A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.
Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.
Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.
– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.
A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.
– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…
A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.
– Szép virágok – mondta halkan.
– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.
– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.
– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.
Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.
– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.
A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.
Éva sóhajtott.
– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.
– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.
A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.
Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.
– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.
A láng megmozdult, mintha bólintana.
És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.
