Lelkünk összeér

A szívemen lakat csillog,

ősi titkok őre rég,

de egy érzés, mint halk dallam,

szelíden nyitotta szét.

Lakat voltam, zár és őrség,

te voltál a kulcs nekem,

s a bezárt, sötét világban

fény gyúlt benn a lelkemen.

Érzés szőtte át az éjjet,

válladra hajtom fejem,

s minden dobbanás mesél most:

csak szeress — ennyit jelent.

A szívem nem játékszer,

kincs, mit hegek díszítenek,

s amikor a tiédhez ér,

együtt lüktet — veled, velem.

Csak csendben ülj ide mellém,

hallgassuk a szívverést,

ahogy lelkünk összeér,

s szavak nélkül beszél.

Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

Megállni néha

Megállni néha nem gyengeség,

hanem a lélek finom bölcsessége.

Ott, ahol csend van,

ott kezdődik: minden.

Egy sóhajban elfér az idő,

egy könnyben az egész múlt,

s ahogy megállsz —

megérzed: a világ nem rohan, csak te hitted úgy.

Lélegezz, mint a Föld,

szeress, mint a fény,

és maradj ott, ahol a szíved is leülne egy percre —

csendben, békében, veled.

Veled, egészen

Csendben vagy mellettem,

mint hajnal előtt a lélegzet.

Érezlek —

minden rezdülésedben ott vagyok.

Szemed tükrében látom:

nem vagyok kevesebb annál,

akinek születtem.

Arcod felém fordul —

s ha megérinted arcom,

belül fény fakad,

lágy öröm nyílik

minden régi seb helyén.

Látsz akkor is, ha nem szólok,

ha csupán a csend beszél helyettem.

Érzel, mikor bennem csend lesz,

s hangtalan hullik a könnyem.

Nem kérsz, hogy változzam.

Nem akarsz faragni új formára.

Úgy szeretsz, ahogy vagyok —

s én is téged,

épp így.

Két lélek,

egy mozdulatban.

Két test,

egy közös ritmusban.

Csendben sétálunk —

ujjaink egymásba simulnak,

mintha kezdet óta így lettünk volna.

Nem szólunk —

mert nincs mit mondani,

a lelkek már mindent kimondtak

valahol, nagyon régen.

Melletted vagyok,

nem félek.

Benned vagyok,

és teljes vagyok.

Veled,

egészen.

Árva hajnal

Nem tudom, milyen, ha őszintén szeretnek,

csak sejtem, ott mélyen,

mintha emlékezne rá a lelkem,

valahonnan régről, hol még nem voltak határok.

Nem tudom, mit higgyek, mit gondoljak –

a szívem régóta árva hajnal,

csalódásból szőtt takaróban

kereslek csendben, minden sóhajjal.

Veled? Talán... te hol lehetsz?

Egy el nem mondott vers sorában?

Vagy ott, ahol két kéz összefonódik,

mint ígéret a selymes éjszakában?

Létezel? Vagy csupán a vágy teremt?

Egy érintés, mely még sosem volt enyém,

de minden rezdülésem neked mesél,

mint harmat az első napsugár szemén.

Úgy vágyom hinni, hogy nem vagy álom –

hogy létezel, csak még úton vagy felém.

S míg kereslek e földi végtelenben,

magam is lépéssé válok: remény.

Mert egyszer megérkezel, csendben,

nem szóval, nem mozdulattal,

csak azzal, hogy ott leszel végre –

mint válasz egy örökkévaló mondatban:

Veled.

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,

minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.

A pillantásod, mint egy halk dallam,

amit csak a szívem hallhat,

és ettől megrezdül minden.

Az érintésed – több, mint csupán érintés:

hullámok, melyek partokat formálnak,

kavicsokat simítanak,

de a szívem szikláját is

szelíden homokká oldják.

Nem beszélünk. Minek is?

Minden szó csak megtörné a csendet,

amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,

meleg takarót.

Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:

nem a világban, hanem a lelkedben.

Amikor hozzám hajolsz,

az idő eltűnik,

ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,

és elhozza az álmainkat, a holnapot,

és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,

hogy a szerelmünk sosem ér véget.

Veled

Lukas és Yesenia egymás karjaiban ölelkezve feküdtek az ágyban.

– Lukas veled akarok élni! – jelentette ki Yesenia.

– Nem lehet, te is tudod!  Szeretlek, de feleségem van. –válaszolt Lukas.

– Meddig várjak még? – kérdezte felindultan Yesenia.

– Adj, egy kis időt drága Yesenia. – békítette Lukas.

Átkarolta, és elkezdte csókolgatni, majd a zuhany alatt újra összebújtak. Yesenia tudta, hogy nem tud ellenállni a férfinak. Lukas is tudta, hogy soha nem hagyja el a feleségét.

– Se veled, se nélküled nem tudok élni drága Yesenia! – suttogta a nő fülébe Lukas, a vizes testét szeretgetve.

Yesenia ezt tudta, de szívének nem tudott nemet mondani.