Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.

Szív–Család–Otthon

Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,

mosoly születik minden percben.

Nem csupán étel kerül a tányérra,

hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.

A kenyér íze otthont mesél,

a közelség emlékként visszatér.

Gyermeknevetés cseng, mint dal,

szeretetet fon körénk, s puhán betakar.

A pillanat lassan szárnyra kel,

és bennünk tovább énekel.

Mert ahol a szívek összeérnek,

ott otthonra lel minden lélek.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Kimondatlan ima

Egy ölelésben elfér a világ,

ahol a szó már nem elég.

Két karból híd lesz,

s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,

ahol szív a szívhez simul,

és minden, ami fájt azelőtt,

egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,

csak a közelség karja,

mert az ölelés beszél helyettünk,

ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,

nem csupán testet érintesz —

hanem a törékeny lelket,

a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,

megtart, mikor minden más zuhan.

És abban a mozdulatban

újra ember lesz az ember.

A tűz és a víz csókja

Lángból születtem, te jégből érkeztél,

szívemre fagyva mégis felégtél.

Szikra lett minden kimondott szavad,

forróság ringatta jeges arcodat.

Én perzseltem, te hűtöttél puhán,

mint hajnalcsillag az est oldalán.

A szívem lobban, tiéd megpihen,

s a két erő most eggyé lesz velem.

Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,

a vágyak tengerén a szívek találkoznak.

Hullám és láng egy táncban forr össze,

hol véget ér, ott kezdődik az örökre.

Nem oltasz el, és én sem égetlek,

csak őrzünk egymásban szent tüzeket.

Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,

szerelmünk izzik az örök világtáncban.

Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

Ami igazán számít

Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.

A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.

A medve és a süni.

Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.

– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.

– Olyan, mintha az ég is álmodna.

A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.

– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.

A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.

– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.

A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.

Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.

A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.

És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

Majának – a Leánygyermekek világnapjára

Maja, szívem fénylő kis csillaga,

mosolyodban nyílik a világ tavasza.

Lépteidben erő és kíváncsiság él,

szavaidban tisztaság, mely mindig remél.

Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,

szereteted meleg, mint nyári zápor.

Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,

s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Boldog születésnapot, Nagyfiam

Te voltál az, ki megtanított szeretni,

te voltál az, ki tudott ölelni.

Tanítottál, s én is téged,

így nőttünk együtt, egymás fényében.

Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,

minden napban ott vagy, ragyogsz.

Mindent adtam, mit csak tudtam,

szívemből szőttem fényt az utadban.

Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,

a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.

Áldásom küldöm, minden léptedhez,

hogy béke és derű övezze életed.

Kívánom szívem minden rezdülésével,

életed teljen örömben, békében.

Boldog születésnapot, drága Fiam,

szívemből szívedben hagytam egy darabot,

hogy vezessen tovább az utadon.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Időtlen rezgés

Nem láttalak mégis ismerlek,

mintha régről visszatérne benned

minden, mit a csend őriz mélyen,

fényből szőtt, ősi emlékem.

Nem szóval értjük egymást,

a lélek súg, ha igazra lát.

Más hangon szólunk, mégis tudjuk —

egy rezdülésben eggyé olvadunk.

Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,

túl minden földi képzeten, szerepen.

Mintha minden sejtünk összeolvadna,

minden szavunk egymásba fonódna.

Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,

a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.

Amit hoztunk, most újra él,

nem kezdődik — csak beteljesül e lét.

Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,

magasabb, tisztább, hangtalanból.

S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —

egymás szívében.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

Emlékezés (Az aradi vértanúk emlékére.)

Október csendje borul az égre,

gyertyák fénye reszket a szélben.

Tizenhárom név, tizenhárom álom —

hűségük örök, mint oltáron a láng.

Nem kértek dicsőséget, sem fényt,

csak szabadságot, drága reményt.

S mikor a hajnal könnyet ejtett,

az ég ölelte magához lelküket.

Arad egén ma is fényük él,

nem temeti őket idő, se tél.

Mert aki hazáért adta vérét,

örökre őrzi a nemzet szívét.

Csend van, de nem feledés.

Minden harangban ők zúgnak,

minden gyertyában ők lobognak,

s minden szívben ott él a szó: Hazám.

A Nap suttogása

Nem vágyom palotára,

sem fénylő aranyórára.

Csak csendes magányra,

s egy édes pillantásra.

Hol a szívem szabadon lélegezhet,

hol nem köt lánc, se zajos világ,

csak a szél mesél,

s a csend ölel, mint hű barát.

Ülnék a lágy homok ölében,

érezném a sós tenger ízét,

s a hullámok játékos szívverését,

amint ölembe hajtják fáradt fejüket.

Látnám, ahogy a Nap

kibontja aranyarcát,

sugarai simogatnák arcomat,

s suttogná a szép szavakat.

S a Nap csak ennyit mondana:

Drága gyermekem,

Ne keresd a boldogságot,

mert Te magad vagy az.

Az Élet ajándéka

Az eső csendesen hullott, mintha az ég könnyei puhán cirógatnák a földet. A felhők mögül halvány arany fény derengett, s az őszi lombok színei táncot jártak a szélben. A rét közepén egy idős házaspár állt, cipőjük alatt csobbanva gyűlt a pocsolya vize, hajukban az ősz fehérsége ragyogott, mint az idő ajándéka.

– Nézd csak, milyen szép – mosolygott az asszony, miközben szorosabban fonta karját férje nyaka köré. – Az eső illata mindig a fiatalságunkra emlékeztet.

– És arra a napra, mikor először kértelek fel táncolni – felelte a férfi, szeme csillogott a szürke felhők alatt is. – Ugyanilyen eső volt, és te ugyanolyan szép voltál, mint most.

A nő felnevetett, hangja tisztán csengett, akár egy harangszó. Szoknyája körbe libbent, amikor férje megforgatta, cipőjük alól vidáman fröccsent szét a víz.

– Bolond vagy – mondta játékosan, de arcán ott égett a boldogság. – Az emberek kinevetnek minket.

– Hadd nevessenek – felelte az öreg, miközben szorosabban magához húzta. – Mi tudjuk, mi az élet igazi öröme.

Táncoltak a rét közepén, miközben az esőcseppek úgy hullottak rájuk, mintha az ég is tapsolt volna. Körülöttük a természet ünnepet ült: a távolban lovak lépdeltek békésen, a patak vidáman csobogott, a fák lombjai alatt vöröslő bogyók izzottak.

A férfi lehajolt, ajka a nő homlokához ért. – Ígérd meg, hogy mindig táncolunk, amíg csak lélegzünk.

– Ígérem – suttogta az asszony, könnyei összekeveredtek az esőcseppekkel. – Mert táncolni veled olyan, mintha a szívem örökké fiatal maradna.

És így, az esőben, őszi fényben, összefonódva táncolt két lélek, akik tudták: az élet igazi ajándéka nem más, mint az a pillanat, amikor ketten egy ritmusra dobban a szívük.

Ha tényleg szeretsz

 

Mondd ki: szeretsz…

hadd ringasson a szó,

mint szellő érintése,

mely szerelmet hordozó.

Ha tényleg szeretsz,

keresel, és jössz felém,

ujjad hegyével gyengéden érintesz,

szíved vágytól dobbanása:

szerelmünk örök tánca.

Ha tényleg szeretsz,

időt ajándékozol,

hisz a jelenből születik

a múlt, s a múltból épül a jövő.

Ha tényleg szeretsz,

őszintén kérdezel, érdeklődsz,

szívből, szeretetből.

A szó is simogat,

bizserget, ölel,

a tett és érzés együtt

valóságot teremt.

Mondd, szeretsz-e?

Szíved ha adna hangot ma…

lelkem a boldogságtól szárnyalna,

hiszen a szavakból

örökkévaló lesz az ima.

Én, a hajnal leánya

Én, a hajnal leánya,

lépkedek a zöld tájon, lágyan,

lélegzetemmel harmat táncol a fűn,
arany szirmok hullnak a lombok alá csendben.

Szívem dobbanása az egyetlen hang,

gondjaim elolvadnak, mint reggeli pára,

marad a béke, a melegség,

a tiszta öröm lágy fénye.

Álom kapuján belépek,

szívem szabadon táncol a fény és árnyék játékán,

minden pillanat szeretettel átszőve,

minden hang, minden illat titkos mosolyt hoz nekem.

A létezés csodája

Csodálattal érzem: gyönyörű a lét,

mosoly, ölelés, könny, szenvedés – mind a miénk.

Szívünkben szivárvány, harag és szerelem,

csak ember képes élni így: milliónyi rezdülésben.

Millió érzés ölt ezer alakot,

mint folyó a partnak, úgy adjuk érzéseink.

Minden találkozás fény és tanítás,

pillanatban rejlik a végtelen varázs.

Szenvedés vihara dúlhat sokáig,

vagy elül percekben, tavasz fuvallatként ámít.

Öröm is lobbanhat egyetlen szívverésben,

mint csillag gyúl ki az éjszaka mélyében.

Rajtunk múlik mindig a választás,

akkor is, ha hisszük: nincs kezünkben a lámpás.

Az élet csoda, szent és végtelen,

szeretve kell élni – így valóban megéri.

Mert ha szívünk szeret, minden nap ünnep,

ajándék a reggel, a napfény, a csend.

A csoda nem messze, nem másutt vár:

te vagy a forrás, a szív tiszta tükre.

A költők nyelve

Költők vagyunk, s írók — szívünk nyitott az apró rezdülésekre,

minden fényt, árnyékot, csendet és viharos hullámot érzünk.

Másképp látunk: a világ hangjai nálunk dallammá válnak,

a szavak tánccá, a fájdalom és az öröm festménnyé válik.

Más nyelven értünk — egy titkos, láthatatlan szál köti össze a lelkeket.

Nem kell magyarázat, nem kellenek hidak:

egy szó, egy pillantás, egy mosoly, és felismerjük egymást.

Sokszor hittük, egyedül járunk,

hogy a magány kíséri minden léptünket,

de amikor találkozunk,

szavaink egymásba fonódnak,

és ráébredünk: nem vagyunk egyedül.

Mi költők és írók

az élet minden árnyalatát felvesszük,

minden érzést, minden titkot megőrzünk a szavainkban,

metaforákból szőtt tükörként mutatjuk meg a világot,

melyet mások talán sosem látnak.

Egy nyelvet beszélünk mi, költők, írók.

Más nyelven értünk.

Otthonunk a metaforák,

a rímes szavak tánca,

a képzelet végtelen világa —

itt él a lélek, itt születik a fény, melyből a világunk áll.