A hang, ami kísér

Hallok egy dalt,

lágyan viszi a szél,

miközben

a csillagok néznek reám.

A Hold mellém szegődik,

csendben őrzi az utam.

Pont most, pont jókor

szárnyra kel egy dallam,

fényként ér a lelkemhez.

Egy angyal talán –

ki tudja?

A zene körém fonódik,

láthatatlan aranyszálakkal,

lágyan, kellemesen.

A hang azt súgja:

haladj tovább.

Nem vagy egyedül.

A lépteid

hazatalálnak.

Állapot

A csend

gondolkodik bennem.

Rétegzett,

mint az idő,

amikor önmagára figyel.

A figyelem

visszahajlik a forráshoz,

ahol a kérdés

tapasztalattá sűrűsödik,

a válasz

állapottá válik.

A régi jelentések

lehalkulnak,

helyükön

tágasabb rend születik,

amely hordoz

és elbír.

A jelenlét

lassú tudás,

összekapcsol

létezést

és irányt.

Itt a kapcsolódás

belső törvény,

a várakozás

szelíd nyitottság,

ahol minden

időben történik.

A lét

áttetszőbbé válik,

mint egy gondolat,

amely már

túlhaladt

önmagán.

Ez a tér

vezet,

mozdulatlanul.

Itt az ember

tanú

és része

annak,

ami van.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Ma

Ébred a reggel, szelíd derű,

könnyű a csend, ma oly egyszerű.

Fény simul rám, mint halk ölelés,

elindul bennem egy kedves nevetés.

Színt kap a perc, a szív felnevet,

lassan kibont egy apró kis teret.

Ma minden út egy kicsit simább,

és örömmel lépek egy új napba tovább.

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

A tündér, aki a könyvekben lakott

www.muzsakkonyvtara.hu

Sokan azt gondolják, hogy a domboldalban csak gyökerek és kövek rejtőznek, pedig nem így van, mert ott él valaki, akit senki sem lát, mégis mindenki érez valamit ha a közelében van. Ő egy apró tündér, aki rajong a könyvekért. Nem gyűjt kincseket, nem repked csillogó szárnyakkal, és nem tesz hatalmas varázslatokat, mert ő egészen másfajta tündér; a történetek tündére. Reggelente barackvirág-illatú teát főz, majd letelepszik a kandalló mellé, és addig olvas, amíg a tűz finoman meg nem simítja az oldalak szélét aranyló fénnyel. Azt mondják, ez a tündér sosem ír történeteket, csak kinyit egy könyvet, és az élet megírja önmagát előtte. Néha mégis hallani lehet apró lépteit, amikor este a polcokon rendezget, vagy az álmos sóhaját, amikor egy történet eléri az utolsó mondatát, és aki igazán figyel, talán még a kuncogását is elcsípi, amikor egy rosszcsont mesehős kilép a sorok közül, hogy játszadozzon vele egy kicsit. Hogy miért él a föld alatt, arra egyszerű a válasz: mert ott csend van, béke és melegség, és ott még teljes szívvel lehet hinni a csodában. És hogy ki találhat rá? Csak az, aki nemcsak a szemével olvas — hanem a szívével is.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendben lettem erős /Monológ/

Ma este végre csend van bennem.

Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.

És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.

Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.

A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.

Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.

Nem takarom el már.

Futottam sokáig…

az után, aki nem látott,

az után, ami nem volt az enyém,

az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.

Ma először nem futok.

Nem várok.

Nem bizonyítok.

Csak vagyok — végre.

Sokszor mondták, hogy túl érzékeny vagyok.

Talán igaz.

De ami túl érzés volt, az egyszer csak erővé érett.

Az, hogy túl sokat láttam, túl mélyen szerettem, túl könnyen sírtam…

mind ugyanoda vitt: egy pontra, ahol a szívem már nem fél saját magától.

Megtanultam, hogy akitől szeretetet vártam, nem biztos, hogy tud adni.

Hogy lehet valaki mellettem, és mégis távol.

Hogy lehet valakihez tartozni papíron, de nem lélekben.

És azt is, hogy nem tartozni senkihez nem egyenlő a magánnyal.

Van olyan csend, ami gyógyít.

A tekintetem most az égre néz.

Nem kérdez, nem könyörög, nem alkudozik.

Csak tudja: ami jön, jön. Ami megy, megy.

Én pedig maradok önmagamnak.

Sokáig kerestem a hazatérést más emberekben.

Ma először érzem úgy: hazataláltam — ide, magamba.

Nem vagyok hibátlan.

Nem vagyok tökéletes.

Nem vagyok mindenki számára érthető.

De igaz vagyok.

És ez végre elég.

A hajamban csillagok, bennem hegyek, közöttük utak, amelyek látták az eséseimet és az újraindulásaimat.

A múlt nem ellenségem többé — csak tanúm.

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

Hangtalanul

A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.

Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.

A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.

A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.

Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.

A levegő lassan megtelt bizalommal.

A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.

Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.

Nem tartotta vissza.

Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.

Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.

Nem sírt.

Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne

egyszerűen, hangtalanul.

Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Őszi ködben

Lágy köd szitál a fák között,

mint álom, mely lassan betölt.

A lomb arannyá égve hull,

suttogva búcsúzik, elcsitul.

Az út puha avarral fedett,

titkokat rejteget a rengeteg.

A szél se súg, csak megpihen,

ősz szíve dobban csendesen.

Színek fakulnak, mégis ragyognak,

árnyak ölelnek, fények lobognak.

Minden levél egy búcsú-ima,

minden pára az idő sóhaja.

És én e tájon átmegyek,

a ködben múlt és jelen egybeforr velem.

Ősz karja ringat, szelíden hív,

s a csendben örök békét ígér a szív.

Egy költő estéje

Az este csendje lassan betölti a szobát.

Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.

Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.

Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.

A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.

És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.

Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.

Csendben lélegzem

A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,

minden rezgés a testem körül táncol,

nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,

a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,

csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,

és én ott vagyok, finoman ringva,

minden zajt érezve, de nem birtokolok,

minden rezgést átengedve,

mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,

ahol minden fény és árnyék

együtt lélegzik velem —

és végre, a tér velem hullámzik. 

Az elengedés tana

Minden, mi él, egyszer útra kél,

a fény se marad — csak másba lép.

A kéz, mely fogott, légbe old,

s a csend tanít: elmúlt, mi volt.

A szív nem birtokol, csak átölel,

s amit szeret, örökké él.

Nem veszteség, ha nincs tovább —

csak körforgás, semmi más.

Te voltál az, ki felém lépett,

s én neked — két pillanat összeért.

Az idő útjai csendben fonódtak,

újra szerettünk, és minden

rezdülés tanítást hagyott.

Elengedlek, mint part a tengert,

nem tart többé, csak enged, enged.

Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —

ez az út tanít: tapasztalat, remény.

És én itt maradok, csendben, tisztán,

tanulva, hogy utam magány.

De a magányban ott pihen a lét,

És minden elengedés egy új világ kapuja.

Ami igazán számít

Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.

A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.

A medve és a süni.

Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.

– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.

– Olyan, mintha az ég is álmodna.

A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.

– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.

A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.

– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.

A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.

Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.

A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.

És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

A nap lehajol

(Saját fotó.)

A Nap lehajol, még búcsút int,

színt veszít az Ég, s a csend megint —

szívemben árnyék, halk zene,

elmúlt Nap fénye — bennem fele.

A világ tetején

A levegő tiszta volt odafent.

A hegytetőről Marianna előtt kiterült a világ — városok, folyók, erdők, amiket az alkonyi fény aranyra festett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett benne.

Leült a kősziklára, átkarolta a térdeit. A szél a hajába kapott, mintha beszélni akarna vele.

– Na, hát ide jutottunk… – suttogta.

A hangja beleveszett a tágas levegőbe, de nem bánta. Ez a csend már a barátja volt.

Az elmúlt évek emlékei sorra suhantak el előtte: az irodai ablakok mögötti szürke napok, a döntések, amiket mások hoztak meg helyette,

és az a pillanat, amikor rájött, hogy egy életet él, ami nem az övé.

Most először nem volt rajta smink, nem volt rajta maszk, sem elvárás.

Csak ő maga. És a világ, ami egyszerre tűnt félelmetesnek és gyönyörűnek.

A távolban egy férfi közeledett – hátán túrazsák, kezében kulacs. Amikor mellé ért, megállt.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte.

– Az. – Marianna bólintott. – Valahogy… valóságosabb, mint bármi odalent.

A férfi leült mellé. Nem szóltak percekig. A csend most nem volt kínos, inkább békés –

mint amikor két idegen ugyanazt érzi, csak más szavakkal.

– Miért jött fel ide? – kérdezte végül.

Marianna elmosolyodott. – Hogy megtaláljam, amit elvesztettem.

– És mi az?

– A hitem… magamban.

A férfi bólintott, mintha értené.

– Tudja, néha el kell menni messzire, hogy lássuk, milyen közel volt mindig.

Marianna ránézett.

– Maga is ezért van itt?

– Én csak meg akartam nézni a naplementét. De most úgy tűnik, többet kaptam.

Nevettek. Halkan, őszintén.

Ahogy a nap lebukott a horizont mögé, a fényük aranyban úszott.

Marianna úgy érezte, mintha a világ újraindult volna – de most vele együtt.

A szívében nem volt többé félelem, csak egy halk, meleg bizonyosság:

a változás nem a városokban, nem az években történik meg,

hanem egy pillanatban, amikor végre mersz leülni, és ránézni arra, aki vagy.

A férfi felállt, kezét nyújtotta.

– Lejöjjünk együtt? – kérdezte.

– Igen – felelte Marianna. – De csak lassan. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.

Elindultak lefelé a lejtőn, egymás mellett.

Fent maradt utánuk a napfény és a szél –

és az a csend, amiben megszületett valami új.