Az utolsó eper

 – Eper? – kérdezte.

– El akar­lak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.

A nő lehunyta a szemét.

– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.

– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.

Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.

– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.

– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.

Sötétség

A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.

A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.

Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.

Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.

De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.

A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.

Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.

A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:

– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.

A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.

Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.

– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.

Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.

Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.

Csak a tenger.

És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.

A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.

És vele Élaine is – örökre.

A legszebb nem

A toszkán dombok alatt, egy kis tisztáson, a fák között megbúvó réten állt két nyugágy. Az egyikben Emma ült, harminc körüli, selymes vörös hajjal, napszemüvegben. A másik üres volt – még.

A napfény mézszínű sugarakban zuhant rájuk, valószínűtlenül tökéletes szögben. A virágok illata – jázmin, kakukkfű, frissen szedett rózsa – betöltötte a levegőt. A háttérben egy kis tó tükrözte az eget. Minden olyan volt, mint egy álom.

– Tudod, ez az egész egy kicsit gyanús – szólalt meg Emma. A hangja nem volt éles, inkább játékos.

– Miért? Túl romantikus? – kérdezte Dávid, miközben leült a másik nyugágyba. Lazán, de kicsit izgatottan.

– Nem. Túl tökéletes. Mintha Pinterest-táblából másoltad volna ki.

Dávid nevetett. Egy faasztalkán gyümölcsök sorakoztak: barack, eper, egy kis vörösbor. És virágcsokor – nem csak úgy összedobott. Gyanúsan komponált.

– Te vagy az egyetlen nő, aki egy toszkán pikniknél kezd gyanakodni – mondta, de a szeme elárulta, hogy számított erre.

Emma levette a napszemüvegét. Szép volt, de nem a klasszikus módon. Inkább az a fajta, akinek a mosolya egy kicsit veszélyes.

– Figyelj – kezdte Dávid. – Négy éve ismerlek. Három éve vagyunk együtt. Két éve nevettél a halandzsa olaszomon, és egy éve sírtál a vállamon. Szóval... – kotorászni kezdett a zsebében, elővett egy kis dobozkát, és egyetlen mozdulattal kinyitotta. Gyűrű volt benne. Egyszerű, de gyönyörű.

– Emma, hozzám jössz feleségül?

A levegő megállt. A Nap egy pillanatra mintha fényesebben világított volna.

Emma ránézett, lassan, mélyen, hosszasan. Aztán elmosolyodott.

És így szólt:

– Nem.

Dávid arcáról lefagyott a mosoly. – Tessék?

– Nem. Nem így. Nem itt, nem most, nem... ez így... – felállt, megkerülte az asztalt, közelebb hajolt hozzá. – Szeretlek, idióta. De ha valamit megtanultunk három év alatt, az az, hogy mi nem vagyunk tökéletesek.

– Te most visszautasítasz... és közben azt mondod, hogy szeretsz?

– Pontosan. – Megfogta Dávid kezét. – Én akkor akarok igent mondani, amikor épp nincs gyűrű. Amikor nem készültél fel. Amikor nem számítasz rá. Akkor fogom azt mondani, hogy igen, örökre.

Egy másodperc csend, aztán Dávid elmosolyodott. Felállt, megölelte, megcsókolta.

– Istentelenül bonyolult nő vagy.

– És te pont ezt szereted bennem.

A pillanat, amikor nemet mondott, néha a legőszintébb igen , éppen akkor hangzik el, amikor nem -nek hallatszik.

Örökre

A Vert forrásánál a hajnal olyan volt, mint egy elfeledett vallomás: halk, áttetsző, leheletfinom. Lucette a sziklákon ült, a korsó hűvösen simult a tenyeréhez. A szíve dobogott, mintha minden ütése azt suttogná: jöjj már…

— Azt hittem, nem jössz.

— Mindig jövök. Hozzád mindig.

Adrien kilépett a fák közül. Ruhája egyszerű volt, mint egy vándoré, de a szeme… az ismerte Lucette minden álmát.

Közelebb lépett. A lány nem hátrált, csak nézte.

— Nem bírom tovább.

— Én sem. Két életem van: egy ott, és egy itt. Veled.

Adrien ujjai megérintették Lucette arcát. Lassan, óvatosan, mintha törékeny csodát tartana a kezében.

— Csak itt vagyok igazán élő, veled, szerelmem.

Lucette tekintete megrebbent, majd ajkai elnyíltak. A csók nem kérdés volt — válasz. Mély, tiszta, szomjas. Benne volt minden kimondatlan vágy, minden elhallgatott este, minden képzeletben megélt ölelés.

Lucette ujjai Adrien hajába csúsztak. A világ eltűnt. Nem maradt más, csak ez az egyetlen pillanat, amit meg akartak tartani örökre.

— Vigyél el innen. — suttogta végül.

— Most?

— Most. Mielőtt újra felébredek ebből az álomból.

Adrien nem szólt. Csak megfogta Lucette kezét — és soha többé nem engedte el.

Lucette nem vitte magával a korsót. Csak a szívét. És Adrient.

Még aznap éjjel elszöktek. Az erdő suttogott mögöttük, de nem néztek vissza. Átvágtak hegyeken, városokon, egészen addig, amíg meg nem találták azt a helyet, ahol a világ elhallgatott, és csak ők ketten maradtak.

Egy kis házban telepedtek le, messze mindentől. Lucette kertet ültetett, Adrien könyveket írt. És amikor esténként egymás mellé ültek, úgy nevettek, mintha először élnének igazán.

Boldogan éltek. Nem úrként és szolgálóként — hanem emberként és emberként. Szerelemben. Szabadságban.

A Vert partján ma is csörgedezik a forrás. A kő, ahol egykor a korsó állt, még őrzi a titkot.

Ha napfelkeltekor közel hajolsz, láthatod a kőbe vésett szót:

Örökre.

A titok neve: Iléna

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.

Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.

„Drága Iléna,

most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.

Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.

Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.

Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.

Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.

– Éva"

Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.

Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.

Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.

Másnap hajnalban indult útnak.

Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.

A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:

„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”

Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:

– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...

Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:

– Én vagyok.

És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.

Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

A Kékmadarak Tava /lélektörténet/

A napfény tükre csillogott a tó vizén. A fák lombjai közt suttogott a szél, ahogy a víz simogatta a partot, és benne állt egy fiatal tündérlány, Liora, hajában ezüstösen csillanó harmatcseppekkel. Kék fény ölelte körbe testét, ahogy apró madarak – a Lélekmadarak – pihentek vállán, kezén, még a fején is.

– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.

– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.

– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.

– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.

– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.

Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:

– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.

Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.

– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.

– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.

– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.

Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:

– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.

Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.

– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.

És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.

Tengerparti esküvő

Bonnie napokig csendesen figyelte magát. A szíve zavarodott volt, a múlt visszatért – Leonardo jelenléte felkavarta a lelkét. De ahogy teltek a napok, újra és újra átgondolta az érzéseit, egyre tisztábban látta: a szíve már rég döntött.

Nem Leonardo volt az útja társa. Ő a múlt része – fontos, mély emlék, de már nem a szíve otthona. A jelen és a jövő Aleandro.

Ő volt az, aki mindig ott volt mellette. Aki ismerte a csendjét, értette a mosolyait, és nem félt attól, aki ő valójában.

Bonnie egy délutánra oda hívta mindkét férfit. Nem akart többé félni vagy halogatni. Őszinte akart lenni.

– Mindkettőtöket szeretlek – kezdte csendesen. – Másképp. Leonardo, te a fiam apja vagy. Egy darab az életemből, amit sosem bánok. De már nem te vagy a szívem választottja. Aleandro… te vagy az. Te voltál mindig is.

Leonardo hallgatott. A szemében fájdalom tükröződött, de nem harag – inkább mély megértés.

– Tudtam – szólalt meg halkan. – És bár fáj… köszönöm, hogy elmondtad. Elfogadom a döntésed, és tiszteletben tartom. Megígérem. Matteo… velem jön Rómába.

Bonnie ekkor Matteóra nézett. A fiú egy lépést előre lépett, és tisztán, férfias nyugalommal szólalt meg:

– Anya… szeretlek. Aleandrót is. De most… apámmal tartok. Meg akarom ismerni őt. Olyan sok év telt el nélküle… Róma új és ismeretlen. Talán nekem most ott van dolgom.

Bonnie szeme megtelt könnyel, de nem szólt – csak bólintott.

– De visszajövök – tette hozzá Matteo. – Ígérem.

Aleandro megérintette a vállát, szelíden.

– Ez mindig az otthonod lesz.

Róma nyüzsgő utcái és a galériák világa hamar beszippantotta Matteót. Leonardo türelmes volt, tanító, mégis baráti. Matteo sokat festett. Tehetséges volt a festészetben.

Bonnie újra írt. Az éjszakák csöndjében, a reggelek első fényeinél. Az új könyve saját életéről szólt – őszintén, szégyen nélkül. Megírta a tévedéseit, a reményeit, a szívtöréseit, és azt is, hogyan talált újra önmagára.

Egy reggel érkezett egy e-mail a kiadótól:

„A Váratlan szerelem egy különleges, mély és igaz történet. Bátor, őszinte, megrendítő. Kiemelkedően nagyszerű mű – sikerre született.”

Bonnie elmosolyodott. A nap átsütött a függönyön, és ő csak állt ott egy pillanatig – békében, boldogan.

Aleandro figyelte őt. Már nem kérdezett. Nem sietett. Csak szeretett. Aztán egy este, amikor kéz a kézben sétáltak a parton, a nap épp lebukott a víz mögött, arany fénybe vonva az eget és a hullámokat – megállt, letérdelt, és így szólt:

– Bonnie… leszel a feleségem?

Bonnie könnyeit nem tudta visszatartani. Bólintott. És suttogta:

– Igen… ezerszer is igen.

Az esküvő a tengerparton volt, egy meleg, szellős délutánon. A fehér vászonfüggönyök lágyan lengedeztek a szélben. A parton kagylókkal kirakott ösvény vezetett a baldachinig, amit kék virágok és csipke díszített. A háttérben a tenger halk morajlása szólt – mintha maga a természet áldaná meg az egybekelést.

Bonnie mezítláb lépett a homokra. Selyemruháját a szél lebbentette meg, haja kibontva omlott a vállára. Mosolygott – olyan tisztán, olyan fényesen, ahogy csak az tud, hiszen végre hazaérkezett.

Aleandro elegáns volt, mégis egyszerű. A szeme csak Bonnie-ra nézett. Mikor egymás mellé álltak, minden más elnémult.

– Te vagy a legváratlanabb dolog, ami valaha történt velem – mondta Aleandro. – És a legszebb.

– Te pedig az, aki sosem futott el – felelte Bonnie. – Hanem várt rám, akkor is, amikor még én sem tudtam, mire várok. Te vagy a szívem párja.

Aznap nemcsak ők, de a tenger is ünnepelt. A nap aranyra festette a vizet, a madarak köröztek felettük, és a szél halkan játszott a fátyollal.

És amikor Bonnie kimondta:

– Igen…

… tudta, hogy most valóban elkezdődött az élete.

Vége

Utolsó alkony

A szőke leány a dombtetőről figyelte az alkony lassú hullámzását. A nap épp búcsút intett a világnak, a horizont vörösbe hajlott, de a szívében csak a kék lakozott. A kék, ami a szabadság színe kellett volna legyen, de most inkább a gyászé volt.

A fiút csak néhány hete ismerte, mégis úgy tűnt, mintha öröktől fogva az ő nevetését kereste volna minden iskolaudvaron, minden pad mögött, minden nap. Már nem gyerekek, nem is felnőttek – valahol a kettő között, ahol a vágyaknak még nincs nevük, csak illatuk. Mint egy rózsa – mély, vörös és veszélyesen szúrós.

– Iszol velem egy utolsót? – kérdezte a fiú, és a kezében lévő borosüvegre mutatott. A vörösbor fénye úgy játszott a pohárban, mint egy soha ki nem mondott titok.

– Nem tudom, hogy akarok-e… Ez szomorú nap – válaszolta a lány, miközben ujjai végigsimítottak a selymes fekete terítőn, mintha érezni akarná a bor hőjét, még mielőtt ajkához érne.

– Akkor igyunk a felejtésre. – A fiú töltött mindkettejüknek. – Az iskola véget ért. Holnap mindketten máshol leszünk. Más város. Más élet.

– És hiányozni fogsz… – mondta a lány.

Csend ült közéjük. Csak a rózsák illata, a bor zamata és az alkonyat halk sóhaja maradt. Egyetlen perc kellett hozzá, hogy mindez örökre megváltozzon.

A fiú felállt, zsebéből egy levelet húzott elő.

– Anyám írta. Azt hittem, sosem tudom elmondani neked. Nem ő a vér szerinti anyám. Örökbefogadtak. Ma megtudtam, ki volt az igazi. A te anyád. Te vagy a húgom.

A lány kezéből kiesett a pohár. A bor lassan szivárgott a sötét anyagon, akár egy elcsent élet.

– Hazudsz… – suttogta. – Ez nem lehet igaz… – mondta döbbenettől lehidalva.

– El kellett mondanom. Mert beléd szerettem. És ez a legnagyobb bűnöm. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk.

A bor illata fojtóvá vált. A kék már nem a szabadság színe volt – hanem egy örökkévaló tilalomé.

Váratlan szerelem 6. Fejezet: Leonardo szerelmet vall

 

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.

Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:

– Szia, Bonnie!

– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.

– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.

Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.

– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül voltam. Féltem, hogy elrontom. Minden annyira összekuszálódott.

– És miért nem mondtad, hogy gyermeket vársz tőlem? – Leonardo hangja most már erősebb volt, mint előzőleg. A kérdés nem csupán a szavak szintjén, hanem valami mélyebb fájdalomban is megmutatkozott. – Miért nem mondtad?

Bonnie ajkai megremegtek. Tudta, hogy el kell mondania az igazságot.

– Mert... úgy éreztem, hogy már túl késő, hogy talán már nem is akarnád tudni.

Leonardo szomorúan nézett rá, majd lassan elmosolyodott.

– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És a fiam... az én fiam a legnagyobb ajándék az életemben. Soha nem hagytalak volna el. Tiszta szívemből szerettelek. Ha tudtam volna, hogy babát vársz... Abban maradtunk, hogy írsz nekem. De egy levelet sem kaptam. Pedig minden nap vártam...

Soha nem tudtalak elfelejteni.

Ez a beszélgetés azonban nem maradt titokban. Matteo, aki épp véletlenül hallgatta meg a szülei beszélgetését, most először szembesült azzal, hogy milyen világban is élhetett volna. A férfi szavai mélyen beleégtek a lelkébe.

Később Leonardo és Matteo minden pillanatot együtt töltöttek, és a közöttük kialakuló kapcsolat szinte észrevétlenül, de mélyen formálódott. Bonnie figyelte őket, és miközben örült, hogy apa és fia egymásra találtak, egyre gyakrabban bámult ki az ablakon a hegyek felé. A múlt árnyéka nemcsak kopogtatott, hanem betört az ajtaján.

Este volt, mikor Bonnie egyedül ült a verandán. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek a sötétben. Hirtelen léptek zaja hallatszott. Felkapta a fejét. Leonardo volt az.

– Nem tudtam elaludni – mondta halkan, és leült mellé. – Csak rád gondoltam. Mindig rád gondolok.

Bonnie szíve megdobbant. A sötét, csendes éjjelben minden szó hangosabbnak tűnt, minden pillanat hosszabbnak. A férfi közelebb hajolt, mintha keresné a szavakat.

– Én még mindig szeretlek. Nem múlt el, Bonnie. Semmi nem múlt el bennem.

Bonnie nem felelt. A szíve zakatolt, a gondolatai kuszák voltak. Aleandro képe felvillant előtte – a férfi, aki mellette állt, aki nem kérdezett, csak ott volt mindig. De Leonardo szavai, a múlt illata, a közös titkok mind felerősödtek.

Leonardo még közelebb lépett. Egy lélegzetvételre voltak egymástól. Bonnie nem mozdult.

– Csak egy érintés, Bonnie – suttogta a férfi. – Hogy tudjam, nem álmodom.

Bonnie lehunyta a szemét. Érezte Leonardo kezét a sajátján, és hagyta, hogy az ujjai közé fonódjon. A csend súlyos volt, de most nem kellett több szó. Ez nem csók volt, nem vallomás, csak két szív pillanatnyi egymásba kapaszkodása. Törékeny volt, őszinte és veszélyes.

Aztán Bonnie lassan elhúzta a kezét.

– Nehéz – suttogta. – Aleandro is szeret. És én… nem tudom, mit érzek. A múlt feltört bennem, és te is… túlságosan közel vagy.

Leonardo bólintott. Nem erőltette tovább. Felállt, és ránézett szerelmes tekintettel, mely tele volt vággyal.

– Tudom, hogy nem kérek könnyűt. De én még mindig a tiéd vagyok. Akkor is, ha csak csendben, távolról.

Amikor Leonardo visszalépett a házba, Bonnie még sokáig ott ült a sötétben. Zavaros érzések kavarogtak benne: szerelem, bűntudat, vágy és félelem. Tudta, hogy a döntés, amit majd meg kell hoznia, egy egész életét átformálja.

Az esték csendje már nem volt olyan nyugodt, mint korábban. Bonnie egyre gyakrabban tévedt ki a verandára, kezében egy pohár borral, és a sötétségbe bámulva a szíve kusza ritmusát próbálta megérteni. Nem tudta, mit keres pontosan ebben a helyzetben – talán válaszokat, vagy csak a megerősítést, hogy még mindig képes érezni.

Egy napon, amikor a ház elcsendesedett, és Matteo Aleandróval töltötte a délutánt a városban, Bonnie elindult a régi szőlősorok közé.

Meglepetésére Leonardo is ott volt

félárnyékban, fehér inge gyűrötten simult izmos testén tekintete égetett.

– Úgy örülök, hogy látlak – mondta halkan, de hangja súlyosabb volt a levegőnél.

Bonnie megállt előtte, nézte a férfit, akinek arcvonásai évek alatt sem veszítettek erejükből. Megváltozott – de mégis ugyanolyan volt. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, két élet, két szív, két múlt.

– Nem tudtam! Minden érzés kusza bennem. Helyes-e ez... – válaszolta végül. – A szívem nem kérdezett, válaszokat vár...

Leonardo egy lépést tett felé. Bonnie megérezte az illatát, az ismerős melegséget, amit annyi év alatt sem feledett.

– Szeretlek, Bonnie – mondta ki úgy, mintha minden korábbi hallgatás feloldódott volna e három szóban. – Mindig is szerettelek. És igen, Aleandro is szeret téged. De én előbb szerettelek már. Csak elveszítettelek egy hosszú időre.

Bonnie szemei megteltek könnyekkel. A múlt sebei felszakadtak, de most elkezdtek gyógyulni. A nő megérintette Leonardo karját, ujjaival végigsiklott rajta.

– Nem tudom, mit érzek. Talán túl sokat. Talán épp ezért félek – suttogta.

Leonardo közelebb lépett, már alig maradt levegő köztük. Az ajkuk oly közel volt, a vágyak felerősödtek. Leonardo gyengéden közelebb húzta Bonniét, és lágyan megcsókolta. A régi érzések előtörtek. Bonnie visszacsókolt. Ugyanúgy, mint a régmúltban. Aztán gyorsan hátralépett.

– Mit tettem? Aleandrót elárultam.

Gyorsan visszasietett a házba.

Aleandro a teraszon várta. Arcáról a düh és féltékenység leolvasható volt.

– Merre jártál? – kérdezte idegesen Bonniét.

– Én csak sétáltam egyet – hetente zavartan.

– Valóban? És egyedül? Bonnie beszélnünk kell! – mondta mérgesen Aleandro.