A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Színes elmúlás

Az erdő mélyén áll egy ág,

rajta a színek mindensége.

Arany, vörös, kék, lila –

mint az évszakok, mint az évek,

mint a szívben őrzött emlékek.

Minden levél más történet,

más arc: tél, tavasz, nyár és ősz.

Az élet így adja magát –

nem kér engedélyt,

csak kibomlik, ragyog, majd lehull.

A Föld alá simulva is él tovább,

a humuszban lüktet a jövő.

Elmúlás? Nem.

Csak átalakulás,

ahol minden szín visszatér

a következő évszakban.

Mert nincs vég, csak körforgás,

s a körben ott a tanítás:

hogy minden, amit elveszítünk,

valami másban születik újra.

S mikor lehullnak, én is velük hullok,

emlékeim színekben szóródnak szét.

A Föld magába issza mind, ami voltam,

s a Föld mélyéből emelkedem újra.

Fekete és fehér

Fekete árnyban farkas szíve lüktet,

fehérben angyal könnye pereg csöndben.

Két arc fonódik: múlt és a jövő,

tűz-láng szemekben egyetlen idő.

Bennünk a város, füstje és fénye,

erdők vad csendje, ősi reménye.

Könnyekből születik tiszta világ,

szív mély sötétjén éled a világ.

Ha ketté szakadna minden határ,

egy láng marad, mi feltár minden mást.

Fekete s fehér: bennem ölel,

s a jelenben élek én tovább.

Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

Majának – a Leánygyermekek világnapjára

Maja, szívem fénylő kis csillaga,

mosolyodban nyílik a világ tavasza.

Lépteidben erő és kíváncsiság él,

szavaidban tisztaság, mely mindig remél.

Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,

szereteted meleg, mint nyári zápor.

Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,

s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Időtlen rezgés

Nem láttalak mégis ismerlek,

mintha régről visszatérne benned

minden, mit a csend őriz mélyen,

fényből szőtt, ősi emlékem.

Nem szóval értjük egymást,

a lélek súg, ha igazra lát.

Más hangon szólunk, mégis tudjuk —

egy rezdülésben eggyé olvadunk.

Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,

túl minden földi képzeten, szerepen.

Mintha minden sejtünk összeolvadna,

minden szavunk egymásba fonódna.

Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,

a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.

Amit hoztunk, most újra él,

nem kezdődik — csak beteljesül e lét.

Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,

magasabb, tisztább, hangtalanból.

S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —

egymás szívében.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

Hópelyhek tánca

A gyertyák lángja kíváncsian kérdezte: – Miért tűntetek el ilyen gyorsan?

A hópelyhek lassan, nevetve hullottak:

– A meleged elolvaszt minket, de nem bánjuk, mert így is részei lehetünk az életednek, minden rezdülésedben ott ragyogunk.

– De nélkületek olyan üres minden fény és minden árnyék – sóhajtott, miközben apró rezdülések futottak végig rajta.

– Minden pillanatban ott vagyunk, még ha pár perc alatt elolvadunk is – trillázták a hópelyhek, táncolva a levegőben, és csillogó cseppeként hullottak alá.

A gyertya fénye hullámzott, a hópelyhek lassan olvadtak, nevettek és sírtak egyszerre, mert minden érintés rövid volt, de örökké tartó emlékként maradt csendben, és újra felragyogott a szeretet fénye.

Napfény és Hó

Vágyom hangodra,

mert szeretem.

Úgy simogat,

mint puha szellő az estben.

Nem csak a lelkemhez ér,

hanem bőrömön táncol végig,

lágy, langyos érintés,

melytől minden rezdül bennem élni kezd.

Mosolyod fényében béke születik,

tekinteted fűrkésző sugár.

Érzem, belém látsz —

s örömmel engedem.

Nyitott könyv vagyok kezedben,

melyet szíved olvas,

lapjain rejtett csillagokkal.

Hangod hallani olyan,

mintha mellettem ülnél.

Szemed tükrében önmagam találom,

és a csodát érzem benne.

Meséid, mint tavaszi források,

szomjas szívem issza —

bár csak soha ne érne véget!

Engedd, hogy én is elmondjam:

látlak, s tudom,

tükörképed ragyogásában vagyok otthon.

Ne félj — csak élj!

A szeretet mindent felold,

a félelem, akár a hó, elolvad.

Én vagyok a Napfény,

engedd, hogy ragyogjak.

Felolvasztom a havat,

s ragyogásod örökre bennem él.

Lágy kenyér és hús

Te vagy az erő, a karcos igaz,

a sziklák közt zengő visszhang.

Én vagyok a tiszta, lágy fonal,

a hajnal, mely szelíden andalog.

Te hordozod bennem a vágy tüzét,

én benned az otthon melegét.

Mint kenyér és hús – külön szavak,

mégis egyetlen asztal az élet.

Te vagy a súly, a biztos talaj,

én vagyok a fényed halk fuvallat.

S így állunk: két világ, két kar,

mégis egy szív, mely önmagát vallja.

Lágy kenyér és hús – együtt vagyunk,

külön, s mégis egy: örök tanúság.

Lágy kenyér és hús – egymás szívében,

ahol te én vagyok, s én te benned élek.

16 év csodája

Apró csodát láttam, mikor először megpillantottalak,

tudtam, hogy az Istentől ajándékba kaptalak.

Óvtalak minden percben, szívem ölelésében,

szeretetem ragyogott utadon, a fényességben.

16 lettél, szinte már felnőttél,

álmaid kapuján bátran átléptél.

Legyél mindig önmagad, szabad és tiszta,

szíved dalát hallja meg a világ, hiszen olyan tiszta.

És bár az idő visz majd új utak felé,

szívem fénye mindig elkísér,

Amit beléd írt a szeretet szava,

végig életed része marad.

Fény szavakban

Életem az írás –

mint szomjas földnek az éltető víz,

szavaim gyökérként kapaszkodnak,

s lombként nyúlnak a fény felé.

Ha írok, szárnyam nő,

csodás világokat járok,

hol a csend is dalol,

és a fény szavakban ölt testet.

Minden betűmben ott vagyok,

szívem dobbanása rejlik bennük,

s mikor papírra hullnak,

tiszta forrásként fakadnak a sorok.

Kis csillagokat hagyok az éjszakában,

apró fényeket a verseim ölén –

hadd vezessenek másokat is,

hadd legyenek híd a szívek között.

Írásom az öröklét lehelete,

szelíd vallomás és lángoló igazság,

s míg szavaim utat találnak,

én magam is hazatalálok bennük.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Visszatérnek

A fecskék gyülekeznek, könnyed rezdüléssel,

szárnyuk ezüstfonalakként szövi át az égboltot,

Egyedül állok, és figyelem az indulást,

bátrak, kitartóak, minden mozdulatuk halk ének.

Elindulnak – a táj megüresedik egy időre,

de a csend színes dallammá fonódik, ha visszatérnek.

A szemem követi, a szívem megtanul várni,

mert tudom: mindig hazatalálnak, mindig.

Ha a fecskék visszatérnek, a levegő megremeg,

minden szárnycsapás apró csoda.

A környék újra életre kel, fény szóródik minden ágra,

és bennem is felcsendül a tavasz, lágy, szárnyaló dala.