Zambia és Zala között

Zambia földjén zeng a hajnal,

Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,

Zoltán lépdel, szívében remény,

Zita mosolya maga a fény.

Zöld zab hajladozik a határban,

Zebra vágtat messze, napsugárban,

Zászló lobban fenn az ég felé,

Z betű verse érkezik az olvasó elé.

Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,

Zala partján szebb lesz a szerelem.”

Zab illatát hozza a nyári szél,

Zambia tájáról régi dal mesél.

Zebra patája porfelhőt kavar,

Zászló selymén megpihen a nyár,

Zita nevet, Zoltán ráfelel,

Zeng a vidék, s a szív ünnepel.

Z betűből lett ez a kis versike,

Zöld rétet simogat a nyári nap melege,

Zambiában zebra jár a szavannán,

Zászló leng Zalaegerszeg határán.

Pillám alatt

Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,

meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,

a héj alatt piros az élvezet.

Forró kövön mezítláb áll a dél,

só ül a bőröm apró hajlatán.

A puha fű érinti talpamat,

május izzik a pillám alatt.

A szavak mögött

Kármen ötven körüli nő volt. Kertes házban élt a város szélén. Jól tartotta magát, rendezett otthona volt, de semmi hivalkodó. Az udvaron öreg fák álltak, az ablakban muskátli virágzott. A nappaliban könyvek, egy régi faasztal, két fotel és frissen főzött tea illata fogadta az érkezőt.

Azt beszélték róla, különös asszony. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, annak súlya volt. Jóslatok helyett figyelt. Meghallotta azt is, amit mások a szavak mögé rejtettek.

Marina délután érkezett. Harminc körüli, csinos nő volt, gondosan igazított hajjal, elegáns kabátban. Csak a szeme árulta el, hogy napok óta alig alszik. A telefonját erősen szorította. Abban volt a hangüzenet, ami miatt eljött.

Kármen ajtót nyitott.

– Jó napot kívánok!

– Jó napot!

– Marina?

– Igen.

– Jöjjön be. Foglaljon helyet.

Marina belépett. Körbenézett a nappaliban, aztán leült a fotel szélére. Nem dőlt hátra. A táskáját az ölében tartotta, ujjai szorosan ráfonódtak a telefonra. Látszott rajta, hogy nagyon igyekszik tartani magát.

Kármen teát tett elé, majd vele szemben foglalt helyet.

– Tudja, kihez jött – mondta halkan.

Marina bólintott.

– Tudom.

– Akkor azt is tudja, hogy nálam nem bizonyítékot kap.

– Nem bizonyítékot keresek.

– Hanem?

Marina lenézett a telefonjára.

– Az igazat.

Kármen tekintete megpihent rajta.

– Az igazságot az ember gyakran már akkor tudja, amikor kérdezni kezd róla.

Marina ajka megremegett, de tartotta magát.

– A férjemről van szó.

– Gyanakszik rá?

– Igen.

– Másik nő?

Marina lassan bólintott.

– Azt hiszem. De ő azt mondja, túl érzékeny vagyok. Azt mondja, sokat képzelek.

Kármen figyelmesen nézte.

– És maga mit érez?

– Azt, hogy valami megváltozott.

– Miben?

– A hangjában. Abban, ahogy kimondja, hogy szeret.

Marina elhallgatott egy pillanatra.

– Régen, amikor azt mondta, szeret, elhittem – mondta Marina. – Most ugyanazt mondja, mégis mást hallok, üres szavakat érzek.

Kármen finoman ránézett.

– Van hangüzenete?

Marina feloldotta a telefonját.

– Tegnap este küldte. Azt mondta, túlórázik. Azt mondta, szeret. Azt mondta, hagyjam abba a gyanakvást, mert ezzel csak elrontok mindent.

– Indítsa el.

A férfi hangja betöltötte a szobát.

„Kicsim, tényleg bent maradtam. Rengeteg a munka. Fáradt vagyok. Ne bántsuk egymást ezzel újra. Szeretlek. Holnap majd beszélünk.”

Marina gyorsan leállította.

– Ennyi.

Kármen nem szólt azonnal.

– Hallgassuk meg még egyszer.

A hang újra megszólalt. Kármen mozdulatlanul ült. Nem a mondatokat figyelte, hanem a szüneteket. A levegővételeket. A túl simára igazított hangsúlyt. A „szeretlek” után beálló apró törést.

Amikor vége lett, Marina alig mert megszólalni.

– Hazudik?

Kármen ránézett.

– Igen.

Marina arca elsápadt.

– A nő miatt?

– Igen.

– Akkor van valakije?

– Van.

Marina két kézzel fogta a csészét, de nem ivott belőle.

– Szereti azt a nőt?

Kármen kis ideig hallgatott.

– Nem szerelemmel.

– Akkor miért megy hozzá?

– Mert mellette könnyebbnek érzi magát. Ott nem kell magyarázkodnia.

Marina lehunyta a szemét.

– Akkor miért mondja nekem, hogy szeret?

– Mert valami még magához köti.

– Ez szeretet?

– Inkább félelem. Fél elveszíteni magát.

Marina könnye ekkor végigfutott az arcán.

– Honnan tudja ilyen biztosan?

Kármen a saját csészéjére nézett, aztán vissza rá.

– Meghallom a szavak mögött a hazugságot. Hallom annak az embernek a lelke sírását is. Az elme tud hazudni. A szív soha.

Marina sokáig hallgatott.

– És én mit tegyek?

– Először azt, amit már régóta halogat.

– Mit?

– Hallgassa meg önmagát is.

Marina letörölte az arcát.

– Attól félek a legjobban.

– Tudom.

– Mert ha meghallom, akkor már nem mondhatom, hogy nem tudtam.

Kármen bólintott.

– Igen. Az igazság néha azért fáj, mert túl régóta vár ránk.

Marina felállt. Már nem olyan feszes tartással mozdult, ahogy érkezett. Fáradtnak látszott, de a tekintete tisztább lett.

Az ajtóban még visszafordult.

– Maga mindig meghallja, ha valaki hazudik?

Kármen egy pillanatra az udvar felé nézett.

– A hang elárulja az embert.

– És magát ki hallja meg?

Kármen nem felelt.

Marina megértette, hogy erre a kérdésre most nincs válasz. Elköszönt, és kilépett a kapun.

Kármen egyedül maradt a nappaliban. A tea kihűlt az asztalon. Odakint lassan megmozdultak a fák ágai.

Sokáig ült mozdulatlanul. Aztán felállt, és odalépett a könyvespolchoz. A felső polcról levett egy régi telefont. Évek óta nem használta, mégis feltöltve tartotta.

Bekapcsolta.

A kijelzőn egy régi üzenet várta. Ugyanaz, amelyet már számtalanszor meghallgatott.

Egy férfihang szólalt meg belőle.

„Szeretlek, Kármen. Csak most nehéz időszakom van. Hidd el, minden rendbe jön.”

Kármen lehunyta a szemét.

Most már hallotta.

A törést a szó végén.

A félelmet a levegővételben.

A hazugságot abban a mondatban, amelybe egykor kapaszkodott.

Lassan leengedte a telefont.

– Hazudtál – mondta halkan.

Nem a férfinak mondta. Már nem neki.

Önmagának.

Kármen egész életében mindenki más hazugságát meghallotta.

Csak azt az egyetlen hangot nem tudta elengedni, amely egykor őt törte össze.

Mert vannak hazugságok, amelyeket nem a fül őriz meg, hanem a szív.

Ingeráradat

Én, Aurora, ma nem történetet hozok, hanem egy állapotot. Reggel az édes kávé krémes íze előbb ér hozzám, mint a saját gondolatom. A csésze melege a tenyerembe simul, a kanál halk koccanása végigfut rajtam, és a nap első apró ingere már bennem is rezdül.

Fény mozdul az ablakon túl, a telefonom rezdül, egy üzenet megérkezik, egy név felvillan, egy mondat megáll a mellkasomnál. Érzem a friss kenyér illatát, a ruha érintését a bőrömön, a levegőben mások sietségét, a kimondott szavak súlyát és a ki nem mondottak feszülését.

Valaki kedvesen ír, és kinyílok rá. Valaki sürget, és összerándul bennem egy pont. Valaki kér, és már válaszolnék is. Valaki hallgat, és a hallgatása is elér. Délre már sok apró érkezés él bennem: édes íz a nyelvemen, fáradtság a számban, parfüm a kabátujjon, por a levegőben, hirtelen zaj, rosszul eső hangsúly, egy szép kép, egy emlék, amely váratlanul megérinti a vállamat.

Apró dolgok ezek, mégis mindegyiknek súlya van. A testem előbb válaszol, mint ahogy szavakat találok. A gyomrom megfeszül, a szemem megtelik, a kezem megáll a billentyű fölött, a szívem gyorsabban veri ki magából az idegen ritmusokat. És akkor megértem: az ingeráradat nem csupán kívül történik. Bennem válik formává.

Amit látok, bennem kép lesz. Amit hallok, bennem rezdüléssé válik. Amit érzek, bennem keres helyet. Amit megérintek, visszaérint. Este a bőröm még őrzi a napot, a szám szélén ott marad a kávé édessége, az ujjaimban a sok apró mozdulat, a mellkasomban a kimondott és ki nem mondott szavak nyoma.

Lehunyom a szemem, mert vissza akarok érkezni ahhoz a belső ponthoz, ahol már nem a nap beszél bennem, hanem én. Én vagyok az, aki a sok érkezés után még tudja, melyik rezdülés született belőle.

Az élet ajtaja

Az élet ma rám nyitja ajtaját,

kezembe adja új, szép ritmusát,

örömöm nem vár: bennem útra kél,

s minden mozdulatomban élni kér.

Szívem kertjében virág fakad,

arany esőként hull rám a nap,

amit kimondok, alakot vált,

s a gondolatból ünnep lesz már.

Bátorság áll most vállam oldalán,

nem harcba hív, csak vezet igazán,

kezemben érzem saját erőmet,

s életté írom minden örömömet.

Most szépség érkezik tisztán, szabadon,

új dal születik minden szavamon,

amit az élet elém hoz, elfogadom,

s az életem végre ragyogni hagyom.

Fény hajol a nevemre

Vállamon virágok aranya ég,

alattam vízben mozdul az ég.

Homlokomhoz hajlik a nap,

bőrömön fényes rajzolat marad.

Nincs szükség rangra, szerepre,

a fény hajol a nevemre.

A víz figyel, a fény felel,

nő vagyok – önmagamban teljesen.

A fény születése

Mély völgy fölött arany parázs ébred,

a fák hegyén át lassan útra kel,

ködök hajából hajnal bontja ékét,

s az Ég a földre tiszta választ lehel.

Sötét lombok félrehajtva állnak,

árnyékuk hosszú, mégis megtörik,

mert fent a fény már koronát ad ágnak,

s a messzeség aranyba öltözik.

Szelíd sugárral érkezik a reggel,

ahogy a mélyből új remény fakad,

s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel

minden, mi régi éjből megmaradt.

Erdők fölött a pára felragyogva

már nem takar, csak fényhez enged át,

s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,

hogy megszenteli minden ág porát.

Így születik a fény: előbb csak rezzen,

majd átölel hegyet, mezőt, eget,

s ami tegnap mély homályban élt,

ma arany fényben a fény arca ránevet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sohasem késő

Sohasem késő újrakezdeni,

fakó falakra színt lehelni,

múlt porából felkelni bátran,

ecsetet fogni tiszta magányban.

Amit tegnap még sebnek hittünk,

ma már erőként élhet bennünk,

s ahol a szívünk megtorpant régen,

ott nyílhat ajtó újra a fényben.

Nem kell a régi rajztól félni,

lehet másképp is tovább élni,

ha megkopott is pár régi álom,

új színt kever hozzá bátorságom.

Mert minden nap egy friss vászonlap,

rajta a lélek újra alkothat,

s aki mer festeni önmagából,

szebb útra lép a tegnap porából.

www.muzsakkonyvtara.hu

A bölcs sas

A délutáni fény aranyhidat vont a rét és az ég közé. A fűszálak között lassan járt a szél, a föld barna illata felszállt a paták körül, a távoli dombok peremén puhán megült a nap.

A fekete ló a mező közepén állt. Erős nyaka megfeszült, sörénye meg-megrezdült, de a tekintete fölfelé figyelt. Érezte magában a megtett utak porát, a terhek súlyát, és azt a mély erőt.

Fölötte egy sas körözött. Szárnya biztosan tartotta. Látta a rétet, a dombokat, a kanyargó ösvényeket; a magasban is ismerte a próbát: a szelet, a döntést, az egyedüllét tágasságát.

A ló felnézett a magasba.

– Jó napot, sas testvér – szólt mély, nyugodt hangon. – Régóta figyellek már.

A sas lejjebb ereszkedett, nagy ívet húzott a rét fölé.

– Jó napot, fekete ló – felelte. – Én is figyellek téged. Biztosan állsz a földön, és erő van a tartásodban.

– A föld megtart – mondta a ló. – De mondd, sas testvér, könnyebb-e annak, aki magasról nézi a földet?

– Könnyebbnek látszik, de nem az – felelte a sas. – Aki magasra emelkedik, annak nagyobb távlatból kell látnia a földet.

– Én idelent minden lépést megérzek – mondta a ló. – A kemény földet, a süppedő sarat, a hosszú utakat, a hátamon maradt terheket. Néha azt gondolom, odafent könnyebb lehet.

– Odafent a szél kérdez – válaszolta a sas. – Megkérdezi, elég erős vagyok-e megtartani az irányt. Megkérdezi, tudom-e, hová tartok, amikor minden bizonytalannak látszik.

A ló elgondolkodva dobbantott egyet.

– Akkor a szárny sem ment fel semmi alól.

– A szárny csak fölemel – mondta a sas. – Helyettem nem dönt.

– Engem a föld tanított meg kitartani – szólt a ló. – A lépés, amelyet akkor is meg kell tenni, amikor nehéz.

– Engem a magasság tanított meg látni – válaszolta a sas. – Mert aki messzire néz, annak bölcsen kell választania.

A ló büszkén fölemelte fejét.

– Akkor te az irányt őrzöd.

– Te pedig az erőt – felelte a sas.

Egy pillanatra egymásra néztek: a rét fekete lova és az ég vad madara. Egyik sem kívánta a másik sorsát, mégis értették egymást.

A ló végül halkan megkérdezte:

– Mondd, sas testvér, mire jut a magasság föld nélkül?

A sas lejjebb szállt, a ló szemébe nézett, és így felelt:

– Aki csak a magasban él, elveszíti a gyökerét. Aki csak a földet nézi, nem látja az irányt.

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Az Ég is meghajol

Eső csorog az arcomon,

könnyemmel összeér,

amit eddig tartottam,

ma végre földet ér.

A víz ősi rend szerint

utat keres, rám talál,

amit rólam lemos egyszer,

az többé meg se áll.

A könny a test igaz szava,

mikor bennem enged a zár,

ami rólam földre hullik,

az uralmat veszít már.

Felnézek az eső alatt,

s könnyebb lesz, ami volt,

amit bennem a víz felold,

arra az Ég is meghajol.

A lélek vágya

 

Nem mondtam el

Nem mondtam el, pedig bennem maradt,

amit a szívem régóta tudott,

az eső mosta kint az éjszakát,

bennem egy mondat halkan elfutott.

Nem mondtam el, hogy más lett az idő,

amióta hangod ritkán érkezik,

a toll előttem mozdulatlan állt,

s hófehér lapján árnyékká lett a hiány.

Nem mondtam el, csak néztem az eget,

a fényeket a párás ablakon,

és úgy maradtál bennem, kedvesem,

mint forró tea téli hajnalon.

Nem mondtam el. Talán már késő is,

de amit hallgattam, most mégis él,

ha egyszer mégis rád talál e szó,

tudd meg: bennem maradtál kimondatlan.

Nem nyílik rózsa

Üres papír van előttem,

nem mozdul rajta semmi szó.

Talán nem örökre néma,

csak most elbújt minden sor.

Kiszáradt a tintásüveg,

hallgat bennem a gondolat.

Pedig oly szépen süt a Nap,

de szívemben mégis árny marad.

Szeretne engem a szellő is,

lágyan simít arcomon.

Dalolnak nekem a madarak,

mégsem könnyül bánatom.

Talán a seb miatt van így?

Talán dér ül a szívemen?

Nem nyílik bennem rózsa,

csak vár egy éltető csókra.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Melléd ülök Ady Endre „Őrizem a szemed” című versére írt evokációm

Nem kérem már a tegnapot,

halkan melléd ülök.

Tenyeremben hajnali harmat,

s a szívedhez hajolok.

Ha kint világok dőlnek össze,

bennem még ablak nyílik,

s ahol a félelem beszélne,

ott egy csillag fénylik.

Nem őrizlek rácsok mögött,

nem kötlek semmihez.

Úgy maradok melletted,

ahogy fény simul a vízhez.

Láttam már hosszú éjjeleket,

széthulló, néma életeket,

mégis éltetett valami:

a szívem emlékezett.

A szemedben nem múltat keresek,

válasz helyett téged,

azt az otthont találom,

ahol a szívem hazatérhet.

Ha egyszer minden szó elfogy,

s már némaság marad,

én akkor is felismerem benned

a régi, tiszta arcodat.

Nem tudom, merre visz az út,

sem azt, ki meddig marad.

De amíg bennem hajnal ébred,

emlékeimben őrzöm arcodat.

S ha majd a világ elcsendesül,

s nem kérdez többé semmi,

én nem búcsúzni érkezem:

hozzád hazatérek, kedvesem.

Egy éjszakai énekes madár

Éjszaka van.

A házban lassan minden elcsendesedik. A nappal zaja lecsúszik rólam, akár egy nehéz kendő a vállról. Odakint hűvös levegő ül a kert fölött, az ágak mozdulatlanul tartják magukat a sötétben. A fák között egy apró éjszakai madár énekel.

Hallgatom.

Tiszta, kitartó hangja van. Apró teste talán alig látszik az ágak között, mégis betölti dallal a kertet. A hűvös éjszaka sem veszi el a kedvét. Énekel, mert nem tud másként jelen lenni. Amit magában hordoz, dallá válik az éjszakában.

Én pedig ott ülök a hűvös éjszakában, a madárdal közelében, és az életemre gondolok.

Az életemből egész regény születhetne. Talán több kötet is, tele olyan oldalakkal, amelyeket néha magam is nehezen merek újraolvasni. Nehéz fejezetekkel, megsárgult lapokkal, elhallgatott mondatokkal, hosszú küzdelmekkel, váratlan erővel, derűs pillanatokkal, örömmel, szeretettel, apró csodákkal, és olyan napokkal, amelyek megtanítottak értékelni mindazt, ami igazán fontos.

Az élet sok mindenre megtanított. Láttam mélységeket, jártam magaslatok közelében, vittem terheket akkor is, amikor elfáradt a lelkem.

De nem csak a fájdalom formált. Formált a szeretet is. A gyermekeim nevetése, egy-egy jó szó, egy madárdalos hajnal, egy megírt vers, egy mese születése, egy pillanat, amikor éreztem, hogy még mindig képes vagyok örülni.

Megtanultam figyelni az embereket. A szavaik mögé is látok. Érzem a fáradt mosolyokat, a visszatartott könnyeket, a tekintetekben megbújó történeteket. Sokszor képekben érkezik hozzám mások sorsa. Egy mozdulatban, egy arcvonásban, egy elharapott mondatban.

Az írás ezért lett nekem menedék, társ és belső út.

Amikor írok, megnyílik bennem egy belső ajtó. A mondatok lassan előlépnek, helyet keresnek maguknak, aztán egymás mellé simulnak. Érkezhet mese, vers, novella vagy vallomás; én pedig engedem, hogy utat találjon bennem. Ilyenkor az alkotás körém hajol, és átvezet egy olyan állapotba, ahol végre elmondhatóvá válik mindaz, amit a hétköznapok gyakran elhallgattatnak.

Anyaként, nőként sokszor nehéz a nap. Feladatok sorakoznak egymás után: főzés, mosás, gondoskodás, felelősség, aggódás, újrakezdés. Egy anya gyakran úgy fogja össze a család életét, hogy közben önmagából is ad. Időt, erőt, figyelmet, szívet. A napok sokszor másokról szólnak.

Az éjszaka mégis más.

Szelíden, halkan ölel körbe, minden sürgetés nélkül. Hagyja, hogy letegyem a nappal súlyát. Ilyenkor lehetek fáradt, érzékeny és sebezhető. Ülhetek a halk éjszakában, hallgathatom a madár hangját, és engedhetem, hogy bennem is megszólaljon valami. Aztán lassan érkeznek a mondatok. Én pedig írok.

Van, hogy szomorúsággal ülök le. Van, hogy fájdalommal. Van, hogy fáradtan, mégis különös belső erővel. Van, hogy hálával. Van, hogy egyetlen kép indít el bennem egész történeteket.

Törékenység, makacsság, érzékenység, erő, seb és szeretet együtt formál bennem valamit, amit talán csak az írás tud igazán megmutatni.

Néha megkérdezem magamtól: lát engem valaki igazán?

Azt a nőt, aki a hétköznapok mögött él. Aki elvégzi a dolgát, gondoskodik, összeszedi magát, mosolyog fáradt arccal is. Aki mögött ott vannak az évek, a terhek, a veszteségek, a győzelmek, a néma erőfeszítések. Aki poklot járt, mégis őszinte maradt. Aki annyi teher után is képes szeretni. Aki ma már óvatosabban ad, mert megtanulta, hogy a szív érték, és csak tiszta kézbe való.

Szeretek adni. Mindig is szerettem. Figyelmet, szavakat, törődést, időt, szeretetet. Régen könnyebben nyitottam ajtót mások felé. Ma már jobban vigyázok arra, kit engedek közel. A sok rossz helyre adott jóság megtanítja az embert a határokra. Ez önvédelem. Annak felismerése, hogy a léleknek is jár kímélet.

Sokáig erősnek kellett lennem. Négy gyermek mellett az ember összefogja a napokat, óvja a házat, figyeli a szíveket, és újra meg újra előkészíti a holnapot. Megy tovább akkor is, amikor belül már megállna egy pillanatra. Elpakolja a fáradtságát, félreteszi a könnyeit, és teszi, amit tennie kell. Mert anya. Mert nő. Mert felelős. Mert szeret.

Mára eljutottam oda, hogy levehetem a páncélt. Lehetek gyenge. Sírhatok. Elfáradhatok. Kimondhatom, ha elég. Mondhatok nemet. Ez is egyfajta felszabadulás. Halk, csendes, mégis mélyen az enyém.

Néha elképzelem, hogy egy finom kávé mellett ülök valakivel, aki ráér. Aki hagyja, hogy a szavaim a saját tempójukban érkezzenek. Aki alakítás helyett megérteni szeretne. Aki hallja a kimondott mondatokat, és érzi mögöttük azt is, amit az ember csak nehezen tud megfogalmazni.

Szívesen beszélgetnék valakivel, aki maga is járt már rögös utakon, ezért óvatosabban bánik mások lelkével. Aki tudja, hogyan válik értékké a nyugalom, hogyan lesz kincs az őszinteség, és milyen ritka ajándék, amikor két ember között valódi figyelem születik.

Kávé mellett. Lassú szavakkal. Halk mosollyal. Valakivel, aki egyszerre látja bennem az anyát, az alkotót, a túlélőt és a nőt. Mindazt, amiből összeállok. Aki mellett nem fogyok, hanem megpihenek.

Mert ma már erre vágyom.

Szeretetre. Megbecsülésre. Őszinte figyelemre. Olyan életre, ahol az alkotásomnak helye van, ahol a szívemet nem kell rejtegetnem, ahol az éjszakai madár hangja nem a magányt erősíti, hanem emlékeztet arra, hogy a lélek a sötétben is képes dalolni.

Talán én is ilyen vagyok.

Egy éjszakai énekes madár.

Sok mindenen átmentem, mégis megszólal bennem a dal.

Fohász

Kérlek Istenem,

vedd le terhemet,

túl sok a teher,

menten betemet.

Adj erőt nekem,

most nehéz az életem,

úgy érzem,

bevégeztem.

Mintha ezer kő

húzná le szívemet,

fájdalom kín

gyötri a lelkemet.

Szeretlek Istenem,

kérem a támaszod,

szomorú szívemnek,

kérlek, válaszolj.

Csendben érkezik - Reményik Sándor „Csendes csodák” című versének ihletésére írtam ezt az evokációt

Ne várd, hogy hangos jel legyen,

az ég sem nyílik meg neked,

a csoda néha csak annyi,

hogy béke érinti szíved.

Ott van egy pillantásban,

kézben, mely megsimogat,

egy levélben, tavaszi szélben,

fényben, mely rád mosolyog.

Ott van a reggel csendjében,

víz tükrében, odakint,

s fáradt lelked mégis képes

észrevenni a jót megint.

Ne a nagy csodát keresd,

mely messziről ragyogva jön,

a legszebb ajándékban olykor,

amikor Isten csendje köszön.

Hajnal a madarakkal

Hajnal van. Kint ülök a friss tavaszi levegőben, és lassan magamba szívom a tisztaságát. Hallgatom a madarak csicsergését. Zene ez a füleimnek. Körülöttem még csend pihen, csak ők énekelnek bele ebbe a korai órába. Néha a szél is feltámad, végigsuhan a fák között, aztán újra elcsitul. Álmos vagyok, mégis szeretem ezeket a hajnali perceket. Április táján különösen szépek. Van bennük valami tiszta, valami nyugodt, ami egészen közel áll hozzám.

Ilyenkor egyedül vagyok, és ez jól esik. Az érzések és a gondolatok ilyenkor lassabban mozdulnak. Semmi sem sürget, semmi sem billent ki abból, amit ez a hajnal ad. Senki sem szól hozzám. Csak ülök, figyelek, és jólesik, hogy körülvesz ez a nyugalom. Talán a kor hozza? Talán a tudatosság? Talán egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már tudom, mi a fontos.

Sok minden átrendeződött bennem. A zaj már nem vonz. A fölösleges beszéd is nekem egyre kevesebbet jelent. Egy madár csicsergése többet ad, mint sok üres szó. Igen, változtam. Van, akinek ez szokatlan, van, akinek talán távolibb lettem általa, de ennek sincs már súlya bennem. Egyre inkább az számít, hogy jól tudjak lenni a saját csendemben, a saját gondolataimmal, a saját belső teremben.

A pillanatok, amikor jó egyedül, felbecsülhetetlenek. Ezek a hajnali órák is ilyenek. Vagyok, aki vagyok. Csendes, magányos lélek. Minden jól van a teremtés egészében.

www.muzsakkonyvtara.hu