Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.
A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.
Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.
Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.
A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.
– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.
Bonnie elmosolyodott.
– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.
– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?
– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.
Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.
Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.
Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.
A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.
– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.
Bonnie nevetve rázta meg a fejét.
– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!
– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.
Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.
Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.
– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.
Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.
Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.
– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.
– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.
Bonnie bólintott.
– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.
– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.
– Talán igen – suttogta Bonnie.
A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.
Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.
– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.
Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.
– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.
És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.
A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.
Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.
Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:
– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...
Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:
– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...
Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.
– Most mennem kell – mondta halkan.
Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:
– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…
Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:
Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.
