A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.
A medve és a süni.
Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.
– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.
– Olyan, mintha az ég is álmodna.
A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.
– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.
A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.
– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.
A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.
Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.
A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.
És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.
