A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csend. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csend. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. április 26., szombat

Átálmodtam magam ( magyarul)



Nem ebbe a világba való vagyok.
Megpróbáltam maradni,
szelíden, hangtalanul,
de a szomorúság mindig előbb ébredt,
mint a reggeli fény.
A semmim sem maradt –
csak az, amit mögötte találtam:
az elvágyódás.
Itt a Földön csak pillanatokra jó,
mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.
A test elfáradt,
a lélek fázik ebben a durva világban.
Nem haragszom, nem kérem többé.
Csak látom,
hogy más rezgésen vagyok.
Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,
ahol nincs több fájdalom.
Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,
és a víz alatt nem fulladok,
csak ringatózom, mint aki hazaért.
Nem vagyok itt már egészen.
A szemem még nyitva,
de belül… már ott járok.
Ott, ahol a fény hív,
nem harsányan –
csak úgy, mintha mindig is tudta volna:
egyszer majd visszatalálok.
Ha keresnél, ne kiálts.
Csak hunyd le a szemed,
és engedd meg magadnak,
hogy álmodj.
Ott leszek.
Csendben. Létben, szabadon.
Igazán a fényben, újra én.

A Csend Ajtaja



Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,
Mi kinyílik, s lehetőséget ad,
Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,
Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.
Nem zörög, nem zaklatja a lelket,
Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,
Minden szó, mi nem mondatik ki,
A csendben él, benned élő válasz.
Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,
A világ zaja elhalkuljon,
Mert a válasz ott rejlik benned,
A csendben, mi figyelve elérhető.

2025. április 18., péntek

Öreg pad


(A képet mesterséges intelligenci készítette.)

Egyszer volt, talán ma éjjel, egy kis pad a világ végén. Nem volt különleges – egyetlen öreg fa alatt állt, félrebillenve, kopottan. De aki ráült, annak a szíve újra éledt.

Egy lány érkezett oda, fáradtan, mintha minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt volna számára. Halk léptekkel jött, a szél összeborzolta a haját, és a kabátja ujját markolta – mintha valami bátorítást keresett volna. Talán abban a mozdulatban, talán a hűvös érintésben, talán a csendben, ami körülvette. Leült, fáradtan. Az egész lényében ott volt a kimerültség, a vágy, hogy ne kelljen tovább menni, hogy egyetlen pillanatra megállhasson, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie.

És csak ott ült. Csendben. Törékenyen. Könnyek szöktek a szemébe, de nem törölte le őket. Nem szégyellte, hogy gyenge, hogy fáradt. Mert ebben a pillanatban, a padon, a fával és a csillagokkal körülvéve, nem kellett erősnek lennie. Csak léteznie. Csak engedni, hogy a fájdalom, a könnyek szabadon áramoljanak. Nincs baj ezzel. Ő is ember, aki érez, aki fáradt, aki néha legyengül.

A fa, ami fölé hajolt, gyengéden megszólalt.

– Tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy most csendben vagy, hogy a könnyek jönnek, nem kell félni tőlük. Mert azok a könnyek nem a gyengeséget jelentik. Azok azt jelentik, hogy érzel, hogy élsz. Hogy most, ebben a pillanatban elég, ha csak pihensz, ha csak itt lehetsz, és nem kell semmit sem elvárnod magadtól. Itt, ezen a padon nem kell erősnek lenned. Megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél, hogy a fáradtságot elengedd, hogy a könnyeket ne tartsd vissza. Megkönnyebbülhetsz.

A lány ránézett a fára.
A pad, a fa, a csillagok – mind vigyáztak rá. Nem kértek tőle semmit, nem várták el, hogy felálljon és folytassa, hogy erős legyen. A csend, ami körülvette, biztonságot adott, és megengedte, hogy érezze, hogy nem kell semmit sem tennie. Senkinek sem. Önmagának sem.

Mert néha nem kell válasz. Csak egy hely, ahol megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Ahol elég, ha csak létezel. Ha engeded a fáradtságot, a könnyeket, és nem kell szégyellni őket. Ahol csak pihenhetsz egy pillanatra, ahol nem várnak tőled semmit. És valahol, egy öreg pad a világ végén, pontosan erre született.

2025. április 9., szerda

Szív szava



Ott bent tudom,
bármi is van kint,
akkor is élek,
a szív szava int.
Hiszem: elérem,
mit álmod a lét,
mert bennem az élet,
s a csend is beszél.

2025. március 31., hétfő

A felhők habján



Bárcsak egy felhőn feküdnék,
puha bársonyon, a nap ölén,
szelek szárnyán suhannék, és megpihennék
a napsugarak melegén.
A bársonyos felhők ellazítanának,
a napsugarak a szívembe csepegtetnének
gyógyító szeretetet, mindent, amit csak lehet.
Mikor kinyitnám a szemem, lebegnék, mint a végtelen.
A szememből a szeretet könnyei folynának,
a szívemben a fénysugarak mindent átjárnának,
de én csak feküdnék a felhők habján,
s hallgatnám a csend édes hangját.

2025. március 25., kedd

Hattyúk szerelme



A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.
Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.
Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,
és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.
Tollazatuk hófehéren ragyog,
mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.
Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,
szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.
Fejüket egymás felé hajtják,
minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.
A nap lassan lebukik,
a hattyúk mégis ott maradnak,
egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,
mint örök eskü a víz tükrén.
Szerelmük – csendes ígéret,
mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.

Lehunyom a szemem



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Testem fáj, lelkemben nyugalom,
Az álom súlya elnyom, fáradt vagyok,
Mégis, ott, mélyen, egy csendes helyen,
Rátalálok a békére, mikor lehunyom szemem.

Éjjel dolgozom, mikor minden elnémul,
Mindenki alszik, de gondolataim ébrednek,
Hajnal felé végre lepihenek,
A lélek halkan dúdol, s álmot hoz nekem.

Álomvilágban újjászületek,
Szabadon, boldogan repülhetek,
Új nap hív, vár, szívem írni vágyik,
Lelkem üzenetét küldi hozzám.

2025. március 8., szombat

A Csillag



Megszülettem, és fényből vagyok,
Égi csillag, s az égből figyelek,
Bensőmben ébrednek apró csillagok,
Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.
Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,
Lágy fényemmel átölelem a világot,
Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,
A csendben, hol mindenki alszik,
Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.
Szívemben a végtelen szeretet táncol,
Ragyogásom folyton szeretve világít,
Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,
Mi az univerzummal mindent összeköt.
A csillagok nem csupán fények az égbolton,
Hanem élő, isteni szeretet lények,
Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,
Mert felébresztem fényemmel a reményt,
hogy ti is csillagként ragyogjatok.

2025. március 1., szombat

Álom kapuja



Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,
Lágyan öleli körül testedet a sötétség,
A szemek lassan lecsukódnak,
Minden gond, mint füst, eloszlik.
Az álom kapuja most megnyílik,
Benned rejtett csodák kelnek életre,
A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,
A világ odakint már nem számít.
Szép tündérek halkan énekelnek,
Szent harmónia ringat téged,
A csillagok fénye, mint lágy tánc,
Édes álom, mindent elringat.
Most már nem kell semmit kérned,
Minden vágyad a csöndben oldódik,
Az álom szárnyán lebegve élsz,
Halkan, csendben útra kélsz.
Aludj szépen, a békét keresd,
A csillagok őrzik álmaidat,
Míg a reggel finoman felébred,
Te ott leszel, ahol a csend ölel.

2025. február 20., csütörtök

Álmodó erdő


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A téli havas erdőben egy csendes varázslat honol. A fák ágai alatt hóval borított ösvények kígyóznak, minden lépés ropogós, a fagyott hó halk reccsenéssel adja meg magát, amely a hideg levegőben tisztán hallatszik. Az erdő hangja mély, édes nyugalmat áraszt, mintha minden egyes hópehely, amely a földre hull, egy rejtélyt hordozna, amelyet a fák csendben őriznek. A levegő friss és fagyos, illata a hó és a fenyő keveréke, és bár hideg van, az erdő melegebbnek tűnik, mint bármi, amit a külvilág kínálhat.

Az erdő fái pihennek. Álmodnak a hótakaró alatt, miközben a hó régi meséket rejteget, amelyeket az évszázadok suttognak a fák között. A hideg csendben a világ elcsendesedik, és a fák, mintha csak várnák, hogy valaki figyeljen rájuk, elkezdik mesélni történeteiket. A szél egy-egy elhaló susogással viszi tovább szavaikat, de ha igazán figyelsz, a hó ropogása is egy szép világot rejt. A fák úgy állnak ott, mint bölcs öregek, akik az idők során mindent láttak, mindent megéltek. Az ágak között táncoló hópehely olyan, mintha egy titokzatos emlék lenne, amely már elhalványult, de a fák még mindig őrzik.

A levegőben szinte vibrál a téli csönd. A hófehér tájon, ahol a fák vastag, hóval borított kabátot viselnek, az állatok halk léptekkel járják az erdőt. Egy róka vörös bundájával a fehér tájon szinte észrevétlenül mozog a fák között. A szemei élesek, és minden egyes mozdulata elegáns, mintha a téli erdő szelleme lenne, aki belesimul a hó takarójába. A mókusok ügyes kis kezeikkel csipegetik a fenyőtobozokat, az apró rágcsálók pedig gyorsan futnak a hóban, nem hagyva nyomot, mintha elnyelte volna őket a természet. A szarvasok csendben bóklásznak, szívesen megpihennek egy-egy fenyőfa alatt, és néznek körbe, mintha tudnák, hogy az erdő minden egyes zugában rejtett csoda lapul.

A téli erdő lényege a csend, amelyet csak a hó ropogása, a szél süvítő hangja és az állatok neszei törnek meg. A hópelyhek lassan hullanak, és az egész erdő egy hatalmas fehér takaró alá bújik, amely megóv minden zajtól és zűrzavartól. A fák, amelyek oly sok éve állnak, most egy kis pihenőt tartanak, szorosabbra húzva ágaikat ebben a csendes, hóval borított világban.

Ez a világ megnyugtató, hideg, mégis valami titokzatos melegség árad belőle. Az erdő a télben is él, csak most álmodik, a hó az ősi ritmus szerint hullik, és minden egyes hópehely egy új történetet mesél a világnak.

2025. február 12., szerda

A reggel suttogása

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A tó partján a csend megérint,
a tavasz szellője finoman körbefon,
selymes érintése simítja a reggel álmát.
A kávé gőze, akár a tó párája,
lágyan körülölel,
melegsége összeolvad lelkem csendjével.
Minden kortyban ott rejtőzik a nyugalom,
akár a reggel első suttogása,
csak nekem szólva.
A víz fodrai mesélnek,
táncukban a napfény szikrái játszanak,
s minden, ami valaha fájt,
most észrevétlen szétfoszlik.
A múlt emléke csak porszem a távolban,
a jelen tiszta, áttetsző,
bennem újra éled a béke.
A szellő halk simogatása,
a tó csendes lüktetése,
a reggel derűje mind egyetlen érintéssé válik,
suttogja: létezz, szeress, és engedd el, ami fáj.

2025. január 31., péntek

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,
szikrák táncolnak az égben,
a Tűz Birodalmába lépek.
A kapu tárul előttem,
csupán egy vöröslő ölelés.
Ahogy beléptem,
minden, ami emberi, eloszlik,
és a tűz átformál,
mint a tűző nap, mely éget,
de formálja a földet.
A földi test elhamvad,
a lélek könnyedén emelkedik,
mint szálló arany füst,
angyali szárnyakra lel.
A lángok nem égetnek,
csupán szelíden karolnak,
mint egy szerető kéz,
mely örökre átölel.
Itt, a tűzben,
minden, ami fáj, eltűnik.
A test elporlad,
de a lélek örök.
És amikor már nem marad semmi,
csak a fény és a csend,
angyalok karja ölel,
és már nem vagyok más,
csak a Tűz Angyala,
a végtelen lángok tiszta szívében.

2024. december 14., szombat

Az erdő szimfóniája

 


A reggeli nap finom fénnyel szórta be az erdőt, mintha aranyporral hintette volna be a fákat. Az árnyékok hűvösen táncoltak a földön, a levelek között átszűrődő fények remegtek, ahogy a szellő megborzolta az ágakat. Egy kis patak csörgedezett nem messze, lágy hangja mintha régi meséket suttogott volna a köveknek és a fűszálaknak.
Leültem a patak partján egy sima kőre, amelyet az idő és a víz simára csiszolt. Hallgattam, figyeltem. Nem a szokványos figyelem volt ez, nem csak a fák zizegését, a madarak dalát hallgattam – valami mélyebbre próbáltam hangolódni. Tudtam, hogy az erdő tele van történetekkel, ha elég csendes vagyok, talán megérthetem.
A patak először csak szelíd csobogásával szólalt meg, mintha üdvözölne.
– Ülj csak le – mondta halk zeneiséggel. – Engedd, hogy a gondolataid elcsituljanak, mint ahogy én csendesen továbbfolyok. Érzed, ahogy a belsőd is kisimul?
Bólintottam, és a víz tükrében megpillantottam saját arcomat. Nem úgy nézett vissza rám, ahogy megszoktam. Nyugodt volt, tiszta. A patak tovább suttogott:
– Minden kő, amit magamban hordok, egy történet. Lásd azt a kis kavicsot ott a partomon! Millió év alatt formálódott, míg végül itt talált otthonra. Ha figyelsz, elmeséli neked az utat, amit megtett.
Kezembe vettem a kavicsot. Hideg volt, sima, és mintha pulzált volna. Becsuktam a szemem, és hirtelen képek villantak fel előttem – hatalmas hegyek, dörgő lavinák, vad folyók. Éreztem az idő súlyát, a változások erejét. Egy apró kavicsban ott volt a világmindenség története.
A fölöttem hajló tölgyfa lombja megrezdült.
– Érezlek téged! – szólt mély, bölcs hangon.
– Tudod, hogy minden lélegzeteddel hozzám kapcsolódsz? A te levegőd az én létezésem gyümölcse. Mi együtt létezünk, nem külön. Nem vetted észre eddig?
Elmosolyodtam. Az igazságuk nyilvánvaló volt, mégis olyan könnyen elfelejtettem. A fa ágain madarak ültek, daluk szállt a szélben.
– A dallamaink a világ ritmusát követik! – trillázta az egyik kis rigó. – Hallgasd meg a szívverésed, ugyanaz a dallam szól ott is.
Úgy éreztem magam, mint egy hangszer, amelyre eddig senki sem figyelt, de most, ebben a pillanatban valaki rálelt, és megszólaltatta. Az erdő szimfóniája szárnyalt körülöttem, és hirtelen ráébredtem, hogy mindig is ott voltam ebben a zenében. Csak most hallottam meg, hogy az én hangom is ott rezeg benne.
Hirtelen a szél suhant át a tisztáson. Mintha kezek simították volna végig a bőrömet, felborzolta a fűszálakat, meghajlította a virágokat. A szél suttogva szólt:
– Én vagyok a hírnök. A világ minden szegletéből hozom a történeteket. A sivatag homokjától az óceán mélységéig, minden helyen ott vagyok. Hallod ugye, hogy szólok hozzád?
Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy valóban minden hangban, minden rezdülésben ott rejlik egy üzenet. A virágok illatával mesélték el a föld gazdagságát. Egy kék szitakötő szárnyainak suhogása a tó csendjét hozta elém.
A belső csendemből előbukkanó kérdésem halkan hangzott el:
– Mit tanítasz nekem, erdő? Miért szólítasz így magadhoz?
A patak, a fák, a szél, és a madarak egyszerre válaszoltak:
– Azért, mert te is része vagy ennek a nagy harmóniának. Csak úgy értheted meg, ha meghallgatod, ha igazán figyelsz. A világot nem uralni kell, hanem részeként élni benne. Nézd, tanuld, és éld meg a csendet.
Amikor ezeket a szavakat hallottam, minden kétség, minden kérdés elhalkult bennem. A szívem lassan, egyenletesen vert, mintha a patak ritmusát követné. A lélegzetvételeim könnyűek lettek, és éreztem, hogy a vállaimról lehullik valami nehézség, amit talán már évek óta cipeltem. A testem nem volt már elválasztva az erdőtől – a kezeim, lábaim a gyökerekkel fonódtak össze, a levegő, amit belélegeztem, az erdő tüdejéből érkezett.
Ahogy ott ültem, úgy éreztem, mintha egyre mélyebb kapcsolatba kerülnék az erdő minden lakójával. Nem voltak többé különálló dolgok – minden egyetlen nagy élőlény része volt, egyetlen nagy szimfónia. És én is ott voltam a dallamban, a része voltam.
Amikor felálltam, a nap már magasan járt. A patak vidáman csobogott, a fák levelei halkan susogtak, mintha búcsút intenének. A zsebemben ott lapult a kavics, egy apró darabka az erdő végtelen történetéből. Tudtam, hogy a szavak, amelyeket hallottam, nem hagynak el soha. Mindig ott lesznek, ha elcsendesedem, és újra hallgatni kezdek.
Ahogy visszanéztem a lombok árnyékába, egy csendes ígéret született bennem: sokszor visszatérek még ide. Az erdő nem siet, nem sürget, türelmesen vár majd rám. Tudtam, hogy bármikor, amikor újra meghallom a patak csobogását, a madarak dalát vagy a szél suttogását, az erdő szimfóniája újra körülölel majd, és én ismét a része lehetek.

2024. november 29., péntek

Híd a sötétben


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,
mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.
A remény, tiszta, halvány fényként,
váratlanul ébred bennem,
mint egy szikra a sötétség peremén.
A kétségek harca önmagamban
mindig újra és újra kezdődik,
a vihar, amely szaggatja szívemet,
néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.
Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.
Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,
és utat mutat az éj sötétjében.
A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.
Nem harsog, nem küzd,csak hív.
Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:
„Bízz! Menj tovább!”
Minden könny egy titkos ima,
egy történet, amit magamban hordok.
Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.
És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,
a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!
Újra láss!”


2024. november 18., hétfő

Csendes táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A csend olyan rejtett nagy kincs,
Melyhez fogható talán nincs.
A tó partján, míg lépdelek,
Lelkem mélyén béke lebeg.
A hegyeket köd rejti el,
A tó tükre csendben figyel.
A lombok színe ragyogó,
S álmodik a táj, ringató.
Sétálok a partján halkan,
Csak érzések hívnak lágyan.
Szívem mélyéről eljönnek,
Halkan szólva üdvözölnek.
A csendben válasz érkezik,
Lelkem régóta keresi.
Ott leltem rá, nem kerestem,
Szívem mélyebb rejtekében.

2024. november 12., kedd

A Nap első csókja


Álmosan tekintek ki az ablakon,
a napfény csókot hint arcomon.
A lágy szellő finoman borzolja hajamat,
az asztalon a kávém hívogat.

Micsoda reggel! Csodálkozom,
a madárdal kíséri halk sóhajom.
Rózsák illata lengi be kertemet,
s pillangók szállnak, játszanak a szirmokon.

Kávémat kortyolgatom, hálát adok az égnek,
hogy ilyen szépség lakozik a csendben és békében.
Még ha mindezt csak képzelem – a versemben átélhetem.
/A képet mesterséges intelligencia készítette./


Köd és homály



Homályba von mindent, a szépséget rejti,
tejfehér fátyol, mely mindent betakar.
Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,
mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,
lassan, puhán, mégis mindent áthatva.
Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,
széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.
E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,
csak a jelen ürességét,
s mögötte, rejtve a valódi világot.
Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,
átölel mindent, és végtelent,
ködbe bújtatva születik újjá a csend,
bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,
csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.
Lassan tűnik el, mint szélben a pára,
s előttem áll a valóság világa.
Homályt hoz hogy tisztábban lássak,
csendből szülessen meg a látomás varázsa.
/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A vihar titka

                          

  

 
A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.
A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.
De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.
A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.

2024. november 10., vasárnap

A Csend kincs..


Ha sosem vagy egyedül,
elveszel a világ apró zajában,
folytonos szavak hálójában,
hol csak külső képek vetülnek rád,
és saját arcod válik homályossá.
Ha sosem vagy egyedül,
nem hallod meg a belső csendet,
ahol a szavak elnémulnak, gondolatok hullanak,
s az idő, mint reggeli harmat,
feloldódik a fényben,
s a pillanat egybeforr veled.
Ha sosem vagy egyedül,
nem látod meg a világ szelíd részét,
ahogy minden apró pillanat fénnyé érik,
és a lét egyszerű, tiszta magvát,
mely csak némaságban tárul fel.
Ha sosem vagy egyedül,
elveszik a kulcs, mely benned rejlik,
s az ajtó, mi eléd tárulna,
zárva marad, míg meg nem hallod,
hogy te vagy a kulcs – a válasz.
De ha egyedül vagy, csendben,
meglátod belül önmagadat,
a kincset, aki te vagy.
És kint is minden szebbé válik,
mert egy álom valósággá válik.

2024. november 5., kedd

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,
ahogy az őszi pára lassan leül,
falevelek közt bújik a csend,
és a szél halkan sóhajt, egyedül.
Bús az avar, fáradt arca ráncos,
emlékezik, mesél a múltról,
ahogy lassan megérik minden érzés,
s belehull a mély, csendes magányába.
Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,
puhán takarja a fák ágait,
tél közeleg, s halkul a világ,
a madarak álomként szállnak tovább.
A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,
hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,
águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,
míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.
Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,
a béke csendje szavak nélkül zenél,
hiszen minden ágon ott zúg a múlt,
az élet halk, mégis örök dalt mesél.
A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,
a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,
de melege már csak emlék a levélnek,
s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,
fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.