Pillanatnyi boldogság

Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.

Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.

Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.

Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább.

Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen.

És bármikor előhívhatom őket.

Szintén megtekinthető még a muzsakkonyvtara.hu

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Ami igazán számít

Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.

A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.

A medve és a süni.

Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.

– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.

– Olyan, mintha az ég is álmodna.

A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.

– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.

A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.

– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.

A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.

Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.

A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.

És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

Rejtett tánc

A szél titokban fűzi a felhőket,

Minden lépésednek új ritmust dalol a Föld.

Az idő súlya puha, mint lebegő homok,

S a csendben is rejtett mosolyok születnek benned.

A Hold szőtte fényben léptek csillagokká válnak,

Az éj halk sóhaja mesét susog a lomboknak.

Minden pillanat rejtett táncot lejt benned,

S a lég sima árkában a szavak súlya szétmorzsolódik.

És te vagy a csend, ami minden zajt alakra formál.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Áramlás

Nem vagyok boldog,

nem vagyok szomorú,

egy csepp vagyok

az örök folyamban.

Semmi vagyok –

és mégis minden,

egy hangtalan mozdulat

a létezés.

Lebegés vagyok

az időn kívül,

ahol a csend

önmagát hallgatja.

Nem keresek,

az áramlásban vagyok,

ahol csak a most létezik.

Tücskök zenéje ciripel az estében,

fülemüle éneke lebeg a levegőben,

egy hűvös, éjjeli fuvallat

érint – lágyan, hangtalan.

Már nem vagyok testemben,

nincs súlyom, nincs határom,

összeolvadok mindennel.

Itt nincs idő, sem tér,

ez a lét tiszta pillanata.

Csak ülök, és figyelem,

mi érkezik: érzések,

gondolatok,

és el is engedem.

Nem tartom meg,

nem utasítom el.

Áramlok.

A földi világ eltűnt,

annak minden zaja, szennye,

ez itt már másik világ.

Ahol nem kell idő,

nem kell szó,

minden elmondódik

egy fuvallatban,

egy rezdülésben.

Itt vagyok én –

de már nem számít a nevem,

sem a szerepeim.

Sem boldog nem vagyok,

sem bánatos.

Semmi vagyok –

és mégis: Minden.

Egy csodás állapot.

Lebegek. Csak vagyok.

Nincs vágy, nincs kérdés,

nincsenek válaszok,

mert nincs szükség semmire.

Ez az, amit egész

életemben kerestem.

Ez a Szabadság.

Nem kell hozzá semmi.

Csak ez az este,

ez a csend,

és a levegő,

amellyel együtt lélegzem.

Létem finom fátyol,

átlátszó és örök.

A világ nem kívül van,

hanem én vagyok a világ.

A fák suttognak velem,

a csillagok rám hunyorítanak,

és a sötétség sem félelmetes –

csak mély, puha, befogadó.

Otthon vagyok. Megérkeztem.

Álom és valóság

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az álom és a valóság

mint két párhuzam,

egymás mellett,

de sosem teljesen egyek.

Mi vagyunk a híd,

mely összeköti őket,

létezésünk határán.

A szerelem átjáró,

ahol a valóság elmosódik,

az álom, mint szívünk ritmusa,

éledni kezd bennünk.

Nem két világ,

hanem egyetlen pillanat,

ami mindkettőt egyesíti.

Álmodni, hogy a valóság

nem csupán az, amit látunk,

hanem amit szeretünk.

Valóság, hogy az álom

minden percben él,

s mi, a híd,

elmosunk minden határt,

hol külső és belső világ egyesül.

Oly csodálatos, mikor az álom

valósággá válik,

mint napfény a harmatcseppen,

mely megcsillan a reggeli fénynél.

A valóság szárnyakat kap,

s mi, lelkünkben,

megérinthetjük a csillagokat,

mert a valóság és az álom

összefonódva egy új világot teremt.