Soha többé egyedül

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Öreg pad

(A képet mesterséges intelligenci készítette.)

Egyszer volt, talán ma éjjel, egy kis pad a világ végén. Nem volt különleges – egyetlen öreg fa alatt állt, félrebillenve, kopottan. De aki ráült, annak a szíve újra éledt.

Egy lány érkezett oda, fáradtan, mintha minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt volna számára. Halk léptekkel jött, a szél összeborzolta a haját, és a kabátja ujját markolta – mintha valami bátorítást keresett volna. Talán abban a mozdulatban, talán a hűvös érintésben, talán a csendben, ami körülvette. Leült, fáradtan. Az egész lényében ott volt a kimerültség, a vágy, hogy ne kelljen tovább menni, hogy egyetlen pillanatra megállhasson, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie.

És csak ott ült. Csendben. Törékenyen. Könnyek szöktek a szemébe, de nem törölte le őket. Nem szégyellte, hogy gyenge, hogy fáradt. Mert ebben a pillanatban, a padon, a fával és a csillagokkal körülvéve, nem kellett erősnek lennie. Csak léteznie. Csak engedni, hogy a fájdalom, a könnyek szabadon áramoljanak. Nincs baj ezzel. Ő is ember, aki érez, aki fáradt, aki néha legyengül.

A fa, ami fölé hajolt, gyengéden megszólalt.

– Tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy most csendben vagy, hogy a könnyek jönnek, nem kell félni tőlük. Mert azok a könnyek nem a gyengeséget jelentik. Azok azt jelentik, hogy érzel, hogy élsz. Hogy most, ebben a pillanatban elég, ha csak pihensz, ha csak itt lehetsz, és nem kell semmit sem elvárnod magadtól. Itt, ezen a padon nem kell erősnek lenned. Megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél, hogy a fáradtságot elengedd, hogy a könnyeket ne tartsd vissza. Megkönnyebbülhetsz.

A lány ránézett a fára.
A pad, a fa, a csillagok – mind vigyáztak rá. Nem kértek tőle semmit, nem várták el, hogy felálljon és folytassa, hogy erős legyen. A csend, ami körülvette, biztonságot adott, és megengedte, hogy érezze, hogy nem kell semmit sem tennie. Senkinek sem. Önmagának sem.

Mert néha nem kell válasz. Csak egy hely, ahol megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Ahol elég, ha csak létezel. Ha engeded a fáradtságot, a könnyeket, és nem kell szégyellni őket. Ahol csak pihenhetsz egy pillanatra, ahol nem várnak tőled semmit. És valahol, egy öreg pad a világ végén, pontosan erre született.

A képzeletbeli valóság

Eva csendben ült a festőállványa előtt. A szobában szelíden derengett a fény, mintha a levegő mozdulatlan lenne, nehogy megzavarja azt, ami ott születik – nem egyszerű kép, hanem egy másik világ.

Ecsetjének minden mozdulata emlékeket hordozott. Nem csupán színeket kevert, hanem érzéseket: fájdalmakat, amelyeket éveken át cipelt magában; pillanatokat, amelyeken csak a hite vitte keresztül; és vágyakat, amelyek olykor alig mertek megszólalni benne.

Eva nem mindig volt ilyen. Volt idő, mikor csak botladozott az életben. Az élet nem terített elé bársonyszőnyeget – inkább köveket szórt. Ritkán jött boldog pillanat, de amikor jött, akkor ragyogott benne, mint apró csillag egy sűrű éjszakában. És ő ezeket a csillagokat nem feledte el. Megőrizte őket, ahogy mások az emlékeket szokták.

A világ, amiben élt, sokszor rideg volt. Durva. Néha olyan érzése támadt, mintha nem is ide tartozna. Mintha eltévedt volna a Föld nevű bolygón, mintha idegenként járná a lépteit ebben a kemény világban.Ez nem volt számára Paradicsom. És mégis – itt kellett élnie.

A túléléshez nem volt elég a levegő vagy a kenyér. Szüksége volt valami többre. Valamire, ami túlemelte a valóságon. Így lett az írás és a festés az ő menedéke. Mikor ecsetet fogott, vagy mikor leírta azt, amit más talán ki sem tudna mondani – akkor átlépett. Egy másik világba, amit ő teremtett. Egy világba, ahol a szeretet nem feltételhez kötött, ahol az együttérzés nem ritka madár, ahol a csillagok közelebb voltak, mint a fájdalom.

És ezek a világok... ezek nem kitalációk voltak. Nem menekülések. Hanem hidak. Hidak a valóság és a lélek között. Amikor festett, nem csupán egy galaxis ívét rajzolta meg a vásznon – saját magát rakta össze minden egyes ecsetvonással. Vagy ha írt – akár verset, akár novellát –, akkor is önmagát építette és formálta.

A képe most is lüktetett előtte. Egy örvénylő univerzum, amely valójában ő maga volt. Fény és sötétség. Küzdelem és megértés. És benne – a hűséges hit, hogy van tovább. Hogy változni lehet. Hogy akkor is érdemes, ha minden összeomlani látszik.

Eva mosolygott. Nem azért, mert minden rendben volt – hanem mert tudta, hogy bármilyen is a világ odakint, az övé itt bent ragyogni fog. Mert ő már megtanulta: nem a valóság fogja formálni őt, hanem ő formálja a valóságot – színekkel, szavakkal, és a lelkéből születő versekkel és novellákkal.

Így az élete boldogabb lett, és már másokkal is megosztja, hogyan érte el. Lehet, hogy valakinek éppen szüksége van rá – és ezáltal már segített.

Kísértésből édes szerelem

A sziklák peremén ültek. A világ két végén.

Ő – öltönyben, komoran, a pokol tüzei mögött, csontvázak és elszenesedett virágok között.

Ő – fehér ruhában, angyalok oltalmában, virágok és fény ölelésében.

Kettejüket egyetlen végtelen tenger választotta el.

– Azt hittem, nem jössz el – szólalt meg Helmina halkan, tekintete a naplementébe veszett.

– Tudtam, hogy vársz rám – felelte Azarel, hangjában ott bujkált valami lágy, valami tilos.

A tenger alattuk hömpölygött, mintha két világ határa lenne. Az angyalok csendben figyeltek, a démonok már morajlottak. A kísértés édesen és veszélyesen lüktetett a levegőben.

– Itt nem lehetünk együtt – suttogta Helmina.

– Ott sem – mutatott maga mögé Azarel –, ahol én élek.

– Akkor miért vagy mégis itt?

Azarel közelebb hajolt a szakadék pereméhez.

– Mert minden nap rólad álmodom. És az álom édesebb, mint bármelyik bűn. És bűnösebb, mint bármelyik vágy.

Helmina szíve megdobbant. A ruháján megcsillant a nap utolsó sugara.

– Ha átléped ezt a határt… nem lesz visszaút – mondta, de hangjában nem volt több tiltás, csak félelem.

– Ha nem lépem át, belehalok – felelte Azarel, és felállt. Lépett egyet előre, majd megállt a mélység peremén. – Csak mondd, hogy van esély. Egy ölelés. Egy csók. Egy pillanat.

Helmina szemébe könny szökött. Megfordult, ránézett, és szavak nélkül nyújtotta a kezét.

A tenger alant felmorajlott. A démonok hátráltak, az angyalok arcán mosoly jelent meg.

Azarel elrugaszkodott.

És a pillanat, amely a bukást ígérte, lebegéssé változott. Szél kapta fel, és a szeretet ereje vitte át.

Amikor elérte Helminát, karjai szorosan köré fonódtak. Az első csók édes volt, mint a méz, és forró, mint a pokol lángjai. A nő ruhája alá a tűz és a fény keveredett, míg az övé alá a hűs fényesség. Az ellentétek nem kioltották, hanem egymásba olvasztották őket.

A két világ határán, a felhők fölött, ahol nincs törvény, csak vágy – ott született meg az édes szerelem.

És a kísértés nem bűn lett, hanem áldás.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Talán egyszer

A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.

Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.

A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.

Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.

A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.

– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.

A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.

Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.

A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Kimondatlan szavak

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.