Híd a sötétben

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,

mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.

A remény, tiszta, halvány fényként,

váratlanul ébred bennem,

mint egy szikra a sötétség peremén.

A kétségek harca önmagamban

mindig újra és újra kezdődik,

a vihar, amely szaggatja szívemet,

néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.

Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.

Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,

és utat mutat az éj sötétjében.

A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.

Nem harsog, nem küzd,csak hív.

Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:

„Bízz! Menj tovább!”

Minden könny egy titkos ima,

egy történet, amit magamban hordok.

Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.

És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,

a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!

Újra láss!”

Csendes táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A csend olyan rejtett nagy kincs,

Melyhez fogható talán nincs.

A tó partján, míg lépdelek,

Lelkem mélyén béke lebeg.

A hegyeket köd rejti el,

A tó tükre csendben figyel.

A lombok színe ragyogó,

S álmodik a táj, ringató.

Sétálok a partján halkan,

Csak érzések hívnak lágyan.

Szívem mélyéről eljönnek,

Halkan szólva üdvözölnek.

A csendben válasz érkezik,

Lelkem régóta keresi.

Ott leltem rá, nem kerestem,

Szívem mélyebb rejtekében.

A Nap első csókja

Álmosan tekintek ki az ablakon,

a napfény csókot hint arcomon.

A lágy szellő finoman borzolja hajamat,

az asztalon a kávém hívogat.

Micsoda reggel! Csodálkozom,

a madárdal kíséri halk sóhajom.

Rózsák illata lengi be kertemet,

s pillangók szállnak, játszanak a szirmokon.

Kávémat kortyolgatom, hálát adok az égnek,

hogy ilyen szépség lakozik a csendben és békében.

Még ha mindezt csak képzelem – a versemben átélhetem.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Köd és homály

Homályba von mindent, a szépséget rejti,

tejfehér fátyol, mely mindent betakar.

Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,

mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,

lassan, puhán, mégis mindent áthatva.

Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,

széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.

E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,

csak a jelen ürességét,

s mögötte, rejtve a valódi világot.

Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,

átölel mindent, és végtelent,

ködbe bújtatva születik újjá a csend,

bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,

csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.

Lassan tűnik el, mint szélben a pára,

s előttem áll a valóság világa.

Homályt hoz hogy tisztábban lássak,

csendből szülessen meg a látomás varázsa.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A vihar titka

                          

  

 

A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.

A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.

De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.

A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.

A Csend kincs..

Ha sosem vagy egyedül,

elveszel a világ apró zajában,

folytonos szavak hálójában,

hol csak külső képek vetülnek rád,

és saját arcod válik homályossá.

Ha sosem vagy egyedül,

nem hallod meg a belső csendet,

ahol a szavak elnémulnak, gondolatok hullanak,

s az idő, mint reggeli harmat,

feloldódik a fényben,

s a pillanat egybeforr veled.

Ha sosem vagy egyedül,

nem látod meg a világ szelíd részét,

ahogy minden apró pillanat fénnyé érik,

és a lét egyszerű, tiszta magvát,

mely csak némaságban tárul fel.

Ha sosem vagy egyedül,

elveszik a kulcs, mely benned rejlik,

s az ajtó, mi eléd tárulna,

zárva marad, míg meg nem hallod,

hogy te vagy a kulcs – a válasz.

De ha egyedül vagy, csendben,

meglátod belül önmagadat,

a kincset, aki te vagy.

És kint is minden szebbé válik,

mert egy álom valósággá válik.

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,

ahogy az őszi pára lassan leül,

falevelek közt bújik a csend,

és a szél halkan sóhajt, egyedül.

Bús az avar, fáradt arca ráncos,

emlékezik, mesél a múltról,

ahogy lassan megérik minden érzés,

s belehull a mély, csendes magányába.

Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,

puhán takarja a fák ágait,

tél közeleg, s halkul a világ,

a madarak álomként szállnak tovább.

A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,

hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,

águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,

míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.

Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,

a béke csendje szavak nélkül zenél,

hiszen minden ágon ott zúg a múlt,

az élet halk, mégis örök dalt mesél.

A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,

a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,

de melege már csak emlék a levélnek,

s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,

fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,

hegyek felett lebegve, felhők között suhan,

ahol az igaz szeretet ébred a csendben,

és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.

Talán egyszer valóra válik egy álom,

fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,

mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,

melyet csak a lélek legmélyén találhatok.

Talán egyszer harmóniát találok,

ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,

s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,

hogy helyette a béke töltse meg szívemet.

Talán egyszer elérhető lesz minden,

kezemmel érinthetem a távol csöndjét,

ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,

és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

Fátyol mögött...

 

Szavaim elfogytak, a lélek már nem remél,

Néma lettem, mint a holdfényes éjjel,

Csendbe zárva, mint a titkos éj;

Szívem szárnyalna, akár az alkonyi éj.

Érzéseimben mélyen viharok dúlnak,

Néha üvöltenek, néha hallgatnak,

Bennem táncolnak, titkon bódulnak,

De ajkamról nem szólnak a szavak.

Gondolataim áradnak, mint a folyó sodra,

Bennük fuldoklom, mint hajótörött,

Elvesztették útjuk, partok közt ragadtak,

Várnak türelmesen, mint a kitörni készülő szavak.

Szavaim tükörképei fátyol mögött rejtélyben,

Mint a napfény, az őszi reggel ködében,

Álmaim gyöngyei homályban feledve

Kitörnének, mint fényözön a sötétből remegve.

Szívem ritmusa dobban, de némán,

Mint egy régi dallam, az öreg zongorán.

A csendben keresi hangját szívem falán,

De minden szó ajkamról visszaszól reám.

Erdő szíve

Sétálok a fák között,

a csend, mint takaró, körbefog,

lábam alatt zizeg az avar,

napfény játszik, levelek közt cikázik.

Ez az a hely, hol a lelkem megpihen,

ahol fák átkarolnak szelíden,

a levegőt mélyen lélegzem,

a napfény lágyan, puhán megérint.

Lelkem a fák között táncot jár,

sóhajom messzire elszáll,

illatok surrannak titokban,

hoznak nyugalmat, halk gondolatban.

A lombokon át tör rám a napfény,

bennem is feloldódik mindaz, ami nehéz,

a lelkem könnyedén szárnyra kel,

s a Föld mélyéből az erő átölel.

Csend vesz körül, az erdő pihen,

fények, fák, illatok mind egyszerre,

együtt lélegzünk, együtt vagyunk,

szépen lassan összeolvadunk.

Lélek érintése

Lágy érintés, mint szél az éj szárnyán,

Halk rebbenés, mely szívet ér s kitár.

Bőrön suhan, akár egy régi dallam,

Mitől a lélek csendben fel-felsajdít halkan.

Mint óceán hulláma partot mosva,

Úgy ér kezed lelkemhez, titkon osonva.

Nyomot hagy, mint napfény az égen,

S bennem a csend örökké szól majd szépen.

Szavak helyett beszélnek újjaid,

Tört falakat érint, s lágyan ölel meg.

Egy pillanat, s évek hullnak le rólunk,

Az érintésben ott vagyunk, s újra lesz holnapunk.

Az érintés örök, mély, akár az álmok,

Tükröt tart a szívnek, s felragyognak távok;

S ahogy bőr a bőrhöz simul csendben,

Lelkek szólnak össze egy végtelen percben.

A Fájdalom Csendje

Rideg a világ, kihűlt minden,

Jégcsap nőtt a szívekben,

A szemekben fátyol ül,

Arcokon a bú már rég megül.

Az utcák csendje az éjben zenél,

Mindenki egyedül, senki se él.

A lelkek kihaltak, elvesztek,

A mosolyok az arcokról eltűntek,

A szavak értelmetlenek lettek,

Nem érezni mást, csak reménytelenséget.

Az álom is porrá vált, elfeledett,

A boldogság szó ismeretlen lett.

Ilyen lett a világ, reményvesztett,

Mint anyját elveszített gyermek,

Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;

A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.

A sötétben csak a fájdalom beszél,

A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.

Szeretet nélkül élni nem lehet,

Nélküle a szív hamuvá lesz;

Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,

A lélekben a vágy és a remények elvesztek.

A világ csak árnyék, ha a szív nem él,

Az élet csak harc, minden csak álarc.

Szeretet hiánya halálhoz vezet,

A sötétség behálózza a szíveket.

A szívet szeretettel mindig fűteni kell;

Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,

Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;

A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.

Álomséta

Halkan, csendben suttognak a fák,

Ahogy lépkedek az erdőn át.

A patak hívogat, oltaná szomjam,

A madarak énekelnek, szépen szólnak,

Lábaim előtt a virágok nyílnak.

A patak partján megpihenve nézem,

Nyuszi család jön felém félénken.

Hozzám bújnak ők kedvesen,

Szinte beszélnek, mesélnek nekem.

Simogatom finom kis bundájukat,

A patak vize hűsítően oltja szomjukat.

Elindulok, sétálok, csendben, halkan,

Hogy halljam a titokzatos dalokat.

Mesélt az erdő és kis lakói,

Gyógyították szívem, lelkem mélyét.

Pillangók kísértek végig utamon,

Színessé tették ezt a gyönyörű napom.

Az Ősz Csendje

Színesben pompázik a táj,

Avar borítja a Földünket már.

A padon ülve érzem én,

Nyugalmat áraszt az őszi kép.

A fák álmokat szőnek ágból,

Álomba szenderülve várnak.

A köd álomszerű fátyolt von,

Mint titkos, lágy, hófehér fonál.

Őszi színek tánca lágyan,

Narancs, zöld és barna váltva.

Az avar illata és szaga,

Mint régi mesék varázsa.

Fotó: Gősi Ferenc

A magány fénye

Egyedül vagy, ha társ is van veled,

Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.

Mélyen belül a lélek halkan sír,

Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.

Egyedül maradsz, hiába szeretsz,

Mint viharban hajó, mely partot keres.

Körülötted ezer hang is lehet,

Csak saját gondolatod—mi igazán felel.

Egyedül leszel, de ez nem baj,

Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.

Az élet végén kinyílsz, illatozol,

Az egyedüllétben újra kibontakozol.

Az ember társas lény—ezt jól tudod,

Mint madár, mi párt keres a szélben.

De nem mindig kell másik mellé simulni,

Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.

Nem mindenáron kell a másik fél,

Mint fény és árnyék—néha külön válnak.

Mert a csend is lehet szép és tiszta,

Így ébredhetsz—igazi öntudatra.

És ha az út végére lassan odaérsz,

Megérted, hogy egyedül sem kell félned.

Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,

S örömben térsz vissza a szeretteid közé.

Újjászülettem..

Újjászülettem, mint a felkelő Nap,

Elengedtem fájdalmaimat a minap,

Rajzolok helyette csoda szép jövőt,

Melyet a valóságomba beleszövök.

Fürdök a melengető Nap sugarában,

Mely, a szívemben bizsereg egyfolytában,

Szemeimmel másként látom a világot,

A szívemmel érzem a valóságot.

Üdvözöl a lágy szellő, simogatja arcomat,

Suttognak a fák, bölcs gondolatokat,

A Földanya is meséli a régi emlékeket,

És én, hallgatom csendben a csodás üzeneteket.

Gyöngyszemek XII.

 

Válaszd önmagad

Szeretnék nektek a hallgatás fontosságáról és a csend szeretetéről megosztani pár általam megtapasztalt gondolatot.

Ha hallgatsz az nem gyengeség jele, hanem az intelligenciád bizonyítéka. Tudod a csend erősebb, mint a bizonyítási szándék. Beszélgetni szeretnél valakivel, aki fontos neked, és ő nem akar téged meghallgatni, nem akar figyelni rád, arra ne pazarold el az idődet és energiádat. Azokat az embereket ki kell zárni az életünkből, mert nem adnak hozzá, csak elvesznek. Mégpedig a drága időnket, és energiánkat. Megfigyelheted egyszerűen azt, ha beszélgetsz valakivel, és kérdezel tőle számodra fontos érzelem alapú dolgot, és nem azonnal válaszol akkor az illető nem őszinte veled. Hogy miért nem? Azért, mert nem azonnal válaszolt, hanem eltelt egy kis idő, tehát nem szívből, hanem elméből válaszolt neked. Az érzelem alapú válasz rögtön azonnal történik. Itt el lehet gondolkodni pláne, ha párkapcsolatról van szó, vagy számunkra fontos személyről, hogy mit is jelentünk mi neki, ha nem őszinte, és nem hallgat meg minket. Ráadásul nem érezzük jól magunkat a társaságában a beszélgetés után, sőt inkább rosszul, ez azt jelenti, hogy jobb, ha elengedjük az életünkből bármennyire is szeretjük. Sokan ezt önzésnek gondolnák, egoistának, pedig nem az, csak önmagunk szeretetéről szól. Önmagadat választod. Megjelennek ezek után olyan emberek az életedben, akik téged választanak, akik hozzá adnak az életedhez sok szépet és jót. Nem csak elvesznek, hanem kölcsönös energiacsere történik. Jómagam is megtapasztaltam, hogy milyen az, ha csak adsz és adsz. Hosszú éveken keresztül csak adtam, és kimerültem, beteg lettem, elfásultam. Nekem nagyon nehéz volt, és még most is előfordul, hogy elfelejtkezem, és csak adok és adok. Annyira berögzült, mert betud rögzülni. El kell tudni szeparálni magunkat még akkor is, ha egy helyen élsz azokkal az emberekkel, akik folyamatosan elvesznek tőled energiát és időt. Nem egyszerű, sőt, azt hiszem az egyik legnehezebb dolog. Folyamatosan emlékeztetni kell magunkat és odafigyelni, hogy ne tudjanak leszívni. Ha ez sikerül, ezt követi a végleges elválás, talán elköltözés, szétválás. Nagy kitartás szükséges. Önmagunk szeretete meghozza a várva várt eredményt. Lélegzés, napi tizenöt perc lazítás, és a hála. Már a felismerésért is hálásak lehetünk, mert ez egy nagy lépés önmagunk felé. Bízom benne, hogy ezzel a rövid kis írásommal ismét segítettem abban, hogy az életedet kedves olvasó jobbá tudd tenni.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.

Szeretem hallgatni

 

Szeretem hallgatni a csendet,

Hiszen olyan mint az éjszaka,

takaróként simul az alvó tájra,

mely álmokat sző a nagyvilágra.

Szeretem hallgatni a csendet,

Mely olykor élesebb lehet,

mint a leghevesebb szavak,

Melyek a szívből fakadnak.

Szeretem hallgatni a csendet,

mert olyan, mint a friss hó,

Befedi a tájat a némaságával,

Nyugalmat áraszt a varázsával.

Szeretem hallgatni a csendet,

Ahol a szavak nem kiabálnak,

Hanem a lélek mély csendjében,

Megnyugvásra, békére találnak.

Gyöngyszemek XI.

A csend hatalmáról írok ma Nektek.

Rájöttem, mennyire fontos, és milyen nagy kincs a csend. A csendben van minden. A csend maga a csoda. A csendben található az ösztönös megérzés. A bölcsesség a szívben van, az okosság a fejben. A bölcsesség okosság nélküli tudás. A bölcsesség minden emberben benne van, csak nem tud hozzáférni, nem tud megnyílni neki. Vajon miért nem tudnak hozzáférni? Azért, mert hiányzik az életünkből a legfontosabb. Mi is lehet az? Az a Csend.

Minden nagy dolog a csendben születik meg, ha magunkba figyelünk. Sajnos, a mai világ tele van zajjal. A csendre mindenkinek szüksége lenne. Ha csak rohanással, kapkodással telik el minden napunk, minden perc ki van töltve valami teendővel, előbb utóbb széthullik az ember élete. Lebetegszünk mind lelkileg, mind fizikailag. A test jelez, szinte kiabál, de a mai világban olyan elvárások vannak, amiket teljesíteni kell a megélhetés miatt. Nagyon nehéz szülőnek lenni, az anyának, amellett, hogy a családot ellátja otthon, még dolgoznia is kell. Annyi mindenre kell figyelnie, hogy a nap végére elfáradva, kimerülve éri az este. Nem egyszerű, de meg kell próbálni mindenkinek valahogy egy kis énidőt magára szánni. A mostani világban ez nagyon fontos. A mai kultúrából hiányzik a csend. A mindenkinek rendelkezésére álló csend szabadon áramlik. A természet az, ahol a csendet a legjobban megtalálhatjuk.Ha eldöntjük, hogy foglalkozunk önmagunkkal, akkor az életünk szépen úgy alakul. Minden hozzánk igazodik. Természetesen időt igényel, de megtörténik. A természetben való időtöltés az egyik legnagyszerűbb, a csendet élvezhetjük, és újra feltöltődhetünk energiával. Segít mind a lelki, mind a fizikai gyógyulásban. Minden írásomban elmondom, ha kevés idő áll a rendelkezésre, akkor elég napi tizenöt perc elvonulás a családtól, lélegzés és már történik is a feltöltődés. A Gyógyító Álom írásomat ajánlom az ellazulás, és önszeretet eléréséhez. Este elalvás előtt nagyon hatásos tud lenni. Vagy egy séta a természetben. A természet maga a csoda. Remélem, ismét tudtam a leírt gondolataimmal segíteni, és sikerül valamit a napi szinten beiktatni, hogy jobban érezd magad kedves olvasó. Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.

 

 

Gyöngyszemek II.

A mai reggelen azon gondolkodtam, hogy miként is fogalmazzam meg nektek a bennem lévő tapasztalatokat. Láttam egy videót és elkapott az ihlet, hogy hogyan öntsem szavakba az önszeretet lényegét. Szerintem a legelső dolog, amit meg kell tenni, hogy meg kell állni, és befelé kell figyelni, ami ebben a rohanó világban nem egyszerű. Tudom, annyi teendő zúdul mindenkire, hogy el is felejtjük, hogy egy pillanatra magunkra is szánjunk időt. Érdemes egy cetlire felírni, vagy a hűtőre kitenni, és ha meglátjuk emlékeztetjük magunkat, például: tizenöt perc pihenés, vagy most te jössz, pihenj, figyelj; bármi lehet, amit gondolsz. Természetesen mindenki maga tudja, melyik az a napszak, ami neki jó. Részemre az este az, ami megfelel, mert nekem a csend nélkülözhetetlen. Amikor mindenki alszik, akkor enyém a világ. Ki kell tapasztalnod, és rögzítened az elmédben, hogy napi tizenöt percet, (később lehet több is, ahogy neked tetszik,) az a tied. Ha ez sikerült, akkor már szuper, jöhet a következő lépés, a lazítás, az ellazulás, ami párosuljon ki-be-légzéssel. Bizony, sokszor nagyon feszültek vagyunk a sok teher miatt, amiket napi szinten meg kell oldanunk, amit észre sem veszünk. Magam is tapasztaltam, hogy például fájt a gyomrom, de nem tudtam miért, aztán rájövök: a feszültség oda húzódott. Vagy a vállam: azt vettem észre, ha kifújom a levegőt, mindig leengedem, mert bizony a vállunkon hordjuk a család, a szeretteink terheit, észre sem vesszük. Ami még nagyon fontos, senkihez ne hasonlítsuk magunkat. Mindenki egyedi, és ez így szép. Nincs tökéletes ember, hibátlan. Pontosan ez a lényeg, nem kell sem senkinek megfelelni, sem bizonyítani. A legfontosabb legyél önmagad. Mindig add önmagad. Azt, aki valójában vagy. Ha nem tetszik valakinek, ha kritizál, és meg akarja mondani mit tegyél, hallgasd meg, gondold végig. Természetesen, annak a tanácsán el lehet, és el is kell gondolkodni, aki igazán szeret, azt érzed, hogy szívéből mondja neked. Te döntesz, hogy megfogadod-e a tanácsot, vagy sem. Mindig lesznek olyan emberek, akiknek nem felelsz meg. Ezzel ne foglalkozz. A lényeg, ha napi tizenöt percet magadra figyelsz, és lélegzel, ellazulsz, (közben hallgathatsz kellemes lágy zenét,) akkor mindennap közelebb kerülsz önmagadhoz. Legyen szép napod! Jön a folytatás.