A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szív. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szív. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 26., szombat

Az Éj Őrzője



Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,
könnyedre fényt borítanak az álmok.
Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,
köréd fonok most egy csillagfonatú fát.
Ágai emlékek, gyökere szeretet,
levelei őriznek minden emléket.
Ha jönne sötét vagy régi lidérc,
én ott vagyok:
a fény, mi csendben melléd tér.
Szemhéjad mögött tiszta tó vár,
nyugalom mélye, hol nincs már határ.
Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,
nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Nyár szíve



A mezők fölött forró párát fúj a szél,
nyár-üstben izzik minden falevél.
De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,
melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.
A Nap korongja lassan aranyhídra lép,
s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.
Kezedbe adnám most a csönd vizét,
hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.
És ott, ahol a fény és árnyék összeér,
szárnyat bont a remény, akár a fehér
pillangó, mely halkan rád hajol –
nyár szíve ez, örök és ragyogó.

2025. július 20., vasárnap

Az ismerős idegen



– Álmodtál újra?
– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.
– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.
– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.
Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.
A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.
– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.
– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.
Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.
– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Benned a válasz



Most van itt az idő, ne várj tovább,
Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.
Benned a szín, a tűz, a dal –
Bátorság, hát – most indulj el!
Ne félj a múlttól, mi elköszön,
Szívedben él már új öröm.
Ecseted álmot, reményt teremt,
Színes a lét – ha te is elhiszed.
Lépj, mint a szél a nyári tájon,
Most van a perc, hogy továbbálmodj.
Szórd szét a színeket, álmaidat,
És élj – a szíved utat mutat.
Fesd újra bátran az életed,
Ne rejtsd el többé a színeket.
Most születik meg az igazi kép –
Benned a válasz, benned a fény.

2025. július 13., vasárnap

Csokor a léleknek (lélekvers)




Egy csokor virágra vágyom,
nem csak színekre, nem csak illatokra,
hanem arra, aki hozza,
aki szívből szedi,
minden szálban ott él a szeretet,
az ő érzései, gondolata.
A pipacs piros lángja,
a vadkamilla selymes fehérje,
és a kis kék szál,
amit sosem tudok megnevezni –
de mindig imádtam.
Ez a csokor több, mint szín és forma,
többet mond minden szónál.
Az illata a természet csodája,
benne él az érintés,
a lélek könnyed ölelését hordozza,
nem csupán szirmok és levelek,
hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.
Nem elég a szépség,
nem elég az illat –
az adó lelkét keresem,
az ölelés lágy jelenlétét,
amit csak egy igazán törődő kéz adhat.
Egy csokor virág –
egy lágy üzenet,
egy dallam, melyet csak a szív hall meg,
nem emberi fülekkel,
hanem tiszta lélekkel,
amit a szív ír,
s amit a szél csendben továbbvisz,
a lélek útján –
és én vágyom rá, rád, aki adod.

2025. július 10., csütörtök

Fordulj a fény felé /lélekvers/



Én vagyok a Nap.
Szeretetből születtem,
fényem nem éget –
melegít, ébreszt,
átölel csendben.
Napraforgóim, kicsi fényeim…
Ti, akik hajlott fejjel vártok –
halljátok szavam...
Hozzád szólok,
napraforgó lelkem,
ki néha lehajtod a fejed,
mert túl nehéz az árnyék.
De nézd –
minden reggel újra jövök,
sugárral írok neked
égi üzenetet:
Fordulj felém!
Mert bennem nemcsak világosság él,
hanem remény,
és gyógyító erő,
ami testedbe, lelkedbe költözhet.
Ha rám nézel,
emlékszel majd,
hogy nem vagy egyedül.
Hogy belül is fény vagy,
akár egy magban alvó tavasz.
S ha megnyílsz,
mint aranyló szirmok a hajnalban –
meglátod:
a szeretet mindig megtalál,
még akkor is,
ha borús az Ég.
Én vagyok a Nap.
És te vagy a virág,
aki újra hinni tanul.
Csak fordulj felém –
és minden lehetséges.
És ha este lesz,
ne félj a sötéttől –
én akkor is ott vagyok,
a szíved mögött.

2025. július 8., kedd

A saját szemüveg



Az életben szerzett tapasztalatok, a szívünkben őrzött érzések, a megélt örömök és fájdalmak formálják azt a lencsét, amelyen át szemléljük a minket körülvevő valóságot. Ez a szemüveg egyedi, személyes és megismételhetetlen. Senki más nem lát pontosan úgy, mint a másik ember, mert senki nem élte át ugyanazokat a pillanatokat, ugyanazokat az érzelmeket.
Az igaz bölcsesség nem abból fakad, hogy valaki tudja a „helyes” utat, hanem abból, hogy felismeri: a másik szemüvege is értékes, és az ő igazsága is létezik, még ha nem is egyezik a sajátunkkal. A tudatosság abban rejlik, hogy megértjük, a világ színesebb és gazdagabb, mint egyetlen nézőpont, és ez a sokszínűség adja meg az élet valódi szépségét.
Ha megpróbálják ránk kényszeríteni a saját látásmódukat, akkor bezárjuk magunkat egy keskeny keretbe, és elveszítjük a lehetőséget, hogy mások szemével is lássunk. Ez pedig elzár minket az új tapasztalatok, az empátia és a valódi kapcsolat mélysége elől.
Mindenkinek megvan a joga, hogy a saját szemüvegén keresztül lássa a világot, és hogy ez a látás formálja az életét. Ez az egyediség a lélek tánca a végtelenben, melyből minden fény másként ragyog.
És ne feledd:
„Az igazi látás nem a szemhez kötött, hanem a szív nyitottságához — aki képes mások szemüvegén keresztül is látni, az látja meg a világ valódi arcát, az összképet.”

Álmodj, kedvesem /lélekvers/



Szél simít lágyan, csendbe burkol,
Hold fénye ringat, mint bársonyos fény.
Csillagok tánca az éj selymén,
Álmok kapuja nyílik halkan.
Lépteid csendben szállnak tova,
Lélekvirág nyílik a sötétben.
Szívedben béke, halk ének,
Álmod legyen tündöklő, mézes.
Pihenj hát csendben, édesen, nyugodtan,
Könnyeid feloldja az éj sodra.
Reggel új fényt hoz hajnalod,
De most álmodj, kedvesem, álmod!

2025. július 1., kedd

Anyaszív üzenete – Fiam születésnapjára


Mikor először megpillantottalak,
szememben megjelentek az öröm könnyei.
Ott voltál a karjaimban –
egy csöppnyi élet,
melyben ősi szeretet derengett.
Akkor zártalak örökre a szívembe,
s azóta ott vagy – örök helyeden.

Mindig érzékeny voltál.
Szemedben a jóság szelíd fénye égett,
és már gyermekéveidben is
úgy szerettél,
ahogyan csak a legnemesebb lelkek tudnak.
A szeretet, mely Veled született,
ma is beragyog mindent, amerre jársz.

Büszkén néztelek végig az úton –
ahogy léptél, botlottál, emelkedtél.
S ma, amikor felnőtt férfiként állsz előttem,
szívem még inkább megtelik fénnyel.
Nálad tisztább, igazabb embert
el sem tudnék képzelni.
Büszke vagyok rád –
és hálás, hogy az édesanyád lehetek.

Köszönöm az ajándékot,
amit Te jelentettél nekem:
hogy abból a kis életből,
akit egykor szívem alatt hordoztam,
egy csodálatos ember lett.

S most, e jeles napon,
csak ezt kívánom:
hogy minden álmod, vágyad
beteljesüljön –
mert méltó vagy rá,
mert megérdemled.

Boldog születésnapot,
drága fiam.
Szeretlek örökkön-örökké.

Anyai öleléssel – Édesanyád.




A nagymama meggye




Kosárban piroslik a meggy,
nap csókolta, édes lett, meleg.
Levél alól mosolyog már,
mintha a fény karolná át.
Ott áll a fán, ring a vágyban,
érett illat lebeg a házban.
Nagyi szedi – jól tudja,
milyen kincs ez mostanra.
Mérleg nélkül, érzés szerint
méri a lisztet, szívét megint.
Habot ver, s lelkéből kever –
a titok szíve mélyén terem.
S a sütőből, mint egy mese,
kikerül a finom süteménye.
Puha, meleg, omlós csoda –
ily ízt nem tud csak a mama.
Van egy íz, mit nem feledsz,
mert szívből jött, s ott marad veled.
Még a meggy is tudja ezt:
a szeretet a süti lelke lesz.

2025. június 25., szerda

Egy szál virág



Egy szál virág.
Egy illat,
egy szirom,
lágy, akár egy emlék a bőrön.
Egy mozdulat csupán,
egy halk gesztus,
egy érzés,
egy gondolat,
amit nem mondanak ki –
csak átnyújtanak.
Ha egy kéz feléd nyújtja,
és közben némán figyeli
arcod rezdüléseit,
szemed apró táncát,
a lélegzeted mélységét –
ott történik a varázslat.
Nem a virágban.
Nem a mozdulatban.
Hanem a pillanatban,
ahol minden jelentést nyer.
Többet mond, mint bármely szó,
többet ér minden aranynál.
A pillanat – az maga a varázslat.
Láthatatlanul a szívbe hatol,
és onnan többé
soha.
el
nem
illan.
Aurora Amelia Joplin

2025. június 23., hétfő

A hajnal leánya



Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.
Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.
Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.
Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,
már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.
Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.
A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,
mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.
Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,
és azt mondta magának:
– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.
Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.
Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –
szavakkal, színekkel, csenddel.
Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.
És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:
– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.
Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Csillaglétra



A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.
Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.
Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.
– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.
A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!
A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:
– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?
Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.
– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.
A kislányok szeme csillogott.
– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.
Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.
– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.
Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.
– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.
– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.
A nagyobbik kislány komolyan bólintott.
– De sokan hisznek, mégsem teljesül…
Az apa elmosolyodott.
– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.
Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.
És végül… a legfontosabb…
Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.
– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.
A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.
– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.
Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.
A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.
– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.
Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.
Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.
Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.
És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

2025. június 19., csütörtök

Ma reggel...



Ma reggel nem sietek.
Nem vagyok már ugyanaz,
aki tegnap voltam.
A csendből érkezem —
és abból a fényből,
amit csak az lát,
aki túlélte az éjszakát.
Felkelek.
De nem a testem
ébred elsőként,
hanem a bennem
szunnyadó hit.
Lassan,
mint a Nap,
aki még hezitál,
érdemes-e előbújni.
De előbújik.
Én is.
Sejtjeim emlékeznek:
valahol egy új mosoly vár rám,
egy új mondat,
amit még sosem mondtam ki,
vagy sosem hallottam.
A harmatcseppek csillognak
a fák levelein,
a reggeli szellő lágyan
ringatja a lombokat,
madarak éneke hívogat,
a természet finom világa vár rám,
amit látni és érezni kell.
Ahogy a nap felragyog
a horizonton,
úgy bontakozik ki
bennem egy új világ.
Üdvözlöm a napot,
mely szívemhez szól.

2025. június 17., kedd

A szívem a kulcs



Minden szürke.
A világ kopár és kilátástalan.
A Föld alatt némán pihennek a válaszok,
és az Ég sem mond semmit már régóta.
De én lépkedek tovább.
Csendben, de biztosan.
A kezem üres,
de a kulcs ott van —
már régóta nálam.
Húzom magam után,
mint valami nehéz örökséget.
Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.
És most… most már tudom:
ez a kulcs a szívem.
Nem valaki másnál van.
Nem kívül.
Nem az idő múlásában,
nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.
Hanem bennem.
A szívemben van,
a felismerésben.
Ez a lényeg.
Hogy nem adom fel.
Hogy minden lépésem emlékeztető:
a megoldás ott van velem.
Csak bátran
a szívembe kell néznem.

2025. június 14., szombat

Újraindult idő



Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.
A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.
Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:
„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”
Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.
Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

2025. június 10., kedd

A lila virág (100 szavas novella)



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.
– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.
– Mitől?
– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.
– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.
Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.
Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.
Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.
A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.
Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében