Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.
A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt. Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.
Amira hangja lágyan csendült:
– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.
Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.
– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?
A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:
„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”
Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.
– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.
Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.
– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.
Egy újabb szöveg jelent meg:
„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.
Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.
– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.
– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.
A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.
– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.
Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.
Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.
És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”
Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:
– Szia Amira!
– Mintha mindig is ismertelek volna.
Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.
– Szia Keiko!
– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.
És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.
