Lángfonál

Két ember áll a csend peremén,

gyufaszál-testük feszülve vár,

remeg a tér középen,

mint lángfonál két szív között jár.

A láng véget ír – vagy kezdetet?

Parázs rezdül a mozdulat alatt,

a pillanat izzani tanul,

a fény árnya falakra tapad,

mint hamuíz a torok mélyén.

Füst még alszik az érintésben,

a tér halk ígéretté hajol,

két sors áll egy lélegzésben,

mielőtt a tűz fellobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sebben is él

A természet oly csodálatos –

a sebben is él.

Kivágott törzs áll a fény alatt,

törzsében múlt idő emlékei remegnek,

a balta bennmaradt mozdulat,

egy döntés súlya.

Virág nyílik ott,

ahol végnek hittük.

A Föld tud valamit, amit az ember felejt –

hogy a törés átjáró,

és a zuhanás irányt vált.

Közöny jár körülöttünk,

tekintetek elcsúsznak,

szívek takarékra zárva.

A természet közben beszél.

Csenddel.

Színnel.

Növekedéssel.

A virág élni akar,

a gyökér kapaszkodik,

a fény visszatér.

Aki fájdalmat hord,

ugyanebből a törzsből sarjad,

várja a saját idejét.

Ahol kivágták az életet,

ott új nyelven szólal meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Álmodó rózsák

Jégbe zárt csendben alszanak,

mint a mesében.

Szirmuk őrzi az illatot,

az idő bennük pihen.

Két rózsa – egymásra hajolva,

tisztán, mozdulatlanul.

A szerelem bennük lélegzik,

átlátszó álmon belül él.

Várják az olvadás idejét,

amikor megérkezik.

A jég elenged, a szív felébred,

a szépség tovább lép.

A jég lassan enged,

felszíne áttetszőn megnyílik.

Olvadásban illat ébred,

a hideg réteg vékonyodik.

Langyos érintés érkezik,

szirmokat tanít lélegezni.

Az olvadás tudatos mozdulat,

érzi a szerelmet, mielőtt kimondaná.

Meleg jelenlétté válik,

összehangolja a dobbanásokat.

A csendből érzés születik,

az érzésből egymás.

Végül az illatok összefonódnak –

két rózsa közös emlékezete.

A tér azzá válik,

amit az idő megőrzött:

szerelemmé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szerelem = Átjárás

Amikor belépsz,

a csend irányt vált –

lélegzik minden körülöttünk,

a pillanat elfelejti,

hogyan kell továbbmenni.

A kezed térkép

egy sosem jelölt országhoz,

ahol a szív

szabadon kimondja önmagát,

ahol az idő lehajtja a fejét, enged.

A tekintetedben

megáll minden,

ami valaha menekült bennem –

szétesik a múlt,

mint túl szoros ruha,

a test végre

belefér a jelenbe.

Ez a szerelem

átjárás –

bőrön, szavakon, életeken át.

Amikor a bennem lakó magány

megszólít téged,

és választ kap.

Összeérünk,

a világ megtanul hallgatni.

A szív ritmusa marad,

lassú, biztos,

mint egy ígéret,

amely már beteljesült.

Amikor egyszer

visszanéz az élet,

arra a pontra mutat majd,

ahol összeértünk.

Ott történt meg minden.

Ott vált a vágy

otthonná,

a keresés érkezéssé,

és a szív végre megérkezett.

www.muzsakkonyvtara.hu

Belső könnyek

A test elkopik.

Genetika, munka, idő –

ki tudja, mitől.

Néha nagyon fáj,

mégis mozdulni kell,

erőn túl is,

emelt fővel.

A szív sokszor sír.

Belső könnyek hullnak,

csendben,

láthatatlanul.

Átölelem a fájdalmat,

szeretgetem,

mert hozzám tartozik.

Én vagyok.

Részem.

A test jelez,

és elengedem.

Az idő hossza kérdés,

a kimenetel is.

Engedem,

hadd haladjon át rajtam.

Tapasztalok.

Ez az élet rendje.

Könnyű máz helyett

valódi súly.

Szép pillanatok felvillannak,

mert léteznek.

Az idő halad,

a napok rövidülnek.

Önmagamhoz hű maradok.

A hitem erős.

A szeretetem nagy.

Teszem, ami dolgom.

A Fény mutatja az irányt.

A szeretet átölel.

www.muzsakkonyvtara.hu

Só

A só az élet ujjlenyomata,

kristályba zárt emberi könny,

bőrön maradó emlék,

időn és tengeren túl.

Ott él minden falatban,

ahol a csend ízzé sűrűsödik,

ahol az emlék megszólal,

és a test emlékezni kezd.

A só összeköt testet, sorsot,

seb és gyógyulás határán,

egy csipetben gondoskodás,

többletében könyörtelen igazság.

A só mértékre tanít,

hol válik súllyá az élet,

íz ott születik meg,

ahol a szív jelen marad.

Minden könny tengerré érik,

minden hallgatás mélyül,

az élet végül mindig megsózza önmagát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fehér ajándék

Hó, végre hó,

csupa fehér, csupa tisztaság.

A fákon hópamacsok pihennek,

ágakra ül a tél varázsa.

Nézem, mint egy gyermek,

régen látott csodát.

Gyúrom a havat a kezemmel,

ujjaim közt a tél időzik.

Jégcsapokat leveszek,

hagyom szétolvadni, mint rég,

sok-sok év után visszatér

ez a ritka, fehér ajándék.

Ropog a hó a talpam alatt,

régi hang ébred bennem fel,

sok-sok év után újra hallom,

ezt a régi, kedves hangot.

Ajándék a szemnek,

ajándék a szívnek,

ajándék mindenkinek,

a tél szerelmeseinek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Összhang

A vízbe lépek, fény simul reám,

Nap melege bőrömön szelíden ring.

Virág hajol, színe hozzám beszél,

az élet lassan bennem is él.

A hűvös átjár, tisztára mos,

minden rezdülés bennem otthonos.

Víz és fény egy ritmusra él,

szívemmel együtt lélegzik a tér.

Eggyé válok a parttal, a Nappal,

csodák íródnak bennem halk dallal.

Összhang születik szelíden,

megérkezik mélyen a csendesen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lábnyom vagyok…

Lépteim mögött fény marad,

csendben izzó, halk nyomat.

Szó előtt is, szó után

jelenlétem útmutatás.

Ahol járok, ott derül,

a sötét félrehúzódik belül.

Hangom nélkül is adok,

magam vagyok a mondatok.

Versben, prózában,

egy tekintet tartásában,

amit mondok, amit élek,

őszintén osztom a térben.

Lábnyom vagyok fényben írva,

jelenlétté formált remény.

S remélem, nyomot hagyok –

valakiben tovább ragyogok.

Utazás

Az élet nálam hosszú utazás,

minden kanyar emlékbe hajlik vissza.

Viszek magammal elhallgatott szavakat,

és mindazt, ami egyszer bennem maradt.

Állomások jönnek – arcok, terek, idők,

van, ahol megpihen bennem a fény.

Van, ahol fájdalom ér,

a csend megtanít figyelni.

A veszteség súlya is irányt ad,

a fájdalom mélyebb térképpé válik.

Amit elengedek, helyet nyit,

s új lépések születnek.

Az út alatt formálódik a nevem,

a hang, amely már az enyém.

Minden bennem mozdul tovább,

ahogy haladok – a választás az enyém.

Minden

Két kéz emelkedik a sötétből –

egyik parázsló emlékezet,

másik csillaghűvös jövő.

Ujjaik közt rezeg a világ,

finom szálakon fut az idő.

Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,

ismeri a törések nyelvét,

a testben maradt sóhajok súlyát.

A másik már fényből tanult,

látja a zaj mögötti fényt.

Amikor közelednek,

a kérdés a válasz

egy pillanatra ugyanaz lesz.

Az ember ott születik meg igazán,

ahol érinteni mer –

ahol a félelem eloszlik,

a tapasztalat bölcsességgé simul.

Minden kéz emlékszik valamire:

egy ölelésre,

egy elvesztett névre,

egy kimondatlan igazságra.

Mégis újra nyílik,

mert a lélek mozgása örök.

A fény sosem győzi le a sötétséget –

csupán emlékeztet rá,

hogy ugyanabból az anyagból születtek.

Két kéz közötti térben együtt

az ember több lesz önmagánál:

átjáró,

rezdülés,

minden.

A hó tudja a nevem

Egyedül áll a hófödte ágon,

mint elfelejtett imádság az Ég peremén.

Alatta a táj fehérbe simul,

csendje puha, akár az emlékezés.

Hópelyhek érkeznek hangtalan,

szelíd köröket fonva köré.

A tisztaság fényként árad bennem,

lassan belém költözik.

A fehérség védőréteggé válik,

betakar múltat, rezdülést, sebet.

A várakozás lassú szívverés,

hol bennem dobban,

hol a tél szívében.

Feloldozás lebeg a levegőben,

mint hópehely, mely megpihen.

És egyszer csak

a hó tudja a nevem.

Név nélkül, súly nélkül, zajtalanul.

Az élet a tollak alatt pihen,

melegen, törékenyen,

s tovább fénylik bennem

a tiszta tér csendjén át.

www.muzsakkonyvtara.hu

A romok között

A hajnal port rajzolt a falra,

ahol egykor nevetés lakott.

Vakolat alól előbújt emlékek

poros tekintettel néztek rám.

A romok között üveg nélküli ablak állt.

Fény csorgott át rajta csendesen,

mint víz a kövek között.

A falak emlékeztek, suttogtak.

Minden, ami összedőlt bennem,

most itt állt előttem.

Tenyeremben rozsdás kulcs pihent,

ajtó már rég sehol.

Mégis mozdult valami belül.

A rom azt súgta halkan:

ami elveszettnek látszik,

csak alakot vált –

és újjászületik.

Nézd a rózsát.

INTERJÚ Aurora Amelia Joplinnal

 

INTERJÚ

Aurora Amelia Joplinnal

Szász Zsolt,

az Erdővidéki Térségi Televízió munkatársának riportja

Bemutatás

Aurora Amelia Joplin költő, író, festő, a Múzsák Könyvtára irodalmi közösség és weboldal alapítója.

Alkotásaiban az emberi tapasztalat, az önazonosság és a belső jelenlét kap hangsúlyt.

Az alábbi beszélgetés egy letisztult önvallomás életútról, alkotásról és felelősségről.

Mondd ki, ki vagy?

Hogyan határoznád meg önmagad ma, ebben az életszakaszban?

Aurora Amelia Joplin vagyok. Ezen a néven publikálom alkotásaimat, így ismernek az olvasóim. Ez a név ma már belső azonosulás számomra: mindazt jelenti, amit gondolok, érzek és közvetíteni szeretnék.

Megosztanád velünk életed legfontosabb állomásait,

azokat a meghatározó pillanatokat, amelyek végigkísértek gyermekkortól mostanáig?

Egyszerű családba születtem. Gyermekkorom nehéz volt. Csendes, zárkózott, nagyon érzékeny gyerek voltam. A szüleim a saját világukban éltek, kevés figyelmet kaptam. A szeretet kimondása és kinyilvánítása idegen volt számukra. Óvodában hallottam először mesét. Gyerekként sokat rajzoltam, később a könyvek lettek a társaim. Kamaszkoromban több trauma ért. Az élet lett a tanítómesterem. Autodidakta módon tanultam: figyeltem, megéltem, feldolgoztam. Férjhez mentem, családot alapítottam. Egy nehéz életszakaszban született meg az első versem, a Fohász, amely több újságban is megjelent. Ezt követően egy komoly betegség érkezett az életembe, amely új irányt nyitott bennem: festeni kezdtem. Több festményem van magántulajdonban, közülük jó néhány külföldön. Később újra visszataláltam az íráshoz. Azóta az írás mindennapi jelenlétté vált számomra.

Mit jelent számodra a család?

A család számomra megtartó erő. Kapcsolódás, felelősség és szeretet. Olyan tér, ahol az ember tanul, formálódik, és önmagává válik.

Családod?

A fiaim felnőttek, önálló életet élnek. A lányom tanul. Ma már más minőségben vagyok jelen mellettük: figyelemmel, támogatással, bizalommal. A kapcsolatunk élő és kölcsönös.

Reál vagy humán beállítottságú vagy?

Humán beállítottságú vagyok, a reál világa távol áll tőlem. A művészet az én közegem. Rajzolok, festek, írok. Egy száraz falevél vagy egy illat is képes mélyen megérinteni.

Miben merül ki a jelen idejű életed és tevékenységed?

Mi tölti ki most leginkább a mindennapjaidat?

Jelenleg lektorálással és szövegek javításával foglalkozom. Aktívan működtetem a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportot és a weboldalt. Éjszaka írok – egy kedves olvasó el is nevezett a hajnal leányának. Amikor időm engedi, festek. Az írás számomra folyamatos belső munka: figyelem, jelenlét és válasz az életre.

Mikortól írsz és támogatsz másokat?

2002 körül kezdtem el írni, ekkor született meg a Fohász című versem. Később kevesebbet írtam, majd a betegségemből való lábadozás idején újra visszataláltam az alkotáshoz. Azóta minden nap írok. Ekkor született meg az első mesekönyvem is, a Csoda és Happy kalandjai, amely négy nyelven érhető el, és amelyet saját magam illusztráltam. Itt vált az írás tudatossá számomra, és ekkortól kezdtem másokat is támogatni az alkotáson keresztül.

A legszebb és a legfájóbb pillanatod?

Mit tanítottak ezek az élmények?

A négy gyermekem születése volt életem négy legszebb pillanata. Egy gyermek világra jötte maga a csoda. Ezek az élmények arra tanítottak, hogy édesanyának lenni a legszebb, ugyanakkor a legnehezebb feladat az életben. A legfájóbb élményem egy szerelmi csalódás volt. Ez arra tanított meg, hogy legyen több önbizalmam, és felismerjem: értékes vagyok. Huszonöt éves voltam ekkor.

Egy verseddel gazdagabb lenne e riport.

A repedés mentén – Aurora Amelia Joplin

Embernek születtem,

tapasztalni jöttem.

Néha összecsapnak a hullámok,

mint előttem a tenger.

Belül háborgás, egy ki nem mondott kiáltás,

majd egy szünet –

egyetlen nagy lélegzet,

ahol minden átrendeződik,

és a repedés mentén fény szivárog.

Ha az út elhomályosul,

elengedem a szorítást,

figyelek,

mert a sors ilyenkor

más irányból szólít.

Itt minden idő földi idő,

a repedések tanítanak járni,

és ami egykor angyalinak tűnt,

lassan emberré válik bennem.

Itt belül lehetek angyal,

a világ hívása elér,

lépteim súlya földre húz,

és minden nap emlékeztet:

embernek születtem.

Miért éppen ezt választottad?

Azért ezt a verset választottam, mert számomra ez foglalja össze leginkább azt, ahol most tartok az életemben. Emberi tapasztalatokról, nehézségekről és a belőlük születő erőről szól. Úgy érzem, sokan tudnak azonosulni a verssel.

Ars poeticád – avagy életmottód?

Verseim a lelkem cseppjei. A szeretet vezet, és az a vágy, hogy az alkotásaimon keresztül átadhassam mindazt, amit adni tudok. Ha egy embert megérint mindaz, amit leírtam, már megérte.

Milyen tervek, vágyak, irányok élnek benned most?

Egy nagy vágyam már teljesült: a fiammal közösen létrehoztuk a Múzsák Könyvtára weboldalt. Néhány hónap alatt önálló irodalmi platformmá vált, ahol versek, novellák és mesék olvashatók sok alkotótól. Fontos volt számomra, mert a közösségi felületeken az írások gyakran elvesznek. Nálunk mindenki saját oldalt kap, az alkotások megmaradnak és visszakereshetők. Kezdők és haladók egyaránt csatlakozhatnak. Nincs verseny, mindenki egyenlő. A weboldalt folyamatosan fejlesztjük. Ami most különösen fontos számomra, egy személyes találkozás megszervezése a közösség tagjaival, hogy az online tér után élőben is kapcsolódhassunk egymáshoz.

Mondanál még valamit?

Amit ritkán kérdeznek, mégis fontos számodra kimondani?

Fontos számomra kimondani, hogy az írás nálam nem szerep, hanem jelenlét. Szívből adok, csak azt, ami én vagyok.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lábnyom vagyok...

Lépteim mögött fény marad, csendben izzó, halk nyomat. Szó előtt is, szó után jelenlétem útmutatás. Ahol járok, ott derül, a sötét félrehúzódik belül. Hangom nélkül is adok, magam vagyok a mondatok. Versben, prózában, egy tekintet tartásában, amit mondok, amit élek, őszintén osztom a térben. Lábnyom vagyok fényben írva, jelenlétté formált remény. S remélem, nyomot hagyok – valakiben tovább ragyogok.

https://muzsakkonyvtara.hu/vers/3893-labnyom-vagyok-aurora-amelia-joplin

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.