Kifogyhatatlan toll

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.

Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.

A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.

Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.

Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.

A dallam véget ért

Amikor Eliza leült a régi zongorához, a nap már rég eltűnt a horizont mögött. A szobát csak a halvány fények és a zongora hangjai töltötték be. Ujjai lassan végigsimítottak a billentyűkön, és egy-egy halk hang szólalt meg. A dallam, amit oly sokszor játszottak együtt, most másképp szólt. A férfi, aki egykor mellette ült, most csak egy emlék volt. Emlékezett arra a csodás nyári estére, amikor négykezest játszottak a zongorán, és a zene a szívük ritmusává vált. A kacagásukra, ahogy együtt nevettek, miközben a billentyűk között keveredtek a játékos ujjakkal. Emlékezett a csókokra, amiket a zene szünetei alatt osztottak meg, az esti sétákra, amikor a kezüket fogva csillagokat néztek, és egy-egy halk szóval terveztek közös jövőt. A felejthetetlen, szenvedélyes szerelmes éjszakákra, és a szerelme illatára, ahogy a fülébe suttogta, mennyire szereti. De volt egy különleges este is, amelyet sosem fog elfelejteni. A férfi letérdelt előtte, kezében egy csokor fehér rózsával. Eliza szemei könnybe lábadtak, miközben figyelte a férfi arcán tükröződő őszinte vágyakozást. – „Eliza,” suttogta, hangja remegett a feszültségtől, „neked adom ezt a virágot, mint az életem legszebb ajándékát. Leszel a feleségem?” Eliza szíve gyorsabban kezdett dobogni, és bár a válasz azonnal ott volt a száján, mégis úgy érezte, hogy az idő mintha megállt volna. Elméje csak a férfi tekintetére összpontosított, ahogy ott térdel előtte, és a zongora csendjében egyetlen szó sem volt szükséges ahhoz, hogy minden mondanivalót kifejezzenek. – „Igen... örökre.” – suttogta, és a férfi karjaiban megpihent. De az idő, mint egy elhaló akkord, mindent elvitt. A férfi, aki a szíve minden dobbanásával szerette, most távol volt, és a zongora csupán egyedül kísérte Elizát a csendben. Ma már másnak suttogja a fülébe azt, amit neki. A dallam, amit egykor együtt játszottak, most fájdalmasan visszhangzott a szobában. Eliza szíve szomorú ritmusra dobogott, és minden egyes hang visszahozta a múlt szépségeit, de a jelen egyedüllétét is. A dallam véget ért, de az emlékek örökre benne maradtak – a csókok, a séták, a fehér rózsa csokor, a zongora hangjai, a férfi keze, és a kérés, amit örökre a szívében hordozott. Ahogy Eliza keze a zongora billentyűin megpihent, egy pillanatra csend honolt. De a csend nem volt üres. Mintha a jövő egy új dallamot suttogott volna neki, egy dallamot, ami egyszer talán elhozza a boldogságot, a szeretetet újra. Az emlékek ott voltak, de ő tudta, hogy a szeretet, mint egy végtelen melódia, sosem ér véget. Talán más napokon, más kezekkel, új dallamok születnek majd. És a szívének ritmusa, bár szomorú most, egyszer még örömmel fog dobogni.

A Hópelyhek Élete

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők fodros öleléséből született minden hópehely, és miközben puha ölelésüket elhagyva aláhulltak, az égbolt végtelen kékjébe kapaszkodva néztek szét a világban. Ezúttal is milliónyian indultak útnak, mind egyedi, mind különleges. Közöttük két apró, még tapasztalatlan hópehely sodródott: Szellőcske és Harmatfény.

– Ugye, milyen csodálatos? – kérdezte izgatottan Szellőcske, miközben a napfény megcsillant kristályos szirmaikon.

– Igen, de egy kicsit félek – vallotta be Harmatfény. – Mi lesz, ha leérünk? Mi vár ránk odalent?

Egy idősebb hópehely, Vénusz, hallotta a beszélgetést, és közelebb sodródott hozzájuk. Különös nyugalom áradt belőle, mintha már ismerné az utat.

– Semmi okod félni, Harmatfény – szólt barátságos hangon. – Az életünk rövid, ez igaz, de minden pillanatát meg kell élni. Nézz csak körül!

A három hópehely lenyűgözve figyelte a tájat. Alattuk szikrázó havas mezők terültek el, ahol az erdők zúzmarával borított fái nyúltak az ég felé. A messzeségben hegycsúcsok meredeztek, mint óriások fehér süvegben, a völgyeket kanyargó patakok és apró falvak tarkították.

– De mi lesz, ha elolvadunk? – kérdezte Harmatfény reszketve. – Mi marad belőlünk?

– Épp ez a szépsége – felelte Vénusz. – Mikor elérjük a földet, eggyé válunk valamivel, ami nagyobb nálunk. Egy patak, egy tó, vagy talán egy folyó része leszünk. És talán egyszer újra hópehellyé válhatunk.

– De akkor vége lesz mindennek! – sóhajtott Harmatfény.

– Csak annak lesz vége, amit most ismerünk – nyugtatta őt Szellőcske. – Gondolj csak bele, milyen izgalmas lehet az új élet!

Ahogy közeledtek a földhöz, az idő kezdett melegedni. Az első napsugár megérintette Vénusz kristályszárnyait, aki lassan olvadni kezdett.

– Ne félj, Harmatfény – szólt Vénusz utoljára, mielőtt eltűnt volna egy harmatcseppben. – A világban minden körforgás. Talán egy nap újra találkozunk.

Harmatfény és Szellőcske lassan földet értek egy hatalmas, érintetlen hómezőn. Az egyik szikrázó hegy lábánál pihentek, és az ég felé néztek. Ott fent újabb és újabb hópelyhek érkeztek, hozva magukkal a csillogó égi történetet.

Harmatfény már nem félt. Egy utolsó sugár simogatta meg testét, mielőtt ő is eggyé vált a földdel. Úgy érezte, Vénusznak igaza volt: a vég egy új kezdet. A hómezőn egy apró patak kelt életre, amely csilingelve szaladt lefelé a völgybe. És benne ott volt Harmatfény, Szellőcske és Vénusz – az élet végtelen körforgásában.

A tájat betöltötte a csend, csak a szél dúdolta halkan az időtlen dalt: „Nincs vég, csak átalakulás.”

A két szív története

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Volt egyszer egy különleges világ, ahol minden szív a saját fényével világított. A ragyogó szívek fényesen tündököltek, míg a sebzettek fénye alig pislákolt. Ebben a világban élt egy sebzett szív, amely körül csak száradt, tüskés bokrok nőttek. A szív belsejében mély sebek húzódtak, és bár valaha álmokat és vágyakat rejtett, ezek már rég elvesztek a fájdalom és csalódás sötétjében.

A szív gazdája gyakran sírt, mert úgy érezte, hogy a környezete soha nem fogadja el. Egy nap azonban, amikor már szinte reményt vesztett, találkozott egy másik szívvel, amely olyan fényesen ragyogott, hogy elűzte körülötte a sötétséget. A ragyogó szív körül virágok nyíltak, és minden lépését harmónia kísérte.

– Te mitől ragyogsz ilyen fényesen? – kérdezte a sebzett szív. Hangjában vágyakozás és hitetlenség keveredett.

– A szeretettől – válaszolta egyszerűen a ragyogó szív.

– De hogyan? Honnan van benned ennyi szeretet? – faggatta tovább a sebzett szív.

– Önmagamból. Azt tanultam meg, hogy ha szeretem önmagamat, a fényem újra és újra fellobban – mondta a ragyogó szív, mosolyogva.

– Megtanítanád nekem is? – kérte halkan a sebzett szív, akinek fénye most még inkább halványult.

– Szívesen. De neked kell kitartónak lenned – hangzott a válasz.

A sebzett szív és a ragyogó szív együtt töltötték az időt. Az első napok nehezek voltak. A sebzett szív gyakran elkeseredett, úgy érezte, képtelen megtanulni szeretni önmagát. Egy éjszaka különösen sötét volt körülötte, és már-már feladta volna. Ekkor a ragyogó szív közelebb lépett, és a saját fényéből egy „szeretetmagot” ültetett a sebzett szív kertjébe.

– Ez csak egy mag. Nem nő meg azonnal, de ha ápolod, lassan gyökeret ereszt, és szárba szökken – mondta, majd visszalépett a virágai közé.

Ahogy telt az idő, a sebzett szív elkezdte gondozni a magot. Eleinte nem történt semmi, de napról napra érezte, hogy a kertje kezd átalakulni. A száradt bokrok helyén lassan zöldellni kezdett a táj, és a szív mélyéről előbújtak a rég elfeledett álmok és vágyak. A sebzett szív rájött, hogy minden seb egy tanítás, és ezek nélkül nem lenne az, aki.

Hónapokkal később a két szív együtt állt a kertben, amely most már virágokkal volt tele. A sebzett szív már nemcsak önmagát világította be, hanem környezetét is. Fénye lassan elért egy távoli pislákoló szívhez, amely éppen olyan sebzett volt, mint ő egykor.

– Látod? – mondta a ragyogó szív. – A szeretet fénye nemcsak téged gyógyít, hanem másokat is. Most már te vagy az, aki segíthetsz.

A sebzett szív mosolygott. Már nem volt szüksége arra, hogy mások elfogadják, hiszen megtanulta, hogy a szeretet belülről fakad. És most már ketten világítottak, fényük pedig lassan beragyogta az egész világot.

Péter levele a Télapónak

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Péter egy elhagyatott kis házban élt a nagymamájával, egy hóval borított erdő szélén. A házuk távol volt mindentől. Nem voltak más gyerekek, akikkel játszhatott volna, és mivel édesanyja külföldön dolgozott egy-egy hosszabb időre, sokszor egyedül maradt. Péter mindig próbált erős lenni, próbált örülni a napnak, de néha az egyedüllét, anya nélkül elviselhetetlenül nehéz volt számára.

Mikor a tél igazán megérkezett, és a hópelyhek hangtalanul hullottak a földre, Péter minden este a kis asztalnál ült, és írt egy levelet Télapónak. Az ő kívánsága most más volt, mint a többi gyereké: ő nem játékot vagy csokit kért, hanem valami sokkal fontosabbat.

Egy este, mikor a lámpa fénye halványan világította meg a szobát, Péter újra papírt és a tollat vette a kezébe.

Kedves Télapó!

Most, hogy elérkezett a tél, ismét írok neked, mert szeretném, ha tudnád, mi a legnagyobb kívánságom. Én nem kérnék játékot, nem szeretnék csokit sem. Az én vágyam most más: azt szeretném, ha édesanyám és én végre együtt lennénk itt, a kis házunkban, és soha többé nem lenne olyan nap, hogy ő elmegy, és én egyedül maradok.

Tudom, hogy édesanyám dolgozni megy, és ő nagyon szeret engem, de olyankor sokáig egyedül maradok. Néha reggel, mikor felébredek, a ház csendes és üres, és az egyetlen hang, amit hallok, a hópelyhek lágy zörrenése a tetőn. És én... csak várom, hogy az ajtó nyíljon, hogy anyu belépjen, és azt mondja: „Péter, itt vagyok, soha nem hagylak el!” Azt kívánom, hogy egyszer ne kelljen várnom rá, hogy soha többet ne legyek egyedül.

Kérlek, Télapó, hozd el nekem azt, hogy ne legyen többé olyan nap, hogy egyedül maradok. Kérlek, hozd el azt a napot, amikor édesanyám azt mondja: „Most már mindig itt leszek veled, soha többé nem hagylak egyedül.”

Szeretettel:

Péter

Péter a levelet ügyesen összehajtotta, és az ablakpárkányra tette, ahová mindig elhelyezte, hogy Télapó megtalálja és biztosan elolvassa. Miután befejezte, elbújt a takarója alatt, és édesanyjára gondolt, aki reggelente mindig puszit adott a homlokára.

A következő reggelre, amikor Péter felébredt, valami különleges történt. Az ablakon át ragyogott a nap, és mikor kinézett, egy kis papírt talált az ablakpárkányon. A levelet, amit ő írt, valahogy visszaérkezett.

Meglepetésére az édesanyja állt a szoba ajtajában, kezében egy meleg takaróval és egy mosollyal.

– Szia Péter, kisfiam! Itt vagyok veled, és mostantól soha nem hagylak egyedül. Ígérem, hogy minden egyes nap itt leszek, hogy elmondjam, mennyire szeretlek, és minden reggel puszit adok a homlokodra! – mondta édesanyja, miközben odahajolt, megölelte, és egy nagy puszit adott a homlokára.

Péter szemei könnybe lábadtak, és a szíve egyszerre szorult össze és repült a boldogságtól. Mintha valami varázslat történt volna, és most valóra vált volna minden reménye. Hiszen ott állt előtte az édesanyja, és az ígéretekkel teli tekintetében ott volt minden, amit szeretett volna: a biztonság, a szeretet és a tudat, hogy soha többé nem lesz egyedül.

A szeretet és a bizalom valóra vált. Most már tudta, hogy a legnagyobb ajándék, amit valaha kívánt, valóra vált: az hogy, édesanyja hazatért, és ígéretet tett, soha többé nem hagyja őt magára.

A bölcs idő utazó

(A képet mesterséges intelligencia készítette.

A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.

Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.

Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.

– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.

– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.

A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.

– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.

Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.

– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.

A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.

– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.

Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.

– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.

A nő könnyekkel a szemében bólintott.

– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.

Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.

A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.

És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbetáncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.

Egy falatnyi remény

 

A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.

– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.

Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érzett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.

– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!

A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.

– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.

A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.

– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.

Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.

– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.

A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.

– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.

A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.

Monológ: az igazi szabadságról

Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.

Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.

Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.

Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.

Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:

a szabadságot és a boldogságot.

Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.

A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.

A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.

Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.

Soha többé!

Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!

Énidő szigete

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Paula már a negyedik ikszen túl volt. Évek óta keményen dolgozott, és már elfelejtette, mi az a pihenés. Az irodában reggeltől estig pörgött, a munka volt az élete, míg egy reggel a határidők, a pánik és a folyamatos telefonhívások között egyszer csak úgy érezte, hogy mindent elvesztett. Egy hiba, egy fontos e-mail elfelejtése, és az ügyfél dühödt hangja a telefonban végleg elérte nála a határt.

Kétségbeesetten lépett ki az irodából. A folyosón számára a munkahelye mintha teljesen idegen lett volna. Úgy döntött, hogy azonnal elutazik. Nem gondolkodott tovább. Nem érdekelte, hová, csak el kellett mennie.

Másnap már egy trópusi szigeten landolt. A levegő fülledt melege, a tenger sóssága keveredett a virágzó hibiszkuszok, jázminok és frangipániák édes illatával. A vízesés zúgása már messziről hallatszott, mint egy hívás, és ahogy közeledett hozzá, az egész táj egy mesebeli álommá vált. A zöldellő fák között színes madarak röpködtek, vidám trilláikkal betöltötték a levegőt. Az égbolton hófehér felhők úsztak, mintha egy festő ecsetvonásaival simogatták volna a kék végtelent.

Amikor Paula a vízesés alá lépett, a víz hűvös csobogása, a fák zöld árnyéka mind elnyelte a világ zaját. A víz hideg, mégis frissítően simogatta a bőrét, mintha minden egyes csepp le akarta volna mosni a múltat. A levegőben a víz és a növények illata keveredett: a friss, fűszeres, és az eső illata, mintha a föld magába szívta volna a tenger sóját és a hegyek, fák friss illatát.

Ahogy ott állt, a vízesés hangja mellett, a madarak dalát hallgatta, hirtelen rájött: évek óta elhanyagolta magát. Soha nem állt meg, hogy észrevegye az élet szépségeit. Most, a vízben állva, a szigetet érezve, úgy döntött, hogy mindent másképp fog csinálni. A határidők, a munka, a véget nem érő feladatok, mintha már csak emlékek lettek volna. Most végre megadja magának azt, amire mindig is vágyott: az időt, az énidőt.

A vízesés mögött a sziget szépsége, a madarak és a virágok dala, a napfény és a felhők mind egy új életet mutattak számára. Paula végre megértette: a munka volt az, ami kitöltötte az életét, de a pillanatok örömeit eddig figyelmen kívül hagyta. Élni és érezni – ez a legfontosabb.

A vízesésben, a fák zöld árnyékában Paula úgy döntött, hogy nem hagyja többé, hogy a munka elnyelje az életét. Itt, ezen a csodás helyen, végre megtalálta, és rájött az élet értelmére. Döntött. Most már másképp fog élni.

A bőrönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Angelika aznap hajnalban csendesen készülődött. A falu álmos csendje körülölelte a házat, ahol oly sok éven át élt, de ezen a reggelen már tudta, hogy ez az otthon nem őt szolgálja többé. Rájött, hogy mindaz a sok szeretet, gondoskodás, amit a családjába fektetett, soha nem tért igazán vissza hozzá. Életének minden mozzanata, minden áldozata a férje és gyerekei szolgálatában telt – ő maga sosem kapott viszonzást.

Okos és intelligens nő volt Angelika, és tudta, hogy ennek a felismerésnek most végre tettekben kell testet öltenie. Mindig is szerette a könyveket, a történetek világát, ahol a hősök eljutnak a saját igazságukhoz és boldogságukhoz. A könyvek világában talált menedéket, amikor saját életében a szeretet, amit adott, sosem tért igazán vissza hozzá. Ahogy most a bőröndjét csomagolta, életében először a saját boldogságára gondolt.

Amikor fiatalon megismerkedett Lajossal, még hitte, hogy a férfi társa lesz mindörökre, de a valóság fájdalmasan másként alakult. Lajos idővel fásult lett, egyre kevesebbet adott magából. Angelika mindent megtett érte és a családért, míg férje figyelmet és kedves szavakat már egyáltalán nem adott. Ő volt az, aki mindig szolgálta, vigasztalta és ápolta őt, és sosem várhatott viszonzást. A mindennapok szürkeségében Lajos nem kényeztette, nem adta vissza azt a figyelmet és törődést, amit Angelika nyújtott neki. Csak elvárások voltak, amelyek mind Angelikára nehezedtek.

A gyermekeit – akik számára élete értelme voltak – odaadással és szívvel nevelte fel. A munka, amit elvégzett, és a szeretet, amit évekig rájuk szánt, mind az ő boldogulásukat szolgálta. És ahogy felnőttek, érezte, hogy egyre inkább kihasználják az ő erejét és odaadását. Míg egy anya szeretete természetes, Angelika felismerte, hogy amikor felnőtt gyerekei ismét visszatérnek hozzá, mert az életükben valami nehézséggel szembesülnek, az már nem az a természetes gondoskodás, amit egy szülő a gyerekéért megtehet. Bár szeretni fogja őket élete végéig, tudta, hogy most már a saját életére kell figyelnie.

Aznap reggel, amikor végre mindent átgondolt, egyetlen döntése minden korábbi fájdalmát felülírta. Összepakolt, hogy elmenjen.

Nem akarta, hogy búcsúzkodás legyen. Tudta, ha vár még, ha belenéz gyerekei szemébe, akik már felnőttek, de mindig visszajöttek hozzá, ha valami rosszul alakult az életükben, nem lesz ereje kilépni. Rájött, hogy szereti őket, és talán ők is szeretik őt – de nem elég csak szeretni. Megértette, hogy amíg ő ott van, mint a mindig biztos háttér, nem lesz számára változás. Így egy levelet hagyott az asztalon, csendben becsukta az ajtót maga mögött, és elindult egy új élet felé.

A levele egyszerű volt, de szívhez szóló:

„Drága Gyerekeim! Egész életemben ti voltatok a legnagyobb örömöm. Mindenemet nektek adtam: a szívemet, a szeretetemet, az időmet. Most mégis el kell mennem. Megértem, hogy nehéz lesz, és talán fájni fog, de tudnotok kell, hogy azért megyek, mert végre meg kell találnom önmagamat. Oly sok éven át vártam, hogy engem is megértsetek, de mostanra már tudom, hogy csak én segíthetek magamon. Szeretlek benneteket, és szeretni is foglak mindig. De most el kell engednetek engem. Szeretettel, Anyátok.”

Amikor később a gyerekek hazaértek, döbbenten olvasták édesanyjuk levelét. Először nem értették, majd lassan felfogták, hogy Angelika döntése nem ellenük szólt, hanem érte, és egész életében most először saját magáért hozta meg.

Angelika, miközben elindult az úton, minden lépésnél kicsit szabadabbnak érezte magát. Minden egyes lépéssel egyre könnyebb lett a szíve. Ahogy az új élet felé vette az irányt, tudta, hogy ez az út csak az övé. Érezte, hogy a béke, amire mindig is vágyott, már ott van benne – és tudta, hogy soha nem késő megtalálni önmagát.

A falu távolodó látképe mögött, ahol minden otthonos és megszokott volt, Angelika nem szomorúságot érzett. Inkább a hála könnyei szöktek a szemébe. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, és most végre megtett mindent önmagáért is. Egy élet, egy bőrönd, és egy új kezdet – végre szabad volt.

Amikor írok

El kell mondanom,

amikor írom a könyvemet,

a billentyűzetet ujjaimmal érintem, de a történetben már nem csupán gépelek, hanem egy másik világban élek – teljesen eggyé válok vele. Én vagyok a főszereplő, az utca, a virágok, az illatok, a gonosz.

Minden érzést átélek, minden egyesül velem.

Egyszerre vagyok minden szereplő és esemény, a levegő, a nap, a csillagok – mindez egy csoda.

Egy világot teremtek önmagamból, egy világot, amely magába foglalja a képzeletem, és érzéseim minden részletét.

Érzem az illatokat, hallom a szereplők gondolatait, érzem, mit élnek át – hiszen mind ők belőlem születtek. Még a gonosz is én vagyok, az árnyék, amely a történetben alakot ölt.

A helyszínek változása számomra szinte varázslatos, ahogyan a házak, kertek életre kelnek, és minden részlet teljessé válik. Minden apró mozzanat mintha élettel telne meg a kezeim alatt. Ahogy írom a fejezeteket, a történet folytatódik, és egyre bonyolultabbá válik, miközben egyre inkább elmélyülök benne. Fantasztikus.

Az írók világa teljesen egyedülálló. Most már értem, miért vagyunk mások, miért választjuk a magányt – mert ott, a csendben születnek az igazi történetek, ott teremtődnek meg számomra az események, ott válik a semmiből valósággá minden egyes szó.

Szárnyalni egy másik világban, ahol én magam teremtem és írom a történetet – olyan, mintha ott lennék, miközben éppen a billentyűket ütöm. Két helyen egyszerre: itt és ott.

Bámulatos és különleges számomra ez a világ, tele izgalmakkal és csodákkal, és minden egyes pillanata csupa boldogság.

Boldog vagyok, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahol önmagam lehetek, ahol megélem azt, aki valójában vagyok – mert ez a történet nem csupán a könyvem, hanem én magam is vagyok.

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Melhiás öröksége

 

Michael éppen egy régiségboltban nézelődött, amikor szeme megakadt egy különleges, régi bronz dobozon. A tárgyat ősi héber írások díszítették, és volt benne valami, ami különösen vonzotta. Amikor a kezébe vette, furcsa borzongás futott végig rajta, ezért hirtelen letette, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint az előbbi különös érzés. Megpróbálta kinyitni a dobozt, de nem sikerült, ezért megkérdezte a kereskedőt:

– Elnézést, ennek a doboznak van kulcsa vagy valamilyen nyitóeszköze?

– Sajnos nincs – válaszolta a boltos. – Néhány éve hozta be egy idős férfi, aki régész volt, és ő találta. Azt mesélte, hogy hiába próbálkozott évekig, nem tudta kinyitni. Titokzatos darab, az biztos.

– Megveszem – döntötte el Michael.

Valahogy ki lehet nyitni. Megfejtem a feliratot, ki tudja, milyen titkokat rejt – töprengett. Kifizette a dobozt, majd hazament.

Michael egy kisváros szélén lakott, ahol a környék zöldellő volt, tele fákkal és virágokkal. Otthona egy takaros ház volt, nagy terasszal és udvarral. Esténként, munka után gyakran kiült a teraszra, hogy hallgassa a baglyok huhogását és a tücskök ciripelését, miközben a csillagos eget kémlelte. Ma azonban a számítógépe előtt ült, kitartóan kutatott, és hajnalra sikerült megfejtenie a teljes írást. Michael kutató volt, 41 éves, és munkájának élt. Nem volt más társa, csak a macskája, Lady, egy hosszú szőrű, vörös kislánycica, akit nagyon szeretett. Michael imádta a kihívásokat, és boldogan állt fel, nyújtózkodott egyet, majd kiment a teraszra. A friss hajnali levegő felébresztette, még ha álmos is volt. – Sikerült! Megfejtettem!– örvendezett.

Visszatért a házba, és újra a kezébe vette a dobozt. Ismét végigfutott rajta az a különös érzés. Leült, és figyelmesen vizsgálgatta. Lady az ölébe ugrott, és dorombolt neki. Michael pontosan leírta egy papírra a héberről angolra fordított szöveget. Úgy érezte, hangosan is fel kellene olvasnia. – Hátha ettől kinyílik a láda? – gondolta. Egy próbát megér.

– Fény és sötétség csak együtt létezik! Elválaszthatatlanok, mint ahogy e lélek is halhatatlan, aki e dobozban lakozik – mondta ki Michael angolul. Semmi sem történt. – Talán héberül kellene? – Elmondta héberül is a szöveget.

A következő pillanatban a doboz furcsa mozgásba kezdett, mintha egy belső erő ébredt volna fel. Hirtelen köd borította be a helyiséget, és lila, hófehér fények cikáztak a levegőben. Michael szíve hevesen kalapált, ahogy a köd egyre sűrűsödött, és a fények körülötte vibráltak. Majd, ahogy a köd eloszlott, egy áttetsző emberi alak jelent meg előtte, amely a levegőben lebegett. A lény kékes színű energiából állt, és szemei ragyogtak, mint egy csillag.

Michael szíve megugrott, amikor a lény, megszólította, bár nem adott ki hangot, mégis megértette, mit mondott:

– Kedves Michael! Kérlek, ne félj tőlem, nem bántalak! Neked köszönhetem, hogy végre szabad lehetek. 570 évvel ezelőtt gonosz fekete mágusok csoportja zárt be engem ebbe a dobozba. Valamiért a te tiszta lelked, tudásod és kíváncsiságod volt az, ami képes volt kiszabadítani engem. A nevem Melhiás. Fehér mágus voltam az utolsó életemben. A lelkemet nem tudták elpusztítani, ahhoz nem volt meg a tudásuk, csak bezárni tudtak. Amíg élsz, kedves Michael, én segíteni fogok neked, és megtanítalak mindenre, amit tudok. Te egy ősi leszármazottam vagy, fehér mágus vére csörgedezik az ereidben. Hálám jeléül életed végéig itt maradok melletted.

Michael csendben figyelt. Mindig is tudta, hogy különbözik a többiektől, és most megértette, miért. Ezért kutatott egész életében. A szívében érezte, hogy a mágus igazat mond. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban és években tanult az életről és az energiákról, és segített az embereknek. Élete gyökeresen megváltozott, és végre megtalálta az útját. A legjobb döntése volt, amikor megvette a bronz dobozt.

Melhiás napról napra tanította Michaelt a mágia titkaira, az energiák irányítására, és az emberi lélek rejtelmeire. Michael pedig egyre erősebbé vált, és egyre mélyebben megértette a világ összefüggéseit. Ahogy tudása gyarapodott, egyre inkább elismerté vált a városban, ahol élt. Emberek jöttek hozzá tanácsért és gyógyulásért, mert látták, hogy különleges képességei vannak.

Lady, a macskája, hűséges társa maradt, mintha ő is érezte volna Michael növekvő erejét, és mintha valamilyen titkos kapcsolat fűzte volna össze őt Melhiással. Michael felismerte, hogy nem véletlenül talált rá a bronz dobozra: életének ezen pontján készen állt arra, hogy továbbvigye a fehér mágia örökségét.

Melhiás figyelmeztette, hogy minden tettnek következménye van, és hatalmát csak jóra használhatja. Michael hű maradt ehhez az elvhez, és igyekezett a megszerzett tudást mindig mások javára fordítani. Idővel önmaga legjobb változatává vált, és megtanulta, hogyan egyesítheti a fényt és a sötétséget, hogy harmóniában éljen a világgal.

Michael élete végéhez közeledve békében hagyta maga mögött a világot, tudva, hogy tettei mély nyomot hagytak az emberek szívében. Melhiás szelleme hálával búcsúzott tőle, Lady pedig utolsó napjaiig mellette maradt, mintha tudta volna, hogy küldetésük véget ért.

Michael emlékét a város lakói legendaként őrizték: az ember, aki egy különleges bronz dobozt talált, és akinek tiszta szíve megérintette a mágia legmélyebb titkait.