Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Éji ölelés

Csukd le szemed, csend borít mindent körül,

a világ elcsendesül, a szív halkan örül.

Angyal simítja arcod, mint anyai kéz,

s a lélek békésen nyugszik az éj lágy mezején.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Árnyék és csoda

Az édesanya este a konyhában főzte a tejbegrízt. A lábasból finom gőz szállt fel, a sarokban álló biciklipumpa pedig hirtelen megmozdult mintha életre kelt volna.

A kisbaba türelmesen ült az etetőszékben, amikor a pumpa koppanása megtörte a csendet. Egy sötét árnyék hömpölygött be a konyhába, és a levegő hideggé vált. A kisbaba sírni kezdett, az édesanya összerezzent.

Ekkor a pumpa fényes angyallá változott, ragyogó testét aranyló fény ölelte körül. Szárnyaival elűzte az árnyat, minden sötét sarokban csillagok kezdtek el pislákolni, és melegséget árasztottak. A családot átölelte, majd lassan eltűnt a fény, de a konyhában továbbra is ott ragyogott a szeretet.

A szív szemével

Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.

Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illata nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.

Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.

Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:

– Anyu, kérlek, hidd el, rendben van így. Nem látok, de érzem, hogy szeretve vagyok. Tudom, ti mindent megtettetek értem. Köszönöm, hogy vagytok.

Édesanyja sokat sírt, amikor senki nem látta. Fájt neki, hogy a fia nem láthatja a világ szépségeit.

– Hogyan fogsz boldogulni, ha egyszer már nem leszek itt? – suttogta, miközben esténként mesét olvasott neki.

De Levente mindig nyugodtan, csendes erővel válaszolt:

– Anya, én látok. A lelkemmel. És te tanítottál meg erre.

Az évek teltek. Levente húszéves lett. Mélyen érzett, és a lelki szemei előtt mindenki arca kirajzolódott. A hangokból tudta, ki fél, ki örül, ki őszinte. Nem sajnálta magát, és soha nem várt többet az élettől, mint amit megkapott. Minden pillanatért hálás volt.

Egy hajnalon azonban valami megváltozott.

Hirtelen éles, szúró fájdalom hasított mindkét szemébe. Felült az ágyban, könnyei záporoztak. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat – és mégis, valami meleg, puha jelenlét ölelte körül. Egy hang szólt hozzá, halk volt, de erős, akár egy belső harangszó:

– Levente, nyisd ki a szemeidet. Meggyógyultál. Én vagyok az őrangyalod. Születésedtől fogva melletted voltam. Lelked fénye vezette a sorsod. Nem láttál, mégis hittél. Nem láttál, mégis vigasztaltál másokat. Most itt az idő, hogy lásd is azt, amit eddig csak éreztél. Kérlek, taníts másokat. Mondd el, milyen a világ a szív szemével.

A hang elcsendesedett. A melegség eltűnt. Levente remegve nyitotta ki a szemét.

És látott.

Látta a szobája falait, az ablakon át beszűrődő fényt, a kezeit. Felállt. Elbotladozott a tükörig, és ott – először életében – meglátta önmagát. A könnyei újra eleredtek, de most az örömtől.

Kisétált a konyhába. Édesanyja ott készítette a reggelit. Levente percekig csak nézte, ahogy mozdul, ahogy a haján megcsillan a fény, és ahogy szorgoskodik. Szépnek látta a finom ráncait. Mert áradt belőle a szeretet. Ő tanította meg mindenre. A szeretetével.

– Levente! Kisfiam! Hogy kerültél ide egyedül? Elesel! Miért nem szóltál?

– Anya... látok! Látlak téged! Meggyógyultam.

– Ez... ez nem lehet... igaz?

– De igen. Csoda történt. Vagy valami annál is több. Nem számít, hogyan. Itt vagyunk. Együtt.

És ott, abban a konyhában, ahol egy életen át olvastak meséket, most ők lettek egy csoda történetének főszereplői. Mert aki elfogadja azt, ami van – aki szeret, hinni tud és nem adja fel –, annak egyszer a világ is felfedi a színeit. Csodák léteznek.

Csendes búcsú

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hold ezüstös fénye lágyan simult a tájra, ahogy egy utolsó sétára indultam a Földön. A lábam alatt a fű harmatcseppjei megcsillantak a csillagok fényében, a szél pedig suttogó búcsúszavakat hozott magával. Tudtam, hogy az időm itt véget ért. Már nem volt bennem félelem, csak mélységes nyugalom és egyfajta kíváncsi várakozás.

Egész életemben arra törekedtem, hogy megértsem az élet valódi lényegét. Segítettem az embereknek, ahogy csak tudtam – szavaimmal, jelenlétemmel, a szeretet erejével. Megtanítottam őket arra, hogy a tudatos létezés nem csupán egy elvont eszme, hanem maga az élet legmélyebb igazsága. Hogy a szeretet nem csupán érzelem, hanem az a kapocs, amely mindent összeköt. Láttam, ahogy a szavaim nyomán mások is megnyílnak, megtalálják önmagukat, és ráébrednek arra, hogy a világot belülről tudják formálni.

Most, hogy az utam végére értem, nem éreztem szomorúságot. Mindent megtettem, amit lehetett. A tudás, amit átadtam, tovább él azokban, akiket szerettem.

Ekkor egy ragyogó fény jelent meg előttem, és lassan formát öltött. Egy angyal állt ott, magasztos, mégis gyengéd jelenlétével. Szemeiben az örökkévalóság csillogott, és amikor megszólalt, a hangja a szívem legmélyebb zugát érintette.

– Mária, eljött az idő. Készen állsz?

Ráemeltem a tekintetem. Arcát nem szegélyezte idő, nem terhelték földi gondok. Csak tiszta fény volt ő maga, és a szeretet áradt belőle.

– Igen – feleltem halkan. – Hosszú volt az utam, sok mindent megéltem, megértettem. Segítettem, ahol tudtam, és megtanultam elengedni, amikor eljött az idő.

Az angyal finoman elmosolyodott.

– A földi lét tanító volt számodra. Megtapasztaltad a szeretetet, a veszteséget, az idő múlását, a ragaszkodás és az elengedés kettősségét. De te többet tettél, mint a legtöbben: fényt hoztál mások életébe. Megmutattad nekik a tudatos létezés útját, és segítettél felébreszteni a szívükben rejlő igazságot.

Könnyek csillantak a szememben, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Csak a hála és a mélységes megértés.

– Megtanultam bátornak lenni – mondtam. – Megtanultam, hogy a szeretet mindig a válasz.

Az angyal gyengéden megérintette a vállam, és a körülöttünk lévő tér lassan megváltozott. A földi világ fakulni kezdett, mintha csak egy álom lenne, amelyből ébredezek. Egy másik fény bontakozott ki előttem – tisztább, melegebb, mélyebb.

Lépésről lépésre haladtam az új világ felé. A szívem könnyű volt, mintha soha többé nem nyomná a múlt súlya. A testem mintha csak egy leheletnyi fénnyé változott volna, amely egyre közelebb került valami ismerős, mégis új valósághoz.

A táj, amely kibontakozott előttem, mesébe illő volt. Aranyló mezők, lágyan hullámzó dombok, tiszta, ragyogó ég. A levegő könnyed volt, mintha maga a szeretet töltené be. Már nem volt múlt, nem volt idő. Csak a végtelen béke, amelyben végleg hazataláltam.

A fény visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A fényben Isten arca ragyog,

A sötétségben rejtve vár a titok.

Minden lépésünkben ott él Ő,

Angyali szárnyak, hívó énekük.

Sötét éjben is felragyog a remény,

Mert a fény nem múlik, csak elrejtőzik.

Angyalok vezetnek, mikor eltévedünk,

A szeretet örökké visszatalál hozzánk.

Isten szava a csendben hallható,

A sötétség fátyla átszellemül,

Angyalok érintése, mint puha ölelés,

Fényként visszatér, s szívünk újra él.

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,

szikrák táncolnak az égben,

a Tűz Birodalmába lépek.

A kapu tárul előttem,

csupán egy vöröslő ölelés.

Ahogy beléptem,

minden, ami emberi, eloszlik,

és a tűz átformál,

mint a tűző nap, mely éget,

de formálja a földet.

A földi test elhamvad,

a lélek könnyedén emelkedik,

mint szálló arany füst,

angyali szárnyakra lel.

A lángok nem égetnek,

csupán szelíden karolnak,

mint egy szerető kéz,

mely örökre átölel.

Itt, a tűzben,

minden, ami fáj, eltűnik.

A test elporlad,

de a lélek örök.

És amikor már nem marad semmi,

csak a fény és a csend,

angyalok karja ölel,

és már nem vagyok más,

csak a Tűz Angyala,

a végtelen lángok tiszta szívében.

Álmodozó Angyal

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Szeretnék kapni illatos rózsát,

Melynek szirmai őrzik a szívem titkát,

Szép szavakat, melyek elsöprő erővel,

A lelkemig hatnak, s örökre nyomot hagynak.

Ölelést, mint tavaszi, lágy szellőt,

Mely éltet, akár a földet érintő gyönge zápor,

Megbecsülést, mint aranytükör,

Mi visszaveri tiszta szándékom fényét.

Édes csókot, mint reggeli harmat,

Mely ébreszti a virágot, és szívemet melegíti,

És ha még hozzáteszel egy kis varázst:

Szerelmet, mely szívemet öleli egy életen át.

Álmodozom, mert a lelkemnek oly jó,

Ilyenkor könnyű és boldog vagyok,

Felhők közt suhanok, és szabadon álmodok,

Örökre álmodozó angyalként maradok.

Ráfáel angyal ajándéka

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A város ünnepi díszben állt, a karácsonyi fények színes ragyogása átitatta a havas utcákat. Az emberek sietve haladtak el egymás mellett, tekintetükben tükröződött az év végi rohanás és az ünnepi várakozás fáradtsága. Egyesek vidámak voltak, mások szótlanul vonszolták magukat a hidegben.

Egy elhagyatott utcasarkon egy kopott kabátos férfi ült egy gyűrött pléden. Az emberek alig vetettek rá egy pillantást; csupán egy újabb hajléktalannak tűnt, aki a város peremén él. Valójában azonban ő Ráfáel volt, Isten angyala, akit azért küldtek, hogy szeretetet és fényt hozzon a világba. Az ő dolga nem az ítélkezés volt, hanem a csendes jelenlét, amely reményt adhatott.

Mielőtt testet öltött volna, még az Égben beszélt Istennel:

– Uram, miért küldesz engem a Földre embernek? Az emberek nem ismernek fel, és talán meg sem állnak mellettem. Hogy segíthetnék nekik?

Isten elmosolyodott, de a mosolyában mélységes bölcsesség rejtőzött.

– Ráfáel, az emberek nem mindig látják, hogy mi segíti őket, de ettől még nem vagy ott hiába. Egyetlen apró pillanat is elég lehet, hogy valaki szívében újra gyúljon a remény. Bízz bennem, és figyeld, mit hoz a szeretet ereje.

Most, az utca zajában és a hóesésben ülve, Ráfáel ezekre a szavakra gondolt. Már órák óta figyelte a járókelőket, de senki nem állt meg. Egyszer azonban egy nő közeledett lassan.

A nőt Margaretnek hívták. Finom, elegáns vonásai ellenére olyan benyomást keltett, mint aki nem a külvilágban él, hanem a saját belső világában bolyong. Egy kis fehér kutya sétált mellette, de Margaret nem beszélt hozzá, nem játszott vele – mintha csak az árnyéka lenne.

A kutya váratlanul megállt Ráfáel előtt, és nyüszítve, barátságosan odabújt hozzá. Margaret először észre sem vette, de amikor meglátta a férfit, zavartan megállt.

– Ne haragudjon, nem szokott így viselkedni – mondta halkan.

Ráfáel mosolyogva nézett fel rá.

– Talán megérezte, hogy valakinek szüksége van egy kis figyelmességre.

Margaret tétovázott, majd lassan leült mellé a járdaszegélyre. A hó csendesen hullott körülöttük.

– Maga miért van itt? – kérdezte Margaret szinte suttogva, miközben az arcát nem emelte fel.

– Talán azért, hogy meghallgassak valakit, aki már régen nem mondott ki semmit, ami igazán a szívében van – felelte Ráfáel. – Maga miért olyan szomorú?

Margaret egy pillanatig nem válaszolt, majd nehezen megszólalt:

– Évekig álmodtam egy karrierről, egy életről, amelyben az emberek tisztelnek. Orvos lettem. Egy napon egy műtét során hibáztam. Egy férfi, akit megmenthettem volna, meghalt. A hiba az enyém volt, és azóta nem tudok a tükörbe nézni. Nem gyakorlom már a hivatásomat, pedig ez volt az életem értelme.

A nő hangja megtört, és elcsuklott.

– Azóta semmi sem számít. Csak létezem.

Ráfáel mélyen nézte őt.

– És azt gondolja, hogy az a hibája határozza meg, ki maga? Margaret, az emberek nem azért kapnak tehetséget, hogy tökéletesek legyenek, hanem hogy adhassanak másoknak. Ön már sokakat megmentett, de most meg kell tanulnia újra szeretni magát, hogy folytathassa.

Margaret szemei megteltek könnyel.

– Hogyan kezdhetném újra?

– Úgy, hogy elhiszi, a szeretet, amelyet másoknak ad, nem függ a múltjától. Apró lépésekből épül fel minden. Nem kell azonnal nagy dolgokat tennie. Csak kezdje el.

Margaret lassan bólintott, majd gyengéden megszorította Ráfáel kezét.

– Köszönöm. Nem tudom, ki maga, de ma este visszaadott valamit, amit elveszítettem.

Ahogy elbúcsúztak, Margaret lassan folytatta útját. A férfi szavai még mindig ott csengtek a fejében, de most már valami változott. A hópelyhek gyönyörűen hullottak a földre, érezte, hogy valami újra elkezdődött benne. Az érintés, amit az angyaltól kapott, mintha egy ismeretlen fényt gyújtott volna a szívében. Egyedül ment tovább a hóesésben, de nem érezte már annyira elhagyatottnak magát, mint korábban. A magány, ami eddig körülvette, mintha már nem lenne olyan súlyos, mintha a vállairól lekerült volna egy teher.

Ahogy végre hazaért, belépve a lakásába, egy furcsa, megnyugtató érzés fogta el. Mintha érzett volna egy kis békét a szívében, mintha a sötét zugok, amelyek eddig elzárták a világ elől, most kinyíltak volna. Már nem érezte azt, hogy mindennek vége. A férfi szavai megadták neki az erőt, hogy elhiggye: kezdheti újra. Talán az élet nem tökéletes, de érdemes újra próbálkozni.

Másnap reggel Margaret új lendülettel indult neki a napnak. A kórházban önkéntesként segített a rászorulóknak, és ételt osztott a hajléktalanoknak. Még soha nem érezte magát ennyire élőnek.

Ráfáel, mikor végre visszatért az Égbe, boldogsággal telve pillantott a Távoli Világra. Örült, hogy a világ egy apróbb, de fontos változáson ment keresztül.

Bár a szeretet gyakran láthatatlan, hatása sosem marad el.

Tudta hogy munkája nem mindig látványos, nem mindig azonnal érzékelhető. A szeretet, mint a fény, néha láthatatlan, de hatása végigkíséri az embereket, akik egyszer csak felismerik. Nem kellett nagy dolgokat tennie, csak elindulnia, hogy másokban fényt gyújtson.

Isten lágyan ránézett, és szavai tele voltak szeretettel.

– Látod, Ráfáel? A szeretet, amit adtál, mint a fénysugár, elérte a legmélyebb zugokat is. Munkád nem volt hiábavaló; a világ, még ha kicsit is, de jobb lett általa. Az a fény, amit magadban hordoztál, már mások szívében is ragyog.

Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása

Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.

A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.

– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.

Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.

–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.

– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.

Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...

Karácsonyi Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hó puha takaróként borította be a kis falut, amely a hegyek lábánál húzódott. A fenyőfák ágai roskadoztak a hó súlya alatt, és az apró házak ablakaiból meleg fény szűrődött ki. A hópelyhek táncoltak a levegőben, mintha maga a tél is ünnepelte volna a karácsony közeledtét. A faluban mindenki lázasan készült az ünnepre; az utcákon gyermekek sikongattak, hóembereket építettek, és szánkók csúsztak le a domboldalakról.

Az erdő szélén állt egy kis ház, amelyben a Farkas család élt: Anna és Péter, a szülők, valamint a két gyermek, a nyolcéves Lili és az ötéves Bence. Karácsony estéje volt, és a család már izgatottan várta, hogy meggyújthassák a gyertyákat a fenyőfán. Lili és Bence úgy döntöttek, hogy elmennek egy utolsót szánkózni, mielőtt elkezdődne az ünneplés. Anna aggódott a közelgő hóvihar miatt, de a gyermekek addig kérlelték, míg végül beleegyezett, hogy elmehessenek a közeli dombra.

Azonban a hóvihar hamarabb érkezett, mint bárki várta volna. A szél egyre erősebben süvített, és a hó sűrű függönyként hullott az égből. A gyermekek nehezen találtak vissza az erdei ösvényre, amely eltűnt a hó alatt. A világ fehérsége mindent elnyelt, és Lili kezét szorosan fogva Bence sírni kezdett.

Otthon Anna és Péter észrevették, hogy a gyermekek túl régóta nem tértek vissza. Az apa sietve felkapta a kabátját és a lámpását, hogy elinduljon utánuk. Anna könnyek között maradt otthon, imádkozva, hogy minden rendben legyen.

A domb tetején Lili megpillantott valamit a hóesésen túl. Egy halvány fény tűnt fel az erdő szélén, mintha valaki várna rájuk.

– Gyere, Bence, arra menjünk! – mondta, és húzta maga után kisöccsét.

A fényhez közeledve egy apró, ódon házikóra bukkantak, amely korábban sosem volt ott. A házból egy idős nő lépett ki, mosolyogva, mintha éppen őket várta volna.

– Gyertek, gyermekeim, melegedjetek meg! – mondta lágy hangon, és bevezette őket a házába.

A kályha melege átjárta átfagyott kezüket, és az idős nő forró teával kínálta őket.

– Ne féljetek, apátok már közeledik. A csillagok segítenek neki megtalálni az utat.

Péter valóban a sűrű havazásban botorkált, és már-már elveszítette a reményt, amikor megpillantotta ugyanazt a fényt az erdő mélyén. Berohant a házba, és megölelte a gyermekeit. Könnyeivel küszködve köszönte meg az idős nőnek a segítséget, aki csak csendesen mosolygott.

Amikor a család hazaindult, és visszanéztek, a házikó már nem volt sehol. Az erdőben csak a hópelyhek táncoltak tovább, mintha semmi sem történt volna.

Otthon, a karácsonyfánál Lili halkan megkérdezte:

– Anya, szerinted ki volt az a néni?

Anna elmosolyodott, és magához ölelte gyermekeit:

– Talán egy angyal, ő vigyázott rátok.

Aznap éjjel a hó elcsendesedett, és a csillagok szikráztak az égen. A Farkas család összebújt a kandalló előtt, szívükben hálával és szeretettel. Karácsony estéjén ráébredtek arra, hogy a legnagyobb csoda nem a hóesés, a fa alatti ajándékok vagy a csillagok fénye – hanem az, hogy együtt lehetnek, bármi történjék is.