A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szép irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szép irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. november 30., vasárnap

Szánkó és kacagás



Havas dombon siklik a szán,
cseng a kacaj, messzire száll.
Piros arcok, vidám futás,
csizmák alatt hóroppanás.
Mint kis csillag száll a nevetés,
szél viszi szét, messzire már.
Csúszik a szánkó, hull a hó,
minden perc most csoda-jó.
Lebbenti a szél a kis kabátot,
száll a sapka, jeges kesztyű.
Földre bukfenc, aztán tovább,
mosoly száll, ez megér egy csodát.
Kutya rohan, integetnek a kis kezek,
a szívben nincs más csak szeretet.
Gyermeki játék ez nem álom,
szárnyal tőle a gyermek a szánon.
Havas dombon repül a szán,
szívükben él örökké tán.
Ha egyszer felnő a kicsi kéz, a láb
az emlék a szívben örökké él tovább.

2025. november 21., péntek

A szív jól döntött



Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.
Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.
– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.
– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.
Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.
– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.
A férfi elmosolyodott és válaszolt:
– Fogalmam sincs, csak megyek.
Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.
A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:
– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?
A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:
– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.
A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.
A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.
Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.
– És mit fogsz csinálni?
Petra csak ennyit mondott:
– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.
A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.
Nem ment vissza.
Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.
Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

2025. november 19., szerda

A tízéves rózsa


A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

2025. november 15., szombat

A Karácsonyi hívás


Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását .Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz .A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt .Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne .Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette.

– Halló?

Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg:

– Ne engedd el… kérlek.

Éva megdermedt.

– Tessék? Ki maga?

A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania.

– Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd.

Éva szíve összeszorult.Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek.

– Maga… honnan tudja ezt?

A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni.

– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered.

Évának megremegett a hangja.

– Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon?

Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz:

– Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve.

A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon:

egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos.

– Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban.

Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.

– Miért törődik velem? – kérdezte.

– Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában.

A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek.

A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés.

Mintha a hívás célja beteljesült volna.

Éva lassan letette a kagylót.

A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét.

A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság.

Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott.

Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett.

Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta:

Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal.

Hanem az, hogy a hívás megtörtént.

Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy hívtál.

Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.



2025. november 13., csütörtök

Maja és én Positanóban



A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.
– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.
– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.
A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.
Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.
– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.
– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.
A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.
– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.
Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.
– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.
Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.
Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.
– Buonasera! Due angeli per la cena?
Maja felnevetett.
– Azt mondta, angyalok vagyunk!
– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.
A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:
– Anya… én itt boldog vagyok.
Átöleltem.
– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.
A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.
Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.
– Anya, menjünk oda.
A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:
– Piccola stella… kipróbálod?
Maja hirtelen meghökkent.
– Anya… én ezt nem…
– Ahogy érzed – biztattam.
A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.
Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.
– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.
– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.
– Veled együtt engem is – felelte halkan.
A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.
– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.
– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.
Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:
– Akkor majd itt találkozunk vele újra.
A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.

2025. november 3., hétfő

Hangtalanul



A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.
Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.
A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.
A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.
Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.
A levegő lassan megtelt bizalommal.
A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.
Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.
Nem tartotta vissza.
Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.
Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.
Nem sírt.
Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne
egyszerűen, hangtalanul.

2025. október 28., kedd

Jelen álma a jövőről



Képzeletben már ott élek: a tó tükrén ringó fény ébreszt, a hold csöndben elsiklik, s a hegyek fölött lassan megszületik a hajnal.
A víz selymes simaságán az idő is megállni látszik, mintha minden perc ajándék volna.
A ház ablakaiban pislákol a fény, s a csend betakar, mint egy puha takaró.
Itt nincs rohanás, nincs zaj, csak a természet ritmusa, amelyhez a szív is igazodik.
Az erdő sóhaja, a tó halk nesze, a hegyek ősi hallgatása egyszerre ad erőt és békét.
Ez az a hely, ahol az ember újra megtanul hallgatni – nem a külvilágra, hanem a lélek saját szavára.
Ez az én álmom – hosszú évek óta hordozom magamban.
Egy otthon, ahol a nyugalom nem múló pillanat, hanem mindennap jelen van.
A jelen vágyából születik a jövő, és tudom: egyszer hazatalálok ide.

2025. október 20., hétfő

Őszi ködben



Lágy köd szitál a fák között,
mint álom, mely lassan betölt.
A lomb arannyá égve hull,
suttogva búcsúzik, elcsitul.
Az út puha avarral fedett,
titkokat rejteget a rengeteg.
A szél se súg, csak megpihen,
ősz szíve dobban csendesen.
Színek fakulnak, mégis ragyognak,
árnyak ölelnek, fények lobognak.
Minden levél egy búcsú-ima,
minden pára az idő sóhaja.
És én e tájon átmegyek,
a ködben múlt és jelen egybeforr velem.
Ősz karja ringat, szelíden hív,
s a csendben örök békét ígér a szív.

Egy költő estéje



Az este csendje lassan betölti a szobát.
Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.
Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.
Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.
A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.
És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.
Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.

2025. október 19., vasárnap

Falevelek élete



Tavasszal születtek.
Apró rügyekként bontották ki magukat a nap fényében, s a szelíd szél ringatta őket, míg lassan zöld ruhát öltött a fa. Együtt építettek lombkoronát: oltalmat adtak, árnyékot a pihenőknek, otthont a madaraknak, dallamot a szélnek.
Nyáron virultak igazán.
Fényben ragyogtak, zölden, üdén, suttogva beszélgettek egymással. A nap sugarai rajtuk szűrődtek át arany szőnyeggé, s minden szellőben dallamot pendítettek. Életük teljében voltak, szépségükben teljesek.
Aztán megérkezett az ősz.
Aranyba, vörösbe, barnába öltöztek, mintha utoljára akarnának még szebben ragyogni. A fák kincsei lettek, egy pillanatnyi csoda, melynek szépsége szinte fájt.
Most már a földön fekszenek.
A szél forgatja, sodorja őket, zörgő hangjuk mintha emlékekről mesélne. Ennyi volt az életük: egy út a rügytől a ragyogáson át a porig.
Az eső átitatja őket, s lassan visszaadják magukat a földnek. Eggyé válnak a talajjal, hogy táplálják a jövőt, s újra megszülessenek más formában.
Mert minden falevél története ugyanarról szól:
adni, amíg lehet, ragyogni, amíg tart, s végül békében visszatérni a mindenséghez.

A varázstükör lehelete



A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.
Aznap este azonban valami megváltozott.
A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.
– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.
– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.
– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.
Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.
– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.
– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!
A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.
Aurora könnyei végiggördültek az arcán.
– Ez… ez az én világom?
– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.
A nő térdre rogyott a tükör előtt.
– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.
– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.
A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.
– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.
– És ha nem lépek?
– A világod elcsendesül. Mindennek vége.
Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.
– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.
Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.
– Most már érted? – kérdezte a hang.
– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.
A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.
A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.
A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:
„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

2025. október 14., kedd

A tenyér



– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.
A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.
– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.
– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.
– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:
– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.
– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.
– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:
– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.
– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.
Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:
– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.
Anna elmosolyodott.
A tenyerébe nézett.
És tudta: a mese folytatódik.

2025. október 12., vasárnap

Szív szimfónia



Olyan vagyok, mint az ősz maga,
színek tánca, búcsú dala.
Piros, arany, barnába hajló,
minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,
mely titkot visz, s nem beszél.
Hol landolok – ki tudja azt?
Az út sodor, az út szabad.
Talán nem is kell tudni, hol a vég,
csak hagyni, hogy ringasson a lét.
Egy fuvallat jön – karjába zár,
egy pillanat, s újra magány vár.
De szép ez így, hatalmas csoda,
érzések tánca, szív szimfónia.
Mint őszi lomb közt a napfény árnya –
bennem él minden szín varázsa.

Egyszeri pillanat



A nap már alig látszott a víz felett, a fény narancsba öltöztette az eget.
Ilona a hajón állt, kezében a kormányt szorította, de valójában nem a tenger irányát kereste, hanem a választ, amit sosem kapott meg.
A parton ott állt József. Zsebre tett kézzel, mozdulatlanul.
A hullámok halk neszezése között csak a szívük vert hangosan.
— Még most is meggondolhatod magad — mondta a lány halkan, de határozottan. — Nem késő.
A férfi elfordította a tekintetét.
— Nem tudom… ez az egész… félek, Ilona.
— Mitől? — kérdezte a lány, hangjában egyszerre volt türelem és szomorúság.
— Attól, hogy elbukom. Hogy otthagyok mindent, amit eddig ismertem, és a végén te is elmész.
Ilona bólintott. A szemében nem volt harag, csak valami fáradt megértés.
— De József… én most megyek el. Épp azért, mert nem mersz velem jönni.
A férfi mély levegőt vett, de nem nézett a szemébe.
— Nem tudom feladni az életem. A munkám, a házam, apámék… tudod, milyen nehéz lenne?
— Tudom. — Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom remegett.
— Csak azt nem tudom, hogyan bírod így leélni az életed, ha egyszer megízlelted, milyen az, amikor megtalálod az igaz szerelmet.
József nem felelt. A nap utolsó sugara a vízre ért, és Ilona tudta: már hiába vár.
— Nem hibáztatlak — mondta csendesen. — Talán csak mást jelent neked a biztonság, mint nekem. Te maradsz ott, ahol megszoktad… én meg elindulok oda, ahol talán újra élhetek.
A férfi halkan megszólalt:
— Szeretlek, Ilona.
A lány lehunyta a szemét, és csak ennyit felelt:
— Én is. De az, hogy szeretünk valakit, még nem mindig elég. Bátorság is kell felvállalni, feladni a régit, hogy megszülethessen az új.
Lépett egyet hátra, a hajóra. A kötél megfeszült, a szél végigborzolta a haját.
József még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha a félelem gyökere tartaná egyhelyben.
— Egyszer talán megérted — szólt vissza a lány.
— Hogy az élet nem vár senkire. És a szív sem marad örökké nyitva.
A hajó elindult. Ilona a vízre nézett, hulltak a könnycseppjei. Tudta, most tényleg vége.
József ott maradt a parton.
A város fényei lassan kigyulladtak mögötte — a megszokott, biztonságos világ, amit nem mert elhagyni.
Ilona hajója egyre távolabb ringott a vízen. A szíve nehéz volt.
A nap lement, a tenger elcsendesedett.
Két ember állt ugyanabban az alkonyatban — egyik maradt, a másik továbbment.
És mindkettő elveszített valamit, amit talán soha többé nem talál meg:
azt az egyszeri pillanatot, amikor még lett volna bátorság megélni az igazi szerelmet.