A szelíd Hit

Nem siet most az idő, csak simít,

lágyan lelassítja a gondolatot,

ahogy közeledik a karácsony,

a szív lassan hazatalál a melegbe.

A hit nem mond semmit hangosan,

csak leül mellénk a csendben,

s engedi, hogy átérezzük:

hittel könnyebb élni a világban.

Az emlékek is velünk lépnek be halkan,

most nem terhet, hanem meleget hoznak,

emlékeztetnek arra, amit egyszer megéltünk:

tudunk szeretni, és szeretve lenni.

Talán ez Advent első üzenete:

lassan kitárni a szív ajtaját,

s beengedni a hit angyalát,

hogy szívből érezhessünk egy újabb csodát.

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak - de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket - addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj - mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz -

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

Legszebb utazás

A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.

Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.

Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.

– Hová utazol? – kérdezted.

– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.

– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.

Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.

Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”

És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.

A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.

Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.

– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.

– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.

Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.

És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.

Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.

Szeretlek december

Szeretlek december, kedves hónap vagy nekem,

amikor a hó lassan betakarja a csendet,

a fenyőágak vállán fehér álom pihen,

s a csillagok messziről hazakísérnek halkan.

Szeretlek, amikor hosszúak az esték,

a tűz pattog, a világ lelassul,

kint a szél mesél a hómezők felett,

bent a szív megengedi a szeretet dallamait.

Szeretlek december, mert nem sietsz,

minden napod időt ad a léleknek,

minden éjszakád fénybe borítja az eget,

mintha a természet is átölelne engemet.

Szeretlek, mert oly szép vagy nekem,

valahányszor elfárad bennem az év,

te csendben újra megtartasz,

hogy érezhessem: élni jó, a szeretet örökké bennünk marad.

Hómezők varjai

Fekete tollak rajzolják a fehér csendet,

tél szívében lépked három vándor.

Fagyott ágak alatt él a kitartás,

a szél csak jár tovább a tájon, hang nélkül.

A hó minden lépésüket megjegyzi,

a táj hallgat, tele van történettel.

Szárnyukban ott él sok emlék,

amit azok értenek, akik kitartóak.

Van, aki repül tovább a felhők alá,

a többiek hóban őrzik egymás melegét.

Várnak, élelmet keresnek, talán találnak.

Kárognak, miközben a jeges szél tollukat borzolja szét.

A havas tájba egyszer újra élet költözik,

a varjak ösztönösen tudják – így jó.

Ők együtt maradnak a zord télben,

példát mutatnak annak, aki csak nézi őket csendben.

https://www.muzsakkonyvtara.hu/

A tündér, aki a könyvekben lakott

www.muzsakkonyvtara.hu

Sokan azt gondolják, hogy a domboldalban csak gyökerek és kövek rejtőznek, pedig nem így van, mert ott él valaki, akit senki sem lát, mégis mindenki érez valamit ha a közelében van. Ő egy apró tündér, aki rajong a könyvekért. Nem gyűjt kincseket, nem repked csillogó szárnyakkal, és nem tesz hatalmas varázslatokat, mert ő egészen másfajta tündér; a történetek tündére. Reggelente barackvirág-illatú teát főz, majd letelepszik a kandalló mellé, és addig olvas, amíg a tűz finoman meg nem simítja az oldalak szélét aranyló fénnyel. Azt mondják, ez a tündér sosem ír történeteket, csak kinyit egy könyvet, és az élet megírja önmagát előtte. Néha mégis hallani lehet apró lépteit, amikor este a polcokon rendezget, vagy az álmos sóhaját, amikor egy történet eléri az utolsó mondatát, és aki igazán figyel, talán még a kuncogását is elcsípi, amikor egy rosszcsont mesehős kilép a sorok közül, hogy játszadozzon vele egy kicsit. Hogy miért él a föld alatt, arra egyszerű a válasz: mert ott csend van, béke és melegség, és ott még teljes szívvel lehet hinni a csodában. És hogy ki találhat rá? Csak az, aki nemcsak a szemével olvas — hanem a szívével is.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szív jól döntött

Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.

Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.

– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.

– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.

Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.

– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.

A férfi elmosolyodott és válaszolt:

– Fogalmam sincs, csak megyek.

Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.

A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:

– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?

A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:

– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.

A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.

A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.

Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.

– És mit fogsz csinálni?

Petra csak ennyit mondott:

– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.

A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.

Nem ment vissza.

Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.

Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

Pillanatnyi boldogság

Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.

Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.

Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.

Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább.

Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen.

És bármikor előhívhatom őket.

Szintén megtekinthető még a muzsakkonyvtara.hu

Csábító csokoládé

Csoki hív — mert édes, mézes,

nem kérdez, csak jön felém,

mosoly bújik ajkam szélén:

„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,

mint szívemben a szerelem,

dió omlik, kakaó íze vár,

minden porcikámra rátalál.

Nem édesség — varázslat ő,

csábító, titkos, erő,

ha egyszer hozzám ér, megcsókol,

nincs menekvés, elrabol.

Ha szívem fáradt, fáj,

a csoki mindig mellém áll,

ringat, vigaszt ad, szeret,

s újra élni hív, megnyugtat.

Így történik újra, újra,

minden este, mindig újra

megfogadom — ma vége van…

de mégis… mégis…

ellenállhatatlanul —

újra magához láncol.

Ketten indulunk tovább

A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.

Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:

– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?

Bence mellé ért, kezét zsebre tette, majd hosszú másodpercekig némán figyelte az autókat.

– Olyan, mintha még mindig haza akarnának vinni valakit.

Liza végigsimította a poros, hideg ajtót.

– Szerinted kik ültek benne utoljára?

– Talán… – Bence elmosolyodott, de mosolya szomorú volt – egy fiú meg egy lány. Veszekedtek, kibékültek, vagy csak hallgattak. Lehet, hogy nem mondtak ki valamit.

A szél megmozdult, és megrebbent a moha a motorháztetőn.

– Minden autó tele van történetekkel – suttogta Liza. – És ha egyszer már nem mennek tovább, a történetek ott ragadnak bennük. Mint az utolsó mondatok, amelyeket sosem mondanak ki.

Bence mélyen felsóhajtott.

– Az emberek is ilyenek. Megállnak, mielőtt célba érnének, mert megijednek vagy félnek.

Egy pillanatra csend telepedett közéjük.

Liza tekintete visszapillantott az első autóra.

– Miért hoztál ide? Tudtad, hogy elindít, felhoz bennem valamit. Ugye?

Bence bólintott.

– Tudtam. Azt akartam, hogy lásd: még abból is lehet valami szép, ami egyszer úgy tűnt, véget ért. Te… azt hitted, vége lett köztünk akkor, amikor elmentem, és én is. Most itt vagyunk — talán újra kezdhetjük. Nem ugyanott. Másképpen.

Liza szeme megtelt könnyel, de a hangja biztos maradt.

– Az autók nem indulnak be többé.

Bence közelebb lépett.

– Nem is kell. Csak tanítanak bennünket. Hogy ami egyszer fontos volt, az soha nem tűnik el, csak más formában él tovább. Bennünk.

A szél végigsuhant a fák között. Egy napfénysugár érintette őket.

Liza lassan megfogta Bence kezét.

– Nem tudom, hogyan kell újra elindulni.

– Én sem – felelte Bence. – De indulhatunk együtt. Gyalog. Nem kell semmi régit vinni tovább ami fáj. Induljunk együtt, újra tisztán.

A két autó tovább pihent a tisztáson, a moha alatt.

Amikor Liza és Bence lassan elindultak az erdei ösvényen, a napfény áttört a fák között, mintha csendben azt suttogná:

Nem kell mindent újraindítani. Elég, ha ketten indulunk tovább.

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Szív illata

Szeretem, ahogy az illat körbevesz,

nem kívülről, hanem belőlem indul,

mint suttogó fény a mellkas mögött,

lassan, puhán, hangtalanul nyílva.

Rózsa – mély, bársonyos melegség,

egy halk titok, ami a bőrön marad.

Jázmin – könnyű, fénylő lebegés,

a hajnal első, észrevétlen lélegzete.

Akác – édes, lusta délutáni béke,

régi biztonság, amit nem kell kimondani.

Levendula – száraz, tiszta csend,

ahogy a gondolat egyszer csak lenyugszik.

A szantál melege mélyen él,

nem illat, hanem puha tűz,

a lélek hátsó, csendes szobájában.

És amikor lélegzem,

nem az orrom emlékszik,

hanem én egészben:

a bőröm, a mellkasom,

mindenem — egészen.

Az illat több.

Mindennél több.

Az az otthon,

amit nem házban,

nem kertben, nem mezőn találunk meg —

hanem a mellkas mögött,

a szívben.

Mert minden ember szívének

van egy saját illata —

és azt érezni lehet.

A víz szava

A víz nekem nem egyszerű elem.

Nem tárgy, amit érinteni lehet,

hanem lélegzet:

az élet első rezdülése,

ahol minden kezdődik.

A víz az emléke a kezdetnek.

Ő hordozza az őst, az első fényt,

amikor még nem volt szó,

csak lassú ringás,

mint anya szíve alatt a csend.

Ha nincs víz, nincs élet.

Nem sarjad levél, nem ébred szív,

nem indul útnak a lélek hajója.

A víz az út. A víz a híd.

A víz hordoz mindent.

Amikor hozzáérek,

mintha valaki visszaérne hozzám.

A bőrön túl, a csontok mélyén,

ott, ahol az ősi emlékeink pihennek,

ahol a kezdet ma is lélegzik.

A víz bennem is él.

Nem kívül, nem külön — én vagyok.

Átfolyik rajtam az idő,

és mégis: megtart.

A víz gyógyít.

Nem kérdez, nem ítél,

nem kér cserébe semmit.

Csak ölel.

És visszavisz a forráshoz,

ahol a fény először ébred,

szavak nélkül.

A vízben hazatalálok.

Mindannyiszor.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Túlélünk, mert nevetünk

Néha elég egy fél szó,

vagy egy ügyetlen mozdulat,

és már rázkódunk a nevetéstől,

mintha a világ minden baja

egy pillanatra eltűnne.

Nevetünk,

és nem számít, hány évesek vagyunk,

mit veszítettünk el,

vagy mit próbálunk túlélni.

Nevetünk,

és az idő megáll —

nem díszesen, nem csodásan,

csak emberien.

A nevetésben ott vagyunk mi:

kicsit fáradtan, kicsit sebezve,

de még mindig élve.

Nevetünk,

mert másképp nem bírnánk.

A humor az egyetlen kötél,

amin vissza lehet mászni,

hogy újra jól legyünk.

Nevetünk,

mert a könnyek és a mosoly

ugyanabból a forrásból jönnek.

Az egyik oldja,

a másik gyógyít.

Nevetünk,

mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”

Így valljuk be,

hogy fáj, de kibírjuk.

A humor nem tagadja, ha nehéz —

csak megfogja a vállunkat,

és azt mondja:

„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”

Nevetünk,

mert a világ néha kibírhatatlan,

de ha egy pillanatra együtt kacagunk,

akkor elhisszük,

hogy talán mégis érdemes.

És amikor elcsitul,

valami halk fény marad utána —

nem égi, nem csillagfény,

csak emberi melegség,

amit egymásban hagyunk.