Fúj a szél, és nem kér bocsánatot.
Végigsöpör a dombon, belekap a fűbe,
meghajlítja a fát, és szétszór mindent,
ami útjába kerül.
Nem simogat, nem kérdez,
nem áll meg egyetlen pillanatra sem,
csak halad, mintha dolga volna azzal,
amit mi rendnek nevezünk.
Felveri a csendet, kitépi a leveleket az ágaikból,
szárít, tisztít, kavargat,
csak teszi azt, ami ő.
Nem harag ez, mégis annak tűnik.
Nem szándék, mégis erő.
Egyszerűen csak van, létezik,
ahogy léteznie kell.
Lehetne lágyabb,
lehetne halkabb, de ma nem az.
Ma a szél nem kedves.
Ahogy végigsöpör rajtunk,
valami fölöslegeset magával visz,
valami régit,
amire már nincs szükségünk.
A természet ilyen –
nem változik értünk,
csak igaz, hű marad önmagához.
Az ember másmilyen is lehetne,
mégis gyakran úgy tép, úgy mar.
A szél csak szél.
Mi emberek tudnánk csendesebben is fújni.
Mivel van választásunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése