Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Visszatérnek

A fecskék gyülekeznek, könnyed rezdüléssel,

szárnyuk ezüstfonalakként szövi át az égboltot,

Egyedül állok, és figyelem az indulást,

bátrak, kitartóak, minden mozdulatuk halk ének.

Elindulnak – a táj megüresedik egy időre,

de a csend színes dallammá fonódik, ha visszatérnek.

A szemem követi, a szívem megtanul várni,

mert tudom: mindig hazatalálnak, mindig.

Ha a fecskék visszatérnek, a levegő megremeg,

minden szárnycsapás apró csoda.

A környék újra életre kel, fény szóródik minden ágra,

és bennem is felcsendül a tavasz, lágy, szárnyaló dala.

Az Ég könnyei

A Föld mohón itta az esőt,

szomjas talajként itta a cseppeket.

Én kiléptem, szívem kitárult,

mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –

folyt, folyt, mint az én könnyeim,

melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,

s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,

levelek táncoltak az égi tenger hullámain,

az ősz illata lágyan áradt,

simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,

friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,

új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,

és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.

Mosoly az esőben

Cseppnyi mosoly az idő tengerén,

szívem táncol az eső hegyén.

Fényhintón száll az öröm felém,

szívem dalolja – itt vagyok, enyém.

Szellő simítja a múlt ködét,

mosoly nyitja a jövő körét.

Léptek zenéje fényben halad,

szívverés súgja – élek, szabad.

Táncol a lélek, fényben ragyog,

mint gyertyaláng, mely örökre lobog.

Egyetlen perc, de örök marad,

életbe írt, ragyogó pillanat.

Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.

Gyöngyszemek az éjben

Hallgatom a tücskök zenéjét.

Késő éjjel

csodás koncertet adnak.

A nyár még tombol,

de a szél sarkán

halkan kopogtat az ősz.

Szeretem a nyári esték csöndjét,

a természet halk lélegzetét,

a csillagok ezüstös ragyogását,

a tücskök kitartó ciripelését.

Ahogy a nyár lassan múlik,

bennem elcsitul

egy régi fájdalom.

Könnyeim átalakulnak –

mint az évszak –

fájdalomból gyöngyszemekké,

gyöngyszemekből emlékké,

emlékből tapasztalattá.

Nem tudom, hová fér el

ennyi átélés,

ennyi gyöngy.

Talán a szívemben.

De nem számít.

Oly sok könny,

hogy már tenger születhetett

volna belőle,

mélyén fénylő gyöngyökkel.

Várom az őszt –

az avar mézszínű illatát,

a sokszínű fákat.

Imádom.

Fájdalomból gyöngyszemekké…

Ahogy a nyár elmúlik,

bennem is ragyog a fény.

Tudom,

az életem is ezután

sok színben,

és sok fényben

ragyog tovább.

Amire emlékeznek majd…

Az élet nem rohanás,

hanem lassú, fénybe mártott festmény,

ahol minden ecsetvonás egy pillanat,

amit együtt élünk meg.

Példát mutatni –

minden nap egy kicsit,

átadni a tudást és bölcsességet,

hogy a fény tovább égjen

gyermekeink szemében.

Az idő madárszárnyon száll el.

És mikor visszanéznek,

nem a ház rendjére emlékeznének majd,

hanem a beszélgetések melegére,

a mosolyaink puha takarójára,

és azokra az ízekre

amiket csak anya tudott varázsolni az asztalra.

Ne fussunk.

A házimunka várhat,

a mosatlan edények nem szaladnak el –

üljünk le,

és hallgassuk a gyerekek szavainak

kis patakját,

amely egykor majd nagy folyamként

folyik tovább bennük.

Mert amit most átadunk –

a bölcsességet, a figyelmet,

az együttlét egyszerű csodáját –

az lesz az örökségük.

És ez az örökség

nem porosodik el soha.

És amikor mi már messze járunk,

talán egy illat, egy mondat, egy íz

újra leülteti őket az asztalhoz –

és akkor majd ők is továbbadják

azt a bölcsességet,

amit egykor tőlünk kaptak.

Láthatatlan erő (Saját tapasztalatomat írtam le. Próza )

Voltak napok, amikor úgy éreztem, a hátamon hordom az egész világot.

Reggelente a kávé gőze fölött pedig már a napi teendők hosszú listája sorakozott bennem.

Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni. Gyógyítani a sebes fájó térdeket, elcsitítani a sírást, megoldani a házi feladat rejtélyeit.

Mesét olvasni, amikor már a szemem alig tudtam nyitva tartani. Inkább kitaláltam egy mesét.

És közben ott lenni nőként, társként, dolgozó emberként… mindenhol százszázalékosan.

Kívülről talán úgy tűnt, minden rendben van. Az asztalon ott volt a terített vacsora, a gyerekek nevetése betöltötte a házat.

De belül… néha éreztem, ahogy a vállamra rakódik minden nap minden súlya. Mindezt egyedül négy gyermekkel, segítség nélkül.

Olyan terhek ezek, amelyeket senki nem ért meg, senki nem lát, csak hordozni lehet őket, hangtalanul.

Voltak pillanatok, amikor összerogytam volna. Amikor azt éreztem, nincs erőm tovább csinálni. Valahogy mindig találtam egy apró fényt — egy gyermeki mosolyban, egy csendes ölelésben, a tudatban, hogy valami maradandót adok.

És ezek a fények újra felegyenesítettek.

Most, visszanézve, tudom: minden nehézség, minden kimerült este, minden könnycsepp átalakult bennem.

Nem csak túléltem — bölcsességgé formáltam mindazt, amit átéltem.

Megtanultam, hogy az erő nem a hangos harcban rejlik, hanem a csendes kitartásban.

Ráébredtem: a szeretet az a láthatatlan erő, ami bármilyen súlyt könnyebbé tesz.

Ma már nem teherként tekintek arra, amit cipeltem.

Hanem hídnak, amelyen átjutva erősebb, bölcsebb, teljesebb emberré váltam.

És tudom: minden, amit adtam, ott él tovább azok szívében, akiket szeretek.

Gyermekkori emlék

Apró kezem markolta a magot,

szívem a tyúkok közt ritmust dobogott.

Fehér és barna tollú kis sereg,

szaladt felém, hogy reggelit vegyenek.

Ragyogott a reggeli napfény hajamban,

szél csókolta puhán a piros arcomat.

Szoknyám szélén koppant pár kis csőr,

mintha mondták volna:

„Adj még, kicsi lány, oly jó a magocskád!”

A porban táncolt a sok apró láb,

tollszárny csattogott, víg táncot járt.

S boldogan szórtam szerte a magokat,

az udvar dalolta a reggeli hangokat.

Az udvar illata friss és régi,

minden emlékem most újra a régi.

S a tyúkok közt ott volt a derű,

Körbe vettek, annyira szerettek,

ez az emlék szívembe szállt,

és őrzöm azt egy életen át.

Tiszta szeretet

Nincs elvárás.

A szívemben megértettem.

Vagyok, aki vagyok.

Belül szabad vagyok,

mint a szél, amely nem kérdez,

csak táncol a fák lombjai között.

Az igazi szeretet nem vár el semmit.

Nincs hiányérzete,

mert a tiszta szeretet egész,

mint a telihold, mely önmagában teljes,

nem kívánja a csillagok fényét,

mégis beragyogja az eget.

Tudja, hogy mindene megvan.

Nem kér többet, nem akar kevesebbet.

Ami kell, megérkezik hozzá,

pont akkor, ott,

amikor az élet keze odanyújtja.

Sokféle szeretet van a világban:

birtokló, ragaszkodó,

féltékeny, kapaszkodó –

mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.

De a tiszta szeretet más.

Nem birtokol, nem irányít, nem követel.

Csak van.

Olyan, mint a hajnali fény,

mely csendben szétterül a föld felett,

anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mint egy forrás,

mely mindig önmagából fakad,

és soha nem apad el.

A tiszta szeretet ragyog.

És aki benne él,

az maga is fénnyé válik.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

Az írás bennem él

Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.

Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.

Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.

És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

Szívbe égett barátság

Csendben ülünk, a szél is hallgat most,

Könnyünkben tükröződnek régi csillagok.

Nem kell beszélni, elmond mindent a szem,

Barátságod őriz, míg e világon élek.

Ha jön a vihar, s a szívem félve ver,

Te fogod kezem, elcsitul bennem, s újra ott lesz a csend.

Nevetünk, sírunk, szél sodor dalokat,

Lelkünkben születik ezer pillanat.

S bármerre sodor is az élet,

Barátságunk már rég a szívünkben égett,

Mint ősi láng, mi sosem halványul el,

Örök fényként bennünk él tovább.

Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Benned a válasz

Most van itt az idő, ne várj tovább,

Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.

Benned a szín, a tűz, a dal –

Bátorság, hát – most indulj el!

Ne félj a múlttól, mi elköszön,

Szívedben él már új öröm.

Ecseted álmot, reményt teremt,

Színes a lét – ha te is elhiszed.

Lépj, mint a szél a nyári tájon,

Most van a perc, hogy továbbálmodj.

Szórd szét a színeket, álmaidat,

És élj – a szíved utat mutat.

Fesd újra bátran az életed,

Ne rejtsd el többé a színeket.

Most születik meg az igazi kép –

Benned a válasz, benned a fény.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Több mint tánc

A reflektor fénye, mint aranypor, úgy szitált a parkettre – mintha egy másik világ szivárgott volna át a színpad résein. A terem elcsendesedett. Minden tekintet rájuk szegeződött.

– Készen állsz? – súgta a férfi, miközben ujjai finoman a nő derekára simultak.

– Igen – felelte mosolyogva.

A zene elindult. Nem csak egy dallam volt – hanem egy érzés is. A testük válaszolt rá, mint régi szerelmesek egy régi ígéretre. Lépteik, fordultak, egymás köré tekeredtek, majd eltávolodtak, mint két bolygó, amit egy láthatatlan erő mégis újra-összehúz.

Az első percben még figyeltek a lépésekre. A másodikban már csak egymásra.

A férfi tekintete végig a nő arcán időzött, ahogy ő hátrahajolt karjában – nemcsak tartotta őt, hanem megértette. Minden mozdulatuk beszélt. Nem a versenybíráknak. Nem a közönségnek. Egymásnak.

– Mi ez köztünk? – kérdezte a férfi, amikor a zene egy halkabb pillanathoz ért.

– Azt hiszem… tánc – suttogta a nő –, de nem az, amit tanítanak.

Egy hajlás, egy emelés, egy néma vallomás.

A világ körülöttük elmosódott. Csak a bőrük emlékezett, merre van a másik.

Ahogy a ritmus gyorsult, a szenvedély is felizzott. A mozdulataik egyre szorosabbá váltak – mintha nemcsak a testük, hanem a történetük is összefonódna minden lépésben.

– Emlékszel, mikor azt mondtad, félsz, hogy elrontod? – kérdezte a férfi, amikor a záró keringőhöz értek.

– Igen. Azt válaszoltad, ha el is esünk, együtt esünk el.

A zene utolsó hangja elhalt. De ők még nem mozdultak. Még tartott a pillanat. A férfi mélyen a nő szemébe nézett.

– Most már tudom, mi ez. Ez nem tánc. Ez... te vagy. A mindenem.

A nő nem felelt. Csak közelebb lépett.

Szívük egyszerre dobbant.

És akkor, a reflektor utolsó fényében, mielőtt a függöny lezuhant volna, megtörtént az, amire a mozdulatok egész estig készítették őket:

megcsókolták egymást.

Úgy, ahogy csak azok csókolják meg egymást,

akik már táncoltak együtt

egy másik életben is.

A saját szemüveg

Az életben szerzett tapasztalatok, a szívünkben őrzött érzések, a megélt örömök és fájdalmak formálják azt a lencsét, amelyen át szemléljük a minket körülvevő valóságot. Ez a szemüveg egyedi, személyes és megismételhetetlen. Senki más nem lát pontosan úgy, mint a másik ember, mert senki nem élte át ugyanazokat a pillanatokat, ugyanazokat az érzelmeket.

Az igaz bölcsesség nem abból fakad, hogy valaki tudja a „helyes” utat, hanem abból, hogy felismeri: a másik szemüvege is értékes, és az ő igazsága is létezik, még ha nem is egyezik a sajátunkkal. A tudatosság abban rejlik, hogy megértjük, a világ színesebb és gazdagabb, mint egyetlen nézőpont, és ez a sokszínűség adja meg az élet valódi szépségét.

Ha megpróbálják ránk kényszeríteni a saját látásmódukat, akkor bezárjuk magunkat egy keskeny keretbe, és elveszítjük a lehetőséget, hogy mások szemével is lássunk. Ez pedig elzár minket az új tapasztalatok, az empátia és a valódi kapcsolat mélysége elől.

Mindenkinek megvan a joga, hogy a saját szemüvegén keresztül lássa a világot, és hogy ez a látás formálja az életét. Ez az egyediség a lélek tánca a végtelenben, melyből minden fény másként ragyog.

És ne feledd:

„Az igazi látás nem a szemhez kötött, hanem a szív nyitottságához — aki képes mások szemüvegén keresztül is látni, az látja meg a világ valódi arcát, az összképet.”

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.