A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.
Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.
Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.
– Hová utazol? – kérdezted.
– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.
– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.
Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.
Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”
És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.
A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.
Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.
– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.
– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.
Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.
És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.
Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.
