INTERJÚ Aurora Amelia Joplinnal

 

INTERJÚ

Aurora Amelia Joplinnal

Szász Zsolt,

az Erdővidéki Térségi Televízió munkatársának riportja

Bemutatás

Aurora Amelia Joplin költő, író, festő, a Múzsák Könyvtára irodalmi közösség és weboldal alapítója.

Alkotásaiban az emberi tapasztalat, az önazonosság és a belső jelenlét kap hangsúlyt.

Az alábbi beszélgetés egy letisztult önvallomás életútról, alkotásról és felelősségről.

Mondd ki, ki vagy?

Hogyan határoznád meg önmagad ma, ebben az életszakaszban?

Aurora Amelia Joplin vagyok. Ezen a néven publikálom alkotásaimat, így ismernek az olvasóim. Ez a név ma már belső azonosulás számomra: mindazt jelenti, amit gondolok, érzek és közvetíteni szeretnék.

Megosztanád velünk életed legfontosabb állomásait,

azokat a meghatározó pillanatokat, amelyek végigkísértek gyermekkortól mostanáig?

Egyszerű családba születtem. Gyermekkorom nehéz volt. Csendes, zárkózott, nagyon érzékeny gyerek voltam. A szüleim a saját világukban éltek, kevés figyelmet kaptam. A szeretet kimondása és kinyilvánítása idegen volt számukra. Óvodában hallottam először mesét. Gyerekként sokat rajzoltam, később a könyvek lettek a társaim. Kamaszkoromban több trauma ért. Az élet lett a tanítómesterem. Autodidakta módon tanultam: figyeltem, megéltem, feldolgoztam. Férjhez mentem, családot alapítottam. Egy nehéz életszakaszban született meg az első versem, a Fohász, amely több újságban is megjelent. Ezt követően egy komoly betegség érkezett az életembe, amely új irányt nyitott bennem: festeni kezdtem. Több festményem van magántulajdonban, közülük jó néhány külföldön. Később újra visszataláltam az íráshoz. Azóta az írás mindennapi jelenlétté vált számomra.

Mit jelent számodra a család?

A család számomra megtartó erő. Kapcsolódás, felelősség és szeretet. Olyan tér, ahol az ember tanul, formálódik, és önmagává válik.

Családod?

A fiaim felnőttek, önálló életet élnek. A lányom tanul. Ma már más minőségben vagyok jelen mellettük: figyelemmel, támogatással, bizalommal. A kapcsolatunk élő és kölcsönös.

Reál vagy humán beállítottságú vagy?

Humán beállítottságú vagyok, a reál világa távol áll tőlem. A művészet az én közegem. Rajzolok, festek, írok. Egy száraz falevél vagy egy illat is képes mélyen megérinteni.

Miben merül ki a jelen idejű életed és tevékenységed?

Mi tölti ki most leginkább a mindennapjaidat?

Jelenleg lektorálással és szövegek javításával foglalkozom. Aktívan működtetem a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportot és a weboldalt. Éjszaka írok – egy kedves olvasó el is nevezett a hajnal leányának. Amikor időm engedi, festek. Az írás számomra folyamatos belső munka: figyelem, jelenlét és válasz az életre.

Mikortól írsz és támogatsz másokat?

2002 körül kezdtem el írni, ekkor született meg a Fohász című versem. Később kevesebbet írtam, majd a betegségemből való lábadozás idején újra visszataláltam az alkotáshoz. Azóta minden nap írok. Ekkor született meg az első mesekönyvem is, a Csoda és Happy kalandjai, amely négy nyelven érhető el, és amelyet saját magam illusztráltam. Itt vált az írás tudatossá számomra, és ekkortól kezdtem másokat is támogatni az alkotáson keresztül.

A legszebb és a legfájóbb pillanatod?

Mit tanítottak ezek az élmények?

A négy gyermekem születése volt életem négy legszebb pillanata. Egy gyermek világra jötte maga a csoda. Ezek az élmények arra tanítottak, hogy édesanyának lenni a legszebb, ugyanakkor a legnehezebb feladat az életben. A legfájóbb élményem egy szerelmi csalódás volt. Ez arra tanított meg, hogy legyen több önbizalmam, és felismerjem: értékes vagyok. Huszonöt éves voltam ekkor.

Egy verseddel gazdagabb lenne e riport.

A repedés mentén – Aurora Amelia Joplin

Embernek születtem,

tapasztalni jöttem.

Néha összecsapnak a hullámok,

mint előttem a tenger.

Belül háborgás, egy ki nem mondott kiáltás,

majd egy szünet –

egyetlen nagy lélegzet,

ahol minden átrendeződik,

és a repedés mentén fény szivárog.

Ha az út elhomályosul,

elengedem a szorítást,

figyelek,

mert a sors ilyenkor

más irányból szólít.

Itt minden idő földi idő,

a repedések tanítanak járni,

és ami egykor angyalinak tűnt,

lassan emberré válik bennem.

Itt belül lehetek angyal,

a világ hívása elér,

lépteim súlya földre húz,

és minden nap emlékeztet:

embernek születtem.

Miért éppen ezt választottad?

Azért ezt a verset választottam, mert számomra ez foglalja össze leginkább azt, ahol most tartok az életemben. Emberi tapasztalatokról, nehézségekről és a belőlük születő erőről szól. Úgy érzem, sokan tudnak azonosulni a verssel.

Ars poeticád – avagy életmottód?

Verseim a lelkem cseppjei. A szeretet vezet, és az a vágy, hogy az alkotásaimon keresztül átadhassam mindazt, amit adni tudok. Ha egy embert megérint mindaz, amit leírtam, már megérte.

Milyen tervek, vágyak, irányok élnek benned most?

Egy nagy vágyam már teljesült: a fiammal közösen létrehoztuk a Múzsák Könyvtára weboldalt. Néhány hónap alatt önálló irodalmi platformmá vált, ahol versek, novellák és mesék olvashatók sok alkotótól. Fontos volt számomra, mert a közösségi felületeken az írások gyakran elvesznek. Nálunk mindenki saját oldalt kap, az alkotások megmaradnak és visszakereshetők. Kezdők és haladók egyaránt csatlakozhatnak. Nincs verseny, mindenki egyenlő. A weboldalt folyamatosan fejlesztjük. Ami most különösen fontos számomra, egy személyes találkozás megszervezése a közösség tagjaival, hogy az online tér után élőben is kapcsolódhassunk egymáshoz.

Mondanál még valamit?

Amit ritkán kérdeznek, mégis fontos számodra kimondani?

Fontos számomra kimondani, hogy az írás nálam nem szerep, hanem jelenlét. Szívből adok, csak azt, ami én vagyok.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lábnyom vagyok...

Lépteim mögött fény marad, csendben izzó, halk nyomat. Szó előtt is, szó után jelenlétem útmutatás. Ahol járok, ott derül, a sötét félrehúzódik belül. Hangom nélkül is adok, magam vagyok a mondatok. Versben, prózában, egy tekintet tartásában, amit mondok, amit élek, őszintén osztom a térben. Lábnyom vagyok fényben írva, jelenlétté formált remény. S remélem, nyomot hagyok – valakiben tovább ragyogok.

https://muzsakkonyvtara.hu/vers/3893-labnyom-vagyok-aurora-amelia-joplin

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.

A tűz és víz csókja című versem Horvát Ákos színművész előadásában

A tűz és víz csókja című versem Horvát Ákos színművész csodálatos előadásában

 

Falevelek élete

Tavasszal születtek.

Apró rügyekként bontották ki magukat a nap fényében, s a szelíd szél ringatta őket, míg lassan zöld ruhát öltött a fa. Együtt építettek lombkoronát: oltalmat adtak, árnyékot a pihenőknek, otthont a madaraknak, dallamot a szélnek.

Nyáron virultak igazán.

Fényben ragyogtak, zölden, üdén, suttogva beszélgettek egymással. A nap sugarai rajtuk szűrődtek át arany szőnyeggé, s minden szellőben dallamot pendítettek. Életük teljében voltak, szépségükben teljesek.

Aztán megérkezett az ősz.

Aranyba, vörösbe, barnába öltöztek, mintha utoljára akarnának még szebben ragyogni. A fák kincsei lettek, egy pillanatnyi csoda, melynek szépsége szinte fájt.

Most már a földön fekszenek.

A szél forgatja, sodorja őket, zörgő hangjuk mintha emlékekről mesélne. Ennyi volt az életük: egy út a rügytől a ragyogáson át a porig.

Az eső átitatja őket, s lassan visszaadják magukat a földnek. Eggyé válnak a talajjal, hogy táplálják a jövőt, s újra megszülessenek más formában.

Mert minden falevél története ugyanarról szól:

adni, amíg lehet, ragyogni, amíg tart, s végül békében visszatérni a mindenséghez.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Szív szimfónia Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában

                                            Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

A tenyér

– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.

A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.

– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.

– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.

– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:

– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.

– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.

– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:

– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.

– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.

Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:

– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.

Anna elmosolyodott.

A tenyerébe nézett.

És tudta: a mese folytatódik.

A hídon túl

Lágyan hajlik a fény a híd fölött,

aranyba öltözik az alkonyat,

a víz tükrén még rezdül egy sóhaj,

mint múlt és jövő halk szava.

A lombok lángja énekel az égen,

s minden levélben ott a búcsú csönd,

de mégis, a csendben – valami él –,

egy ígéret, hogy minden örök.

A hídon túl – talán te vársz,

vagy csak a lélek visszanéz,

ahol a Nap, mint emlék ég,

s az idő megáll – egy pillanatra még.

Egyszeri pillanat

A nap már alig látszott a víz felett, a fény narancsba öltöztette az eget.

Ilona a hajón állt, kezében a kormányt szorította, de valójában nem a tenger irányát kereste, hanem a választ, amit sosem kapott meg.

A parton ott állt József. Zsebre tett kézzel, mozdulatlanul.

A hullámok halk neszezése között csak a szívük vert hangosan.

— Még most is meggondolhatod magad — mondta a lány halkan, de határozottan. — Nem késő.

A férfi elfordította a tekintetét.

— Nem tudom… ez az egész… félek, Ilona.

— Mitől? — kérdezte a lány, hangjában egyszerre volt türelem és szomorúság.

— Attól, hogy elbukom. Hogy otthagyok mindent, amit eddig ismertem, és a végén te is elmész.

Ilona bólintott. A szemében nem volt harag, csak valami fáradt megértés.

— De József… én most megyek el. Épp azért, mert nem mersz velem jönni.

A férfi mély levegőt vett, de nem nézett a szemébe.

— Nem tudom feladni az életem. A munkám, a házam, apámék… tudod, milyen nehéz lenne?

— Tudom. — Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom remegett.

— Csak azt nem tudom, hogyan bírod így leélni az életed, ha egyszer megízlelted, milyen az, amikor megtalálod az igaz szerelmet.

József nem felelt. A nap utolsó sugara a vízre ért, és Ilona tudta: már hiába vár.

— Nem hibáztatlak — mondta csendesen. — Talán csak mást jelent neked a biztonság, mint nekem. Te maradsz ott, ahol megszoktad… én meg elindulok oda, ahol talán újra élhetek.

A férfi halkan megszólalt:

— Szeretlek, Ilona.

A lány lehunyta a szemét, és csak ennyit felelt:

— Én is. De az, hogy szeretünk valakit, még nem mindig elég. Bátorság is kell felvállalni, feladni a régit, hogy megszülethessen az új.

Lépett egyet hátra, a hajóra. A kötél megfeszült, a szél végigborzolta a haját.

József még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha a félelem gyökere tartaná egyhelyben.

— Egyszer talán megérted — szólt vissza a lány.

— Hogy az élet nem vár senkire. És a szív sem marad örökké nyitva.

A hajó elindult. Ilona a vízre nézett, hulltak a könnycseppjei. Tudta, most tényleg vége.

József ott maradt a parton.

A város fényei lassan kigyulladtak mögötte — a megszokott, biztonságos világ, amit nem mert elhagyni.

Ilona hajója egyre távolabb ringott a vízen. A szíve nehéz volt.

A nap lement, a tenger elcsendesedett.

Két ember állt ugyanabban az alkonyatban — egyik maradt, a másik továbbment.

És mindkettő elveszített valamit, amit talán soha többé nem talál meg:

azt az egyszeri pillanatot, amikor még lett volna bátorság megélni az igazi szerelmet.

Ami igazán számít

Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.

A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.

A medve és a süni.

Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.

– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.

– Olyan, mintha az ég is álmodna.

A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.

– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.

A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.

– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.

A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.

Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.

A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.

És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

16 év csodája

Apró csodát láttam, mikor először megpillantottalak,

tudtam, hogy az Istentől ajándékba kaptalak.

Óvtalak minden percben, szívem ölelésében,

szeretetem ragyogott utadon, a fényességben.

16 lettél, szinte már felnőttél,

álmaid kapuján bátran átléptél.

Legyél mindig önmagad, szabad és tiszta,

szíved dalát hallja meg a világ, hiszen olyan tiszta.

És bár az idő visz majd új utak felé,

szívem fénye mindig elkísér,

Amit beléd írt a szeretet szava,

végig életed része marad.

Drága Olvasóim és Követőim! A Múzsák Könyvtára csoport egy éves lett!

 

Örömmel és boldogan osztom meg veletek, hogy a Múzsák Könyvtára csoportom elérkezett egy különleges mérföldkőhöz: 1 évesek lettünk!

E jeles alkalomból ünnepi találkozót és összejövetelt szervezek, hogy végre ne csak az online térben, hanem személyesen is találkozhassunk, beszélgethessünk és együtt ünnepelhessünk.

Ez a nap a szavak, a könyvek, a barátságok és a közös élmények ünnepe lesz, amelyre minden múzsatársat szeretettel várok.

További információt a Múzsák Könyvtára csoport közösségi oldalán találtok.

Örök nyári pillanatok című antológia

Kedves Olvasóim, Követőim! Örömmel és meghatódottsággal jelentem: elkészült az Örök nyári pillanatok című antológia Ebook, és PDF formátumban. 47 szerző csodálatos alkotásai szerepelnek benne.

A kiadvány ingyenesen letölthető és szabadon megosztható – bátran adjátok tovább, hogy minél többen elolvashassák különleges nyári antológiánkat.

Letöltési link: https://play.google.com/store/books/details?id=mmhxEQAAQBAJ