Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.
Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.
Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.
Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.
Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem bizonyítok.
Csak vagyok — végre.
Sokszor mondták, hogy túl érzékeny vagyok.
Talán igaz.
De ami túl érzés volt, az egyszer csak erővé érett.
Az, hogy túl sokat láttam, túl mélyen szerettem, túl könnyen sírtam…
mind ugyanoda vitt: egy pontra, ahol a szívem már nem fél saját magától.
Megtanultam, hogy akitől szeretetet vártam, nem biztos, hogy tud adni.
Hogy lehet valaki mellettem, és mégis távol.
Hogy lehet valakihez tartozni papíron, de nem lélekben.
És azt is, hogy nem tartozni senkihez nem egyenlő a magánnyal.
Van olyan csend, ami gyógyít.
A tekintetem most az égre néz.
Nem kérdez, nem könyörög, nem alkudozik.
Csak tudja: ami jön, jön. Ami megy, megy.
Én pedig maradok önmagamnak.
Sokáig kerestem a hazatérést más emberekben.
Ma először érzem úgy: hazataláltam — ide, magamba.
Nem vagyok hibátlan.
Nem vagyok tökéletes.
Nem vagyok mindenki számára érthető.
De igaz vagyok.
És ez végre elég.
A hajamban csillagok, bennem hegyek, közöttük utak, amelyek látták az eséseimet és az újraindulásaimat.
A múlt nem ellenségem többé — csak tanúm.
