Mesél az erdő

A Nap sugarai a fák között játszadoznak,  

A harmatcseppeken fényesen megcsillannak,  

A fák ágain a madarak gyönyörűn énekelnek,  

Az erdő, szellemével mindent megbeszélnek.

Mesélnek egymásnak régi emlékekről,  

Az erdő rejtélyes, titkos történeteiről.  

A színes pillangók örömmel táncolnak,  

Az erdő tündéreivel együtt játszanak.

A patak vize kékesen csillogva ragyog,  

Halkan kanyarogva csendesen csobolyog,  

Egy nyuszi a parton éppen szomját oltja,  

A reggeli szellő eközben simogatja.

Őz család friss harmatos füvet reggelizik,  

A kis gidák szaladgálnak, örülnek,  

Fakopáncs hangosan kopog a kemény fán,  

Az erdő lakói szorgoskodnak igazán.

Finom illatokat viszi a szél szerteszét,  

Az erdő erős, nyugtató, tiszta levegőjét,  

A természet zenéjét csendben hallgatva,  

Az emberi szívet és lelket megnyugtatja.

Gábor Bata fotója

Jégvirágszív

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal férfi, akit Tomásnak hívtak. Szíve tele volt szeretettel és élettel, barátai mindig körülvették. Egy nap találkozott Elenával, a gyönyörű, ám kegyetlen boszorkánnyal, akinek a szíve jégből volt. Elena elbűvölte Tomást, aki azonnal beleszeretett a titokzatos nőbe, nem sejtve, hogy a szépség mögött sötét szándékok rejtőznek.

Elena titkos világába vitte Tomást, ahol mindenhol csillogó kristályok és színes kövek ragyogtak, de a levegőben mindig érezni lehetett a hideg, dermesztő varázs erejét. Ahogy Tomás egyre mélyebbre merült Elena varázslatos birodalmába, szíve fokozatosan megfagyott. A boszorkány gyengéden és észrevétlenül szőtte bele a fagyos jégvirágot a fiú szívébe; Tomás tudta nélkül lassan elvesztette érzéseit.

A jégvirág már átszőtte Tomás lelkét, és ő nem vette észre, hogy egyre inkább elveszíti önmagát. Az öröm, ami korábban a szívében élt, eltűnt; helyét a jégvirág vette át.

Egy nap, amikor Tomás a gyönyörű tájat bámulta, találkozott egy fiatal lánnyal, Vikivel, aki az erdő mélyén élt. Viki meleg szívű és kedves volt; a nap fénye ragyogott a szemében, amikor rátalált Tomásra. Már az első pillanatban beleszeretett; érezte, hogy Tomás csodálatos, meleg szívű ember, akinek valami különleges van a lelkében.

— Miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte tőle Viki, aggodalommal a hangjában.

Tomás, már nem tudva kifejezni érzéseit, csak azt válaszolta:

— Nem tudom, de valami hiányzik az életemből.

Viki elhatározta, hogy segít neki. Hallott Elenáról a gonosz boszorkányról.

— Nem akarom, hogy szenvedj! — mondta Viki határozottan. — Küzdeni, harcolni fogok érted!

Egyre többször találkoztak. Tomás is vágyott Viki társaságára. Még érzett érzéseket, ha parányit is. Viki pedig egyre jobban beleszeretett. Szépen kitervelte, hogyan szabadítja ki a szerelmét Elena fogságából. A boszorkány nagyon gonosz volt, és tudta, nem lesz egyszerű, de szíve mélyén érezte, hogy a szeretet legyőzheti.

Éjjel, amikor Elena távol volt, Viki elindult a jégbirodalom felé. Az erdő mélyén, ahol a nap fénye már nem érte el, a fák sötét árnyait, bátorságot gyűjtött. Az út veszélyes volt; a hideg szél fújta a havat, és a földet jég borította. Viki szívében azonban ott volt Tomás iránti szeretete, amely melegítette a lelkét. Ahogy közeledett, érezte, hogy az ő szívét is kezdi áthatni a hideg, sötét erő. Vigyáznia kellett, és gondolatait, érzéseit ápolnia kellett, hogy a szeretet érzése ne aludjon ki, mert akkor ő is úgy jár, mint Tomás. Mindig is tudta, hogy Tomás szíve tele van jósággal, és most neki kell ezt a jóságot visszahoznia a világába.

Amikor Viki végre megérkezett a jégpalotához, elállt a lélegzete a látványtól. A palota hatalmas, csillogó jégből épült, és mindenhol kristályok ragyogtak, de a hideg, dermesztő légkör áthatotta a helyet. Viki bátran belépett, tudva, hogy Tomásért jött, hogy megszabadítsa őt a boszorkány hatalmától.

Amikor rátalált Tomásra, észrevette, hogy a fiú szívét a jégvirág már szinte teljesen átszőtte. Viki érezte, hogy ahhoz, hogy megmentse, szüksége van a tiszta szeretet erejére.

— Tomás, ez a szívem egy darabja — mondta, miközben elővett egy apró, ragyogó szívet, tele melegséggel. — Érezd a szeretetet, amelyet adni tudok, csak engedd meg magadnak!

Óvatosan a fiú kezébe helyezte a szívet. Amely csak úgy ragyogott. Tomás hirtelen érezte a melegséget, ahogy a szeretet ereje áramlott a kezéből a szívébe. A jégvirág szíve hirtelen remegni kezdett, és a jég lassan elkezdett olvadni a szeretet hatására. Az érzések, amelyeket elvesztett, újra feléledtek benne, és a jégvirág helyén a ragyogó szíve, mint régen, újra bontakozott ki, és elkezdett fényleni, ragyogni.

— Milyen csodás újra érezni! — mondta Tomás, ahogy a szíve csak úgy ragyogott a szeretettől. — A szívem tele van melegséggel és fénnyel! Olyan érzés ez, mintha újra élnék.

Elena azonnal észrevette a változást, és dühösen felbukkant a jégpalota ajtajában. A jégkristályok körülöttük remegni kezdtek, ahogy Elena léptei a földet érintették.

— Mit képzelsz, hogy itt vagy? — sziszegte Elena, a hangjában fagyos dühvel. — A szívem szerelmét, jégvirágját próbálod megmenteni?

Tomás megijedt, de Viki határozottan lépett előre.

— Elena, nem kellene így beszélned! — mondta, próbálva megszelídíteni a boszorkányt. — Tomásnak szüksége van a szeretetre, hogy újra érezni tudjon!

Elena szemei szinte villámokat szórtak, és a légkör hirtelen feszültté vált.

— Szeretet? — nevetett gúnyosan. — Miért érdekelne engem a szeretet? A jég az egyetlen, ami hatalmat ad nekem!

Tomás a lány felé fordult, zavarodottan.

— Viki, miért akarsz segíteni? — kérdezte. — Hiszen nem is ismersz igazán!

— Mert… — Viki mély levegőt vett, és a szemébe nézett. — Mert beléd szerettem első látásra. Érzem a szívedben a jót, Tomás. Nem hagyom, hogy Elena jéggé dermessze teljesen a szíved! Szeretlek téged teljes szívemből!

Elena dühében a jégpalota falai remegtek, és a jégkristályok zizegni kezdtek.

— Ne hidd, hogy elmenekülhetsz! — kiáltotta Elena, kezében felvillanva a jég ereje. — Mindenkinek, aki Tomáshoz közelít, meg kell fizetnie az árát!

Viki megérezte a veszélyt, és Tomásra nézett, aki most már valóban látta Elena igazi arcát.

— Nem félek tőled, Elena! — kiáltotta Viki, és Tomás kezét szorosan megfogta. — A szeretet erősebb, mint a te jégvarázslatod!

Valóban, a tiszta szeretet fénye olyan erősen ragyogott, hogy Elena nem bírta elviselni. Minden elkezdett olvadni. Elena érezte a szeretet melegségét.

Tomás felébredt a jégvirág bűvöletéből, és felismerte, hogy a szeretet ereje legyőzheti a legnagyobb sötétséget is. Viki mellett állva érezte, mire képes a szeretet. A szeretet fénye ragyogott körülöttük, és a jég birodalma helyett elkezdett egy új világ kibontakozni, ahol a boldogság és a remény él. A fiú és a lány egymásra néztek, és tudták, hogy együtt képesek legyőzni a sötétséget.

Elena elmenekült, hogy megerősödjön. A gonoszság a lételeme volt. Már tervezte, szőtte, hogyan bosszulja meg mindazt, amit vele tettek a fiatalok. Nem is sejtették, hogy Elena mire készül ellenük.

Ahogy teltek a napok, Tomás és Viki egyre közelebb kerültek egymáshoz. Közösen fedezték fel a világot, és a természet csodáit, miközben Tomás szíve végre újra megtelt szeretettel és boldogsággal. A jégvirág ereje eltűnt, ahogy a szeretet melegsége körülvette őt.

Tomás és Viki együtt néztek a naplementét, és tudták, hogy a kalandjuk véget ért, de a történetük most kezdődött igazán. A szeretet, amely összekötötte őket, sosem fog eltűnni, és a világ, amelyet együtt építettek, tele volt boldogsággal és reménnyel.

Ezután boldogan éltek, tudva, hogy bármi történik, a szeretet ereje mindig megvédi őket a sötétségtől.

A Pillangó Szabadulása

Élt egy gyönyörű pillangó egy sötét pincében. Hatalmas terhet cipelt nap mint nap. Nem tudott tőle megszabadulni, a kötél rá volt tekeredve. A Napot soha nem látta a kis pillangó. Csak a sötétséget ismerte. Nem ismerte a szépet, a jót, a Napot és a virágokat, az illatokat sem.

A pillangó minden nap cipelni kényszerült a hatalmas követ, ami súlyos teher volt a kicsi testén. A sötét pincében, ahol élt, csak a csend és a nyomorúság vette körül. Minden mozdulattal úgy érezte, hogy a kő még nehezebb, és a szíve egyre inkább elnehezedik.

„Miért nem tudok szabad lenni?” – kérdezte magától.

Egy nap betévedt a pincébe egy kisegér. A pillangó megszólította:

— Hát te ki vagy?

— Lucy vagyok, a kisegér! Téged hogy hívnak? — kérdezett vissza az egér.

— Nekem nincs nevem. — válaszolta a pillangó.

— Az meg hogy lehet? Akkor én adok neked! Mivel olyan szép pillangó vagy, legyen a neved Sky.

— Szépen hangzik. Mi az a Sky? — kérdezte a pillangó.

— Te nem tudod? Az a gyönyörű égbolt. Még soha nem láttad? — lepődött meg Lucy, a kisegér.

— Nem. Itt születtem, és itt élek a kővel együtt. — mondta Sky, a pillangó.

— Miért húzod azt a nagy követ? — kérdezte Lucy.

— Nem tudom. Azóta velem van, amióta megvagyok. De nagyon nehéz. És kínlódom. Mesélsz nekem az égboltról? — kérlelte Sky.

— Persze, szívesen. Gyönyörű kék színű, a fehér felhők díszítik. A legszebb, amikor süt a Nap, és a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. A rét a legszebb hely. Tele virágokkal, és csodásan illatoznak. Ott élnek a társaid, a többi pillangó. Mindig a virágokon pihennek. Szeretnéd látni? — mesélte a kisegér.

— Ó! Ilyen is létezik? Elképzeltem! Nem tudtam róla! Igen, szeretném látni! De itt ez a kő? Nem tudok tőle megválni — sírta el magát a kis pillangó.

— Ezen tudok segíteni! Megengeded nekem? — kérdezte Lucy.

— Hogyan? Ez a kötél nagyon vastag és erős! — kérdezte Sky.

— Úgy, hogy elrágom! Nagyon erősek a fogaim. — válaszolta az egér.

Neki is fogott. Gyorsan el is rágta a kötelet. Sky pillangó hirtelen megkönnyebbült. Szabad lett. Nincs többé mázsás súly, amit cipelnie kell.

— Köszönöm szépen, kisegér! — mondta hatalmas örömmel.

— Szívesen! Gyere, repülj utánam! Kivezetlek a virágos rétre. Mutatom az utat.

Elindultak a sötét pincéből. Amikor kiléptek a levegőre, a napfényre, Sky megállt. Nem tudta eddig, milyen a napfény, a tiszta levegő, és amit látott! Fákat, virágokat. Le volt nyűgözve. Lucy figyelte őt, tudta, micsoda örömet okozott a kis pillangónak. Szabad lett. Egy új világban, új élet várt rá. Lucy boldog volt, Sky legalább annyira.

— Lucy! Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életem. Végre én is szabad vagyok, és felfedezhetem ezt a számomra új világot! Örök hálával tartozom neked! — mondta boldogan a kis pillangó.

— Ugyan! Nekem nem tartozol semmivel! Csak menj, és élvezd az életet! — mondta Lucy.

— Köszönöm szépen! Indulok is!

Sky elindult, boldogan repült az új világban. Lucy nézte egy darabig, ahogy repül, és boldog volt, hogy segíthetett a kis pillangónak. Megmentett egy életet.

Mókus testvérek saját meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörű erdő. Hatalmas, magas fákkal teljes, gyönyörű virágokkal, pipacsokkal, zsályákkal, melyeken szebbnél szebb pillangók repdestek. Az erdőben sok állat élt, madarak csivitelése hallatszott mindenhol, tücskök, bogarak, sünök, békességben szeretetben. Itt élt Miki mókus a családjával és más mókusokkal boldogan. Egy napsütéses, őszi napon, amikor minden mókus szülő a téli élelmet gyűjtögette, mogyorót, fenyőtobozt, magvakat, Miki szülei megkérték Mikit, hogy vigyázzon Imire, a kistestvérére. Miki mókus nagyon nem örült neki, mert már megbeszélte a barátaival, hogy délelőtt mennek ugró versenyre. Szülei ráparancsoltak, hogy nagyon vigyázzon rá, mert Imi még kicsi és könnyen eltévedhet. Miki megígérte, ha kissé morcosan is, hogy vigyázz rá, ne aggódjanak. Miki és Imi a többiekkel elindult a játszótérre, oda, ahol mindig versenyeket rendeztek, a kicsik meg szaladgálnak és ugrándoznak. Miki így szólt Imihez, a kistestvéréhez:

– Imi, én megyek versenyt ugrani a barátaimmal, biztosan megnyerem megint a versenyt, én fogok a leghosszabbat ugrani. Maradj itt, el ne csavarogj! Nem tudok rád figyelni, ha versenyzem. Ha vége, jövök érted. - utasította Miki mókus a kistestvérét.

Jól van na, nem kell ilyen hangosan parancsolgatni, értém itt maradok. - válaszolta Imi. Miki elugrált gyorsan, és már ott is volt a barátainál. Kezdődött a verseny. Jó messzire ugráltak el a játszótértől, mivel hatalmasakat tudtak ugrani. Imi mókus egy darabig játszott a többi kismókussal, de egyszer csak felfigyelt egy gyönyörű pillangóra, és eldöntötte, ő bizony megfogja, és hazaviszi az anyukájának. Addig-addig kergette, és szaladt utána, hogy észre sem vette, mennyire eltávolodott a játszótértől, a tisztástól. Már bent találta magát a sűrű erdőben. Onnan megint egy tisztáson kötött ki. Leült a fűbe pihenni, és nézegette a virágokat, szagolgatta őket. A pillangó már messze elrepült. Kicsi volt még, de azt tudta, hogy egyedül maradt, és nem hallotta a többiek hangját. Megijedt. Elkezdett kiabálni,

– Miki, merre vagy? Miki, félek, eltévedtem! - kiáltotta Mókus Imi elcsukló hangon, többször is kiabált, de semmi. Tudta, rosszat tett, és Miki keresni fogja, de vajon meg is találja? A szülei nagyon mérgesek lesznek, megbocsájtanak neki, hogy nem fogadott szót? Már az sem érdekelte, hogy a szülei meg haragudnak rá, csak találják meg, annyira félt. Összekuporodott, és könnyeivel küszködve várta, hogy valaki megtalálja. Megpróbált kiáltani.

– Miki, anya, apa itt vagyok! Hallotok engem? - kiabálta meg egyszer, hátha meghalják őt.

Válasz nem érkezett. Elkezdett sírni, nagyon félt, ráadásul a nap is egyre lejjebb ment. Közeledett az este. A mókusok este nem mozognak, mert sok veszély leselkedik rájuk. A héja a legnagyobb ellenségük.

Eközben Mikinek véget ért a verseny. Megint ő volt a legügyesebb, ő tudott a leghosszabbakat ugrani. Boldogan, büszkén ugrált vissza a játszótérre, hogy elmondja Iminek a testvérének az örömét. Kereste mindenhol. Nem találta. Nagyon megijedt. Hol lehet? Haza nem talál egyedül, ahhoz túl kicsi még. Gondolkodott merre mehetett. Elindult, kereste mindenhol, az összes helyen, ahová mehetett, már csak egy felé nem nézte. Teljesen kétségbe esett, mi lesz, ha erre sem találja? Tette fel magában a kérdést. Akkor bizony haza kell mennie, és mindent el kell mondania a szüleinek. Tudta, nagyot hibázott. Fontosabb volt neki az ugró verseny, mint a kistestvére. Amilyen gyorsan csak tudott, ugrált be az erdőbe. Tudta, kicsit beljebb arra van egy tisztás. Ismerte a helyet. Elkezdett kiabálni:

 –Imi, merre vagy? Imi, válaszolj, ha hallasz! - amilyen hangosan csak tudott, kiabált.

Közben jobbra-balra ugrált, és figyelte, hátha meglátja. A tisztás szélén megállt, hogy kifújja magát, mert nagyon elfáradt. Szétnézett, és látta az égen, hogy egy héja körbe-körbe köröz. Rosszat sejtett. Elkezdett sötétedni, negyedóra múlva már lemegy a nap. Kiabált, miközben ugrált beljebb a tisztásra.

– Imi, hallasz engem? Imi, válaszolj! - kiabálta Miki mókus

– Itt vagyok, Miki! - jött a segítségkérő hang Imitől – Félek, mert a héja felettem van. Mit csináljak? - kérdezte remegő hangon a pici mókus

– Megyek, Imi, segítek, elterelem a héját, te ugrálj be az erdőbe, amilyen gyorsan csak tudsz, és várj meg! El ne menj, ott maradj! - utasította Miki kistestvérét. Miki, ahogy csak tudott, oda ugrált Imi közelébe. Imi pedig az erdő felé. A héja összezavarodott, melyik mókusra csapjon le. Miki a tiszta réten cikázott jobbra balra, és a héja egyre lejjebb repült, már a karmait nyújtotta, hogy megragadja Mikit. Közben Imi beért az erdőbe. Kiabált Mikinek.

– Beértem az erdőbe, gyere te is! -  Miki megnyugodott, hogy a testvére biztonságban van. Már fogytán volt az ereje, annyira elfáradt, de összeszedte a maradék energiáját, és kicselezte a héját. Addig- addig ugrált összevissza, és egyre közelebb az erdőhöz, hogy a héja feladta. A nagy fák miatt nem tudott közelebb repülni. Miki beért az erdőbe. Összerogyott a fáradságtól.

– Miki, te egy hős vagy! - ölelte meg kis mókus a bátyját! Megmentetted az életemet - mondta örömtől könnyezve a kis mókus.

– Dehogy vagyok hős Imi, inkább egy rossz mókusgyerek, aki nem tud vigyázni a testvérére. - válaszolta szomorúan Miki mókus.

– Én sem fogadtam szót. - vallotta be Imi. Addig kergettem a pillangót, hogy itt találtam magam. Mind a ketten hibáztunk. -mondta a kis Imi, aki ugyan még aprócska volt, de nagyon okos kis mókus.

– Igazad van, mind a ketten hibáztunk. Menjünk haza, mert a szüleink már aggódnak. - mondta Miki.

Bizony, a szülők már nagyon aggódtak, hol lehetnek a gyerekek. Ilyenkor már mindig itthon kell lenniük. Az anyukájuk kint várta őket az odú ajtajában.

– Gyerekek hol voltatok ilyen sokáig? Nagyon aggódtam már! - kérdezte az anyukájuk. Imi a kis mókus nagy lelkesen és egyben szomorúan elmesélte, hogy eltévedt, és Miki milyen bravúrosan cselezte ki a héját, és megmentette az életét. Miki egy szót sem szólt. Anyukájuk és apukájuk nagy szemekkel figyelték a történetet. Miki mókus szégyellte magát, hogy nem vigyázott Imire. Várta a leszidást.

– Figyeljetek jól gyerekek! Mind a ketten hibáztatok. Miki, te nem vigyáztál a kis testvéredre inkább a verseny érdekelt. Imi, te nem fogadtál szót Mikinek. Ezért mérges vagyok rátok. Viszont, Miki, büszke vagyok rád, amiért a saját életedet kockára tetted, hogy meg mentsd a testvéredet a héjától. Nagy bátorságra és ügyességre vall, éles eszűségre. Büszke vagyok rád is Imi, mert szót fogadtál Mikinek, és beugráltál gyorsan az erdőbe, és azonnal szóltál neki, hogy biztonságban vagy. Remélem tanultatok belőle, és legközelebb nem történik ilyen. Miki bebizonyítottad, mennyire szereted a testvéredet. Tudjátok, a család, a szeretet mindennél fontosabb. Szeretnünk kell egymást és vigyázni egymásra. - oktatta ki őket az anyukájuk

A két kis mókus nagy szemekkel figyelte édesanyjukat. Nem szóltak egy szót sem. Sokat tanultak a mai napi kalandjukból. Alig bírtak elaludni, annyira megviselte őket a héjás kaland. Nagyon el is fáradtak, mert sokat ugráltak a menekülés miatt. Édesanyjuk megölelte őket, és jó éjt puszit kaptak. Ma este nem kellett mesét olvasnia a gyerekeknek. Saját mesét csináltak maguknak. Betakarta őket és szépen álomba szenderültek.

Fufu sárkány újjászületése

 Hol volt, hol nem volt, fent a felhők felett volt egy birodalom. Ott éltek a sárkányok. Gyönyörű környezetben a fehér felhőhabokon épült nagy színes házaikban laktak. Minden sárkánycsalád háza más színű volt. A házakat hatalmas fák vették körül, melyen madarak fészkeltek és énekeltek. A birodalom közepén egy nagy tér volt, ott játszottak és tanultak a gyermeksárkányok. Gyönyörű virágok nyíltak mindenhol, fényesen ragyogtak, áttetsző szirmaikból csillogó fények szálltak fel a magasba. Finom édes és tiszta illatot árasztanak, amely nyugalommal jár át mindent és mindenkit. Színpompás pillangók pihennek a virágokon és élvezik a rózsaszín napból áradó kellemes meleget. Minden sárkány különböző volt, egyediek ugyanúgy, mint a házaik. Nem csak a sárkányok külseje volt egyedi, de a képességeik is. A sárkánybirodalomban boldogan éltek a sárkányok. A földre soha nem mentek le. Az emberek azt hitték, hogy a sárkányok már régen nem léteznek. Itt élt Fufu, a kis sárkány a szüleivel. Édesanyja gyönyörű sárkányanya volt, piros és fehér pikkelyek csillogták be az egész testét. Édesapja a legnagyobb sárkány volt az egész birodalomban. Sötétkék és ezüst színű pikkelyei méltóságot adtak neki. Hatalmas lángot tudott fújni melyet irányítani is tudott bármilyen irányba és formába. Nagy szeretetben nevelték Fufut. De a kis sárkány nem úgy fejlődött, mint a többi sárkánygyermek. A bőre, a pikkelyei nem voltak színesek, csak szürke volt. Nem tudott megtanulni repülni, csak két métert sikerült neki. A tűzfújás sem ment, csak füst jött ki a szájából, egyszóval nagyon ügyetlen sárkányfiú volt. Nem sikerült neki semmi, emiatt nagyon bánatos és önbizalomhiányos lett. Fufu nagyon kedves, barátságos, okos és intelligens kis sár- kánygyermek volt. Lulu volt a barátja. A sárkánykislány szerette Fufut, nem zavarta, hogy ügyetlen és szürke színű. Jókat játszottak és beszélgettek. Fufu is szerette Lulut, mert mindig szórakoztatta a képességével. Ugyanis Lulu láthatatlanná tudott válni, szeretett elbújni Fufu elől. Lulu nagyon szép és kedves kislány volt, babakék és fehér pikkely borította be az egész testét. Minden nap két órát az összes gyereksárkánynak a nagy téren kellett tanulnia, és gyakorolni mindazt, amit egy sárkánynak tudnia kell. Fufu számára ez a két óra maga volt a pokol. Kinevették és gúnyolták őt, mert nem mentek neki a feladatok. Különösen egy sárkányfiú, akit Viharnak hívtak. Minden nap beszólt neki valamit, és ezt a többi sárkánygyerek előtt tette. Előfordult, hogy elbújt és követte Fufut. Vihar érdekes képességgel rendelkezett, bárki hangját tudta utánozni. Mivel Fufu sok időt töltött együtt Luluval, ezért Vihar irigykedett, mert tetszett neki Lulu. Vihar Lulu hangján többször megszólalt, és ezzel piszkálta Fufut, és utána jól kinevette. Egy gyönyörű napon, amikor a rózsaszín felhő csak úgy ragyogott, a pillangók repdestek egyik illatos virágról a másikra, azon a napon Fufu nagyon elkeseredett. Volt egy hely, ahová mindig elvonult, ha nagyon bánatos volt. Egy hatalmas fa tövébe heveredett le mindig, mert ez olyan illatot árasztott az arany virágaiból, ami megnyugtatta Fufut. Felkelt és sétálni indult, ment, mendegélt, arra, amerre még soha nem járt. A felhőtalaj egyre vékonyabb volt a lábai alatt. Furcsának is találta, mert botladozott. Hirtelen egy kisebb lyukat vett észre, lehajolt és megnézte. Ahogy lehajolva nézte, a lábai alatt a lyuk hirtelen elkezdett szétnyílni, egyre nagyobb lett és teljesen eltűnt. Fufu elkezdett zuhanni egyre sebesebben, s mivel repülni nem tudott, csak kiabált és sebesen zuhant lefelé. Belezuhant a tengerbe, hatalmas csapódást, és fájdalmat érzett. A tengerben hánykolódott egészen addig, amíg a tenger kisodorta a partra. Eszméletlenül feküdt a parton, a bőrét égette a nap sugara. Egy kislány éppen arra sétált és meglátja, odamegy hozzá nézegeti. Ámulja-bámulja a nagy sárkánygyermeket. Nem fél tőle, csak tartózkodott. Fufu magához tér, kinyitja a szemét. Mindene sajogott és sok vizet nyelt, ami ki is jött belőle. A kislány megszólítja:

- Szia! Hogy kerültél ide? Mi történt veled?

- Szia! Te tudsz a sárkányelven beszélni? - kérdezte meglepetten Fufu.

- Igen, bármilyen lény nyelvén tudok beszélni. A nevem Dolli - válaszolta a gyermek.

Dolli hosszú barna hajú, nagy barna szemű vékony kislány volt. Imádott az erdőben sétálni, és figyelni a természetet. A madarak énekét különösen szerette hallgatni. Az erdőben érezte jól magát.

- Lezuhantam a sárkánybirodalomból és megsérültem, eltört a szárnyam, és a lábam is nagyon fáj. Engem Fufunak hívnak – mondta Fufu.

- Gyere, elviszlek egy biztonságos helyre, ahol senki nem láthat meg, Tudod a földön nem léteznek sárkányok. Segítek neked, hogy meggyógyulj, és vissza tudj térni az otthonodba. Tudok neked gyógymódot a szárnyadra és a lábadra.

Elindultak az erdőbe arra a helyre, ahol Fufu biztonságban lehetett. Az erdőben volt egy nagy hegy, a belsejében volt egy barlang, ezt úgy eltakarták a bokrok és a fák, hogy nem volt látható a bejárat. Oda vezette Dolli Fufut. Sokat beszélgettek, Dolli minden megtudott, és csak ámult és bámult a sárkánybiro- dalomról szóló történetekről. Nagyon megszerették egymást. Fufu elmondta, hogy ő sajnos selejt a sárkányok között, neki semmi sem sikerül. Dolli sokat beszélgetett vele, és elmagyarázta, hogy semmi baj nincs vele, mivel egy intelligens, kedves sárkány, csak nem hisz önmagában. Dolli úgy látta, hogy Fufu megerősödött annyira, hogy elviszi a csodapatakhoz. Egyedül Dolli tudta, hogy hol található, és milyen csodával rendelkezik a patak vize. Úgy érezte, Fufunak szüksége van a csodapatak vizére, hogy a saját otthonában teljes életet tudjon élni majd boldogan. A patak vize olyan képességeket ad, mint amilyen annak a lelke, aki iszik belőle. Annak idején amikor Dolli rátalált a patakra és ott sírdogált, késztetést érzett, hogy igyon a csodapatak vizéből. Nem sokkal később értette, mit csiripelnek a madarak és minden lény nyelvén tudott beszélni. Elmondta Fufunak, hová viszi őt, és hogy varázslatos dolgot fog megtapasztalni. Fufu izgatott volt, de nagyon várta. Nem volt messze a patak az otthonától. Fufu megállt és nagy levegőt vett, ránézett Dollira, kapott egy mosolyt a kislánytól. Lehajolt és ivott a vízből. Leültek a patak partján, csendesen várakoztak. Egyszer csak a bőre elkezdett átalakulni, aranyszínűvé és világoszölddé. A szürke pikkelyek eltűntek, átváltoztak. Döbbenten nézték mind a ketten. Amikor az egész teste átalakult, Fufu örömtáncot járt Dollival. Boldog volt. Akkor még nem tudta, hogy vár még rá egy nagy meglepetés. Visszatértek Fufu otthonába. Másnap a virágok között sétált és szagolgatta a virágokat a kissárkány, amikor hármat tüsszentet. Hirtelen az erdő szélén találta magát. Nem értette, mi történt, hogy került oda. Keresett egy virágot, amitől tudta, hogy újra tüsszenteni fog, és arra gondolt, visszakerül az otthonába. Tüsszentett hármat és hipp- hopp ott is volt. Hallott a szüleitől már erről a képességről, a dédnagyapja is tudott teleportálni. Fufu is örökölte, de valami miatt nem jött elő belőle a képesség. Dolli minden nap meglátogatta Fufut, izgatottan mesélte a kissárkány az új élményét. Dolli boldog volt és tudta Fufu hamarosan elmegy, emiatt szomorú lett, hiszen nagyon fog hiányozni neki, nagyon jó barátok lettek. Hetekig gyakorolt Fufu, ide-oda teleportált, és a repülés is nagyon jól ment már neki. A tűzfújásban is profi lett. Dolli többször felült a hátára és együtt szárnyaltak a felhők felett. Fufu ilyenkor honvágyat érzett. Vajon hiányzik a sárkánybirodalomban a szülein kívül valakinek? Érezte, itt az idő, haza kell térnie. Dolli is tudta, hogy eljön az a nap, amikor Fufu hazatér. Szomorú volt, de örült is. Tudta ez nagy nap lesz Fufu számára. A kis sárkány nagyon hálás volt Dollinak, hiszen neki köszönheti azt, hogy önbizalma lett, és újjászületett a belseje és külseje is. Megígérte, hogy visszatér és meglátogatja Dollit, hiszen bármikor itt tud teremni a képességével. Fufu megölelte Dollit és elbúcsúztak egymástól. A kis sárkány keresett egy virágot, és tüsszentet hármat, és hoppá, már átszelte a felhőket és a sárkánybirodalom nagy terén találta magát. Pár kis sárkány gyakorlatokat végzett a felnőttek vezetésével. Fufu ott állt a téren, gyönyörű arany és zöld pikkelyei ragyogtak, méltóságot árasztott. Mindenki meglepődött, hisz nem ismerték fel. A sárkányok kiszaladtak a házaikból és csak nézték a fényesen ragyogó Fufut. Az édesanyja és édesapja közelebb léptek hozzá. A tekintete, a szeme ugyanolyan volt.

- Te vagy Fufu? Ugye te vagy? - kérdezte az anyukája.

- Igen, én vagyok, Anya - válaszolta Fufu.

- Mi történt veled? Merre jártál? Mindenhol kerestünk.

- Elmentem egy kis időre, hogy magamra találjak - válaszolta Fufu.

- Gyere, menjünk haza és beszélgessünk! - mondta az apukája.

Hazamentek és Fufu mindent elmondott, hogyan zuhant le a földre, és Dolli hogyan gyógyította meg. A csodapatakról nem beszélt, az titok marad mindörökre. Fufu nagyon várta, hogy találkozzon Luluval. Kérdezte is a szüleit, hogy van Lulu, férjhez ment –e. Mondták neki, hogy nem, habár Vihar sárkány nagyon udvarol neki, de Lulu visszautasítja. Másnap Vihar elment Fufuékhoz, és kihívta egy versenyre Fufut. A verseny arról szólt, ki tud gyorsabban repülni. Vihar úgy tudta, nagyon ügyetlen Fufu, és biztos volt a győzelmében. Fufu jóízűen mosolygott és elfogadta a kihívást. A megbeszélt időpontban a téren találkoztak, ott volt a sárkánybirodalom apraja és nagyja. Fufu kereste Lulut, a tekintetük találkozott és összemosolyogtak. Meglátta ezt Vihar és nagyon mérges lett, hiszen ő akarta feleségének Lulut. Beállt a rajthoz a két sárkány a nagy téren. A feladatuk az volt, ki tudja a legrövidebb idő alatt körbe repülni a sárkánybirodalmat. Vihar izgatottan mondta Fufunak:

- Na, most meglátjuk, mit tudsz, Ügyetlenke!

- Igen, meglátjuk! - mosolygott Fufu, kezében egy virággal, amit Lulutól kapott a verseny előtt, mert Fufu beavatta a képességébe. Lulu volt, aki elindította a versenyt. Fufu hapcizott hármat, előtte azt gondolta, hogy egy pillanat alatt körbefutja a birodalmat, és hipp-hopp már be is ért a célba. Ámultak- bámultak a sárkányok, éljenezték, tapsolták Fufut. Fufu szülei büszkén nézték a gyermeküket, és édesanyja örömkönnyeket ejtett. Amikor Vihar beért a célba, akkor Fufu már Luluval beszélgetett és nem látszott rajta fáradtság nyoma sem. Kihirdették a győztest. Természetesen Fufu nyert. Vihar elismerte, hogy Fufu gyorsabb nála. Elfogadta azt is, hogy Lulu Fufut választotta. Vihar és Fufu barátok lettek. Lulu és Fufu összeházasodtak, hatalmas ünnepséget tartottak. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

H

Seli, a tenger leánya

 

A tengerben élt már több száz éve boldogan Seli, a sellőlány. Egész nap a tengerben úszkált, felfedezte annak titkait. Imádta hallgatni a tenger habjainak suttogását. Szeretett a hullámok hátán feküdni, és ilyenkor élvezte a napfényt. Sokat játszott a delfinekkel, értette a nyelvüket. A tenger mélyéről különleges virágokat szedett. Jól érezte magát, nagyon boldog volt.  Messziről figyelte az embereket. Soha nem ment közel, mert azt megtanulta, hogy az emberek veszélyesek a sellők számára. Seli gyönyörű volt, kiemelkedően szép a sellőlányok között is. Aranyszőke, hullámos haja a derekáig ért. Smaragdzöld szemei ragyogtak a víz alatt is. Okos is volt, mert édesapja mindenre megtanította.  Egy szép, kellemes reggelen, ahogy a hullámokon játszadozott, felfigyelt egy hajóra. Messze volt a parttól, alig látszott. Kisméretű hajó volt. A távolból figyelte. Az emberi hangokat élesen, jól hallotta. Pár férfi utazott rajta. Arra gondolt, követi egy darabig, hátha gonosz dolgot akarnak véghez vinni. Sokszor szabadított már ki delfineket, bálnákat a hálóból. Jó pár óráig követte a hajót, de nem történt semmi. Az ég kezdett beborulni, egyre sötétebb lett. Vihar készülődött. Seli tudta, lesz is belőle nagy haddelhadd. A szele erős volt, és a villámok is közeledtek. A szél gyorsan hozta a fekete felhőket. A kis hajót egyre jobban dobálták a hatalmas hullámok. Seli gondolta, na, ez a hajó nem fogja kibírni ezt a vihart. Látott már rengeteg ilyet. Ő nem tehet semmit sem. Elindult haza, egyre mélyebbre úszott a tengerben, amikor egy hangot hallott.  Egy férfihangot.   – Segítség! Segítség! – kiabálta egy férfi.   A hangja kétségbeesett volt. Seli segített már ki embereket a partra. Ugyan tilos volt ez a sellőknek. Nem bírta megállni, most is a szívére hallgatott. Egy pillanatra elgondolkodott. Menjen? Vagy ne menjen? Gyorsan megfordult, és sebesen odaúszott. A hatalmas hullámok dobálták a férfit. Lehet, már nem is él, gondolta megnézi. A hajó elsüllyedt. A férfit átkarolta, és kiúszott vele a legközelebbi partra. A villámok csapkodtak körülöttük. A hullámokat a vihar több méteres magasságokba dobálta. Nem volt könnyű haladnia úgy, hogy a férfi meg ne fulladjon. Hallotta, amint még lélegzik. Több óráig úszott, amíg végre partot ért. Jól el is fáradt. Közben vihar szépen lecsendesedett. Szétnézett, nehogy embert lásson. Hiszen ők nem léteznek az embereknek, csak a mesében. Kisegítette a homokos részre a férfit. Akkor látta, hogy harmincas éveiben járó, fekete hajú, nagyon formás arcú férfi. Az alkata sportos, és izmos. Szépnek látta. Megnyomkodta a mellkasát többször is, és oldalra fordította, hogy a lenyelt víz kijöjjön belőle. Úgy is lett. A férfi magához tért, kinyitotta a szemeit, és megszólalt:   – A mennyben vagyok? Mivel Seli arcát látta, a smaragdzöld szemeit és arany színű, hullámos haját, így azt hitte angyalt lát. Hát, neki egy angyal volt, mert megmentette az életét.    – Nem! A földön vagy! Most mentettem meg az életedet. Mennem kell. Vigyázz magadra. – válaszolta Seli. Nem akarta, hogy meglássa az uszonyát. A férfi még gyenge volt és kába.   – Ki vagy te? Álmodom? Gyönyörű vagy! – sóhajtott a férfi.    – Seli vagyok! Most már minden rendben lesz. Pihenj. Aztán itt a közelben találsz egy kis falut. Barátságos emberek élnek ott. Segítenek majd neked. Viszlát! – mondta Seli.  – Várj! Köszönöm szépen! Látlak még? – köszönte meg a férfi.  – Nem hiszem! – mondta Seli.  – Szeretnélek megismerni! Martinnak hívnak. – mondta a férfi. Igaz, még mozdulni sem tudott. Nem látta, hogy Seli nem ember, hanem sellő. Seli elfordult, és eltűnt a tengerben.  Ahogy úszott egyre lejjebb a tengerben, elgondolkodott. A férfi helyes volt. Már vagy száz éve nem mentett meg senkit Seli. Igaz, eddig egyik sem tért ilyen hamar magához, de nem voltak ilyen helyesek. Elbűvölte a férfi kedves, és finom hangjával. Látni akarja! Gyönyörűnek nevezte! Valami nagyon furcsát érzett a szívében. Hazaért a tenger mélyén levő otthonukba. Csodás helyen élt. Édesapja mindent megadott neki. Már várta haza. Nem kellettek szavak, olvasott lánya fejében. Megrázta a fejét, és ennyit mondott.   – Tudod, hogy tilos! Veszélyes!  – Tudom, apa! A szívemre hallgattam. Ez olyan nagy baj? – kérdezte Seli.  – Baj is, meg nem is. Csodás teremtés vagy. Érzelmes, jószívű. Viszont titokban kell– tartanunk az emberek elől azt, hogy létezünk, ezt te is tudod. válaszolta az apja.  – Értem, apa! Nem fordul elő többet. – mondta szomorúan Seli.  Az apja figyelte a lányát, és látta, nem biztos, hogy szót fogad. Túl jószívű teremtés lett Seli, ezt az anyjától örökölte.   Seli, ahogy pihent, a férfi arcát és hangját felidézte. Martin elbűvölte a lányt. Mit szólna hozzá, ha tudná, ő egy sellő? Nem lehet, nem ismerheti meg jobban. Martin ember. El kell felejtenie!  Ahogy Martin összeszedte magát, elindult az illatok irányába. Sötétedett, és a gyenge szellő illatokat hozott. A faluból érkeztek. Gyenge volt még. Ahogy bevánszorgott a faluba, az emberek gyorsan odaszaladtak hozzá. Látták, hogy hajótörött. Bekísérték az egyik házba. Meleg étellel kínálták. Kapott egy szobát, és pihenhetett. Nagyon kimerült, de Seli arca volt előtte. Gyönyörű volt! Akár egy angyal.Elaludt. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű nő viszi, úszik vele a tengerben. Felriadt. Vagy nem is álom volt talán?   Másnap beszélgetett a falusi emberekkel. Elmondta, hogy valaki megmentette. Elmesélték, hogy az idősek több ilyen történetet hallottak az ő szüleiktől. Egy gyönyörű női sellő mentette meg az embereket. De ezek csak mesék, ő szerintük.  Martin minden nap elsétált a partra. Tudta, a barátai mind meghaltak. Pedig csak a szabadságukat akarták eltölteni a tengeren. Sajnálta őket. Ő maradt egyedül életben. Látta, hogyan süllyedt el a hajójuk. Leült egy sziklára, és onnan nézte a már békésen hullámzó nagy vizet.  Seli messziről figyelte. Minden nap nézte, és egyre jobban vágyott a férfi közelségére. Martin is várta, hátha felbukkan a gyönyörű nő. Teltek a napok, hetek, és Martin tudta, haza kell mennie. A gyönyörű nő nem jött vissza.  Seli döntött végül. Megszólítja. Elmondja neki, hogy ő sellő. Lesz, ami lesz. A Nap aranyló sugarai ragyogtak a nyugodt tengeren, amikor Seli megszólította Martint. Az a szokott sziklán üldögélt, és nézte a tengert.   – Szia Martin! Odaúszott a szikla mellé.  – Szia Seli! Hát csak eljöttél? Gyere, ülj ide mellém. – kérte Martin.  – Rendben! De előtte el kell mondanom valamit. Martin, tudod én nem ember vagyok. Illetve az is, félig. Sellő vagyok. Elfogadod ezt? Válaszolj őszintén. Ha nem, akkor eltűnök, és soha többet nem látsz. – mondta Seli.  Felült a sziklára Martin mellé. Martin nézte az uszonyait. Gyönyörűen csillogtak a napfényben. Pár percig meg sem tudott szólalni. Nézte Seli gyönyörű arcát, hosszú aranyszőke haját, a csillogó uszonyát. Létezik? Nem álmodik? Itt ül mellettem a nő, akibe beleszerettem, és ő egy sellő! Eldöntötte, hogy szeretné jobban megismerni. Hogy milyen jövőjük lehet kettejüknek, az még rejtély marad.  – Nagyon megleptél! Azt hittem, ti nem is léteztek. Nem zavar. Minden nap vártalak!  Ahogy megláttalak először, már akkor beléd szerettem. Elbűvöltél. – válaszolta Martin.   Átölelte Selit, és megcsókolták egymást.  Jó ideje vágytak már egymásra.  Seli elmesélte, hogy milyen életet él a tenger mélyén. Több százéves már. Martin elmondta, hogy harmincnégy éves mérnök. Szabadságon van éppen. Mindent megtudtak egymásról. Selibe kapaszkodva bejárták a tengert. Sokat voltak együtt. A falubelieknek feltűnt, hogy sokat van oda a tengerparton. nem tartották túl jó dolognak.  Seli apja is követte egyszer a lányát és meglátta őket együtt. Látta, ahogy ölelik, csókolják egymást.  Mérges lett, sőt dühös. Alig várta, hogy hazaérjen a lánya.     – Merre jársz minden este? Túl sokat vagy el. – kérdezte.   –Tudod, apa, megyek, segítek a tenger állatainak. – lódított.  Pedig tudta, hogy az apja olvas a fejében.   – Seli, kérlek, légy velem őszinte! Az igazat mondd! – mondta mérgesen az apja.  – Hát jó! Apa, szerelmes lettem Martinba! Tudom, ő ember. A szívemnek nem tudok parancsolni! Ő is szeret. Az első pillanattól, ahogy meglátott. – válaszolta Seli.  – Lányom, ő ember! Nem lehet együtt közös jövőtök! Ezt te is tudod! Volt pár ilyen eset a történelmünk során, de mind tragikus véget ért. Nem találkozhatsz vele soha többet! Megtiltom! Bezárlak, ha nem fogadsz szót. – mondta dühösen az apa.  – Apa legalább hadd búcsúzzak el tőle. Kérlek! – könyörgött Seli.  – Rendben! Azt megengedem. – válaszolta az apa.  Seli, mint minden este, naplementekor ment találkozni Martinnal. Sírva úszott a sziklához, ahol már várta a férfi.  – Mi a baj szerelmem? – kérdezte.  – Apám rájött, hogy veled találkozom, és megtiltotta. Nincs közös jövőnk, mert te ember vagy, én meg sellő. Mit tehetünk? Mondd mit? Igaza van. Hiába szeretjük egymást. Az én otthonom a tenger, a tied a Föld. Szerelmem, nem találkozhatunk többet. El kell felejtenünk egymást. – mondta könnyes szemekkel Seli.  – Drágám, igen, két külön világban nőttünk fel. Lennie kell megoldásnak.  Én nem akarlak elveszíteni! Veled akarom leélni az életemet. Smaragdzöld szemű gyermekeket akarok veled felnevelni. Meg kell találnunk a megoldást! –válaszolta Martin.  Ölelte, csókolta vigasztalta Selit. Elmondta, pár hétre hazautazik Amerikába, és elintézi a dolgait. Vissza fog jönni. Itt várja majd a sziklánál a szokott helyen. Nagyon nehezen váltak el egymástól. Martin hazament. Elintézte az ügyes-bajos dolgait, ami több hetet vett igénybe. A barátai halálát is el kellett mondania a szüleiknek. Hiányzott neki Seli.  Alig várta, hogy újra lássa.  Nem is sejtette, hogy Seli mennyit sír, mert apja elmagyarázta neki, hogy soha többet nem láthatja Martint. Volt viszont egy öreg sellő a tenger-városban, Zineában. Egyszer véletlenül meghallotta Seli, hogy ő olyan dolgokat is tud, amik réges-régen történtek, sok ezer évvel ezelőtt.  Úgy döntött, hogy meglátogatja. Több ezer éves volt, az apjánál jóval öregebb.  A legrégebbi lakó Zineában, Mireának hívták. Seli beúszott az otthonába.  Mirea ránézett, és olvasott a fejében.  De azért megkérdezte:  – Mi járatban, fiatal lány?  – Szeretném, ha mesélne nekem olyan történetet, amikor egy sellő és egy ember szerelmes lett a múltban. – válaszolta Seli.  – Érdekes dolgot kérsz tőlem. Miért nem inkább azt kérdezted, van–e megoldás arra, hogy együtt élj az ember-szerelmeddel? – kérdezett vissza Mirea.  – Ó! Maga tudja? Honnan? Olvas bennem? Kérem, segítsen nekünk! Lennie kell megoldásnak! Ugye van? – kérdezett meglepetten Seli. – Hallottam egy varázsitalról. Egyszer az üknagyanyám is szerelmes lett egy emberbe.  Lábakat kért magának.  A varázslat nem sikerült, de üknagyapám viszont uszonyokat, és kopoltyút kapott. Itt élt sok száz évig boldogan a Zineában. –  ennyit tudok segíteni  – A varázsital receptjét nem tudja Mirea? – kérdezte Seli. – Ha apád megtudja, hogy itt jártál, és én segítettem neked, ki fog engem tiltani városból. – mondta Mirea.  – Nem mondom el! Megígérem! Kérem, segítsen! – könyörgött Seli.  – Látom, tiszta a szerelmed a férfi iránt.  Az ő szerelme is tiszta irántad. Lehet, hogy sikerülni fog a varázslat. Egy titka van. Magában a varázslat kevés. Tiszta szív kell, mind a kettőtök tiszta szíve. Átadom a varázsigét és a receptet. Neked kell megfőznöd. A férfinak kell meginnia. Uszonyai lesznek és kopoltyúja, hogy itt élhessen veled. Teljesen le kell mondania a földi életéről. Soha nem térhet vissza.  Ezt tudatosítsd vele. Sok szerencsét kívánok!  Ha minden sikerül, várlak titeket egy finom ebédre. – fejezte be a beszélgetést Mirea.  Megölelte Mirea Selit. Csodálta a lányt.  A benne lévő szerelmet, szenvedélyt. Seli is megölelte, és megköszönte a segítséget.  Megígérte, Martinnal el fognak jönni egy ebédre.   Hazaért, és elolvasta a receptet. Napokig a tenger mélyét járta, mire összeszedte a különleges növényeket.  Volt egy, ami nagyon ritka volt.  Át kellett úsznia a világ másik végére érte.  Megtalálta azt is.  Titokban, amikor az apja nem volt otthon, elment pár napra, elkészítette.   Közben minden este elment a találkozóhelyükre. Martint várta. Hitte, hogy eljön. Bízott benne. Érezte.  Martin már úton volt Selihez. Alig várta, hogy újra megölelhesse.  A kis faluban örömmel fogadták. Sok finom édességet vitt a gyerekeknek.  Kiált a sziklára, úgy várta Selit. Boldogan látta a lány, hogy visszatért.  Ölelték, csókolták egymást.   – Martin, szerelmem! Megtaláltam a megoldást.  Hallgass végig! – mondta Seli.  Elmesélte, hogy mit tudott meg Mireától. Hogyan szedte össze több napig, kutatta fel a különleges növényeket.  A lényeget a végére hagyta.  – Ami a legfontosabb az, hogy neked lesz uszonyod és kopoltyúd. A földi életet teljesen el kell felejtened. Magad mögött kell hagynod. Igazán ezt akarod? Megteszed értünk? – kérdezte Seli.   – Valóban komoly döntést kell hoznom. Azt hiszem, már tudom a választ. Döntöttem.  Sellő leszek. A te férjed. Apád is elfogad akkor. Feleségül vehetlek. Megtanítasz nekem mindent a sellő életről? –válaszolta Martin.  – Mindent megtanítok. Apám el fog fogadni. A férjem leszel, és én a feleséged. –válaszolta Seli.  Levette a nyakából a varázsitalt, és átnyújtotta Martinnak. Arra kérte, hogy feküdjön le azonnal, ha megitta a főzetet. Át fog változni.  A lábai a vízben legyenek. Hogy be tudjon úszni majd a vízbe, mivel uszonyai nőnek.  Martin elhelyezkedett. Selivel megcsókoltak egymást. Megsimogatta utoljára a lábait. Megitta a varázsitalt. Seli elmondta a varázsigét. Csillogó fények vették körbe őket, amik Martinba beleáramoltak. Ragyogott a teste. A lába átalakult uszonnyá. A feje is átalakult, lett kopoltyúja. Pár perc alatt sellő lett.  Kinyitotta a szemeit.  Ránézett az uszonyára, és mosolygott. Selivel átölelték egymást. Boldogok voltak. Sikerült!  Együtt beúsztak a tengerbe. Martin visszanézett a földre. Már nem az az otthona. A tenger lett az új otthona, szerelmével, Selivel. Seli hazavitte Martint. Bemutattatta őt az apjának.  Az csak nézte a férfit.  Szemlélte. Bólogatott közben.  Seli mindent elmondott neki.  Az apja büszke volt a lányára.  Micsoda szerelem az övéké! Kitűzték az esküvő napját.  Mireát meglátogatták. Mirea boldog volt, hogy segíthetett, és sikerült Selinek és Martinnak, hogy egy pár legyenek.  Meghívták az esküvőjükre is. Hetedhét országra szóló nagy lakodalmat rendeztek. Több smaragdzöld szemű gyermekük is született. Boldogan élnek már sok száz éve együtt. Seli sokszor megemlegeti Martinnak, milyen jó, hogy hallgatott a szívére, és visszafordult, amikor Martin segítségért kiabált. Martin meg furcsa módon, de örült, hogy hajótörött lett. Mert csak így találkozhatott az igaz szerelmével Selivel. Minden úgy volt jó, ahogy történt. A tenger lánya lett a szerelme, a felesége, a gyermekei anyja.