Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.

Kedves Aurora!

Ma megálltam egy pillanatra. Csend lett bennem. Nem a világ csendje, hanem az a mély, belső nyugalom, amit csak akkor érzek, amikor végre hallom a saját lelkem hangját. Most hozzád szólok. Tehozzád – magamhoz.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Néha túlságosan sokat akarok adni, máskor meg csak csendben elbújnék. Olykor elfelejtem, hogy nem kell mindig megfelelnem. Nem kell mindig erősnek lennem. Hogy a szeretet nem teljesítmény. Hogy az anyaság nem verseny, a feleség szerepe nem kötelesség, hanem jelenlét. És az írás – az nem más, mint szívből fakadó igazság. Az enyém.

Itt ülök, egy csésze kávéval hajnalban, mikor a világ még alszik, de bennem már mocorog az álmodozás. Az éjszaka ír bennem – te jól tudod, mikor a toll megérinti a papírt, és a gondolat már nem csak gondolat, hanem életre kel. Mert én ilyen vagyok: éjszaka élek igazán. Amikor minden más elhallgat, én akkor szólalok meg.

Nem vagyok tökéletes anya – de négy léleknek vagyok az otthon, a biztonság, az ölelés. Nem vagyok hibátlan feleség – de a szívem mindig ott dobban, ahol az igazi szeretet lakik. És nem vagyok hibátlan ember sem – de érző, gondolkodó, fejlődő lélek vagyok.

Szeretem a tengerparti álmokat. Egy kis házat képzelek magam elé Olaszországban, ahol a reggelek fényesek, a délutánok lassúak, a naplemente pedig mindig elmond valamit. Mert ott is önmagam lennék – csak csendesebben.

Emlékeztetni akarlak, Aurora, hogy szerethető vagy. Úgy, ahogy vagy. A hibáiddal, a könnyeiddel, az álmaiddal, a verseiddel, a novelláiddal, a gondoskodásoddal, a nevetéseddel. Ember vagy ebben a világban, és ez önmagában is ajándék. Ne akarj több lenni – légy csak az, aki vagy.

Mert te tudsz szeretni. Mélyen, tisztán, ösztönösen. Az együttérzésed nem tanult dolog – az veled született. Ez vagy te. És ez elég. Ez gyönyörű.

Köszönöm, hogy vagy.

Szeretettel: Aurora

(Aurora Aurorának – aki néha elfelejti, mennyire különleges, de mindig emlékezni fog arra, hogy a szeretet az egyetlen, ami számít.)

Aurora Amelia Joplin

Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Rózsa illat

Vágyak rózsamezőin lépkedek,

vörös bársony ösvény simogatja léptem.

Álmomban illatok karolnak át,

s minden szirom sóhajaimat rejti.

Vágyom valakire, ki észrevesz –

nem csupán a testben,

hanem lélekrezdülésben,

sóhajban, illatban, csendemben.

Én legyek számára a Nap,

ki reggel lágyan ébreszti,

s az éji Hold,

ki csókkal takarja be álmát.

Legyek a párnája, a menedéke,

a tűz, mi fellobbantja – s Ő a víz,

mely a tüzet kioltja.

Legyek az eső, mi fájdalmát lemossa,

s a mosoly, mit újra arcára csalok.

Szeressen...

egyszerűen, őszintén –

legyek a királynője, ő az én királyom.

Szeressen...

s én is őt, mély szenvedéllyel,

szívem tiszta tüzével.

Most itt vagyok, a kert közepén,

s minden rózsa én vagyok.

Vágyaim halk neszben nyílnak,

s illatukkal a végtelenbe szállnak.

Nyitott könyv (a Költészet Napjára Április 11)

Nyitott könyv vagyok — érzékeny poéta,

sorok közt rejlik szívem rezdülése.

A szeretetről írok, nem is tudnék másról,

hisz minden versem halk vallomásról szól.

Nem keresek tapsot, nem vágyom címekre,

csak adni szeretnék — lelkemből, csendesen.

Talán valaki majd elidőz egy sorban,

s meglátja benne a szívem fényét, szavaim őszinteségét.

Írás közben hazatalál a lelkem —

egy ismeretlen szívre mosolyog halkan.

Ha csak egy sorban otthonra lel valaki,

már tudhatja: nincs egyedül.

Harmatcseppek

Reggeli édes ébredés,

harmatos kis cseppként csendes,

fürdik a fény mind édesen

virágokon újra remél.

Napfény csókja most reád száll,

egy szív, mi szirmaidban él,

te őrzöd, míg a virág él -

lélek nem marad magánál.

Három virág összebújás,

a csend ölel, a szél beszél,

egy rég vágyott, tiszta remény

hajol feléd, mint vallomás.

Talán egyszer

A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.

Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.

A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.

Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.

A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.

– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.

A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.

Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.

A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

Otthonom a csillagok

Éjjel, mikor testem elpihen,

lelkem csillagként száll az égen.

Hűvös égen szárnyra kapok,

fényben úszva, újra vagyok.

Nem a testem, lelkem fénylik,

égi táncban messze száll.

Csillagként a magasba érek,

s otthonba a végtelen létbe lépek.

A többi csillag velem ég,

fényünk együtt örökké él.

Együtt úszunk mély kékségben,

s béke zsong a végtelenben.

Nem kell semmi, hogy érezzem,

lelkem szabad, fényem végtelen.

Mert egy vagyok én is véle,

a csillagok az otthon mindörökre.

Az erdő szíve

Az erdő egy nagy család, a felhőket súroló hatalmas fákkal, az állatvilágával. Otthont ad oly sok mindennek. A fák élnek, szerintem szívük is van. Oltalmat nyújtanak, csak adnak. Olyan, mintha minden mindennel beszélgetne: a fák a patakkal, a kövekkel, a borokkal, a virágokkal. Egység van és harmónia.

A levegő olyan friss és tiszta, hogy szinte megérinteni lehet. Minden egyes lélegzetvétellel telítődik a tüdő, mintha a fák zöld levelei élet energiával töltenének fel mindent. Az erdő illata, a moha és a föld meleg keveréke mintha meggyógyítaná a fáradt lelket.

A hegyek sírnak, ha egy fa meghal. Az ég felé emelkedő sziklák között halk sóhaj száll, a szél zokogva körbejárja a letört törzset, mintha gyászos dallamot búcsúzna. De a fa nem sír. Némán, mély tisztelettel adja át utolsó ajándékát, gyökerein keresztül minden energiáját, életerejét a körülötte élő testvéreinek.

Az erdő nem csak hely – él, lélek is. Ha meghallod a hívását, soha többé nem felejted el a hangját. Újra és újra hallani akarod, mert hív az erdő, hiszen szíve van.

És ha elbúcsúzol tőle, az erdő tovább él benned, örökre ott marad, ahogy a fák gyökerei mélyen a földben. Az erdő szíve soha nem hagy el, mindig ott dobog benned.

Lehunyom a szemem

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Testem fáj, lelkemben nyugalom,

Az álom súlya elnyom, fáradt vagyok,

Mégis, ott, mélyen, egy csendes helyen,

Rátalálok a békére, mikor lehunyom szemem.

Éjjel dolgozom, mikor minden elnémul,

Mindenki alszik, de gondolataim ébrednek,

Hajnal felé végre lepihenek,

A lélek halkan dúdol, s álmot hoz nekem.

Álomvilágban újjászületek,

Szabadon, boldogan repülhetek,

Új nap hív, vár, szívem írni vágyik,

Lelkem üzenetét küldi hozzám.

A Végtelen béke

(A kép saját festményem.)

Két lélek lebeg csendben, hangtalan,

Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.

Időnek s térnek már nem rabjai,

Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.

Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,

Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,

Minden mozdulatukban szeretet dereng,

Szárnyaikkal átölelik a végtelent.

Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,

Két lélek újra egyesül, összeforrva.

Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,

Örök találkozás a fénylő hajnalban.

Csillagok őrzik titkos mosolyukat,

Az angyalok sugara áldást ad.

S amikor a világ újra zajra ébred,

Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

Végtelen csend

Lelkem csónak, ring a létben,

szél sodor el messzi fényben.

Sorsom hív, egy hangtalan dal,

tenger mélyén titokat hall.

Vágyam szárnyát égnek adom,

álmom partját úgy akarom,

Végtelenben nincsen perc,

csak béke, mely szeretve ölel.

Csendes vonzás

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szavak nélkül beszélünk,

belsőnk minden mozdulatban tükröződik.

Érzéseink, mint láthatatlan szálak,

összefonódnak,

mint patakok, melyek halkan egymásba folynak.

Mosolyukban meglátom arcom,

tekintetükben ismerős fény ragyog.

Nem kell több,

csak egy pillantás,

s máris otthonra lelek.

Lelkünk nyelve határtalan,

érzelmeink utat találnak egymáshoz,

mint égitestek, melyek vonzódnak.

Szavak nélkül is megértjük egymást,

mint két fénysugár, melyek egymásra találnak.

Síró szív

Belefáradt a szív a viharba,

szélbe kiáltott álmai elcsitultak.

Félelem feszül a csend határán,

s a lélek fuldokol, a mélybe húzva.

A test csak árnyék – falak közé zárva,

s a fájdalom lassan szirmot bont,

mint dércsípte rózsa egy hűvös reggelen,

mely még hinni akar a Nap csókjában.

De valahol egy rejtett pillanatban

egy halk sóhaj átszövi az eget,

s a síró szív, amely már feladni készült,

megremeg – talán valaki még engem is szeret.

Szeress engem

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Mert szívemben ott rejtőzik a fájdalom,

Kezeid, melyek gyengéden simítanak,

Eloszlatják minden könnyem, fájdalmam.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Ölelj, hogy érezzem a biztonságot,

Mert nálad otthonra lel a lelkem,

Szíved ritmusára elcsendesedik bánatom.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

A fájdalom elhalványul, ha karjaid között vagyok,

Minden szó, amit suttogsz, enyhíti bánatom,

És a világ akkor válik boldoggá, ha magadhoz ölelsz,

Szíved szívemmel egyszerre dobban.

Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..