A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élet. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. február 17., hétfő

A szeretet kenyere



Frissen sült kenyér, hajnalban éled,
ropogós kérge a legfinomabb része.
Benne a búzatábla aranya,
s a napfény melege, a Föld ereje.
Kovászból készült, szeretet gyúrta,
minden szelete az otthon öröme.
Illata szárnyal, betölti a teret,
melyből mindenki kér, egy szeletet belőle.
Kenyér az asztalon, élet szava,
minden falatban a Föld gazdagsága.
Ősidők óta remény és béke jelképe,
táplálja a lelkeket, egyesít minket.
Morzsáiban múlt, jelen és jövő,
békét hoz, s összegyűjti a szíveket.
Kenyér, mely táplál, éltet és szeret,
egyszerű ízében rejlik a legnagyobb szeretet.

Álom és valóság


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az álom és a valóság
mint két párhuzam,
egymás mellett,
de sosem teljesen egyek.
Mi vagyunk a híd,
mely összeköti őket,
létezésünk határán.
A szerelem átjáró,
ahol a valóság elmosódik,
az álom, mint szívünk ritmusa,
éledni kezd bennünk.
Nem két világ,
hanem egyetlen pillanat,
ami mindkettőt egyesíti.
Álmodni, hogy a valóság
nem csupán az, amit látunk,
hanem amit szeretünk.
Valóság, hogy az álom
minden percben él,
s mi, a híd,
elmosunk minden határt,
hol külső és belső világ egyesül.
Oly csodálatos, mikor az álom
valósággá válik,
mint napfény a harmatcseppen,
mely megcsillan a reggeli fénynél.
A valóság szárnyakat kap,
s mi, lelkünkben,
megérinthetjük a csillagokat,
mert a valóság és az álom
összefonódva egy új világot teremt.

2025. február 15., szombat

Lüktető élet


A szikla rideg és mozdulatlan, ám én megtörtem a csendjét. Bíbor szirmaimmal dacolok az idővel, törékenynek tűnve, mégis rendíthetetlenül. Minden reggel a hajnal első sugarával nyújtózom, gyökereimet mélyen a kemény talajba fúrva, hogy még egy napig megélhessem a csodát.

 A szél gyakran próbára tesz, mintha azt kérdezné: „Hogyan lehetsz itt?” Mégis minden vihar után magasabbra emelkedem. Az eső, amely másokat elmos, nekem erőt ad. A nap, amely perzsel, engem éltet.

 A sziklák között lenni nem könnyű. Mégis itt találtam meg önmagam. Itt értettem meg, hogy a szépség nem csak gyengédségből születik. A szirmokban ott van minden megélt fájdalom, minden győzelem, minden remény, minden várakozás, hogy egyszer valaki rám talál.

 Egy magányos vándor, ha meglát, talán megáll egy pillanatra. És ha figyelmesen néz, megláthatja a lüktető életet bennem – azt, ami nem adta fel. Mert bár a világ rideg lehet, a szív mégis dönthet úgy, hogy szeret és remél.

 Mert ahol sziklák közt is virág sarjad, ott az élet sosem adja fel, és én ennek az életnek a szirma vagyok.

 


Igazi szerelem



( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mindenbe szerelmesnek lenni… Ez az igaz szerelem titka. Nem csupán egyetlen ember ölelésében találni meg a boldogságot, hanem a világ minden apró rezdülésében: a reggeli napfény arany színében, amely selymes érintésével simogatja a bőröd, vagy a szellő lágy fuvallatában.
Szerelmesnek lenni a tenger végtelen kékségébe, ahogy a hullámok szívverésként lüktetnek a partoknál. Szeretni a felhők lassú táncát, ahogyan a naplemente rózsaszín fátyla alá bújnak. Minden egyes virág szirmában felfedezni a szépség mélységét, és hagyni, hogy a természet csodái folyamatosan ámulatba ejtsenek.
Az igazi szerelem azonban ennél is több. Az elfogadás csendes ölelésében rejtőzik, amikor egy esős napon is a napfényt látod. A belső békesség dallamában, ami akkor is szól, ha a világ hangosan zúg.
És mindez csak akkor válhat teljessé, ha önmagunkat is szeretjük. Szeretni minden hibánkat, minden múltbeli döntésünket és minden álmunkat, mert mindez mi vagyunk. Önmagunk szeretete az a kulcs, amely kinyitja a szívünket a világra – hogy a belső fényünk beragyoghassa a külvilágot is.
Mindenbe szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy a szíved ajtaja mindig nyitva áll – befogad minden érzést, minden emléket, minden pillanatot. Ahogy a szíved kitágul, magad is része leszel ennek a végtelen, mindent átfogó szeretetnek.
Ez az igazi szerelem: a létezés örömteli ünnepe, ahol minden lélegzet új esély arra, hogy szerelmes legyél az életbe – és önmagadba.

Örök pillanat


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
 
A tudatosság nem gondolat, nem szándék,
nem a kérdések és válaszok játszmája.
Létezés – határtalan, időtlen,
amely minden pillanatot magában foglal.
Az élet nem csupán születés és elmúlás,
hanem a lét pulzáló igazsága,
egy szikra, amely soha nem alszik ki,
még a csend legsötétebb mélyén sem.
A szeretet nem keresés,
nem valaki vagy valami,
hanem a létezés tiszta igazsága,
a mindenség ölelése, ahol nincs elkülönülés.
Tudatosság. Élet. Szeretet.
E három nem különálló,
csak egy végtelen, mozdulatlan tenger,
amely egyszerre minden,
és még annál is több.

2025. január 30., csütörtök

Elfáradt élet


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Elfáradt életem, mint őszi falevél,

Melyet a szél könnyedén elvisz,

Minden lépés, minden nap, egy újabb teher,

A világ súlya rajtam pihen.

 

Hosszú volt az út, amit bejártam,

Sokszor elestem, mégis felálltam,

De most már nincs erőm tovább,

Az álmok mind elhalnak, szerte foszlanak.

 

Szívem már nem dobog úgy, mint régen,

A szeretet, mit adtam, mind elveszett,

Minden küzdelem, amit vívtam,

Csak egy újabb seb lett a szívemen.

 

A fájdalom suttog, halk és mély,

De lelkem terhe sokkal nehezebb,

A világ, amit oly sokáig kerestem,

Ma már csak homályos, távoli emlék.

 

Az élet, mit valaha csodáltam,

Most csak egy messzi, elérhetetlen vágy,

Ami bennem élt, és ami hajtott,

Most csendben elszáll, és velem elhal.

 

Ami maradt, már nem én vagyok,

Csak egy árnyék, mi próbál tovább élni,

Elfáradtam, már nem kérdezem,

Miért?

Csak várom, hogy elengedjen a földi lét,

A csendbe, mélybe, hol végre pihenhetek.

 

Lelkemet minden fájdalom sújtja.

Talán van még remény,

Hogy egyszer végre megtalálom a békét,

Egy helyet, hol elhalkul a fájdalom,

És a múlt, mint szél, elillan, csendben.

 

2025. január 29., szerda

Csak Adni

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Kezeim átölelnek téged,
nem kérve, csak adva,
mert a szeretet nem vár,
csak áramlik, mint a folyó.
Szívemből adok, míg élek,
nem számít, mi jön cserébe,
hiszen a szeretet nem vágyik semmire,
csak él, és mindenbe belefonódik.
Kezeim átölelnek,
megérzed a szavak nélküli bizalmat,
mert az igazi kapcsolat
nem szavakban rejlik, hanem cselekedetben.
Nem várok semmit, csak adok,
hiszen a szeretet lényege éppen ez:
nem kér, nem vár,
csak jelen van, és örökké ad.
A szívem minden egyes dobbanásával
adni akar, hogy a világ szebbé váljon,
mert igazi szeretetet
csak szívünkből adhatunk.

2025. január 28., kedd

Vihar szárnyán

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A villámlás hasítja az ég sötétjét,
a tenger halk sóhajomat elnyeli,
az élet lüktet, zúg a ritmusában,
mint egy dallam, mely a vihar szárnyán repül.
A szél táncol a hajam között,
a ruhám lebeg a szélben,
minden lépés új utakat nyit,
és menni kell tovább,
mert a vihar egy emlék,
ami elhalványul a következő fényben.
A tenger minden titkot megőríz,
és bár a könnyeim láthatatlanokká válnak,
az élet, a dallam,
sosem áll meg,
mint a végtelen horizont,
ahol a vihar is csenddé válik.
Mikor elcsendesül a vihar,
a tenger hullámai lágyan simítanak,
az élet, mint egy dallam, csendben visszhangzik,
és tudom, hogy menni kell tovább,
mert nekem is tartogat még az élet sok apró csodát.

2025. január 25., szombat

Én történetem





Miért félünk élni?
Miért rettegünk boldognak lenni,
miért félünk önmagunkká válni?
Miért könnyebb mások útját követni,
mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?
Tesszük, amit várnak tőlünk,
miközben az idő homokként pereg.
Fejünket kapkodva látjuk,
mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,
álmaink, amiket sosem éltünk meg.
Én megálltam.
Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,
talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.
Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,
és most éljek végre, szabadon.
Nem mások életét akarom élni,
nem mások vágyait követni,
Hagyom, hogy az idő érintsen,
a hajnal ott ér, ahol engem akar.
Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.
Figyelek magamra, szeretettel,
hiszen minden nap egy megíratlan sor,
és most már tudom: ez az én történetem.
Az idő rohan, de most már nem bánom,
mert amit megélhetek, az az enyém,
és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

2025. január 23., csütörtök

Kilépés az igaz életbe

 


Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:
– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:
– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:
– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:
– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:
– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:
– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.
– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:
– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.
– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:
– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:
– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

Félember



(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,
a földi lét halk elengedése.
Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,
mint árnyék, ami végül elhalványul.
Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,
szellő, mely nyomot sem hagy maga után,
egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,
esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,
hópehely, aki boldogan olvad –
bármi, csak nem ember.
Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?
Üres marad minden nap,
mintha szívem helyén csupán
egy kő volna.
A szeretet ott van mindenben, tudom,
egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.
És adok, mert van miből,
de néha kell, hogy kapjak is:
egy mosolyt,
egy ölelést,
egy érintést, ami megerősít.
Mégis, ha ez hiányzik,
mi értelme az útnak?
Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,
a szellő szárnyán lenni valami más.
Bármi lennék, csak nem ember,
hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

2025. január 17., péntek

A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája
születik a semmiből,
hol nincsen súly, csak könnyedség,
nincsen idő, csak a tiszta lét,
az egység és a fény.
Minden egy, minden szabad,
mint a szél, mely csak lengedez,
csak táncol.
A tudatosság fényes hajnal,
egy rezdülés, amely mindent ölel,
és benne minden él.
A semmi – az a szent hely,
ahol minden megszületik,
ahol a szabadság létezik.
Ott vagyunk mind,
ott vagy mindig,
a létezés könnyű titkában.
Eggyé válok a semmivel,
a határtalanság ölelésében.
Minden vagyok, és mégis semmi,
szétszórt fény.
Szabad vagyok, mint a szél,
mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

2025. január 16., csütörtök

A meglepetés (18+)

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy este Márk romantikus vacsorát szervezett feleségének, Lillának. Gyertyafényben, a bor mellett Lilla boldogan ült.

– Van egy meglepetésem – mondta Márk, és egy borítékot nyújtott át.

Lilla kíváncsian kinyitotta, de ahogy meglátta, hogy válási papírok vannak benne, az arca elkomorult.

– Hogy…?

Márk elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:

– Nyugi, ne haragudj. Van valakim. Jobb lesz így mindkettőnknek.

– Ki az?

Lilla döbbenten nézte, ahogy Dávid belép a szobába. Márk felállt, és megcsókolta.

 


Méltóságban


(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Bennem él a csend, mely nem törik meg,
Mint szilárd szikla, mi nem omlik meg.
Én vagyok az, aki nem hajol meg,
Mert méltóságom sosem hagy el.
Nem számít, mit mondanak mások,
Lelkem szabad, s nem kötnek rácsok.
Egy lélek, mi tiszta, s szárnyalni akar;
A világ csak árnyék, mi néha takar.
Nem keresek dicsőséget, fényt,
Nem hajolok, még ha a sors kemény.
Erőm, bátorságom bennem van elrejtve,
Mint láng, mi lobog, hisz életre van keltve.
Nem a külső számít, hanem a fény,
Mely szívemből árad, tisztán, őszintén.
Ez a fény nem halványul soha,
Mely csillog a végtelen éj honán.
Az idő múlik, de bennem él,
A csend, mi elmondja, mit szívem remél.
Méltóságom nem csupán szavak,
Hanem az, mi emel, méltón szeretettel.

2025. január 14., kedd

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.
Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.
– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.
Hazavittem.
Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.
Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.
– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.
Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.
– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?
A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.
– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?
Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.
Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.
– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.
Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.
Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.
Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.
– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.
És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

2025. január 13., hétfő

Jégcsókok a rózsán Aurora Amelia Joplin és Csaba Mahler közös verse.


Mahler Csaba
Óh, vérszínű szirom, álmok halk hárfája,
Fagy szorít most körbe, dér zeng bús imája.
Jégcsókok táncolnak a szél vad ölében,
Kemény a világ, s mégis szép e létben.
Aurora Amelia Joplin
Hófüggöny borítja, fénylő kelyhét rejti,
Ám szenvedély tüzét dermedt szív sem sejti.
Bár jég öleli át, titkos lángot hordoz,
A vörös rózsa él, s az ég felé sóhajtoz.
Mahler Csaba
Véred hevítne, láz gyúlna a szívben,
De jég karol át, s álmaid bilincsben.
S te állsz, hősi rózsa, a sorsok tükrében,
Szépséged zeng egy harsány költeményben.
Aurora Amelia Joplin
Vörös szirmaidban titokzatos vágyak égnek,
Mint lángoló tűz, mi a fagyban is ég,
A fagy ölel, de te ragyogsz, mint égi csillag,
Tüzed él, mikor a szél megcsókol, s hozzád ér.

2025. január 10., péntek

Örökre szóló


Amikor megszületsz,
nem csupán a fény érint meg először,
hanem valami mélyebb,
valami, amit csak egy anya érezhet.
Az első pillantásod nyomot hagy,
láthatatlan, de örök.
Az anya szíve ott van minden mozdulatban,
a kezedet tartja,
mielőtt még te magad tudnád,
hogyan szoríts vissza.
Minden lélegzeted az övéből születik,
ahogyan az életed is.
Gyermekként nem érted még,
hogy a szeretet csendben is beszél,
hogy az éjszakák éberek voltak,
mikor te álmodtál.
Nem látod, hogy minden mosoly mögött
egy áldozat rejtőzik,
minden /jól vagyok/ mögött
valami, amit sosem mond ki.
Ahogy nősz,
a távolság nem választ el,
csak kinyújtja a szálat,
ami köztetek feszül.
Látod, hogy a keze öregszik,
de az érintése nem változik.
Hogy a hangja halkul,
de a szeretet ugyanúgy szól.
Ez nem csak egy kapcsolat.
Ez az élet gyökere,
a Föld, ahonnan indulunk,
és ahová egyszer visszatérünk.
Egy anya és gyermeke között nincs vég.
Csak egy folyó,
ami mindig a tengerhez ér.
És amikor már nem lesz,
mégis ott lesz.
Egy szívdobbanásban, egy emlékben,
örökre a szívben.
Ez a szeretet.
Örökre szóló.