránézett. Krisztina haja nedves lett a párától, arcán esőcseppek csillogtak. A kert illata körbevonta őket: föld, virág, nedves fa, tavaszi meleg.
– Krisztina, az elején apám miatt jöttem ide. Most már miattad jövök. Reggel, amikor felébredek, nem a régi levelek jutnak eszembe először. Hanem az, hogy látlak-e aznap. A hangod, a kezed, a kerted. Itt maradhatok, ha te is ezt szeretnéd.
Krisztina nem válaszolt azonnal.
– Félek attól, hogy csak a régi történetet akarod kijavítani.
– Én is féltem ettől. Ezért vártam. De már tudom, hogy ez nem apám története. Ez a miénk.
– Te Kanadából jöttél.
– Igen. De itt vagyok. És itt is maradok, ha ezt szeretnéd.
Krisztina szeme megtelt könnyel.
– Anyámnak és apádnak ez nem sikerült.
– Nekünk sikerülhet.
– Biztos vagy benne?
– Abban vagyok biztos, hogy nem akarok úgy elmenni, ahogy apám elment. Nem akarok leveleket hagyni magam után egy ládában. Azt akarom, hogy amit érzek, annak legyen arca, hangja, reggele, ajtaja.
Krisztina közelebb lépett.
– Akkor most ne beszélj tovább.
Kornél megérintette az arcát. Krisztina nem húzódott el. A csók lassú volt, meleg és tiszta. Eső hullott körülöttük, a kert lélegzett, a távoli réten fehér kócsag állt a víz szélén.
Másnap reggel Kornél a kapunál várta Krisztinát. Kezében a régi kulcs volt.
– Ezt visszaadom – mondta. – Ez a ládához tartozik. Kamillához és Áronhoz.
Krisztina átvette.
– És te?
Kornél elővett egy másik kulcsot.
– Ez egy kis ház kulcsa Kecskemét szélén. Ma nézem meg. Szeretném, ha velem jönnél.
Krisztina sokáig nézte a kulcsot.
– Ez gyors.
– Az érzés nem tegnap óta van bennem. Csak tegnap mondtam ki.
Krisztina a kötényzsebébe nyúlt, és elővett egy préselt kökörcsint.
– Ezt anyám könyvében találtam. Azt hiszem, most már nálad van a helye.
Kornél elfogadta, és finoman a tenyerébe zárta.
– Akkor eljössz velem?
Krisztina bólintott.
– Elmegyek.
A kapu becsukódott mögöttük. A kertben nyíltak a kökörcsinek, a vizes rét felől felszállt a kócsag, és Kecskemét fölött friss tavaszi fény áradt szét.
Kornél akkor értette meg igazán az apja üzenetét.
Nem a régi szerelmet kellett visszahoznia.
Hanem azt kellett bátran megélnie, amit előtte a szüleik elveszítettek.

2026. június 7., vasárnap

Zambia és Zala között



Zambia földjén zeng a hajnal,
Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,
Zoltán lépdel, szívében remény,
Zita mosolya maga a fény.
Zöld zab hajladozik a határban,
Zebra vágtat messze, napsugárban,
Zászló lobban fenn az ég felé,
Z betű verse érkezik az olvasó elé.
Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,
Zala partján szebb lesz a szerelem.”
Zab illatát hozza a nyári szél,
Zambia tájáról régi dal mesél.
Zebra patája porfelhőt kavar,
Zászló selymén megpihen a nyár,
Zita nevet, Zoltán ráfelel,
Zeng a vidék, s a szív ünnepel.
Z betűből lett ez a kis versike,
Zöld rétet simogat a nyári nap melege,
Zambiában zebra jár a szavannán,
Zászló leng Zalaegerszeg határán.

2026. május 30., szombat

Pillám alatt



Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,
meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,
a héj alatt piros az élvezet.
Forró kövön mezítláb áll a dél,
só ül a bőröm apró hajlatán.
A puha fű érinti talpamat,
május izzik a pillám alatt.

2026. május 28., csütörtök

A szavak mögött



Kármen ötven körüli nő volt. Kertes házban élt a város szélén. Jól tartotta magát, rendezett otthona volt, de semmi hivalkodó. Az udvaron öreg fák álltak, az ablakban muskátli virágzott. A nappaliban könyvek, egy régi faasztal, két fotel és frissen főzött tea illata fogadta az érkezőt.
Azt beszélték róla, különös asszony. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, annak súlya volt. Jóslatok helyett figyelt. Meghallotta azt is, amit mások a szavak mögé rejtettek.
Marina délután érkezett. Harminc körüli, csinos nő volt, gondosan igazított hajjal, elegáns kabátban. Csak a szeme árulta el, hogy napok óta alig alszik. A telefonját erősen szorította. Abban volt a hangüzenet, ami miatt eljött.
Kármen ajtót nyitott.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Marina?
– Igen.
– Jöjjön be. Foglaljon helyet.
Marina belépett. Körbenézett a nappaliban, aztán leült a fotel szélére. Nem dőlt hátra. A táskáját az ölében tartotta, ujjai szorosan ráfonódtak a telefonra. Látszott rajta, hogy nagyon igyekszik tartani magát.
Kármen teát tett elé, majd vele szemben foglalt helyet.
– Tudja, kihez jött – mondta halkan.
Marina bólintott.
– Tudom.
– Akkor azt is tudja, hogy nálam nem bizonyítékot kap.
– Nem bizonyítékot keresek.
– Hanem?
Marina lenézett a telefonjára.
– Az igazat.
Kármen tekintete megpihent rajta.
– Az igazságot az ember gyakran már akkor tudja, amikor kérdezni kezd róla.
Marina ajka megremegett, de tartotta magát.
– A férjemről van szó.
– Gyanakszik rá?
– Igen.
– Másik nő?
Marina lassan bólintott.
– Azt hiszem. De ő azt mondja, túl érzékeny vagyok. Azt mondja, sokat képzelek.
Kármen figyelmesen nézte.
– És maga mit érez?
– Azt, hogy valami megváltozott.
– Miben?
– A hangjában. Abban, ahogy kimondja, hogy szeret.
Marina elhallgatott egy pillanatra.
– Régen, amikor azt mondta, szeret, elhittem – mondta Marina. – Most ugyanazt mondja, mégis mást hallok, üres szavakat érzek.
Kármen finoman ránézett.
– Van hangüzenete?
Marina feloldotta a telefonját.
– Tegnap este küldte. Azt mondta, túlórázik. Azt mondta, szeret. Azt mondta, hagyjam abba a gyanakvást, mert ezzel csak elrontok mindent.
– Indítsa el.
A férfi hangja betöltötte a szobát.
„Kicsim, tényleg bent maradtam. Rengeteg a munka. Fáradt vagyok. Ne bántsuk egymást ezzel újra. Szeretlek. Holnap majd beszélünk.”
Marina gyorsan leállította.
– Ennyi.
Kármen nem szólt azonnal.
– Hallgassuk meg még egyszer.
A hang újra megszólalt. Kármen mozdulatlanul ült. Nem a mondatokat figyelte, hanem a szüneteket. A levegővételeket. A túl simára igazított hangsúlyt. A „szeretlek” után beálló apró törést.
Amikor vége lett, Marina alig mert megszólalni.
– Hazudik?
Kármen ránézett.
– Igen.
Marina arca elsápadt.
– A nő miatt?
– Igen.
– Akkor van valakije?
– Van.
Marina két kézzel fogta a csészét, de nem ivott belőle.
– Szereti azt a nőt?
Kármen kis ideig hallgatott.
– Nem szerelemmel.
– Akkor miért megy hozzá?
– Mert mellette könnyebbnek érzi magát. Ott nem kell magyarázkodnia.
Marina lehunyta a szemét.
– Akkor miért mondja nekem, hogy szeret?
– Mert valami még magához köti.
– Ez szeretet?
– Inkább félelem. Fél elveszíteni magát.
Marina könnye ekkor végigfutott az arcán.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
Kármen a saját csészéjére nézett, aztán vissza rá.
– Meghallom a szavak mögött a hazugságot. Hallom annak az embernek a lelke sírását is. Az elme tud hazudni. A szív soha.
Marina sokáig hallgatott.
– És én mit tegyek?
– Először azt, amit már régóta halogat.
– Mit?
– Hallgassa meg önmagát is.
Marina letörölte az arcát.
– Attól félek a legjobban.
– Tudom.
– Mert ha meghallom, akkor már nem mondhatom, hogy nem tudtam.
Kármen bólintott.
– Igen. Az igazság néha azért fáj, mert túl régóta vár ránk.
Marina felállt. Már nem olyan feszes tartással mozdult, ahogy érkezett. Fáradtnak látszott, de a tekintete tisztább lett.
Az ajtóban még visszafordult.
– Maga mindig meghallja, ha valaki hazudik?
Kármen egy pillanatra az udvar felé nézett.
– A hang elárulja az embert.
– És magát ki hallja meg?
Kármen nem felelt.
Marina megértette, hogy erre a kérdésre most nincs válasz. Elköszönt, és kilépett a kapun.
Kármen egyedül maradt a nappaliban. A tea kihűlt az asztalon. Odakint lassan megmozdultak a fák ágai.
Sokáig ült mozdulatlanul. Aztán felállt, és odalépett a könyvespolchoz. A felső polcról levett egy régi telefont. Évek óta nem használta, mégis feltöltve tartotta.
Bekapcsolta.
A kijelzőn egy régi üzenet várta. Ugyanaz, amelyet már számtalanszor meghallgatott.
Egy férfihang szólalt meg belőle.
„Szeretlek, Kármen. Csak most nehéz időszakom van. Hidd el, minden rendbe jön.”
Kármen lehunyta a szemét.
Most már hallotta.
A törést a szó végén.
A félelmet a levegővételben.
A hazugságot abban a mondatban, amelybe egykor kapaszkodott.
Lassan leengedte a telefont.
– Hazudtál – mondta halkan.
Nem a férfinak mondta. Már nem neki.
Önmagának.
Kármen egész életében mindenki más hazugságát meghallotta.
Csak azt az egyetlen hangot nem tudta elengedni, amely egykor őt törte össze.
Mert vannak hazugságok, amelyeket nem a fül őriz meg, hanem a szív.

2026. május 25., hétfő

Ingeráradat



Én, Aurora, ma nem történetet hozok, hanem egy állapotot. Reggel az édes kávé krémes íze előbb ér hozzám, mint a saját gondolatom. A csésze melege a tenyerembe simul, a kanál halk koccanása végigfut rajtam, és a nap első apró ingere már bennem is rezdül.
Fény mozdul az ablakon túl, a telefonom rezdül, egy üzenet megérkezik, egy név felvillan, egy mondat megáll a mellkasomnál. Érzem a friss kenyér illatát, a ruha érintését a bőrömön, a levegőben mások sietségét, a kimondott szavak súlyát és a ki nem mondottak feszülését.
Valaki kedvesen ír, és kinyílok rá. Valaki sürget, és összerándul bennem egy pont. Valaki kér, és már válaszolnék is. Valaki hallgat, és a hallgatása is elér. Délre már sok apró érkezés él bennem: édes íz a nyelvemen, fáradtság a számban, parfüm a kabátujjon, por a levegőben, hirtelen zaj, rosszul eső hangsúly, egy szép kép, egy emlék, amely váratlanul megérinti a vállamat.
Apró dolgok ezek, mégis mindegyiknek súlya van. A testem előbb válaszol, mint ahogy szavakat találok. A gyomrom megfeszül, a szemem megtelik, a kezem megáll a billentyű fölött, a szívem gyorsabban veri ki magából az idegen ritmusokat. És akkor megértem: az ingeráradat nem csupán kívül történik. Bennem válik formává.
Amit látok, bennem kép lesz. Amit hallok, bennem rezdüléssé válik. Amit érzek, bennem keres helyet. Amit megérintek, visszaérint. Este a bőröm még őrzi a napot, a szám szélén ott marad a kávé édessége, az ujjaimban a sok apró mozdulat, a mellkasomban a kimondott és ki nem mondott szavak nyoma.
Lehunyom a szemem, mert vissza akarok érkezni ahhoz a belső ponthoz, ahol már nem a nap beszél bennem, hanem én. Én vagyok az, aki a sok érkezés után még tudja, melyik rezdülés született belőle.

2026. május 24., vasárnap

Az élet ajtaja



Az élet ma rám nyitja ajtaját,
kezembe adja új, szép ritmusát,
örömöm nem vár: bennem útra kél,
s minden mozdulatomban élni kér.
Szívem kertjében virág fakad,
arany esőként hull rám a nap,
amit kimondok, alakot vált,
s a gondolatból ünnep lesz már.
Bátorság áll most vállam oldalán,
nem harcba hív, csak vezet igazán,
kezemben érzem saját erőmet,
s életté írom minden örömömet.
Most szépség érkezik tisztán, szabadon,
új dal születik minden szavamon,
amit az élet elém hoz, elfogadom,
s az életem végre ragyogni hagyom.

Fény hajol a nevemre



Vállamon virágok aranya ég,
alattam vízben mozdul az ég.
Homlokomhoz hajlik a nap,
bőrömön fényes rajzolat marad.
Nincs szükség rangra, szerepre,
a fény hajol a nevemre.
A víz figyel, a fény felel,
nő vagyok – önmagamban teljesen.

2026. május 19., kedd

A fény születése



Mély völgy fölött arany parázs ébred,
a fák hegyén át lassan útra kel,
ködök hajából hajnal bontja ékét,
s az Ég a földre tiszta választ lehel.
Sötét lombok félrehajtva állnak,
árnyékuk hosszú, mégis megtörik,
mert fent a fény már koronát ad ágnak,
s a messzeség aranyba öltözik.
Szelíd sugárral érkezik a reggel,
ahogy a mélyből új remény fakad,
s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel
minden, mi régi éjből megmaradt.
Erdők fölött a pára felragyogva
már nem takar, csak fényhez enged át,
s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,
hogy megszenteli minden ág porát.
Így születik a fény: előbb csak rezzen,
majd átölel hegyet, mezőt, eget,
s ami tegnap mély homályban élt,
ma arany fényben a fény arca ránevet.

2026. május 17., vasárnap

Sohasem késő




Sohasem késő újrakezdeni,
fakó falakra színt lehelni,
múlt porából felkelni bátran,
ecsetet fogni tiszta magányban.
Amit tegnap még sebnek hittünk,
ma már erőként élhet bennünk,
s ahol a szívünk megtorpant régen,
ott nyílhat ajtó újra a fényben.
Nem kell a régi rajztól félni,
lehet másképp is tovább élni,
ha megkopott is pár régi álom,
új színt kever hozzá bátorságom.
Mert minden nap egy friss vászonlap,
rajta a lélek újra alkothat,
s aki mer festeni önmagából,
szebb útra lép a tegnap porából.

A bölcs sas



A délutáni fény aranyhidat vont a rét és az ég közé. A fűszálak között lassan járt a szél, a föld barna illata felszállt a paták körül, a távoli dombok peremén puhán megült a nap.
A fekete ló a mező közepén állt. Erős nyaka megfeszült, sörénye meg-megrezdült, de a tekintete fölfelé figyelt. Érezte magában a megtett utak porát, a terhek súlyát, és azt a mély erőt.
Fölötte egy sas körözött. Szárnya biztosan tartotta. Látta a rétet, a dombokat, a kanyargó ösvényeket; a magasban is ismerte a próbát: a szelet, a döntést, az egyedüllét tágasságát.
A ló felnézett a magasba.
– Jó napot, sas testvér – szólt mély, nyugodt hangon. – Régóta figyellek már.
A sas lejjebb ereszkedett, nagy ívet húzott a rét fölé.
– Jó napot, fekete ló – felelte. – Én is figyellek téged. Biztosan állsz a földön, és erő van a tartásodban.
– A föld megtart – mondta a ló. – De mondd, sas testvér, könnyebb-e annak, aki magasról nézi a földet?
– Könnyebbnek látszik, de nem az – felelte a sas. – Aki magasra emelkedik, annak nagyobb távlatból kell látnia a földet.
– Én idelent minden lépést megérzek – mondta a ló. – A kemény földet, a süppedő sarat, a hosszú utakat, a hátamon maradt terheket. Néha azt gondolom, odafent könnyebb lehet.
– Odafent a szél kérdez – válaszolta a sas. – Megkérdezi, elég erős vagyok-e megtartani az irányt. Megkérdezi, tudom-e, hová tartok, amikor minden bizonytalannak látszik.
A ló elgondolkodva dobbantott egyet.
– Akkor a szárny sem ment fel semmi alól.
– A szárny csak fölemel – mondta a sas. – Helyettem nem dönt.
– Engem a föld tanított meg kitartani – szólt a ló. – A lépés, amelyet akkor is meg kell tenni, amikor nehéz.
– Engem a magasság tanított meg látni – válaszolta a sas. – Mert aki messzire néz, annak bölcsen kell választania.
A ló büszkén fölemelte fejét.
– Akkor te az irányt őrzöd.
– Te pedig az erőt – felelte a sas.
Egy pillanatra egymásra néztek: a rét fekete lova és az ég vad madara. Egyik sem kívánta a másik sorsát, mégis értették egymást.
A ló végül halkan megkérdezte:
– Mondd, sas testvér, mire jut a magasság föld nélkül?
A sas lejjebb szállt, a ló szemébe nézett, és így felelt:
– Aki csak a magasban él, elveszíti a gyökerét. Aki csak a földet nézi, nem látja az irányt.