Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Benned a válasz

Most van itt az idő, ne várj tovább,

Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.

Benned a szín, a tűz, a dal –

Bátorság, hát – most indulj el!

Ne félj a múlttól, mi elköszön,

Szívedben él már új öröm.

Ecseted álmot, reményt teremt,

Színes a lét – ha te is elhiszed.

Lépj, mint a szél a nyári tájon,

Most van a perc, hogy továbbálmodj.

Szórd szét a színeket, álmaidat,

És élj – a szíved utat mutat.

Fesd újra bátran az életed,

Ne rejtsd el többé a színeket.

Most születik meg az igazi kép –

Benned a válasz, benned a fény.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Több mint tánc

A reflektor fénye, mint aranypor, úgy szitált a parkettre – mintha egy másik világ szivárgott volna át a színpad résein. A terem elcsendesedett. Minden tekintet rájuk szegeződött.

– Készen állsz? – súgta a férfi, miközben ujjai finoman a nő derekára simultak.

– Igen – felelte mosolyogva.

A zene elindult. Nem csak egy dallam volt – hanem egy érzés is. A testük válaszolt rá, mint régi szerelmesek egy régi ígéretre. Lépteik, fordultak, egymás köré tekeredtek, majd eltávolodtak, mint két bolygó, amit egy láthatatlan erő mégis újra-összehúz.

Az első percben még figyeltek a lépésekre. A másodikban már csak egymásra.

A férfi tekintete végig a nő arcán időzött, ahogy ő hátrahajolt karjában – nemcsak tartotta őt, hanem megértette. Minden mozdulatuk beszélt. Nem a versenybíráknak. Nem a közönségnek. Egymásnak.

– Mi ez köztünk? – kérdezte a férfi, amikor a zene egy halkabb pillanathoz ért.

– Azt hiszem… tánc – suttogta a nő –, de nem az, amit tanítanak.

Egy hajlás, egy emelés, egy néma vallomás.

A világ körülöttük elmosódott. Csak a bőrük emlékezett, merre van a másik.

Ahogy a ritmus gyorsult, a szenvedély is felizzott. A mozdulataik egyre szorosabbá váltak – mintha nemcsak a testük, hanem a történetük is összefonódna minden lépésben.

– Emlékszel, mikor azt mondtad, félsz, hogy elrontod? – kérdezte a férfi, amikor a záró keringőhöz értek.

– Igen. Azt válaszoltad, ha el is esünk, együtt esünk el.

A zene utolsó hangja elhalt. De ők még nem mozdultak. Még tartott a pillanat. A férfi mélyen a nő szemébe nézett.

– Most már tudom, mi ez. Ez nem tánc. Ez... te vagy. A mindenem.

A nő nem felelt. Csak közelebb lépett.

Szívük egyszerre dobbant.

És akkor, a reflektor utolsó fényében, mielőtt a függöny lezuhant volna, megtörtént az, amire a mozdulatok egész estig készítették őket:

megcsókolták egymást.

Úgy, ahogy csak azok csókolják meg egymást,

akik már táncoltak együtt

egy másik életben is.

A saját szemüveg

Az életben szerzett tapasztalatok, a szívünkben őrzött érzések, a megélt örömök és fájdalmak formálják azt a lencsét, amelyen át szemléljük a minket körülvevő valóságot. Ez a szemüveg egyedi, személyes és megismételhetetlen. Senki más nem lát pontosan úgy, mint a másik ember, mert senki nem élte át ugyanazokat a pillanatokat, ugyanazokat az érzelmeket.

Az igaz bölcsesség nem abból fakad, hogy valaki tudja a „helyes” utat, hanem abból, hogy felismeri: a másik szemüvege is értékes, és az ő igazsága is létezik, még ha nem is egyezik a sajátunkkal. A tudatosság abban rejlik, hogy megértjük, a világ színesebb és gazdagabb, mint egyetlen nézőpont, és ez a sokszínűség adja meg az élet valódi szépségét.

Ha megpróbálják ránk kényszeríteni a saját látásmódukat, akkor bezárjuk magunkat egy keskeny keretbe, és elveszítjük a lehetőséget, hogy mások szemével is lássunk. Ez pedig elzár minket az új tapasztalatok, az empátia és a valódi kapcsolat mélysége elől.

Mindenkinek megvan a joga, hogy a saját szemüvegén keresztül lássa a világot, és hogy ez a látás formálja az életét. Ez az egyediség a lélek tánca a végtelenben, melyből minden fény másként ragyog.

És ne feledd:

„Az igazi látás nem a szemhez kötött, hanem a szív nyitottságához — aki képes mások szemüvegén keresztül is látni, az látja meg a világ valódi arcát, az összképet.”

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.

Ha kérhetek... /lélekvers/

Ha kérhetek,

csak annyit kérek:

hadd legyek mindig csend –

és önmagam.

Hadd maradjak nyugodt,

mint hajnalban a tó,

melyet nem fodroz sem vihar,

sem szó.

Ne billentsen ki sem ember,

sem zaj,

legyen bennem az egyensúly,

mint hegygerincen a Nap,

mikor még nem süt –

csak van.

Adni tudjak – mindig,

ha valakinek kell.

Ha csak egy mosoly,

egy ölelés,

egy halk: jól vagy? –

legyen belőlem kenyér.

Barátokat, tiszta szívűeket,

akik nem formálni akarnak,

csak látni,

ahogy vagyok –

és szeretni.

Ne vegyenek,

hozzátegyenek.

Mint harmat a virághoz,

napfény a fűhöz –

csak úgy.

És ha lehet…

egy helyet is kérek,

hol nincs más,

csak fák, madarak

és a szél.

Hol a csend nem magány,

hanem ölelés.

És ott legyek én –

és Mollyka, a kiskutyám.

Ahol az élet már nem álom,

hanem valóság.

A szél tanúja

A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.

A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.

Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.

– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.

Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.

Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.

– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?

Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.

A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.

A szívem a kulcs

Minden szürke.

A világ kopár és kilátástalan.

A Föld alatt némán pihennek a válaszok,

és az Ég sem mond semmit már régóta.

De én lépkedek tovább.

Csendben, de biztosan.

A kezem üres,

de a kulcs ott van —

már régóta nálam.

Húzom magam után,

mint valami nehéz örökséget.

Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.

És most… most már tudom:

ez a kulcs a szívem.

Nem valaki másnál van.

Nem kívül.

Nem az idő múlásában,

nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.

Hanem bennem.

A szívemben van,

a felismerésben.

Ez a lényeg.

Hogy nem adom fel.

Hogy minden lépésem emlékeztető:

a megoldás ott van velem.

Csak bátran

a szívembe kell néznem.

Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.

Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

Most elmondom /lélekvers/

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből

— csak egyszerűen elenged.

Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni,

mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent,

amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták,

így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében,

szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.

Láthatatlanul /lélekvers/

Minden csepp egy élet.

Formát ölt, megmozdul –

életre ébreszt, életet ad.

Szétterül a világban,

áttetszőn, szinte láthatatlanul,

mégis jelen van –

mint a rózsa illata.

Az illat is láthatatlan,

mégis betölti a szívet csodával.

Egy vagyok velük –

minden cseppel, minden illattal.

Átfolynak rajtam az életek,

mint emlékek a fénybe oldódva.

Minden élni akar:

adni,

szeretni,

szolgálni.

Csak engedd,

fogadd el.

Élj.

Az Élet csokra /lélekvers/

Telihold ragyog lágyan az éjen,

ezüstös fény simítja a lelkem.

Kék virágcsokor kezembe simul,

szirmai között az élet bizsereg – elindul.

Nem csupán csokor – maga a lét,

mely lüktet, árad, szabadon zenél.

Öröm, mely lángol, szívemben dobban,

álmokból valóság születik halkan.

A csokor illata, mint friss hajnal,

simítja lelkem mély zugát,

és én – ki a fényben önmagam vagyok –

szívemben érzem, hogy a fény is én vagyok.

Virág színei suttognak létezésről,

minden szál, illat új kezdetet rejt.

A Hold vigyáz rám csendes ragyogással,

fényével vezet – szelíden, tisztán.

Ez a csokor – én vagyok magam,

megéltem harcot, békét, minden vágyat – s elértem:

az igaz életet – ajándékul,

melyet önmagamnak adok tiszta szívvel.

Ünnepelek, mert végre élek –

nem csak túl­élek… hanem végre igazán élek.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

Hálában ringatózva (Lélekvers)

Köszönöm e csendet, mely átölel,

a reggel szívverését, a kávé melegét,

a fényt, mely aranyként simul rám,

s a jelenlétet, melyben minden teljes.

Hálás vagyok a láthatatlanért,

a mosolyokért, melyeket a szél hoz,

az ölelésekért, melyeket a világ küld,

és a szeretetért, mely örökké bennem él.

Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

 Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.