Újraindult idő

Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.

A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.

Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:

„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”

Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.

Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

A lila virág (100 szavas novella)

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.

– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.

– Mitől?

– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.

– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.

Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.

Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.

Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.

A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.

Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

Lélek Szerelem /lélekvers/

Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,

Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.

Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,

Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,

Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.

Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,

Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.

Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,

Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.

Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,

Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.

Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.

Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,

Most, lelkünk már régen összefort.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

Megnyílás /lélekvers/

Kitárom az ablakot –

a nap már aranyban suttog,

lágyan hajol a tengerhez,

mint szívem a vágyhoz.

Kint a csend is ragyog,

minden hullám megölel,

és bennem elcsitul lassan

a régi, zárt fegyelem.

Most megnyílok –

minden szépnek, ami vár,

minden jónak, ami jár,

és annak is, amit nem ismerek,

de sejtek –

mint fény a fátyol mögött,

mely lassan átdereng.

Ez az én időm, lehetőségem,

a jelenem, amit végre nemcsak nézek,

nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.

Egy csepp remény /Lélekvers/

Sűrű itt a lét –

a Föld nehéz ölelésében

lép a lélek, mint kövek között a vízcsepp,

minden mozdulata emlékezés.

Öröm az, ami szívből fakad,

mint hajnalban a fény,

mely nem kérdez, csak simogat,

és megtalálja azt, aki nyitva van.

Adni jó –

nemcsak kézzel, de jelenléttel,

egy pillantással, egy verssel,

melyben elfér egy egész világnak szánt szeretet.

A Földi élet létezése

közt csodás ragyogások élnek,

mint fényfoltok egy régi vásznon,

amikor a nap végigsimítja a múltat.

Pillanatok, melyek nem látszanak,

csak érezhetők,

mint amikor a szív összeér egy másik szívvel,

szavak nélkül.

Ez az érzés… ez a valódi öröm:

hogy vagy, és adsz, szívből,

csöndesen, lágyan,

mert tudod: itt lenn, az anyagon,

minden fény egy új remény.

A Kékmadarak Tava /lélektörténet/

A napfény tükre csillogott a tó vizén. A fák lombjai közt suttogott a szél, ahogy a víz simogatta a partot, és benne állt egy fiatal tündérlány, Liora, hajában ezüstösen csillanó harmatcseppekkel. Kék fény ölelte körbe testét, ahogy apró madarak – a Lélekmadarak – pihentek vállán, kezén, még a fején is.

– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.

– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.

– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.

– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.

– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.

Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:

– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.

Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.

– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.

– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.

– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.

Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:

– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.

Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.

– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.

És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.

A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Nyitott seb

Valaha elmúlik? – kérdi a szív,

szúr, mint tüske, mi rég bent rekedt.

Hull, és csak hull a könnyem,

minden csepp egy szeretet-csepp,

neked, ki sosem szeretett igazán.

Nem tudod, mennyi fájdalmat adtál,

nem láttad, mit hozott a csended.

Soha nem adtad azt, amire vártam:

a tiszta, őszinte szerelmet.

Pedig én szerettelek,

nem játszottam, nem titkoltam,

kitártam mindent, szívemet,

a legbelsőbb lényemet.

És most… most végleg elmegyek.

Lépésről lépésre,

még ha minden lépés ég is.

Te már nem leszel velem,

mert az idő elválasztott minket.

A seb még nyitott.

De lassan gyógyul,

a fájdalom nélküled más lesz.

Akkor már nem te fogsz hiányozni –

csak az emléked, az ölelésed,

ami már nem fáj úgy, mint régen.

A könnyek lassan elapadnak,

a hiányod enyhül, csendesedni kezd.

A nyitott seb összeforr,

és a szív talán újra kinyílik,

mint egy virág, melyet újra érint a nap.

Talán egyszer valakiért. Talán...

A felhők habján

Bárcsak egy felhőn feküdnék,

puha bársonyon, a nap ölén,

szelek szárnyán suhannék, és megpihennék

a napsugarak melegén.

A bársonyos felhők ellazítanának,

a napsugarak a szívembe csepegtetnének

gyógyító szeretetet, mindent, amit csak lehet.

Mikor kinyitnám a szemem, lebegnék, mint a végtelen.

A szememből a szeretet könnyei folynának,

a szívemben a fénysugarak mindent átjárnának,

de én csak feküdnék a felhők habján,

s hallgatnám a csend édes hangját.

Egyedül

Ész szépet ígér,

szív mélyet remél,

valóság néha kér,

az út kanyarog,

csak hallgat, nem beszél,

az élet zenél, hegedül,

dönteni kell – egyedül.

Lélek a toll hegyén

A toll hegyén táncol a lélek,

Minden szó egy új csillagot gyújt,

Az írás nem csupán kifejezés,

Hanem szeretet—egy üzenet.

Papíron ébrednek az álmok,

Majd lágyan megszületnek,

Szavak fényesen át szövik a csendet,

S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.

A szív, ha ír, akkor beszél,

Minden betű egy szellő, mi körülölel,

Írásban szól a szeretet,

A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.

Lágy fényben pihen a papír,

Kezemben az álom, mi formát ölt,

Mert az írás nem csupán üres szó,

Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.

A szeretet és az írás egy ölelést hoz,

Miközben a világ csendes csodáját írjuk,

A szavak, mik a szívből jönnek,

Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

Odadó anyai kéz

Honnan az erő? Senki sem tudja.

Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,

nem látod rajta soha,

Ha kell, kezét

meghosszabbítja,

átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.

Ad és ad, csendben, szelíden támogat,

Nem kér, nem vár, csak szívéből árad

minden tovább.

Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,

Szíve szeretetből van, mely egy csoda.

Szívből jövő szeretet termelődik benne,

Újra és újra, mint napsugár reggelre.

Odaadásból fakad, végtelen forrás,

gyermeke öröme számára a legnagyobb

boldogság.