A szív éneke

A boldog szív olyan, mint egy belső hangszer.

Sokáig mások szólaltatták meg. Egy érintés, egy emlék, egy régi hang, egy idegen ritmus is képes volt rezdülést kelteni benne. A szív engedte, mert érző, nyitott, és minden finom mozdulatra válaszol, amely eléri a mélyét.

Aztán eljön egy tiszta pillanat, amikor a lélek közelebb hajol a szívhez. Ott már kevés a szó.

Valami belül felismeri önmagát. A szív felismeri azt a dallamot, amely mindig az övé volt.

Ez az önmagunkba való visszaérkezés finom pillanata. Az Én Vagyok jelenléte átjárja a testet, a lélegzetet, a mellkast. A régi ritmusok lassan hátrébb húzódnak, a szív pedig a saját rendjében kezd dobogni. Saját lénye érinti belülről.

Metaforikusan olyan ez, mint amikor egy hangszer hosszú idő után először kerül ahhoz, aki igazán ismeri. Ugyanazok a húrok, ugyanaz a fa, ugyanaz a mélység, mégis más lesz a hang. Igazabb. Melegebb. Teljesebb. Mert a dal végre abból születik, akihez tartozik.

Benne van az öröm, amely szabadon árad. Benne van a lélegzet, amely tágasabbá válik. Benne van a test finom tudása, amikor érzi: ez most valódi. Saját belső áramlás.

A lélek ilyenkor visszaveszi a szív ritmusát. Úgy, ahogy a fény reggel átér a függönyön. Úgy, ahogy a test megérzi a nap melegét. Úgy, ahogy a mellkasban egyszer csak megszólal valami tiszta, eredeti, ismerős.

A szív énekel, amikor felismeri önmagát. A boldogság ilyenkor belső állapot. Egy mély igen az életre. Egy finom, tiszta rezdülés, amelyben az ember érzi: a szívem él, a lelkem jelen van, a dalom az enyém.

A saját dal mindig az övé volt.

Most már ő szólaltatja meg.

Az Ég írni kezd

az ablakon vízbetűk futnak

egymás alá

egymás mellé

fényes, vékony sorok

odakint az Ég

lassan írni kezd

egy csepp megáll

az üvegen

pont a szemem előtt

behunyom a szemem

úgy olvasom tovább

a szoba melege

a vállamon marad

a hajam körül félhomály

az arcomon lágy derengés

minden vízcsepp

másfelől indul

és lefelé tart

lassan bennem

szétárad a béke

odakint fák állnak

fények mozdulnak

az eső vékony csíkokban

folyik le

a nevem

finom ívben összeáll

fölötte az arcom

csukott szemmel

az eső

lassan megtanulja

az arcom vonalát

A mély tenger árnya Evokáció William Shakespeare 75. szonettje nyomán

Te vagy szívemben a hajnal aranya,

szomjas lelkem tiszta forrásod várja,

s féltve őrizlek szívem rejtekében,

ahogy gyöngyöt zár a mély tenger árnya.

Ma boldogságom bennem égig ér,

holnap az idő markától féltelek,

vágyam nevednél nyitná rám az ajtót,

s rád fordítanám az egész eget.

Ha látlak, fényed mellkasomba árad,

s bordáim közt arany folyó ered,

ha távol vagy, szívem partja omlik,

s minden szívdobbanásom hozzád kiált.

Bennem tengerré nő minden érintésed,

s partján szomjam térdre hull érted.

Aranyködben

Aranyködben áll a fa,

hajnal simul ágaira,

fény lélegzik a réten,

pára ring a messzeségben.

A Nap még félve érkezik,

arany fénye ereszkedik,

s ahol a köd a földre hull,

a táj aranyba borul.

(A kép a Debreceni Nagyerdő csoportból származik.)

Kökörcsin és titkos kulcs

Kornél hosszú út után érkezett haza Kanadából. Harminckét éves volt, magas, barna hajú férfi, komoly arccal, figyelmes tekintettel. A mozdulataiban volt valami fegyelmezett nyugalom, de a szeme elárulta, hogy nem egyszerű utazás végére ért.

A táskájában egy régi boríték lapult. Benne apró, kopott kulcs, rajta egyetlen bevésett betűvel: K.

Az édesapja, Kelemen Áron holmijai között találta. A kulcs mellett elsárgult papírlap feküdt, rajta néhány szó:

Kecskemét. Kert. Kökörcsin. Kamilla.

Alatta egy mondat állt:

Keresd meg, amit én elveszítettem.

Kornél gyerekkora óta ismerte Kamilla nevét. Az apja ritkán mondta ki, de amikor mégis, a hangja más lett. Kelemen Áron becsületes ember volt, dolgozott, családot alapított Kanadában, de a múltjáról keveset beszélt.

Élete végén egyszer magához hívta Kornélt.

– Fiam, van, amit az ember későn ért meg. Ha egyszer megtalálod azt a kulcsot, menj el Kecskemétre. Ott lesz a kert. Ott lesz a válasz.

Kornél akkor még nem értette, milyen válaszról beszél az apja. Most ott állt Kecskemét peremén, egy régi kert kapuja előtt. A kapun kis fatáblán:

Kamilla kertje.

Benyitott. A kert gondozott volt, de nem mesterkélt. Gyógynövények, homoki virágok, gyümölcsfák sorakoztak benne. Az ágyások szélén lila kökörcsinek nyíltak, alacsonyan, erősen, mintha a homokos földből minden tavasszal újra ki akarnák mondani az életet. A távolban vizes rét fénylett, szélén fehér kócsag lépkedett.

Egy fiatal nő hajolt a virágok fölé. Harminc év körüli lehetett. Barna haja lazán össze volt fogva, arca finom, de határozott. Világos inget, hosszú szoknyát és kertészcipőt viselt. A kezén föld nyoma látszott, a csuklóján vékony bőrszíjon apró rézkulcs függött.

Amikor meghallotta a lépteket, felegyenesedett.

– Jó napot kívánok – köszönt Kornél. – Kamillát keresem.

A nő figyelmesen ránézett.

– Jó napot. Kamilla az édesanyám. Én Krisztina vagyok.

Kornél kezében megfeszült a boríték széle.

– Kelemen Áron fia vagyok. Kanadából jöttem.

Krisztina arca komoly lett.

– Áron… Édesanyám sokszor emlegette ezt a nevet. Jöjjön beljebb.

A kert végében pad állt. Leültek. A levegőben föld, friss levél és tavaszi virágok illata keveredett.

– Apám halála után találtam ezt – mondta Kornél, és átnyújtotta a borítékot. – Azt kérte, jöjjek el ide.

Krisztina kivette belőle a papírt, majd a kulcsot. Sokáig nézte.

– Ezt a kulcsot ismerem. Anyám beszélt róla. Azt mondta, Áron vitte magával, amikor elment Kanadába.

– Mit nyit?

Krisztina felállt.

– Jöjjön, megmutatom.

A kis faházhoz vezette. Az ajtó mellett régi faláda állt, fedelén faragott K betűvel. Krisztina letörölte róla a port.

– Anyámé volt. Fiatalon adta Áronnak a kulcsát. Azt mondta neki: ha visszajön, együtt nyitják ki.

Kornél a zárba illesztette a kulcsot. Könnyen fordult. A láda fedele felnyílt.

Levelek feküdtek benne, fakó szalaggal átkötve. Néhányat Áron írt, néhányat Kamilla. Egyik sem jutott el a másikhoz. A láda alján préselt kökörcsin volt, mellette kis rajz egy fehér kócsagról.

Krisztina leült a láda mellé.

– Anyám később férjhez ment. Apám, Kardos Kálmán jó ember volt, becsülettel szerette őt és engem is. Panasz sosem lehetett rá. De gyerekként is éreztem, hogy anyám szívében volt egy ajtó, amelyet senki sem nyitott ki igazán.

Kornél a levelekre nézett.

– Apám is megnősült. Anyám rendes asszony volt, apám tisztelte őt. Felneveltek engem. Mégis volt benne valami, ami mindig ide húzta. Ezt csak most értem.

Krisztina ujjai a szalagot simították.

– Anyám soha nem beszélt haraggal Áronról. Inkább úgy, mint aki elfogadta, hogy az élet egyik fele másképp alakult, mint ahogy fiatalon hitte.

– Apám viszont bánattal beszélt róla. Kevés szóval, de azt mindig éreztem.

Krisztina felnézett.

– Haragudtál rá?

– Sokáig igen. Gyerek voltam, és éreztem, hogy van benne egy lezárt rész, ahová én sem léphetek be. Most már inkább sajnálom. Nem a szeretet hiányzott belőle, hanem a bátorság.

Krisztina bólintott.

– Anyám is ezt mondta volna.

Egy darabig hallgattak. A kertben méhek jártak a virágok között, a távoli réten a kócsag lassan lépkedett a víz szélén.

– Tegezhetlek? – kérdezte Kornél.

Krisztina halványan elmosolyodott.

– Igen. Így emberibb.

Aznap sokáig beszélgettek. Áronról, Kamilláról, Kanadáról, Kecskemétről, a kertről. Krisztina elmesélte, hogy az édesanyja halála után átvette a kert gondozását. Őshonos növényeket nevelt, köztük kökörcsint is. Kornél mesélt az apjáról, a hideg kanadai reggelekről, az elhallgatott mondatokról, amelyek most ebben a kertben kaptak értelmet.

A következő napokban Kornél visszajárt. Eleinte a levelek miatt. Később Krisztina miatt.

Segített a kertben. Megjavította a kapu zárját, vizet hordott, rendbe tette a faház kilincsét. Krisztina eleinte távolságot hagyott köztük, de a beszélgetéseik egyre hosszabbak lettek. Kornél szerette nézni, ahogy Krisztina a virágokhoz nyúl.

Krisztina pedig egyre gyakrabban figyelte Kornélt. A férfi nem kérkedett a messziről jött életével. Nem akart többnek látszani. Dolgozott, kérdezett, figyelt. Volt benne valami, amitől a kert kevésbé lett idegen számára.

Egy délután zápor érkezett. A levegő megtelt eső előtti illattal, aztán a víz gyorsan verte a kertet. A kökörcsinek feje meghajolt, a föld sötétebb lett, a levelek fényesre áztak.

Kornél és Krisztina a faház eresze alá húzódtak.

– Furcsa ez az egész – mondta Krisztina. – Anyám egész életében szívében hordozta Áront. Most pedig te állsz itt, az ő fiaként.

– Én nem akarok apám helyére állni.

– Tudom. Ezért tudok veled beszélgetni.

Kornél ránézett. Krisztina haja nedves lett a párától, arcán esőcseppek csillogtak. A kert illata körbevonta őket: föld, virág, nedves fa, tavaszi meleg.

– Krisztina, az elején apám miatt jöttem ide. Most már miattad jövök. Reggel, amikor felébredek, nem a régi levelek jutnak eszembe először. Hanem az, hogy látlak-e aznap. A hangod, a kezed, a kerted. Itt maradhatok, ha te is ezt szeretnéd.

Krisztina nem válaszolt azonnal.

– Félek attól, hogy csak a régi történetet akarod kijavítani.

– Én is féltem ettől. Ezért vártam. De már tudom, hogy ez nem apám története. Ez a miénk.

– Te Kanadából jöttél.

– Igen. De itt vagyok. És itt is maradok, ha ezt szeretnéd.

Krisztina szeme megtelt könnyel.

– Anyámnak és apádnak ez nem sikerült.

– Nekünk sikerülhet.

– Biztos vagy benne?

– Abban vagyok biztos, hogy nem akarok úgy elmenni, ahogy apám elment. Nem akarok leveleket hagyni magam után egy ládában. Azt akarom, hogy amit érzek, annak legyen arca, hangja, reggele, ajtaja.

Krisztina közelebb lépett.

– Akkor most ne beszélj tovább.

Kornél megérintette az arcát. Krisztina nem húzódott el. A csók lassú volt, meleg és tiszta. Eső hullott körülöttük, a kert lélegzett, a távoli réten fehér kócsag állt a víz szélén.

Másnap reggel Kornél a kapunál várta Krisztinát. Kezében a régi kulcs volt.

– Ezt visszaadom – mondta. – Ez a ládához tartozik. Kamillához és Áronhoz.

Krisztina átvette.

– És te?

Kornél elővett egy másik kulcsot.

– Ez egy kis ház kulcsa Kecskemét szélén. Ma nézem meg. Szeretném, ha velem jönnél.

Krisztina sokáig nézte a kulcsot.

– Ez gyors.

– Az érzés nem tegnap óta van bennem. Csak tegnap mondtam ki.

Krisztina a kötényzsebébe nyúlt, és elővett egy préselt kökörcsint.

– Ezt anyám könyvében találtam. Azt hiszem, most már nálad van a helye.

Kornél elfogadta, és finoman a tenyerébe zárta.

– Akkor eljössz velem?

Krisztina bólintott.

– Elmegyek.

A kapu becsukódott mögöttük. A kertben nyíltak a kökörcsinek, a vizes rét felől felszállt a kócsag, és Kecskemét fölött friss tavaszi fény áradt szét.

Kornél akkor értette meg igazán az apja üzenetét.

Nem a régi szerelmet kellett visszahoznia.

Hanem azt kellett bátran megélnie, amit előtte a szüleik elveszítettek.

Zambia és Zala között

Zambia földjén zeng a hajnal,

Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,

Zoltán lépdel, szívében remény,

Zita mosolya maga a fény.

Zöld zab hajladozik a határban,

Zebra vágtat messze, napsugárban,

Zászló lobban fenn az ég felé,

Z betű verse érkezik az olvasó elé.

Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,

Zala partján szebb lesz a szerelem.”

Zab illatát hozza a nyári szél,

Zambia tájáról régi dal mesél.

Zebra patája porfelhőt kavar,

Zászló selymén megpihen a nyár,

Zita nevet, Zoltán ráfelel,

Zeng a vidék, s a szív ünnepel.

Z betűből lett ez a kis versike,

Zöld rétet simogat a nyári nap melege,

Zambiában zebra jár a szavannán,

Zászló leng Zalaegerszeg határán.

Természet kórusa

Rigó dalol az est alkonyán,

arany fény csillan a lombok koronáján.

madárdal szól zöldellő lombok között,

szívem ma újra örömbe öltözött.

A fák levele lágyan összesúg,

a kert felett az est szellője fúj.

tücsök ciripel a zöld fű között,

minden kis hang derűbe öltözött.

Fülemüle énekel az ágakon,

tücsökszó rezdül a fűszálakon.

minden madárdal lelkemig hatol,

s bennem a béke lágyan válaszol.

Gyönyörű kert, hol minden ág mesél,

a nyári szellő lágyan hozzám beszél.

itt minden perc szelíd ének nekem,

a természet kórusa él velem.

Távoli szívek éje - Evokáció Ady Endre Szívek messze egymástól című verse nyomán

Valahol egy árva sóhaj felszállt

S most lelkem mélyén pihen,

Valahol nevetés nyílt ki most

S mosolyba fordul szívem.

Valahol méz csordul az életre,

Mert férfi lelke után futok,

S valahol fekete gyökerű az átok,

Mert zokogni sem tudok.

Valahol egy szív még lüktet értem,

Lázas, sebhelyes szegény,

Fölitta vágy és vad mámor,

Mint bennem a vérző fény.

Hallják egymás lázas kattogását,

Míg rájuk sűrű éj leszáll,

Az éj torkában e pillanatban

Két könnybe zárt szív megáll.

H betűs hiénakaland

Haiti partján Henrik egy hibiszkusz alatt különös homokórát talált.

Aranyszínű por volt benne, de nem lefelé pergett, hanem fölfelé kúszott az üvegben, mintha az idő visszafelé indulna.

Henrik óvatosan felemelte.

– Ez vagy elromlott – mondta –, vagy többet tud nálam.

A hibiszkusz mögül ekkor előlépett Hermina. Egy hamburgi térképet tartott a kezében, és úgy nézett a homokórára, mintha pontosan tudná, mi az.

– Ez Hamburgból való – mondta. – Aki megfordítja, annak megmutatja, hol tért le a helyes útról.

Henrik azonnal visszatette a homokórát a földre.

– Akkor ezt jobb lesz békén hagyni.

– Késő – felelte Hermina. – Már megérintetted.

A homokóra megvillant. A hibiszkusz virága lehajolt, a tenger felől pedig furcsa nevetés hallatszott.

Henrik megfordult.

A part szélén egy hiéna ült.

– Ez meg hogy került Haitire? – kérdezte döbbenten.

Hermina a térképre nézett.

– Ugyanazon az úton jött, mint a homokóra. Csak ő valahol nagyon rossz irányba fordult.

A hiéna közelebb lépett, megszagolta Henrik cipőjét, majd leült elé, és várakozva nézte.

– Mit akar tőlem? – suttogta Henrik.

– Azt, hogy vidd haza – mondta Hermina.

– Hová?

Hermina felemelte a térképet.

– Hamburgba.

Henrik a hiénára nézett. A hiéna rávigyorgott.

– És ha nem viszem?

A homokóra újra felvillant, és az aranypor még gyorsabban kezdett fölfelé peregni.

Hermina komolyan nézett rá.

– Akkor minden napod ugyanitt kezdődik újra. Haiti, hibiszkusz, homokóra, hiéna.

Henrik nagy levegőt vett.

– Értem. Tehát vagy Hamburg, vagy minden reggel ugyanaz a vigyorgó hiéna.

A hiéna elégedetten bólintott.

Henrik sóhajtott, felvette a térképet, és elindult.

– Jó. De egy dolgot tisztázzunk – mondta a hiénának. – A hajón te alszol a kabinban, én biztosan nem.

A hiéna felnevetett.

Hermina utánuk kiáltott:

– Henrik!

– Igen?

– A homokórát itt hagyod?

Henrik visszanézett, aztán bólintott.

– Biztosan. Egy hiéna is bőven elég nekem.

A betű kalandjai

Ausztráliába indultam ma reggel, mert úgy hallottam, ott még a kenguruk is jobb kedvvel ébrednek, mint én hétfőn.

Amszterdamban akartam átszállni, de Ábel már az állomáson eltűnt, mert meglátott egy automatát, és meggyőződése lett, hogy az személyesen őt sértegeti.

Alíz közben elővett a táskájából egy ananászt, mert szerinte egy rendes utazáson mindig kell valami, amit senki sem ért, de mindenki néz.

Ekkor mellénk lépett egy alpaka, selyemsállal a nyakában, és közölte, hogy ő csak ablak mellé ül, mert különben nem tud méltósággal bámulni.

A legnagyobb baj akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy az ajándékba vitt aranyóra nem jár, viszont Ábel szerint így legalább mindig pontosan ugyanannyit késünk.

A mai nap tanulsága:

A betűkkel könnyű elindulni, csak az ember a végére vagy Ausztráliában köt ki, vagy egy alpakával vitatkozik az ülésrendről.

Csak egy éjszaka

A tábor a tó mellett állt, messze az országúttól. Három faház, egy ebédlő, két régi zuhanyzó és egy vaskapu. Ennyi volt az egész. A part felé keskeny ösvény vezetett, a fák alatt mindig nyirkos maradt a föld, a víz felől algaszag jött, esténként pedig füst és szúnyogriasztó szaga ült meg az udvaron.

Az utolsó estén tábortűz volt.

A gyerekek a parázs körül ültek, szalonnát sütöttek, nevettek, egymás szavába vágtak. Valaki elemlámpával világított a bokrok közé, valaki azt állította, látott ott valamit, de a többiek kinevették. A fiúk a nyársakkal hadonásztak, a lányok a padokon ültek, és arról beszéltek, ki kinek ír majd levelet a nyár végén.

A táborvezető az egyik fatuskónál állt. Világoskék ing volt rajta, kezében barna mappa. Egész héten nála volt az a mappa. Abból olvasott névsort reggel, abból ellenőrizte, ki ment le a tóhoz, ki maradt a faházban, ki kapott levelet otthonról.

Aznap este is kinyitotta.

– Névsort olvasok.

A gyerekek sóhajtoztak, de elhallgattak. Sorban jelentkeztek, ki rendesen, ki nevetve, ki maszatos kézzel. Amikor az utolsó név is elhangzott, a táborvezető becsukta a mappát.

– Holnap mindenkiért jönnek – mondta.

A gyerekek ennyit értettek belőle: vége a tábornak.

Éjjel a faházakban még sokáig suttogtak. Recsegett az emeletes ágy, zörgött a nejlonszatyor, valaki a párnája alatt zseblámpát kapcsolgatott. A deszkafalakban benne maradt a nappali meleg. A tó felől békák hangja hallatszott, aztán lassan mindenki elaludt.

Reggel arra ébredtek, hogy már nem férnek el a hálózsákban.

Először csak nyögések hallatszottak. Aztán egy mély férfihang felkiáltott az egyik felső ágyról. A többiek riadtan felültek. A pizsamák szűkek voltak, a pólók feszültek, a lábak lelógtak az ágyakról.

Egy fiú a kezét nézte. Nagy, erős kéz volt, nem az övé. Egy lány a hajához kapott, aztán az arcához. Szólni akart, de felnőtt női hang jött ki a torkán.

A faházban egyszerre tört ki a kiabálás.

Kirohantak a mosdóhoz. Lökdösődve álltak a repedt tükör előtt.

Nem gyerekek néztek vissza.

Felnőtt arcok. Férfiak. Nők. Ráncok, szakáll, ősz szálak, idegen vonások. Mégis mindegyik arcban ott volt valami a tegnap esti gyerekből. Egy sebhely a szemöldök fölött. Egy szeplő. Egy ferde mosoly. Egy anyajegy az áll alatt.

Az udvaron megszólalt a kolomp.

Ugyanaz a kolomp, amely egész héten reggelihez hívta őket.

Lassan kimentek a faházak elé. Volt, aki takarót csavart magára, volt, aki kinőtt pólóban állt a porban. Senki sem tudta, hová nézzen.

A táborvezető az ebédlő lépcsőjén állt.

Ugyanúgy nézett ki, mint előző este. Ugyanaz a világoskék ing. Ugyanaz a barna mappa. Egyetlen nappal sem lett idősebb.

– Sorakozó – mondta. – Tízkor érkeznek a szülők.

Erre egyszerre kezdtek beszélni.

– Mi történt velünk?

– Hol vagyunk?

– Ez milyen játék?

– Engedjen ki minket!

Néhányan a kapuhoz futottak. A vaskapu zárva volt. A láncon lakat függött.

Az egyik fiúból lett férfi visszarohant a táborvezetőhöz, és kikapta a kezéből a mappát.

– Most már elég volt!

A táborvezető nem védekezett.

A férfi kinyitotta a mappát. A többiek köré gyűltek.

A lapokon évszámok álltak: 1936, 1966, 1996, 2026.

Minden évszám alatt nevek sorakoztak. Minden név mellett három rubrika volt.

Érkezett.

Hazament.

Maradt.

Az 1996-os oldalon megtalálták a saját nevüket.

Az első rubrika ki volt pipálva.

A második üres volt.

A harmadik is.

Valaki tovább lapozott.

Az 1966-os oldalon majdnem minden név mellett két pipa állt. Egy névnél azonban csak az első rubrika volt megjelölve.

Dénes Károly.

A „Hazament” üresen maradt.

A „Maradt” mellett fekete pipa állt.

A gyerekekből lett felnőttek lassan felnéztek.

A táborvezető mozdulatlanul állt az ebédlő lépcsőjén.

– Maga Dénes Károly? – kérdezte valaki.

A férfi nem felelt.

A kapu felől ekkor autók zaja hallatszott.

Egymás után álltak meg a kocsik. Idős emberek szálltak ki belőlük. Némelyikük fényképet hozott, más csak állt a kapunál, és kereste a saját gyerekét a felnőtt arcok között.

Egy ősz hajú asszony lépett be elsőként. A kezében régi fotót szorongatott. A képen copfos kislány állt a tóparton, rövidnadrágban, térdén horzsolással.

Az asszony végignézett az udvaron, majd megállt az egyik nő előtt.

– Zsófi?

A nő hátralépett.

Az idős asszony felemelte a fényképet.

– Zsófikám?

A nő a képre nézett, aztán az asszony arcára. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán odalépett hozzá, és úgy kapaszkodott belé, ahogy előző este kapaszkodott volna, tizenkét évesen.

A többiekért is jöttek.

Anyák, apák, nagyszülők, testvérek. Volt, aki alig tudott járni. Volt, aki már csak fényképről ismerte fel azt, akiért érkezett. Volt, aki nem szólt semmit, csak megérintette a felnőtt arcot, és sírni kezdett.

A táborvezető visszavette a mappát.

Sorban pipálta a neveket.

Hazament.

Hazament.

Hazament.

A délelőtt lassan kiürítette az udvart. A felnőtt testbe zárt gyerekek az idős szülőkkel indultak a kapu felé. Némelyikük még mindig a táborvezetőt nézte. Választ vártak, de a férfi már a mappát rendezte.

Az egyik nő a kapunál visszafordult.

A férfi éppen az 1996-os oldalt zárta le.

Minden név mellett ott volt a pipa.

Érkezett.

Hazament.

Egyetlen sor maradt üresen.

A nő összehúzta a szemét.

A név mellett az első rubrika ki volt pipálva.

A „Hazament” üres volt.

A „Maradt” is.

A név ez volt:

Tóth Márk.

A nő körbenézett az udvaron.

Márkot előző este még mindenki ismerte. Alacsony fiú volt, vörös hajjal, ő találta ki a tűznél, hogy éjszaka le kellene menni a tóhoz. Reggel senki sem kereste. A kiabálásban, a tükörnél, a kapunál valahogy kimaradt.

– Hol van Márk? – kérdezte a nő.

A táborvezető ránézett.

– Aki a névsorban szerepel, annak megvan a helye.

A nő még kérdezett volna, de az idős anyja megszorította a karját.

Ekkor új busz fordult be az útra.

Régi, sárga busz volt, tele gyerekekkel. Megállt a kapu előtt, az ajtó kinyílt, és tizenkét-tizenhárom éves fiúk, lányok szálltak le róla hátizsákokkal, matracokkal, zacskókkal. Nevettek, lökdösődtek, egyikük már a tó felé mutatott.

A táborvezető tiszta lapot nyitott a mappában.

A lap tetején ez állt: 2026. Alatta halványan: 2056.

A gyerekek sorban léptek elé.

Az egyik kisfiú vörös hajú, alacsony, szeplős volt. Megállt a táborvezető előtt.

A nő a kapunál elsápadt.

– Márk? – suttogta.

A kisfiú nem nézett rá. Nem is hallotta.

A táborvezető beírta a nevét az új lapra.

Tóth Márk.

Az első rubrika mellé pipát tett.

Érkezett.

A kisfiú felnézett rá.

– Meddig tart a tábor?

A táborvezető becsukta a barna mappát.

– Csak egy éjszakáig.

Öröm nélkül élet-e az élet?

Mit is jelent élni?

Embernek lenni?

Megszületünk, felnövünk, végigjárjuk a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és az időskor állomásait. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, szeretünk, veszítünk, újrakezdünk. Aztán egyszer elérkezik a végső búcsú. Ennyi volna az élet?

Sokszor több benne a fájdalom, mint az öröm. Mert tapasztalni jövünk ide. A földi lét nem rózsaszín felhő, hanem próbák, döntések, következmények és felismerések sora.

Gyermekkorban kapunk szeretetet, mintát, figyelmet, vagy éppen keveset kapunk belőle. Amit hozunk, azt továbbvihetjük, de dönthetünk úgy is, hogy másképpen élünk, másképpen szeretünk, másképpen bánunk azokkal, akik ránk vannak bízva.

Öröm is akad. Gyakran csak pillanatokban érkezik. Egy szerelemben. Egy gyermek születésében. Abban a mérhetetlen szeretetben, amellyel a gyermekeink felé fordulunk. Aztán jönnek a gondok, a veszteségek, az áldozatok, a fájdalmak, és egy életen át annyi minden megtörténik velünk, amit előre soha nem láthatunk.

Valójában kevés ember mondhatja el az élete végén, hogy az évei tele voltak örömmel. Biztosan akad ilyen ember is. Ő már igazi bölcs ember.

A mai rohanó korban torz mintákat látok. Az embereknek alig marad idejük egymásra. Sokszor már egy „köszönöm” kimondása is nehéz, mert ahhoz figyelem kellene. Oda kellene fordulni a másikhoz. Észrevenni, hogy ő is jelen van, ő is ad, ő is elfárad, ő is vágyik egy kedves szóra.

Öröm nélkül az élet elveszíti az ízét. Az öröm ad értelmet a napoknak. Ez lehet egy kávé, amelyet nyugodtan megiszunk. Egy meleg tea, amelyet szeretettel készítünk el valakinek. Egy mozdulat, amelyben benne van a törődés. Egy tekintet, amely valóban a másikra figyel.

A jelenlét a kulcs. Az odafigyelés. A cselekedet. Ott lenni a másik életében valóságosan, szavakkal és tettekkel is. Fizikailag. Emberien. Érezhetően.

Ezért hiszem, hogy az öröm adja az élet értelmét.

Az apró öröm.

Az, amely pénztől független.

Az, amelyet ember ad embernek.

Amikor megszólal

egy dal elindul

bőröm rezdül

szívem más ütemre vált

vállamról lehull a nap

egy hang

végigsimít rajtam

arc nélkül is ismer

régi fényt hoz vissza

megérint

felold

itt tart

ebben a percben

ahol újra

puha vagyok

egy dallam

átmegy rajtam

könnyet hoz

mosolyt hagy

valami újra életre

kel bennem

Élő.

Az Ég is meghajol című versem versfilm stílusban

 Egy álmom vált valóra.

Az Az Ég is meghajol című versemből különleges hangulatú, művészi versfilm született Jozsef Sps alkotói munkájának köszönhetően.Megható érzés látni, amikor egy vers képekben, mozdulatokban, fényekben és érzésekben is életre kel.Szívből, hálásan köszönöm szépen a nagyszerű munkát, az érzékeny látásmódot és azt a figyelmet, amellyel a versem új formát kapott.