A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

A lila virág

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.

A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.

– Mitől?

– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.

A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.

A félelem lassan eltűnt belőle.

Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.

Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.

A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.

Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.

A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

Milla a lila cica

Az elhagyatott ház, amelyben Milla született, már régóta elfeledett volt. Az ablakok betörtek, a falak omladoztak, és a kertben a fű mindenfelé kinőtt, mintha a természet igyekezett volna eltüntetni a nyomokat. A kis cica egy hideg és szomorú reggelen látta meg a világot.

Az anyukája, aki fehér színű, szép és ápolt cica volt, meglepetten nézte újszülöttjét. Milla szőre ugyanis más volt – lila, mint a levendula virága, mintha a naplemente színei belé olvadtak volna.

– Miért vagy ilyen más, kicsim? – suttogta az anyukája, miközben gyengéden megérintette a kis cica hátát. – Nem olyan, mint a többi. Miért nem lehettél olyan, mint ők?

Milla apró fülei megemelkedtek, de nem értette a szavakat. Ő csak érezte, hogy valami nincs rendben. – Miért olyan furcsák a többiek? Miért nem örülnek neki?

A testvérei, akik mind fehér, szürke vagy fekete színűek voltak, egyre inkább elhúzódtak tőle. Milla próbálta megérteni, de a bántó suttogások és a tekintetek egyre jobban fájtak neki.

– Miért más a szőröm? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek? – kérdezte magától, miközben az anyukája szomorúan nézte őt. Az anyukája nem is ölelte meg úgy, mint a testvéreit, mintha csak a külsejét nézte volna, és nem a kis cica szívét.

Egy nap, mikor az anyukája kivezette a testvéreit az udvarra, hogy bemutassa őket a gazdának, Millát otthagyta a romos házban. Az anyuka szomorúan nézett rá, és egy szó nélkül elindult.

– Miért hagytál itt, anyu? – kérdezte Milla halkan, de válasz nem érkezett. Várt, és várt, de az anyukája nem tért vissza. A kis lila cica szíve szomorúan megérintette az üres helyet, ahol eddig az anyukája volt.

– Ha engem nem szerethetsz, akkor elmegyek. Megtalálom azt a helyet, ahol végre szeretnek! – mondta elhatározottan, miközben a ház ajtaján kilépett, és az omladozó udvaron keresztül az erdő felé indult.

A fák között hűvös szél fújt, és a talaj sötét volt, mint a bánat, amit Milla szívében érezett. Minden egyes lépésnél úgy tűnt, hogy a fájdalom egyre nő, ahogy a kis cica próbálta megérteni, miért hagyta el őt az anyukája.

– Milyen furcsa... Miért van az, hogy a szőröm lila? Emiatt engem senki nem szeret... – gondolta, miközben egyedül vándorolt a sötét erdőben. A napfény alig hatolt át a fák lombjain, és a szél hangja mintha a kis cica fájdalmát tette volna még erősebben érezhetővé.

Órák teltek el, miközben Milla egyre fáradtabbá vált. A szomjúság és éhség egyre jobban gyötörte, és úgy tűnt, hogy minden egyes lépéssel távolabb kerül a világtól, amelyet valaha ismert. Ekkor, mikor már teljesen elkeseredett, egy elhagyatott udvarra tévedt, ahol egy foltos kutya ült a fűben.

Milla fáradtan megállt, és amikor ránézett a kis tócsára, ami az udvaron állt, észrevette a saját tükörképét. A vízben a lila bundáját látta, mintha minden egyes tincs másképp ragyogott volna, mint a többiek.

– Ez tényleg én vagyok? – kérdezte magától. A szemei tágra nyíltak, miközben még mindig csodálkozva bámulta a lila szőrt. – Tényleg lila... Még a víz is tükrözi ezt a színt. Miért vagyok más? Miért nem lehet az én bundám fehér vagy szürke, mint a többieké?

A kutya, aki eddig figyelte, most odalépett hozzá.

– Miért vagy ilyen szomorú, kicsi cica? – kérdezte a kutya, miközben kedvesen közelebb lépett. A kutya bundája fehér és barna foltokkal tarkított volt, és a tekintete megértő, barátságos.

Milla elmesélte neki mindent.

– Az anyukám elhagyott. A többiek kinevetnek, mert lila a szőröm... Miért vagyok más? – kérdezte, miközben újabb könnyek szöktek a szeméből.

A kutya leült mellé, és szomorúan mosolygott.

– Tudod, nekem is van valami, amit a világ nem ért. De sosem szabad magad azért bántani, ami különlegessé tesz téged. A lila szőröd az, ami téged igazán különlegessé tesz. Nem mindenki látja ezt, de az igazi érték nem a színekben rejlik, hanem a szívedben.

Milla elgondolkodott, és a kutya szavai lassan eljutottak hozzá. Talán tényleg más, de ettől még értékes. És mégis, mintha a szeretet nem kívülről, hanem belülről jött volna.

Ahogy tovább mentek, egy kis házhoz értek, ahol egy 9 éves kislány a virágokat nézegette a kertben. Amikor meglátta Millát, a kislány odarohant hozzá.

– Szia, lila cica! – mondta lelkesen. – Olyan gyönyörű vagy! Én imádom a lilát! Annyira különleges vagy!

Milla szíve megtelt melegséggel, és bár a világ még mindig nem értette őt, a kislány szemében látta a szeretetet, amit keresett.

– Tényleg csodálatos vagy! – folytatta a kislány, miközben simogatta Milla szőrét. – Most már van egy különleges cicám, és büszke vagyok rá!

Milla boldog sóhajt hallatott, és úgy érezte, hogy bár különleges, nem kell már másnak megfelelnie. Az igazi szeretet akkor érkezik, amikor saját magadat elfogadod. És most, a kislány mellett, úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre valóban otthon van.

Karácsonyi angyalok

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:

– Mi történt veled, kedves angyal?

Az angyal szomorúan válaszolt:

– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.

Lilla nagyon elszomorodott, de határozottan azt mondta:

– Segítek megtalálni! Mindenáron segítek!

Az angyalok boldogan mosolyogtak, és elmondták, hogy a szárny a falu határában lévő erdőben van, egy gonosz szél elragadta. De Lillának nem kellett félnie, mert a szíve tele volt szeretettel és bátorsággal. Az angyalok azt mondták, hogy egy tiszta szívű gyermek képes lesz átvágni az erdő varázslatos akadályain, és megtalálni a szárnyat.

Lilla elindult az erdő felé, és hamarosan egy hideg folyóhoz ért. Mikor a vízhez lépett, egy kis madárka csipogott, és azt mondta:

– Kérlek, segíts! Megfagytam a hideg vízben!

Lilla nem habozott, levette a kabátját, és betakarta a madarat, hogy megvédje a hidegtől. A varázslatos tette következtében a víz azonnal átkelhetővé vált. Lilla boldogan lépett át rajta, és folytatta az útját.

A következő próbán egy hatalmas, sötét árnyék állta el az útját. Az árnyék szörnyűségesnek tűnt, de Lilla nem ijedt meg. Hangosan kiáltott:

– A szeretet legyőzi a félelmet!

Az árnyék eltűnt, és Lilla előre léphetett. Hamarosan rátalált a fénylő angyalszárnyra, és boldogan vette a kezébe.

Mikor visszatért az angyalokhoz, egy csodálatos dolog történt. A legidősebb angyal odament Lillához, és így szólt:

– Köszönjük, hogy megmentetted a karácsonyt! Most pedig egy ajándékkal szeretnénk meglepni téged.

Az angyalok kezüket a magasba emelték, és egy apró, arany harang jelent meg Lilla kezében. Az angyalok mosolyogva mondták:

– Ez a harang varázslatos. Ha megcsilingelteted, mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.

Lilla csodálkozva nézte a harangot, és mikor megszólaltatta, egy csodálatos dolog történt. A karácsonyfa hirtelen tündöklő fényben ragyogott, és a szobát betöltötte a szeretet varázsa. A fa tetején egy gyönyörű angyalfigura jelent meg, és Lilla édesanyja boldogan ölelte meg kislányát.

Lilla boldog volt, hogy a szeretet ereje valóban csodákra képes. Azóta, minden karácsonykor, amikor megszólaltatja a harangot, mindig eszébe jutott az a varázslatos éjszaka, és a karácsony igazi csodája.

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.

Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.

Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.

Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.

– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!

– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.

– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!

Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.

Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.

– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.

Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:

– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!

Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.

Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.

Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.

Mesél az erdő

A Nap sugarai a fák között játszadoznak,  

A harmatcseppeken fényesen megcsillannak,  

A fák ágain a madarak gyönyörűn énekelnek,  

Az erdő, szellemével mindent megbeszélnek.

Mesélnek egymásnak régi emlékekről,  

Az erdő rejtélyes, titkos történeteiről.  

A színes pillangók örömmel táncolnak,  

Az erdő tündéreivel együtt játszanak.

A patak vize kékesen csillogva ragyog,  

Halkan kanyarogva csendesen csobolyog,  

Egy nyuszi a parton éppen szomját oltja,  

A reggeli szellő eközben simogatja.

Őz család friss harmatos füvet reggelizik,  

A kis gidák szaladgálnak, örülnek,  

Fakopáncs hangosan kopog a kemény fán,  

Az erdő lakói szorgoskodnak igazán.

Finom illatokat viszi a szél szerteszét,  

Az erdő erős, nyugtató, tiszta levegőjét,  

A természet zenéjét csendben hallgatva,  

Az emberi szívet és lelket megnyugtatja.

Gábor Bata fotója

Jégvirágszív

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal férfi, akit Tomásnak hívtak. Szíve tele volt szeretettel és élettel, barátai mindig körülvették. Egy nap találkozott Elenával, a gyönyörű, ám kegyetlen boszorkánnyal, akinek a szíve jégből volt. Elena elbűvölte Tomást, aki azonnal beleszeretett a titokzatos nőbe, nem sejtve, hogy a szépség mögött sötét szándékok rejtőznek.

Elena titkos világába vitte Tomást, ahol mindenhol csillogó kristályok és színes kövek ragyogtak, de a levegőben mindig érezni lehetett a hideg, dermesztő varázs erejét. Ahogy Tomás egyre mélyebbre merült Elena varázslatos birodalmába, szíve fokozatosan megfagyott. A boszorkány gyengéden és észrevétlenül szőtte bele a fagyos jégvirágot a fiú szívébe; Tomás tudta nélkül lassan elvesztette érzéseit.

A jégvirág már átszőtte Tomás lelkét, és ő nem vette észre, hogy egyre inkább elveszíti önmagát. Az öröm, ami korábban a szívében élt, eltűnt; helyét a jégvirág vette át.

Egy nap, amikor Tomás a gyönyörű tájat bámulta, találkozott egy fiatal lánnyal, Vikivel, aki az erdő mélyén élt. Viki meleg szívű és kedves volt; a nap fénye ragyogott a szemében, amikor rátalált Tomásra. Már az első pillanatban beleszeretett; érezte, hogy Tomás csodálatos, meleg szívű ember, akinek valami különleges van a lelkében.

— Miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte tőle Viki, aggodalommal a hangjában.

Tomás, már nem tudva kifejezni érzéseit, csak azt válaszolta:

— Nem tudom, de valami hiányzik az életemből.

Viki elhatározta, hogy segít neki. Hallott Elenáról a gonosz boszorkányról.

— Nem akarom, hogy szenvedj! — mondta Viki határozottan. — Küzdeni, harcolni fogok érted!

Egyre többször találkoztak. Tomás is vágyott Viki társaságára. Még érzett érzéseket, ha parányit is. Viki pedig egyre jobban beleszeretett. Szépen kitervelte, hogyan szabadítja ki a szerelmét Elena fogságából. A boszorkány nagyon gonosz volt, és tudta, nem lesz egyszerű, de szíve mélyén érezte, hogy a szeretet legyőzheti.

Éjjel, amikor Elena távol volt, Viki elindult a jégbirodalom felé. Az erdő mélyén, ahol a nap fénye már nem érte el, a fák sötét árnyait, bátorságot gyűjtött. Az út veszélyes volt; a hideg szél fújta a havat, és a földet jég borította. Viki szívében azonban ott volt Tomás iránti szeretete, amely melegítette a lelkét. Ahogy közeledett, érezte, hogy az ő szívét is kezdi áthatni a hideg, sötét erő. Vigyáznia kellett, és gondolatait, érzéseit ápolnia kellett, hogy a szeretet érzése ne aludjon ki, mert akkor ő is úgy jár, mint Tomás. Mindig is tudta, hogy Tomás szíve tele van jósággal, és most neki kell ezt a jóságot visszahoznia a világába.

Amikor Viki végre megérkezett a jégpalotához, elállt a lélegzete a látványtól. A palota hatalmas, csillogó jégből épült, és mindenhol kristályok ragyogtak, de a hideg, dermesztő légkör áthatotta a helyet. Viki bátran belépett, tudva, hogy Tomásért jött, hogy megszabadítsa őt a boszorkány hatalmától.

Amikor rátalált Tomásra, észrevette, hogy a fiú szívét a jégvirág már szinte teljesen átszőtte. Viki érezte, hogy ahhoz, hogy megmentse, szüksége van a tiszta szeretet erejére.

— Tomás, ez a szívem egy darabja — mondta, miközben elővett egy apró, ragyogó szívet, tele melegséggel. — Érezd a szeretetet, amelyet adni tudok, csak engedd meg magadnak!

Óvatosan a fiú kezébe helyezte a szívet. Amely csak úgy ragyogott. Tomás hirtelen érezte a melegséget, ahogy a szeretet ereje áramlott a kezéből a szívébe. A jégvirág szíve hirtelen remegni kezdett, és a jég lassan elkezdett olvadni a szeretet hatására. Az érzések, amelyeket elvesztett, újra feléledtek benne, és a jégvirág helyén a ragyogó szíve, mint régen, újra bontakozott ki, és elkezdett fényleni, ragyogni.

— Milyen csodás újra érezni! — mondta Tomás, ahogy a szíve csak úgy ragyogott a szeretettől. — A szívem tele van melegséggel és fénnyel! Olyan érzés ez, mintha újra élnék.

Elena azonnal észrevette a változást, és dühösen felbukkant a jégpalota ajtajában. A jégkristályok körülöttük remegni kezdtek, ahogy Elena léptei a földet érintették.

— Mit képzelsz, hogy itt vagy? — sziszegte Elena, a hangjában fagyos dühvel. — A szívem szerelmét, jégvirágját próbálod megmenteni?

Tomás megijedt, de Viki határozottan lépett előre.

— Elena, nem kellene így beszélned! — mondta, próbálva megszelídíteni a boszorkányt. — Tomásnak szüksége van a szeretetre, hogy újra érezni tudjon!

Elena szemei szinte villámokat szórtak, és a légkör hirtelen feszültté vált.

— Szeretet? — nevetett gúnyosan. — Miért érdekelne engem a szeretet? A jég az egyetlen, ami hatalmat ad nekem!

Tomás a lány felé fordult, zavarodottan.

— Viki, miért akarsz segíteni? — kérdezte. — Hiszen nem is ismersz igazán!

— Mert… — Viki mély levegőt vett, és a szemébe nézett. — Mert beléd szerettem első látásra. Érzem a szívedben a jót, Tomás. Nem hagyom, hogy Elena jéggé dermessze teljesen a szíved! Szeretlek téged teljes szívemből!

Elena dühében a jégpalota falai remegtek, és a jégkristályok zizegni kezdtek.

— Ne hidd, hogy elmenekülhetsz! — kiáltotta Elena, kezében felvillanva a jég ereje. — Mindenkinek, aki Tomáshoz közelít, meg kell fizetnie az árát!

Viki megérezte a veszélyt, és Tomásra nézett, aki most már valóban látta Elena igazi arcát.

— Nem félek tőled, Elena! — kiáltotta Viki, és Tomás kezét szorosan megfogta. — A szeretet erősebb, mint a te jégvarázslatod!

Valóban, a tiszta szeretet fénye olyan erősen ragyogott, hogy Elena nem bírta elviselni. Minden elkezdett olvadni. Elena érezte a szeretet melegségét.

Tomás felébredt a jégvirág bűvöletéből, és felismerte, hogy a szeretet ereje legyőzheti a legnagyobb sötétséget is. Viki mellett állva érezte, mire képes a szeretet. A szeretet fénye ragyogott körülöttük, és a jég birodalma helyett elkezdett egy új világ kibontakozni, ahol a boldogság és a remény él. A fiú és a lány egymásra néztek, és tudták, hogy együtt képesek legyőzni a sötétséget.

Elena elmenekült, hogy megerősödjön. A gonoszság a lételeme volt. Már tervezte, szőtte, hogyan bosszulja meg mindazt, amit vele tettek a fiatalok. Nem is sejtették, hogy Elena mire készül ellenük.

Ahogy teltek a napok, Tomás és Viki egyre közelebb kerültek egymáshoz. Közösen fedezték fel a világot, és a természet csodáit, miközben Tomás szíve végre újra megtelt szeretettel és boldogsággal. A jégvirág ereje eltűnt, ahogy a szeretet melegsége körülvette őt.

Tomás és Viki együtt néztek a naplementét, és tudták, hogy a kalandjuk véget ért, de a történetük most kezdődött igazán. A szeretet, amely összekötötte őket, sosem fog eltűnni, és a világ, amelyet együtt építettek, tele volt boldogsággal és reménnyel.

Ezután boldogan éltek, tudva, hogy bármi történik, a szeretet ereje mindig megvédi őket a sötétségtől.

A Pillangó Szabadulása

Élt egy gyönyörű pillangó egy sötét pincében. Hatalmas terhet cipelt nap mint nap. Nem tudott tőle megszabadulni, a kötél rá volt tekeredve. A Napot soha nem látta a kis pillangó. Csak a sötétséget ismerte. Nem ismerte a szépet, a jót, a Napot és a virágokat, az illatokat sem.

A pillangó minden nap cipelni kényszerült a hatalmas követ, ami súlyos teher volt a kicsi testén. A sötét pincében, ahol élt, csak a csend és a nyomorúság vette körül. Minden mozdulattal úgy érezte, hogy a kő még nehezebb, és a szíve egyre inkább elnehezedik.

„Miért nem tudok szabad lenni?” – kérdezte magától.

Egy nap betévedt a pincébe egy kisegér. A pillangó megszólította:

— Hát te ki vagy?

— Lucy vagyok, a kisegér! Téged hogy hívnak? — kérdezett vissza az egér.

— Nekem nincs nevem. — válaszolta a pillangó.

— Az meg hogy lehet? Akkor én adok neked! Mivel olyan szép pillangó vagy, legyen a neved Sky.

— Szépen hangzik. Mi az a Sky? — kérdezte a pillangó.

— Te nem tudod? Az a gyönyörű égbolt. Még soha nem láttad? — lepődött meg Lucy, a kisegér.

— Nem. Itt születtem, és itt élek a kővel együtt. — mondta Sky, a pillangó.

— Miért húzod azt a nagy követ? — kérdezte Lucy.

— Nem tudom. Azóta velem van, amióta megvagyok. De nagyon nehéz. És kínlódom. Mesélsz nekem az égboltról? — kérlelte Sky.

— Persze, szívesen. Gyönyörű kék színű, a fehér felhők díszítik. A legszebb, amikor süt a Nap, és a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. A rét a legszebb hely. Tele virágokkal, és csodásan illatoznak. Ott élnek a társaid, a többi pillangó. Mindig a virágokon pihennek. Szeretnéd látni? — mesélte a kisegér.

— Ó! Ilyen is létezik? Elképzeltem! Nem tudtam róla! Igen, szeretném látni! De itt ez a kő? Nem tudok tőle megválni — sírta el magát a kis pillangó.

— Ezen tudok segíteni! Megengeded nekem? — kérdezte Lucy.

— Hogyan? Ez a kötél nagyon vastag és erős! — kérdezte Sky.

— Úgy, hogy elrágom! Nagyon erősek a fogaim. — válaszolta az egér.

Neki is fogott. Gyorsan el is rágta a kötelet. Sky pillangó hirtelen megkönnyebbült. Szabad lett. Nincs többé mázsás súly, amit cipelnie kell.

— Köszönöm szépen, kisegér! — mondta hatalmas örömmel.

— Szívesen! Gyere, repülj utánam! Kivezetlek a virágos rétre. Mutatom az utat.

Elindultak a sötét pincéből. Amikor kiléptek a levegőre, a napfényre, Sky megállt. Nem tudta eddig, milyen a napfény, a tiszta levegő, és amit látott! Fákat, virágokat. Le volt nyűgözve. Lucy figyelte őt, tudta, micsoda örömet okozott a kis pillangónak. Szabad lett. Egy új világban, új élet várt rá. Lucy boldog volt, Sky legalább annyira.

— Lucy! Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életem. Végre én is szabad vagyok, és felfedezhetem ezt a számomra új világot! Örök hálával tartozom neked! — mondta boldogan a kis pillangó.

— Ugyan! Nekem nem tartozol semmivel! Csak menj, és élvezd az életet! — mondta Lucy.

— Köszönöm szépen! Indulok is!

Sky elindult, boldogan repült az új világban. Lucy nézte egy darabig, ahogy repül, és boldog volt, hogy segíthetett a kis pillangónak. Megmentett egy életet.

Mókus testvérek saját meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörű erdő. Hatalmas, magas fákkal teljes, gyönyörű virágokkal, pipacsokkal, zsályákkal, melyeken szebbnél szebb pillangók repdestek. Az erdőben sok állat élt, madarak csivitelése hallatszott mindenhol, tücskök, bogarak, sünök, békességben szeretetben. Itt élt Miki mókus a családjával és más mókusokkal boldogan. Egy napsütéses, őszi napon, amikor minden mókus szülő a téli élelmet gyűjtögette, mogyorót, fenyőtobozt, magvakat, Miki szülei megkérték Mikit, hogy vigyázzon Imire, a kistestvérére. Miki mókus nagyon nem örült neki, mert már megbeszélte a barátaival, hogy délelőtt mennek ugró versenyre. Szülei ráparancsoltak, hogy nagyon vigyázzon rá, mert Imi még kicsi és könnyen eltévedhet. Miki megígérte, ha kissé morcosan is, hogy vigyázz rá, ne aggódjanak. Miki és Imi a többiekkel elindult a játszótérre, oda, ahol mindig versenyeket rendeztek, a kicsik meg szaladgálnak és ugrándoznak. Miki így szólt Imihez, a kistestvéréhez:

– Imi, én megyek versenyt ugrani a barátaimmal, biztosan megnyerem megint a versenyt, én fogok a leghosszabbat ugrani. Maradj itt, el ne csavarogj! Nem tudok rád figyelni, ha versenyzem. Ha vége, jövök érted. - utasította Miki mókus a kistestvérét.

Jól van na, nem kell ilyen hangosan parancsolgatni, értém itt maradok. - válaszolta Imi. Miki elugrált gyorsan, és már ott is volt a barátainál. Kezdődött a verseny. Jó messzire ugráltak el a játszótértől, mivel hatalmasakat tudtak ugrani. Imi mókus egy darabig játszott a többi kismókussal, de egyszer csak felfigyelt egy gyönyörű pillangóra, és eldöntötte, ő bizony megfogja, és hazaviszi az anyukájának. Addig-addig kergette, és szaladt utána, hogy észre sem vette, mennyire eltávolodott a játszótértől, a tisztástól. Már bent találta magát a sűrű erdőben. Onnan megint egy tisztáson kötött ki. Leült a fűbe pihenni, és nézegette a virágokat, szagolgatta őket. A pillangó már messze elrepült. Kicsi volt még, de azt tudta, hogy egyedül maradt, és nem hallotta a többiek hangját. Megijedt. Elkezdett kiabálni,

– Miki, merre vagy? Miki, félek, eltévedtem! - kiáltotta Mókus Imi elcsukló hangon, többször is kiabált, de semmi. Tudta, rosszat tett, és Miki keresni fogja, de vajon meg is találja? A szülei nagyon mérgesek lesznek, megbocsájtanak neki, hogy nem fogadott szót? Már az sem érdekelte, hogy a szülei meg haragudnak rá, csak találják meg, annyira félt. Összekuporodott, és könnyeivel küszködve várta, hogy valaki megtalálja. Megpróbált kiáltani.

– Miki, anya, apa itt vagyok! Hallotok engem? - kiabálta meg egyszer, hátha meghalják őt.

Válasz nem érkezett. Elkezdett sírni, nagyon félt, ráadásul a nap is egyre lejjebb ment. Közeledett az este. A mókusok este nem mozognak, mert sok veszély leselkedik rájuk. A héja a legnagyobb ellenségük.

Eközben Mikinek véget ért a verseny. Megint ő volt a legügyesebb, ő tudott a leghosszabbakat ugrani. Boldogan, büszkén ugrált vissza a játszótérre, hogy elmondja Iminek a testvérének az örömét. Kereste mindenhol. Nem találta. Nagyon megijedt. Hol lehet? Haza nem talál egyedül, ahhoz túl kicsi még. Gondolkodott merre mehetett. Elindult, kereste mindenhol, az összes helyen, ahová mehetett, már csak egy felé nem nézte. Teljesen kétségbe esett, mi lesz, ha erre sem találja? Tette fel magában a kérdést. Akkor bizony haza kell mennie, és mindent el kell mondania a szüleinek. Tudta, nagyot hibázott. Fontosabb volt neki az ugró verseny, mint a kistestvére. Amilyen gyorsan csak tudott, ugrált be az erdőbe. Tudta, kicsit beljebb arra van egy tisztás. Ismerte a helyet. Elkezdett kiabálni:

 –Imi, merre vagy? Imi, válaszolj, ha hallasz! - amilyen hangosan csak tudott, kiabált.

Közben jobbra-balra ugrált, és figyelte, hátha meglátja. A tisztás szélén megállt, hogy kifújja magát, mert nagyon elfáradt. Szétnézett, és látta az égen, hogy egy héja körbe-körbe köröz. Rosszat sejtett. Elkezdett sötétedni, negyedóra múlva már lemegy a nap. Kiabált, miközben ugrált beljebb a tisztásra.

– Imi, hallasz engem? Imi, válaszolj! - kiabálta Miki mókus

– Itt vagyok, Miki! - jött a segítségkérő hang Imitől – Félek, mert a héja felettem van. Mit csináljak? - kérdezte remegő hangon a pici mókus

– Megyek, Imi, segítek, elterelem a héját, te ugrálj be az erdőbe, amilyen gyorsan csak tudsz, és várj meg! El ne menj, ott maradj! - utasította Miki kistestvérét. Miki, ahogy csak tudott, oda ugrált Imi közelébe. Imi pedig az erdő felé. A héja összezavarodott, melyik mókusra csapjon le. Miki a tiszta réten cikázott jobbra balra, és a héja egyre lejjebb repült, már a karmait nyújtotta, hogy megragadja Mikit. Közben Imi beért az erdőbe. Kiabált Mikinek.

– Beértem az erdőbe, gyere te is! -  Miki megnyugodott, hogy a testvére biztonságban van. Már fogytán volt az ereje, annyira elfáradt, de összeszedte a maradék energiáját, és kicselezte a héját. Addig- addig ugrált összevissza, és egyre közelebb az erdőhöz, hogy a héja feladta. A nagy fák miatt nem tudott közelebb repülni. Miki beért az erdőbe. Összerogyott a fáradságtól.

– Miki, te egy hős vagy! - ölelte meg kis mókus a bátyját! Megmentetted az életemet - mondta örömtől könnyezve a kis mókus.

– Dehogy vagyok hős Imi, inkább egy rossz mókusgyerek, aki nem tud vigyázni a testvérére. - válaszolta szomorúan Miki mókus.

– Én sem fogadtam szót. - vallotta be Imi. Addig kergettem a pillangót, hogy itt találtam magam. Mind a ketten hibáztunk. -mondta a kis Imi, aki ugyan még aprócska volt, de nagyon okos kis mókus.

– Igazad van, mind a ketten hibáztunk. Menjünk haza, mert a szüleink már aggódnak. - mondta Miki.

Bizony, a szülők már nagyon aggódtak, hol lehetnek a gyerekek. Ilyenkor már mindig itthon kell lenniük. Az anyukájuk kint várta őket az odú ajtajában.

– Gyerekek hol voltatok ilyen sokáig? Nagyon aggódtam már! - kérdezte az anyukájuk. Imi a kis mókus nagy lelkesen és egyben szomorúan elmesélte, hogy eltévedt, és Miki milyen bravúrosan cselezte ki a héját, és megmentette az életét. Miki egy szót sem szólt. Anyukájuk és apukájuk nagy szemekkel figyelték a történetet. Miki mókus szégyellte magát, hogy nem vigyázott Imire. Várta a leszidást.

– Figyeljetek jól gyerekek! Mind a ketten hibáztatok. Miki, te nem vigyáztál a kis testvéredre inkább a verseny érdekelt. Imi, te nem fogadtál szót Mikinek. Ezért mérges vagyok rátok. Viszont, Miki, büszke vagyok rád, amiért a saját életedet kockára tetted, hogy meg mentsd a testvéredet a héjától. Nagy bátorságra és ügyességre vall, éles eszűségre. Büszke vagyok rád is Imi, mert szót fogadtál Mikinek, és beugráltál gyorsan az erdőbe, és azonnal szóltál neki, hogy biztonságban vagy. Remélem tanultatok belőle, és legközelebb nem történik ilyen. Miki bebizonyítottad, mennyire szereted a testvéredet. Tudjátok, a család, a szeretet mindennél fontosabb. Szeretnünk kell egymást és vigyázni egymásra. - oktatta ki őket az anyukájuk

A két kis mókus nagy szemekkel figyelte édesanyjukat. Nem szóltak egy szót sem. Sokat tanultak a mai napi kalandjukból. Alig bírtak elaludni, annyira megviselte őket a héjás kaland. Nagyon el is fáradtak, mert sokat ugráltak a menekülés miatt. Édesanyjuk megölelte őket, és jó éjt puszit kaptak. Ma este nem kellett mesét olvasnia a gyerekeknek. Saját mesét csináltak maguknak. Betakarta őket és szépen álomba szenderültek.