Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.
– Már megint eljutottál idáig – mondta.
Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.
– Azt hittem, ma még bírom.
– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.
Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.
– Miért jössz mindig vissza?
– Mert hívsz – mondta. – Minden alkalommal, amikor hallgatsz arról, ami fáj. Minden alkalommal, amikor megint te leszel az, aki megtart, megért, végighallgat mindenkit, és közben magadban egyre beljebb húzódsz.
Lehunytam a szemem. Ez már annyira igaz volt, hogy szinte fájt.
– Én csak azt szeretem, hogy rendben legyen minden.
– És te? – kérdezte bennem a hang. – Téged ki kérdezett meg, hogy jól vagy-e?
Erre már nem tudtam válaszolni. Csak az a sűrű, éjszakai csend maradt, amelyben az ember egyszer csak közelebb kerül magához.
– Azt hittem, erősnek kell lennem.
– Erős voltál – felelte a fáradtság. – Csakhogy az erő nem kőből van. Hanem húsból, idegből, szívből. És ami él, az egyszer el is fárad.
Az ablakra néztem. A sötét üvegben halványan ott volt az arcom, de mintha valaki más is nézett volna vissza belőle. Egy nő, aki túl sokáig állt egyedül az ajtóban, miközben mindenkit beengedett, csak önmagát hagyta odakint.
– Akkor te nem vagy ellenem? – kérdeztem halkan.
– Én vagyok az a pont benned, ahol már nem lehet tovább hazudni magadnak – mondta. – Nem bántani jövök. Csak szólni, hogy emberből vagy.
Ekkor valami megmozdult bennem. Nem nagy dolog. Csak annyi, mint amikor egy szoros csomó engedni kezd.
– És ha ezt más is meglátja?
A válasz lassan érkezett, mintha nem is a fáradtság mondaná, hanem valami mélyebb, valami bölcsesség.
– Akkor végre nem csak azt látja majd, milyen szépen viseled a terheidet, és milyen erős vagy, hanem azt is, hogy gyenge is vagy néha. Hogy attól, hogy elfáradsz, hogy vágysz egy ölelésre, egy megértő szóra, még ugyanúgy szerethető maradsz. Hogy az érzékenység nem repedés rajtad, hanem fényrés.
Sokáig ültem mozdulatlanul. A szoba ugyanaz maradt, az éjszaka is ugyanaz volt, mégis úgy éreztem, mintha beljebb kerültem volna önmagamban.
És akkor újra belenéztem az ablak sötét tükrébe. Az arcom már más volt. A szemem csillogott, és egy kedves, halk mosoly jelent meg rajta.
Igen. Szabad gyengének lennem.
