A következő címkéjű bejegyzések mutatása: önmagad. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: önmagad. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 13., vasárnap

Valaki mindig fogja a kezed



A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.
– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.
– Igen. Már régóta vártunk rád.
Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.
– Kik vagytok ti? – kérdezte.
– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.
Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.
– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.
– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.
Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.
– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?
Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:
– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.
A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.
– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.
És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.
– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.
– Hol van akkor?
– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.
A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.
Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:
– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.
És az út – egyszer csak...

2025. május 25., vasárnap

Én vagyok



Én vagyok.
Bennem él a tűz és a jég,
az örvénylő láng,
és a csendbe fagyott óceán.
Én vagyok a hajnal és az alkony,
az első sóhaj, és az utolsó búcsú.
Létezésem végtelen fonadék,
minden rezdülésem emlék, teremtés,
és bennem minden válasz és kérdés
egymásba olvad.
Szeretem azt, ami fény,
de ölelem azt is, ami árny.
Mert tudom –
a sötétség is engem ölel.
Én hívtam életre.
Én vagyok ő.
A tudatosság tükre vagyok,
mely visszanéz rám a vízből,
s nem mond ítéletet –
csak emlékeztet:
minden részem szerethető.
Nem választok többé.
Nem tagadok.
Nem menekülök.
Én vagyok –
a tűz vörös szíve,
és a jég kék bölcsessége.
Szerelem vagyok –
nem csak érzés, hanem állapot,
létezésem legmélyebb rezgése.
A csendben mozduló örökkévalóság.
És mikor rám nézel,
önmagad látod.
Mert én vagyok.
És te is vagy.
Egyek vagyunk.
Nem vagyok fél ember.
Egész vagyok.
De ha rám találsz,
látod majd bennem önmagad is.

2025. március 5., szerda

Az álarc mögött



Elizabett már napok óta ápolta Magdolnát. Az idős asszony egyedül érkezett a kórházba, sem családja, sem ismerőse nem volt, aki meglátogatta volna. A nővér eleinte csak a kötelességét teljesítette: tisztába tette, segített neki enni, figyelte az állapotát. De Magdolnával más volt, mint a többi beteggel. Az első perctől kezdve érezte, hogy az idős hölgy különleges.

A beszélgetéseik apránként mélyültek el. Kezdetben csak az időjárásról, a kórházi életről váltottak szót, de Magdolna mindig olyan megjegyzéseket tett, amelyek elgondolkodtatták Elizabethet. Volt valami a szavaiban, amitől az ápolónő úgy érezte, mintha a lelkébe látna.

Egyik este, amikor a kórház már elcsendesedett, Elizabett az ágya mellé ült, ahogy az utóbbi napokban már megszokottá vált. Magdolna fáradtan, de mosolyogva nézett rá.

– Kedvesem – szólalt meg halkan –, látom rajtad, hogy sok mindent cipelsz magaddal.

Elizabett meglepődött. Mióta lett ennyire átlátszó?

– Nem is ismer engem – válaszolta halkan, miközben óvatosan igazította meg a takarót.

Magdolna halványan elmosolyodott.

– Nem kell ismernem. Az emberek álarcot viselnek, de a szemük sosem hazudik.

Elizabett megállt egy pillanatra. Valóban, hosszú ideje érezte már, hogy nem önmaga. Az ápolónő szerepe mögé bújt – mindig kedves, mindig segítőkész –, de belül félt. Félt attól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ha megmutatná valódi énjét, talán nem fogadnák el.

– És ha nincs más választásom? – kérdezte halkan.

Magdolna felé nyújtotta a kezét, Elizabett pedig ösztönösen megfogta.

– Mindig van választás. A félelem az, ami ezt elhiteti veled. Az élet nem arról szól, hogy másoknak megfelelj, hanem hogy megtaláld, ki vagy valójában. Le kell vetkőzni az álarcot, mielőtt túl késő lenne.

Elizabett szeme sarkában könnycsepp csillant.

– De mi van, ha az, aki vagyok, nem elég?

Magdolna ujjai gyengéden szorították az övét.

– Elég vagy. Mindig is elég voltál.

Az éjszaka csendje körülölelte őket. Elizabett még sokáig ott ült az idős asszony mellett, figyelte a nyugodt légzését. Magdolna arcán béke tükröződött. A szavai lassan beépültek a szívébe, mint egy rég elfeledett dallam.

Hajnalban, amikor újra belépett a szobába, Magdolna már nem lélegzett. Mosoly ült az ajkán, álmában átért egy másik világba.

Elizabett könnyes szemmel megsimogatta a kezét.

– Köszönöm – suttogta.

És tudta, hogy innentől másképp fog élni.

2024. március 25., hétfő

Gyöngyszemek XII.

 

Válaszd önmagad

Szeretnék nektek a hallgatás fontosságáról és a csend szeretetéről megosztani pár általam megtapasztalt gondolatot.

Ha hallgatsz az nem gyengeség jele, hanem az intelligenciád bizonyítéka. Tudod a csend erősebb, mint a bizonyítási szándék. Beszélgetni szeretnél valakivel, aki fontos neked, és ő nem akar téged meghallgatni, nem akar figyelni rád, arra ne pazarold el az idődet és energiádat. Azokat az embereket ki kell zárni az életünkből, mert nem adnak hozzá, csak elvesznek. Mégpedig a drága időnket, és energiánkat. Megfigyelheted egyszerűen azt, ha beszélgetsz valakivel, és kérdezel tőle számodra fontos érzelem alapú dolgot, és nem azonnal válaszol akkor az illető nem őszinte veled. Hogy miért nem? Azért, mert nem azonnal válaszolt, hanem eltelt egy kis idő, tehát nem szívből, hanem elméből válaszolt neked. Az érzelem alapú válasz rögtön azonnal történik. Itt el lehet gondolkodni pláne, ha párkapcsolatról van szó, vagy számunkra fontos személyről, hogy mit is jelentünk mi neki, ha nem őszinte, és nem hallgat meg minket. Ráadásul nem érezzük jól magunkat a társaságában a beszélgetés után, sőt inkább rosszul, ez azt jelenti, hogy jobb, ha elengedjük az életünkből bármennyire is szeretjük. Sokan ezt önzésnek gondolnák, egoistának, pedig nem az, csak önmagunk szeretetéről szól. Önmagadat választod. Megjelennek ezek után olyan emberek az életedben, akik téged választanak, akik hozzá adnak az életedhez sok szépet és jót. Nem csak elvesznek, hanem kölcsönös energiacsere történik. Jómagam is megtapasztaltam, hogy milyen az, ha csak adsz és adsz. Hosszú éveken keresztül csak adtam, és kimerültem, beteg lettem, elfásultam. Nekem nagyon nehéz volt, és még most is előfordul, hogy elfelejtkezem, és csak adok és adok. Annyira berögzült, mert betud rögzülni. El kell tudni szeparálni magunkat még akkor is, ha egy helyen élsz azokkal az emberekkel, akik folyamatosan elvesznek tőled energiát és időt. Nem egyszerű, sőt, azt hiszem az egyik legnehezebb dolog. Folyamatosan emlékeztetni kell magunkat és odafigyelni, hogy ne tudjanak leszívni. Ha ez sikerül, ezt követi a végleges elválás, talán elköltözés, szétválás. Nagy kitartás szükséges. Önmagunk szeretete meghozza a várva várt eredményt. Lélegzés, napi tizenöt perc lazítás, és a hála. Már a felismerésért is hálásak lehetünk, mert ez egy nagy lépés önmagunk felé. Bízom benne, hogy ezzel a rövid kis írásommal ismét segítettem abban, hogy az életedet kedves olvasó jobbá tudd tenni.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.