A kert még hűvös,
a Föld nem hív mezítláb járni –
csak hallgatni, csodálni.
Ó, hogy mennyire várom, érezni a Föld energiáját.
Bent vagyok, de az ablak nyitva.
Beáramlik a friss, tiszta levegő,
valahol messze madárdal csendül –
egy éjszakai énekesmadár énekel
oly gyönyörűen. Nekem.
A testem fáradt.
Minden porcikám érzi a napokat,
a munka nyomait.
De belül…
könnyedség van.
Mintha valami láthatatlan virág nyílna bennem,
csendes és derűs.
Nem kell történnie semminek.
Ez az éjszaka így tökéletes:
halk, hideg,
és mégis valami különös
melegség ül a szívemen.
Nem tudom, mi ez.
Talán tavasz.
Talán a kertem.
Talán csak az, hogy most jól vagyok.
A csillagok az égen olyan közel vannak,
mintha csak egy lépésnyire,
a kezemmel elérhetném őket.
A Hold fénye lágyan hull a kertre,
mint egy tündöklő királynő,
ami megnyugtatja a világot.
Minden nyugodt.
Minden a helyén van.
És én is nyugodt vagyok.
Mintha az elmúlt napok minden fájdalma,
minden aggodalom,
amit cipeltem a vállamon –
köddé vált volna.
Most csak béke van.
A testem fáradt, de a lelkem könnyed,
mintha elengedtem volna minden terhet,
elillant a semmibe.
Nem gondolok most a holnapra,
a következő feladatokra.
Majd akkor, amikor elérkezik.
Most csak hagyom,
hogy az éjszaka nyugalma átjárjon,
hogy minden pillanata finoman,
lágyan a sejtjeimbe áramoljon.
Hagyom, hogy a nyugalom legyen a kísérőm,
míg a világ alszik csendesen,
én a nyugalmat élvezem.
