A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. június 12., szerda

Fufu sárkány újjászületése




 Hol volt, hol nem volt, fent a felhők felett volt egy birodalom. Ott éltek a sárkányok. Gyönyörű környezetben a fehér felhőhabokon épült nagy színes házaikban laktak. Minden sárkánycsalád háza más színű volt. A házakat hatalmas fák vették körül, melyen madarak fészkeltek és énekeltek. A birodalom közepén egy nagy tér volt, ott játszottak és tanultak a gyermeksárkányok. Gyönyörű virágok nyíltak mindenhol, fényesen ragyogtak, áttetsző szirmaikból csillogó fények szálltak fel a magasba. Finom édes és tiszta illatot árasztanak, amely nyugalommal jár át mindent és mindenkit. Színpompás pillangók pihennek a virágokon és élvezik a rózsaszín napból áradó kellemes meleget. Minden sárkány különböző volt, egyediek ugyanúgy, mint a házaik. Nem csak a sárkányok külseje volt egyedi, de a képességeik is. A sárkánybirodalomban boldogan éltek a sárkányok. A földre soha nem mentek le. Az emberek azt hitték, hogy a sárkányok már régen nem léteznek. Itt élt Fufu, a kis sárkány a szüleivel. Édesanyja gyönyörű sárkányanya volt, piros és fehér pikkelyek csillogták be az egész testét. Édesapja a legnagyobb sárkány volt az egész birodalomban. Sötétkék és ezüst színű pikkelyei méltóságot adtak neki. Hatalmas lángot tudott fújni melyet irányítani is tudott bármilyen irányba és formába. Nagy szeretetben nevelték Fufut. De a kis sárkány nem úgy fejlődött, mint a többi sárkánygyermek. A bőre, a pikkelyei nem voltak színesek, csak szürke volt. Nem tudott megtanulni repülni, csak két métert sikerült neki. A tűzfújás sem ment, csak füst jött ki a szájából, egyszóval nagyon ügyetlen sárkányfiú volt. Nem sikerült neki semmi, emiatt nagyon bánatos és önbizalomhiányos lett. Fufu nagyon kedves, barátságos, okos és intelligens kis sár- kánygyermek volt. Lulu volt a barátja. A sárkánykislány szerette Fufut, nem zavarta, hogy ügyetlen és szürke színű. Jókat játszottak és beszélgettek. Fufu is szerette Lulut, mert mindig szórakoztatta a képességével. Ugyanis Lulu láthatatlanná tudott válni, szeretett elbújni Fufu elől. Lulu nagyon szép és kedves kislány volt, babakék és fehér pikkely borította be az egész testét. Minden nap két órát az összes gyereksárkánynak a nagy téren kellett tanulnia, és gyakorolni mindazt, amit egy sárkánynak tudnia kell. Fufu számára ez a két óra maga volt a pokol. Kinevették és gúnyolták őt, mert nem mentek neki a feladatok. Különösen egy sárkányfiú, akit Viharnak hívtak. Minden nap beszólt neki valamit, és ezt a többi sárkánygyerek előtt tette. Előfordult, hogy elbújt és követte Fufut. Vihar érdekes képességgel rendelkezett, bárki hangját tudta utánozni. Mivel Fufu sok időt töltött együtt Luluval, ezért Vihar irigykedett, mert tetszett neki Lulu. Vihar Lulu hangján többször megszólalt, és ezzel piszkálta Fufut, és utána jól kinevette. Egy gyönyörű napon, amikor a rózsaszín felhő csak úgy ragyogott, a pillangók repdestek egyik illatos virágról a másikra, azon a napon Fufu nagyon elkeseredett. Volt egy hely, ahová mindig elvonult, ha nagyon bánatos volt. Egy hatalmas fa tövébe heveredett le mindig, mert ez olyan illatot árasztott az arany virágaiból, ami megnyugtatta Fufut. Felkelt és sétálni indult, ment, mendegélt, arra, amerre még soha nem járt. A felhőtalaj egyre vékonyabb volt a lábai alatt. Furcsának is találta, mert botladozott. Hirtelen egy kisebb lyukat vett észre, lehajolt és megnézte. Ahogy lehajolva nézte, a lábai alatt a lyuk hirtelen elkezdett szétnyílni, egyre nagyobb lett és teljesen eltűnt. Fufu elkezdett zuhanni egyre sebesebben, s mivel repülni nem tudott, csak kiabált és sebesen zuhant lefelé. Belezuhant a tengerbe, hatalmas csapódást, és fájdalmat érzett. A tengerben hánykolódott egészen addig, amíg a tenger kisodorta a partra. Eszméletlenül feküdt a parton, a bőrét égette a nap sugara. Egy kislány éppen arra sétált és meglátja, odamegy hozzá nézegeti. Ámulja-bámulja a nagy sárkánygyermeket. Nem fél tőle, csak tartózkodott. Fufu magához tér, kinyitja a szemét. Mindene sajogott és sok vizet nyelt, ami ki is jött belőle. A kislány megszólítja:

- Szia! Hogy kerültél ide? Mi történt veled?

- Szia! Te tudsz a sárkányelven beszélni? - kérdezte meglepetten Fufu.

- Igen, bármilyen lény nyelvén tudok beszélni. A nevem Dolli - válaszolta a gyermek.

Dolli hosszú barna hajú, nagy barna szemű vékony kislány volt. Imádott az erdőben sétálni, és figyelni a természetet. A madarak énekét különösen szerette hallgatni. Az erdőben érezte jól magát.

- Lezuhantam a sárkánybirodalomból és megsérültem, eltört a szárnyam, és a lábam is nagyon fáj. Engem Fufunak hívnak – mondta Fufu.

- Gyere, elviszlek egy biztonságos helyre, ahol senki nem láthat meg, Tudod a földön nem léteznek sárkányok. Segítek neked, hogy meggyógyulj, és vissza tudj térni az otthonodba. Tudok neked gyógymódot a szárnyadra és a lábadra.

Elindultak az erdőbe arra a helyre, ahol Fufu biztonságban lehetett. Az erdőben volt egy nagy hegy, a belsejében volt egy barlang, ezt úgy eltakarták a bokrok és a fák, hogy nem volt látható a bejárat. Oda vezette Dolli Fufut. Sokat beszélgettek, Dolli minden megtudott, és csak ámult és bámult a sárkánybiro- dalomról szóló történetekről. Nagyon megszerették egymást. Fufu elmondta, hogy ő sajnos selejt a sárkányok között, neki semmi sem sikerül. Dolli sokat beszélgetett vele, és elmagyarázta, hogy semmi baj nincs vele, mivel egy intelligens, kedves sárkány, csak nem hisz önmagában. Dolli úgy látta, hogy Fufu megerősödött annyira, hogy elviszi a csodapatakhoz. Egyedül Dolli tudta, hogy hol található, és milyen csodával rendelkezik a patak vize. Úgy érezte, Fufunak szüksége van a csodapatak vizére, hogy a saját otthonában teljes életet tudjon élni majd boldogan. A patak vize olyan képességeket ad, mint amilyen annak a lelke, aki iszik belőle. Annak idején amikor Dolli rátalált a patakra és ott sírdogált, késztetést érzett, hogy igyon a csodapatak vizéből. Nem sokkal később értette, mit csiripelnek a madarak és minden lény nyelvén tudott beszélni. Elmondta Fufunak, hová viszi őt, és hogy varázslatos dolgot fog megtapasztalni. Fufu izgatott volt, de nagyon várta. Nem volt messze a patak az otthonától. Fufu megállt és nagy levegőt vett, ránézett Dollira, kapott egy mosolyt a kislánytól. Lehajolt és ivott a vízből. Leültek a patak partján, csendesen várakoztak. Egyszer csak a bőre elkezdett átalakulni, aranyszínűvé és világoszölddé. A szürke pikkelyek eltűntek, átváltoztak. Döbbenten nézték mind a ketten. Amikor az egész teste átalakult, Fufu örömtáncot járt Dollival. Boldog volt. Akkor még nem tudta, hogy vár még rá egy nagy meglepetés. Visszatértek Fufu otthonába. Másnap a virágok között sétált és szagolgatta a virágokat a kissárkány, amikor hármat tüsszentet. Hirtelen az erdő szélén találta magát. Nem értette, mi történt, hogy került oda. Keresett egy virágot, amitől tudta, hogy újra tüsszenteni fog, és arra gondolt, visszakerül az otthonába. Tüsszentett hármat és hipp- hopp ott is volt. Hallott a szüleitől már erről a képességről, a dédnagyapja is tudott teleportálni. Fufu is örökölte, de valami miatt nem jött elő belőle a képesség. Dolli minden nap meglátogatta Fufut, izgatottan mesélte a kissárkány az új élményét. Dolli boldog volt és tudta Fufu hamarosan elmegy, emiatt szomorú lett, hiszen nagyon fog hiányozni neki, nagyon jó barátok lettek. Hetekig gyakorolt Fufu, ide-oda teleportált, és a repülés is nagyon jól ment már neki. A tűzfújásban is profi lett. Dolli többször felült a hátára és együtt szárnyaltak a felhők felett. Fufu ilyenkor honvágyat érzett. Vajon hiányzik a sárkánybirodalomban a szülein kívül valakinek? Érezte, itt az idő, haza kell térnie. Dolli is tudta, hogy eljön az a nap, amikor Fufu hazatér. Szomorú volt, de örült is. Tudta ez nagy nap lesz Fufu számára. A kis sárkány nagyon hálás volt Dollinak, hiszen neki köszönheti azt, hogy önbizalma lett, és újjászületett a belseje és külseje is. Megígérte, hogy visszatér és meglátogatja Dollit, hiszen bármikor itt tud teremni a képességével. Fufu megölelte Dollit és elbúcsúztak egymástól. A kis sárkány keresett egy virágot, és tüsszentet hármat, és hoppá, már átszelte a felhőket és a sárkánybirodalom nagy terén találta magát. Pár kis sárkány gyakorlatokat végzett a felnőttek vezetésével. Fufu ott állt a téren, gyönyörű arany és zöld pikkelyei ragyogtak, méltóságot árasztott. Mindenki meglepődött, hisz nem ismerték fel. A sárkányok kiszaladtak a házaikból és csak nézték a fényesen ragyogó Fufut. Az édesanyja és édesapja közelebb léptek hozzá. A tekintete, a szeme ugyanolyan volt.

- Te vagy Fufu? Ugye te vagy? - kérdezte az anyukája.

- Igen, én vagyok, Anya - válaszolta Fufu.

- Mi történt veled? Merre jártál? Mindenhol kerestünk.

- Elmentem egy kis időre, hogy magamra találjak - válaszolta Fufu.

- Gyere, menjünk haza és beszélgessünk! - mondta az apukája.

Hazamentek és Fufu mindent elmondott, hogyan zuhant le a földre, és Dolli hogyan gyógyította meg. A csodapatakról nem beszélt, az titok marad mindörökre. Fufu nagyon várta, hogy találkozzon Luluval. Kérdezte is a szüleit, hogy van Lulu, férjhez ment –e. Mondták neki, hogy nem, habár Vihar sárkány nagyon udvarol neki, de Lulu visszautasítja. Másnap Vihar elment Fufuékhoz, és kihívta egy versenyre Fufut. A verseny arról szólt, ki tud gyorsabban repülni. Vihar úgy tudta, nagyon ügyetlen Fufu, és biztos volt a győzelmében. Fufu jóízűen mosolygott és elfogadta a kihívást. A megbeszélt időpontban a téren találkoztak, ott volt a sárkánybirodalom apraja és nagyja. Fufu kereste Lulut, a tekintetük találkozott és összemosolyogtak. Meglátta ezt Vihar és nagyon mérges lett, hiszen ő akarta feleségének Lulut. Beállt a rajthoz a két sárkány a nagy téren. A feladatuk az volt, ki tudja a legrövidebb idő alatt körbe repülni a sárkánybirodalmat. Vihar izgatottan mondta Fufunak:

- Na, most meglátjuk, mit tudsz, Ügyetlenke!

- Igen, meglátjuk! - mosolygott Fufu, kezében egy virággal, amit Lulutól kapott a verseny előtt, mert Fufu beavatta a képességébe. Lulu volt, aki elindította a versenyt. Fufu hapcizott hármat, előtte azt gondolta, hogy egy pillanat alatt körbefutja a birodalmat, és hipp-hopp már be is ért a célba. Ámultak- bámultak a sárkányok, éljenezték, tapsolták Fufut. Fufu szülei büszkén nézték a gyermeküket, és édesanyja örömkönnyeket ejtett. Amikor Vihar beért a célba, akkor Fufu már Luluval beszélgetett és nem látszott rajta fáradtság nyoma sem. Kihirdették a győztest. Természetesen Fufu nyert. Vihar elismerte, hogy Fufu gyorsabb nála. Elfogadta azt is, hogy Lulu Fufut választotta. Vihar és Fufu barátok lettek. Lulu és Fufu összeházasodtak, hatalmas ünnepséget tartottak. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.


H

2024. május 21., kedd

Seli, a tenger leánya

 


 


A tengerben élt már több száz éve boldogan Seli, a sellőlány. Egész nap a tengerben úszkált, felfedezte annak titkait. Imádta hallgatni a tenger habjainak suttogását. Szeretett a hullámok hátán feküdni, és ilyenkor élvezte a napfényt. Sokat játszott a delfinekkel, értette a nyelvüket. A tenger mélyéről különleges virágokat szedett. Jól érezte magát, nagyon boldog volt. 

Messziről figyelte az embereket. Soha nem ment közel, mert azt megtanulta, hogy az emberek veszélyesek a sellők számára. Seli gyönyörű volt, kiemelkedően szép a sellőlányok között is. Aranyszőke, hullámos haja a derekáig ért. Smaragdzöld szemei ragyogtak a víz alatt is. Okos is volt, mert édesapja mindenre megtanította.

 Egy szép, kellemes reggelen, ahogy a hullámokon játszadozott, felfigyelt egy hajóra. Messze volt a parttól, alig látszott. Kisméretű hajó volt. A távolból figyelte. Az emberi hangokat élesen, jól hallotta. Pár férfi utazott rajta. Arra gondolt, követi egy darabig, hátha gonosz dolgot akarnak véghez vinni. Sokszor szabadított már ki delfineket, bálnákat a hálóból. Jó pár óráig követte a hajót, de nem történt semmi. Az ég kezdett beborulni, egyre sötétebb lett. Vihar készülődött. Seli tudta, lesz is belőle nagy haddelhadd. A szele erős volt, és a villámok is közeledtek. A szél gyorsan hozta a fekete felhőket. A kis hajót egyre jobban dobálták a hatalmas hullámok. Seli gondolta, na, ez a hajó nem fogja kibírni ezt a vihart. Látott már rengeteg ilyet. Ő nem tehet semmit sem. Elindult haza, egyre mélyebbre úszott a tengerben, amikor egy hangot hallott.

 Egy férfihangot. 

 – Segítség! Segítség! – kiabálta egy férfi. 

 A hangja kétségbeesett volt. Seli segített már ki embereket a partra. Ugyan tilos volt ez a sellőknek. Nem bírta megállni, most is a szívére hallgatott. Egy pillanatra elgondolkodott. Menjen? Vagy ne menjen? Gyorsan megfordult, és sebesen odaúszott. A hatalmas hullámok dobálták a férfit. Lehet, már nem is él, gondolta megnézi. A hajó elsüllyedt. A férfit átkarolta, és kiúszott vele a legközelebbi partra. A villámok csapkodtak körülöttük. A hullámokat a vihar több méteres magasságokba dobálta. Nem volt könnyű haladnia úgy, hogy a férfi meg ne fulladjon. Hallotta, amint még lélegzik. Több óráig úszott, amíg végre partot ért. Jól el is fáradt. Közben vihar szépen lecsendesedett. Szétnézett, nehogy embert lásson. Hiszen ők nem léteznek az embereknek, csak a mesében. Kisegítette a homokos részre a férfit. Akkor látta, hogy harmincas éveiben járó, fekete hajú, nagyon formás arcú férfi. Az alkata sportos, és izmos. Szépnek látta. Megnyomkodta a mellkasát többször is, és oldalra fordította, hogy a lenyelt víz kijöjjön belőle. Úgy is lett. A férfi magához tért, kinyitotta a szemeit, és megszólalt:

  – A mennyben vagyok? Mivel Seli arcát látta, a smaragdzöld szemeit és arany színű, hullámos haját, így azt hitte angyalt lát. Hát, neki egy angyal volt, mert megmentette az életét. 

  – Nem! A földön vagy! Most mentettem meg az életedet. Mennem kell. Vigyázz magadra. – válaszolta Seli. Nem akarta, hogy meglássa az uszonyát. A férfi még gyenge volt és kába. 

 – Ki vagy te? Álmodom? Gyönyörű vagy! – sóhajtott a férfi. 

  – Seli vagyok! Most már minden rendben lesz. Pihenj. Aztán itt a közelben találsz egy kis falut. Barátságos emberek élnek ott. Segítenek majd neked. Viszlát! – mondta Seli.

 – Várj! Köszönöm szépen! Látlak még? – köszönte meg a férfi.

 – Nem hiszem! – mondta Seli.

 – Szeretnélek megismerni! Martinnak hívnak. – mondta a férfi. Igaz, még mozdulni sem tudott. Nem látta, hogy Seli nem ember, hanem sellő.

Seli elfordult, és eltűnt a tengerben. 

Ahogy úszott egyre lejjebb a tengerben, elgondolkodott. A férfi helyes volt. Már vagy száz éve nem mentett meg senkit Seli. Igaz, eddig egyik sem tért ilyen hamar magához, de nem voltak ilyen helyesek. Elbűvölte a férfi kedves, és finom hangjával. Látni akarja! Gyönyörűnek nevezte! Valami nagyon furcsát érzett a szívében. Hazaért a tenger mélyén levő otthonukba. Csodás helyen élt. Édesapja mindent megadott neki. Már várta haza. Nem kellettek szavak, olvasott lánya fejében. Megrázta a fejét, és ennyit mondott.

  – Tudod, hogy tilos! Veszélyes!

 – Tudom, apa! A szívemre hallgattam. Ez olyan nagy baj? – kérdezte Seli.

 – Baj is, meg nem is. Csodás teremtés vagy. Érzelmes, jószívű. Viszont titokban kell– tartanunk az emberek elől azt, hogy létezünk, ezt te is tudod. válaszolta az apja.

 – Értem, apa! Nem fordul elő többet. – mondta szomorúan Seli.

 Az apja figyelte a lányát, és látta, nem biztos, hogy szót fogad. Túl jószívű teremtés lett Seli, ezt az anyjától örökölte.

  Seli, ahogy pihent, a férfi arcát és hangját felidézte. Martin elbűvölte a lányt. Mit szólna hozzá, ha tudná, ő egy sellő? Nem lehet, nem ismerheti meg jobban. Martin ember. El kell felejtenie! 

Ahogy Martin összeszedte magát, elindult az illatok irányába. Sötétedett, és a gyenge szellő illatokat hozott. A faluból érkeztek. Gyenge volt még. Ahogy bevánszorgott a faluba, az emberek gyorsan odaszaladtak hozzá. Látták, hogy hajótörött. Bekísérték az egyik házba. Meleg étellel kínálták. Kapott egy szobát, és pihenhetett. Nagyon kimerült, de Seli arca volt előtte. Gyönyörű volt! Akár egy angyal.Elaludt. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű nő viszi, úszik vele a tengerben. Felriadt. Vagy nem is álom volt talán? 

 Másnap beszélgetett a falusi emberekkel. Elmondta, hogy valaki megmentette. Elmesélték, hogy az idősek több ilyen történetet hallottak az ő szüleiktől. Egy gyönyörű női sellő mentette meg az embereket. De ezek csak mesék, ő szerintük.

 Martin minden nap elsétált a partra. Tudta, a barátai mind meghaltak. Pedig csak a szabadságukat akarták eltölteni a tengeren. Sajnálta őket. Ő maradt egyedül életben. Látta, hogyan süllyedt el a hajójuk. Leült egy sziklára, és onnan nézte a már békésen hullámzó nagy vizet. 

Seli messziről figyelte. Minden nap nézte, és egyre jobban vágyott a férfi közelségére. Martin is várta, hátha felbukkan a gyönyörű nő. Teltek a napok, hetek, és Martin tudta, haza kell mennie. A gyönyörű nő nem jött vissza. 

Seli döntött végül. Megszólítja. Elmondja neki, hogy ő sellő. Lesz, ami lesz. A Nap aranyló sugarai ragyogtak a nyugodt tengeren, amikor Seli megszólította Martint. Az a szokott sziklán üldögélt, és nézte a tengert. 

 – Szia Martin! Odaúszott a szikla mellé.

 – Szia Seli! Hát csak eljöttél? Gyere, ülj ide mellém. – kérte Martin.

 – Rendben! De előtte el kell mondanom valamit. Martin, tudod én nem ember vagyok. Illetve az is, félig. Sellő vagyok. Elfogadod ezt? Válaszolj őszintén. Ha nem, akkor eltűnök, és soha többet nem látsz. – mondta Seli.

 Felült a sziklára Martin mellé. Martin nézte az uszonyait. Gyönyörűen csillogtak a napfényben. Pár percig meg sem tudott szólalni. Nézte Seli gyönyörű arcát, hosszú aranyszőke haját, a csillogó uszonyát. Létezik? Nem álmodik? Itt ül mellettem a nő, akibe beleszerettem, és ő egy sellő! Eldöntötte, hogy szeretné jobban megismerni. Hogy milyen jövőjük lehet kettejüknek, az még rejtély marad.

 – Nagyon megleptél! Azt hittem, ti nem is léteztek. Nem zavar. Minden nap vártalak!  Ahogy megláttalak először, már akkor beléd szerettem. Elbűvöltél. – válaszolta Martin. 

 Átölelte Selit, és megcsókolták egymást.  Jó ideje vágytak már egymásra.  Seli elmesélte, hogy milyen életet él a tenger mélyén. Több százéves már. Martin elmondta, hogy harmincnégy éves mérnök. Szabadságon van éppen. Mindent megtudtak egymásról. Selibe kapaszkodva bejárták a tengert. Sokat voltak együtt.

A falubelieknek feltűnt, hogy sokat van oda a tengerparton. nem tartották túl jó dolognak.

 Seli apja is követte egyszer a lányát és meglátta őket együtt. Látta, ahogy ölelik, csókolják egymást.  Mérges lett, sőt dühös. Alig várta, hogy hazaérjen a lánya.  

  – Merre jársz minden este? Túl sokat vagy el. – kérdezte. 

 –Tudod, apa, megyek, segítek a tenger állatainak. – lódított.  Pedig tudta, hogy az apja olvas a fejében.

  – Seli, kérlek, légy velem őszinte! Az igazat mondd! – mondta mérgesen az apja.

 – Hát jó! Apa, szerelmes lettem Martinba! Tudom, ő ember. A szívemnek nem tudok parancsolni! Ő is szeret. Az első pillanattól, ahogy meglátott. – válaszolta Seli.

 – Lányom, ő ember! Nem lehet együtt közös jövőtök! Ezt te is tudod! Volt pár ilyen eset a történelmünk során, de mind tragikus véget ért. Nem találkozhatsz vele soha többet! Megtiltom! Bezárlak, ha nem fogadsz szót. – mondta dühösen az apa.

 – Apa legalább hadd búcsúzzak el tőle. Kérlek! – könyörgött Seli.

 – Rendben! Azt megengedem. – válaszolta az apa.

 Seli, mint minden este, naplementekor ment találkozni Martinnal. Sírva úszott a sziklához, ahol már várta a férfi.

 – Mi a baj szerelmem? – kérdezte.

 – Apám rájött, hogy veled találkozom, és megtiltotta. Nincs közös jövőnk, mert te ember vagy, én meg sellő. Mit tehetünk? Mondd mit? Igaza van. Hiába szeretjük egymást. Az én otthonom a tenger, a tied a Föld. Szerelmem, nem találkozhatunk többet. El kell felejtenünk egymást. – mondta könnyes szemekkel Seli.

 – Drágám, igen, két külön világban nőttünk fel. Lennie kell megoldásnak.  Én nem akarlak elveszíteni! Veled akarom leélni az életemet. Smaragdzöld szemű gyermekeket akarok veled felnevelni. Meg kell találnunk a megoldást! –válaszolta Martin.

 Ölelte, csókolta vigasztalta Selit. Elmondta, pár hétre hazautazik Amerikába, és elintézi a dolgait. Vissza fog jönni. Itt várja majd a sziklánál a szokott helyen.

Nagyon nehezen váltak el egymástól.

Martin hazament. Elintézte az ügyes-bajos dolgait, ami több hetet vett igénybe. A barátai halálát is el kellett mondania a szüleiknek. Hiányzott neki Seli. 

Alig várta, hogy újra lássa.  Nem is sejtette, hogy Seli mennyit sír, mert apja elmagyarázta neki, hogy soha többet nem láthatja Martint.

Volt viszont egy öreg sellő a tenger-városban, Zineában. Egyszer véletlenül meghallotta Seli, hogy ő olyan dolgokat is tud, amik réges-régen történtek, sok ezer évvel ezelőtt.  Úgy döntött, hogy meglátogatja. Több ezer éves volt, az apjánál jóval öregebb.  A legrégebbi lakó Zineában, Mireának hívták. Seli beúszott az otthonába.  Mirea ránézett, és olvasott a fejében. 

De azért megkérdezte:

 – Mi járatban, fiatal lány?

 – Szeretném, ha mesélne nekem olyan történetet, amikor egy sellő és egy ember szerelmes lett a múltban. – válaszolta Seli.

 – Érdekes dolgot kérsz tőlem. Miért nem inkább azt kérdezted, van–e megoldás arra, hogy együtt élj az ember-szerelmeddel? – kérdezett vissza Mirea.

 – Ó! Maga tudja? Honnan? Olvas bennem? Kérem, segítsen nekünk! Lennie kell megoldásnak! Ugye van? – kérdezett meglepetten Seli.

– Hallottam egy varázsitalról. Egyszer az üknagyanyám is szerelmes lett egy emberbe.  Lábakat kért magának.  A varázslat nem sikerült, de üknagyapám viszont uszonyokat, és kopoltyút kapott. Itt élt sok száz évig boldogan a Zineában. –  ennyit tudok segíteni

 – A varázsital receptjét nem tudja Mirea? – kérdezte Seli.

– Ha apád megtudja, hogy itt jártál, és én segítettem neked, ki fog engem tiltani városból. – mondta Mirea.

 – Nem mondom el! Megígérem! Kérem, segítsen! – könyörgött Seli.

 – Látom, tiszta a szerelmed a férfi iránt.  Az ő szerelme is tiszta irántad. Lehet, hogy sikerülni fog a varázslat. Egy titka van. Magában a varázslat kevés. Tiszta szív kell, mind a kettőtök tiszta szíve. Átadom a varázsigét és a receptet. Neked kell megfőznöd. A férfinak kell meginnia. Uszonyai lesznek és kopoltyúja, hogy itt élhessen veled. Teljesen le kell mondania a földi életéről. Soha nem térhet vissza.  Ezt tudatosítsd vele. Sok szerencsét kívánok!  Ha minden sikerül, várlak titeket egy finom ebédre. – fejezte be a beszélgetést Mirea.

 Megölelte Mirea Selit. Csodálta a lányt.  A benne lévő szerelmet, szenvedélyt. Seli is megölelte, és megköszönte a segítséget.  Megígérte, Martinnal el fognak jönni egy ebédre. 

 Hazaért, és elolvasta a receptet. Napokig a tenger mélyét járta, mire összeszedte a különleges növényeket.  Volt egy, ami nagyon ritka volt.  Át kellett úsznia a világ másik végére érte.  Megtalálta azt is.  Titokban, amikor az apja nem volt otthon, elment pár napra, elkészítette. 

 Közben minden este elment a találkozóhelyükre. Martint várta. Hitte, hogy eljön. Bízott benne. Érezte. 

Martin már úton volt Selihez. Alig várta, hogy újra megölelhesse.  A kis faluban örömmel fogadták. Sok finom édességet vitt a gyerekeknek.  Kiált a sziklára, úgy várta Selit. Boldogan látta a lány, hogy visszatért.  Ölelték, csókolták egymást. 

 – Martin, szerelmem! Megtaláltam a megoldást.  Hallgass végig! – mondta Seli.

 Elmesélte, hogy mit tudott meg Mireától. Hogyan szedte össze több napig, kutatta fel a különleges növényeket.  A lényeget a végére hagyta.

 – Ami a legfontosabb az, hogy neked lesz uszonyod és kopoltyúd. A földi életet teljesen el kell felejtened. Magad mögött kell hagynod. Igazán ezt akarod? Megteszed értünk? – kérdezte Seli. 

 – Valóban komoly döntést kell hoznom. Azt hiszem, már tudom a választ. Döntöttem.  Sellő leszek. A te férjed. Apád is elfogad akkor. Feleségül vehetlek. Megtanítasz nekem mindent a sellő életről? –válaszolta Martin.

 – Mindent megtanítok. Apám el fog fogadni. A férjem leszel, és én a feleséged. –válaszolta Seli.

 Levette a nyakából a varázsitalt, és átnyújtotta Martinnak. Arra kérte, hogy feküdjön le azonnal, ha megitta a főzetet. Át fog változni.  A lábai a vízben legyenek. Hogy be tudjon úszni majd a vízbe, mivel uszonyai nőnek. 

Martin elhelyezkedett. Selivel megcsókoltak egymást. Megsimogatta utoljára a lábait. Megitta a varázsitalt. Seli elmondta a varázsigét. Csillogó fények vették körbe őket, amik Martinba beleáramoltak. Ragyogott a teste. A lába átalakult uszonnyá. A feje is átalakult, lett kopoltyúja. Pár perc alatt sellő lett.  Kinyitotta a szemeit.  Ránézett az uszonyára, és mosolygott. Selivel átölelték egymást. Boldogok voltak. Sikerült!

 Együtt beúsztak a tengerbe. Martin visszanézett a földre. Már nem az az otthona. A tenger lett az új otthona, szerelmével, Selivel. Seli hazavitte Martint. Bemutattatta őt az apjának.  Az csak nézte a férfit.  Szemlélte. Bólogatott közben.  Seli mindent elmondott neki.  Az apja büszke volt a lányára.  Micsoda szerelem az övéké!

Kitűzték az esküvő napját.  Mireát meglátogatták. Mirea boldog volt, hogy segíthetett, és sikerült Selinek és Martinnak, hogy egy pár legyenek.  Meghívták az esküvőjükre is. Hetedhét országra szóló nagy lakodalmat rendeztek.

Több smaragdzöld szemű gyermekük is született. Boldogan élnek már sok száz éve együtt. Seli sokszor megemlegeti Martinnak, milyen jó, hogy hallgatott a szívére, és visszafordult, amikor Martin segítségért kiabált. Martin meg furcsa módon, de örült, hogy hajótörött lett. Mert csak így találkozhatott az igaz szerelmével Selivel. Minden úgy volt jó, ahogy történt. A tenger lánya lett a szerelme, a felesége, a gyermekei anyja.




 

2024. április 16., kedd

Bánat király és a szerelem

 

Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy királyság. Ennek a királyságnak a királya Bánat király volt. A király tele volt bánattal és szomorúsággal. A könnycseppjei szürke színűek voltak, amikor sírt. Fiatal volt még, és nagyon szép király, de meg volt keseredve. Mindennap, amikor megérezte, hogy valaki bánatos lett, odament, odarepült az emberekhez, és elültette a szívükbe a bánatot, keserűséget, szomorúságot. Ha sikerült neki olyan mélyen az ember szívébe beültetni, még szegény ember bele is halt a szomorúságába. Bánat király varázslatos képessége az volt, hogy tudott repülni, mert az apukája tündér volt. Az anyukája ember. Sajnos, a királyságban több volt a bánatos ember, mint a boldog. Az égen a felhők is csupa szürkeséggel borították be az eget. A Nap néha ragyogott fel az égbolton. A házak falait is szürke színűre festették az emberek. Alig akadt egy pár színes és vidám ember és mosolygós boldog gyerek.

Élt a királyságban egy királynő is. Ő volt a Boldogság királynő. Varázslatos képessége volt, mert a nagyszülei tündérek voltak. Valamikor ők uralkodtak a királyságban, de elveszítették a trónt, mert legyőzte a Bánat király apja az ő édesapját. Nagyon szép palotája volt, tele virágokkal, ahol az égen a felhők fehéren fodrozódtak, a Nap is fényesen ontotta a sugarait. Sajnos, sokszor a szürke felhők többször voltak jelen az égbolton, és sokszor teljesen beborult az ég felettük. Nagyon igyekezett a Boldogság királynő, hogy a boldogság uralja a királyságot, de sokszor elfáradt, mert nem volt könnyű az emberek szívébe a boldogságot beültetni. Gyönyörű haja aranyszínben pompázott, amikor repült, és lobogott a szélben arany haját, mindenki csodálta. A szárnyait kitárva kellemes virágillatot hagyott maga után. Ég kék szemeiből boldogság áradt. Amikor az örömtől sírt, a szemeiből szivárványszínű könnycseppek folytak. Állandó mosollyal arcán az emberek szívét felmelegítette. Szolgálatot végzett, ahol csak tudott, szeretetet vitt az emberek szívébe és életébe.

Történt egy napon, hogy Kristóf gyönyörű biciklit kapott a születésnapjára. Anyukája és apukája örömmel adták át neki, hogy ezzel a biciklivel tanuljon meg kerekezni. Boldog volt Kristóf, csak úgy csillogtak a szemei az örömtől. Ki is készítették neki a biciklit, és nagy szemekkel figyelték, segítették a szülők tartották a biciklit, fogták az ülés hátulját, hogy minél hamarabb megtanuljon egyensúlyozni Kristóf. Már sokat gyakorolt, és egész ügyesen ment a kerékpározás, amikor egyszer csak elveszítette az egyensúlyát, és mivel még nem volt teljesen magabiztos Kristóf, hatalmasat esett. Nagyon megütötte magát, hangosan sírt, és csak úgy potyogtak a könnyei! Az egyik térdén jó nagy csúnya seb keletkezett, mely vérzett is. A seb telement porral, és fűszálakkal. A szülők futva igyekeztek Kristófhoz, hogy segítsenek neki

– Anya, Apa, nagyon fáj! – kiabálta Kristóf.

– Semmi baj, kicsim! Elég csúnya sebet szereztél, de meg fog gyógyulni. Ne sírjál, mindjárt kitisztítom a sebedet, és bekenem a kenőccsel. – válaszolta az anyukája Kristófnak.

Bementek a házba, az anyuka ellátta a sebeket, de Kristóf még mindig szipogott, mert bizony nagyon fájt a lába. Az apukája elmondta, hogy ez katonadolog. Erős és ügyes fiú, hamar meggyógyul. Nem is mert zokogni, hiszen ő erős fiú, ezért csak szipogott. Kavarogtak benne az érzések, hogy soha többet nem próbál meg biciklizni, mert félt, hogy újra elesik. Viszont annyira akart száguldozni és bravúroskodni, mint a többi nagyfiú. Minden vágya az volt, hogy megtanuljon biciklizni.

Erre a nagy sírásra és félelemre, szomorúságra felfigyelt a Bánat király. Gondolta, na most ismét lesz egy alattvalója. Ki is tárta szárnyait, hogy felkeresse a kisfiút és beültesse a szívébe a bánatot. Ahogy repült az égen a szürke felhők között, biztos volt benne, hogy egy időre elveszi Kristóf kedvét attól, hogy megtanuljon biciklizni.

Ahogy viszont Kristófnak csillapodott a fájdalma, egyre erősödött benne az a gondolat, hogy ő bizony újra megpróbálkozik a biciklizéssel. Nézte a szép új biciklit, megfogta, és kivitte az utcára. Szeretettel gondolt arra az érzésre, hogy ő bizony mindjárt megtanul biciklizni, és csak úgy száguldozik majd az utcában.

Bizony, ezt azonban megérezte a Boldogság királynő és tudta, mennie kell, hogy az örömöt, a boldogságérzést Kristófnak megerősítse a szívében. Kitárta a szárnyait, melyekből virágillat áradt, és boldogan elindult Kristófhoz. A kisfiú bekötött lábbal állt a biciklije mellett. Apukája mondta neki, hogy pihentesse még egy kicsit a lábait, majd megtanul még biciklizni. Kristóf azt mondta neki:

– Apa! Én már nagyfiú vagyok! Erős! Nem adom fel, és akkor is megtanulok biciklizni, ha fáj a lábam! – mondta büszkén és magabiztosan a kisfiú.

– Ahogy te érzed, kisfiam! Én büszke vagyok rád! Próbálkozzál, és a kitartás meghozza a gyümölcsét, hidd el! Én már csak tudom! Menni fog, és holnap már együtt biciklizünk! – mondta az apukája mosolyogva a kisfiának.

Persze, figyelték a szülők, vajon tényleg megpróbálja-e Kristóf, vagy fél még, és nem mer újra ráülni a biciklire.

Közben megérkezett a Bánat király nagy sebbel lobbal a kisfiúhoz. Figyelte, mit érez, és mit gondol, meglepetésére azt tapasztalta, hogy Kristóf már csak egy kicsit fél, és nincs benne annyi bánat, sőt, minimálisra csökkent ez az érzés benne. Gondolta:

– na, akkor most nekifog, és felerősíti benne a bánat érzést, és elveszi a kedvét örökre attól, hogy biciklire üljön. Éppen hozzá akart fogni, amikor megérkezett a Boldogság királynő.

Még soha nem találkoztak korábban. Mind a ketten meglepődtek. Nézték egymást. A Bánat király szemei kerekre nyíltak, olyan szépnek találta a királynőt, hogy észre sem vette: a szívébe beköltözött a szeretet. Igaz, még csak elkezdődött a változás a szívében. Boldogság királynő is megfigyelte, milyen jóképű a király, csak ne lenne olyan bánatos és szomorú! Tetszett neki, hogy magas és a fekete haja kékesen csillogott a fényben. A nagy barna szemeivel nézte őt. Megszólalt:

– Szervusz, Bánat Király! Jobb lesz, ha elmész, mert Kristóf még ma meg fog tanulni biciklizni. Sokkal több benne a szeretet, mint a bánat, a szomorúság. – mondta kedvesen, de határozottan a királynő.

– Szervusz, Boldogság királynő! Nem mondod, hiszen én is látom! Mire ideértem, átváltozott az érzése. Amikor még elindultam, bánatos volt, és tele fájdalommal, félelemmel. Tied a kisfiú. Nyertél! – válaszolta bánatosan a király.

– Örülök, hogy belátod! – válaszolta mosolyogva Boldogság királynő.

Ahogy Bánat király figyelte a szép, mosolygós királynőt, egyre jobban tetszett neki. Gyönyörűnek találta, és a szíve egyre melegebb lett. Érezte, valami nincs rendben vele. Ilyet még soha nem érzett, mert csak a bánatot, szomorúságot, és fájdalmat ismerte egész életében. Gyorsan elköszönt, és hazarepült.

Hívatta az orvosait, és megvizsgáltatta magát, mert azt hitte, beteg lett, és meg fog halni. Arca elkezdett kifehéredni, a szürkeség eltűnt az arcáról. A szemei csillogni kezdtek. A szíve egyre melegebb lett, és bizsergett a szeretettől. Nem ismerte ezt az érzést. Nem tudta mi ez. Az orvosok nem találtak semmiféle betegséget. Nem hitte el. Újabb és újabb orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondta: nincsen semmi baja.

Volt egy öreg szolgája, aki születésétől mellette volt. Jól ismerte a királyt, és király csak őt tűrte meg maga mellett. Ő sejtette, mi történhetett a királlyal, és a szíve mélyén örült is neki, mert az ő szívében soha nem halt ki a szeretet, csak jól elrejtette. Úgy látta, beszélnie kell a királlyal, és odaállt az ágya mellé, és megszólalt:

– Drága királyom! Tudod, hűségesen szolgáltalak egész életemben! Mindig melletted voltam. Soha nem hagytalak el, mióta megszülettél. Most el kell mondanom neked, hogy mi történik veled. Engedd meg ezt nekem. Tudod, nem vagyok már fiatal, és sok mindent átéltem. Bizonyos dolgokat, amiket te nem.

– Mondjad szolgám! Tudom, meg fogok halni, azért érzem ezt a melegséget a szívemben. – válaszolta bánatosan a király, és a szemeiből szürke könnyek helyett már fehér könnycseppek gurultak le az arcán.

– Dehogy fogsz, királyom! Te most nem haldokolsz, hanem éppen meggyógyulsz! Amit érzel, az a szeretet, és szerelem érzése. Beleszerettél a Boldogság királynőbe, a szíved azért melegszik, mert beleköltözött a szeretet.

– Ó! Tényleg! Neked elhiszem, amit mondasz. Most mit csináljak? Nem tudom… Adj tanácsot, kérlek! Szép a királynő, nagyon tetszik, de én biztosan nem tetszem neki. Hiszen ő ragyog, én meg szürke vagyok a bánattól. Hogyan közeledhetnék felé, ha én ilyen vagyok! – mondta bánatosan, szomorúan a király.

– Kedves királyom! Addig, amíg nem mész el hozzá, ezt nem tudhatod. És ha tetszel neki, és vonzódik hozzád? Már te is változtál, már a szemeid is ragyognak, a szíved szeretettel töltődik, a könnyeid fehérek lettek. – mondta a szolga.

– Igazad van, szolgám! Készülj, velem jössz, és én is kicsinosítom magam, azután indulunk! Kapsz egy repülő unikornist, azzal repülsz velem a Boldogság királynőhöz. – válaszolt a király.

Így is lett. Szépen felöltöztek, és útnak indultak. A király izgatott volt, de öröm töltötte el, hogy újra láthatja a szépséges királynőt. A szolga figyelte a királyt, és mosolygott, mert tudta, nagy változások lesznek a királyságban. Egyszer csak megérkeztek. A Bánat király csak ámult – bámult, mennyire szép helyen élt a királynő. Az ő királysága szürke és virágok nélküli volt.

– Mi járatban itt nálam, Bánat király? – kérdezte a királynő.

– Hozzád jöttem, Boldogság királynő! El kell mondanom neked, hogy beléd szerettem. Amikor megláttalak, a szívem elkezdett meggyógyulni, mert megérintetted. – vallott szerelmet a Bánat király.

Közben átnyújtotta a királynénak az ajándékot, amit neki hozott. Egy gyönyörű gyémántgyűrűt, ami még a király édesanyjáé volt.

– Szeretném, ha feleségül jönnél hozzám! – kérte meg a kezét a király.

A királynő nagyon meglepődött. Tetszett neki a király. Amikor először meglátta, már megragadta a figyelmét a jóképű király. Boldog volt, mert látta, hogy már a királyban is a szeretet uralkodik, nem a bánat. Amikor a király kimondta, hogy szereti, abban a pillanatban a királynő szíve egyesült a királyéval. Gyönyörű, rózsaszínű fény jött ki mind a kettőjük szívéből, és összefonódott. Mindenki csak nézte ezt a csodát.

– Igen, boldogan, leszek a feleséged! Ígérd meg nekem, addig nem tartunk lakodalmi ünnepséget, amíg a királyságodban akár csak egy bánatos ember is lesz! Mindenkihez elmegyünk, és átadjuk nekik a boldogságot a szívükbe. Tele lesz virággal és gyönyörű fákkal az egész királyság. – kérte a királynő a királyt.

– Rendben, Szerelmem! Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Még a mai napon elkezdem a munkát. Ugye velem tartasz? Együtt megyünk? – kérdezte Bánat király.

– Igen természetesen! Együtt dolgozunk, és szórjuk szét a szeretetet és a boldogságot! – válaszolta Boldogság királynő mosolyogva.

El is indultak, és kézen fogva repültek egyik házból a másikba. Nevetve a boldogságtól az egész királyságot bejárták. Nem maradt ki egy ember sem, akinek szomorúság, bánat maradt volna szívében. Ezután készültek a nagy lakodalomra. Bánat király teljesen megváltozott. Mosolygós és boldog király lett. Hatalmas lakodalmat ünnepséget rendeztek. Mindenki táncolt, mulatott, és nevetett. Boldogan életek amíg meg nem haltak.



2024. március 29., péntek

Albert a beszélő cica

Egy szép kis faluban élt az öt éves Samu a szüleivel egy kertes házban, ahol sok, sok fa és virág vette körbe a házat. A falu lakói nagyon kedves emberek voltak, mesterségükkel cserekereskedelmet folytattak. Valaki kenyeret sütött, a másik család gyümölcsöket termesztetett, és egymás között cserélgették a portékájukat. Nem ismerték a pénzt, nem létezett. Boldogan éltek a faluban az emberek. Olyan volt a falu, mint egy kis tündérfalu. Ott élt Samu is a szüleivel. Samu szülei süteményeket készítettek, cukrászok voltak. Samu nagyon sírt, mert már jó ideje könyörgött a szüleinek egy kiscicáért. A szülei nem akartak cicát a házba, még az udvarra sem, mert a süteménykészítés miatt nagyon oda kellett figyelni a tisztaságra. A cica meg milyen? Mindenhova felugrik, szemtelen. Nem lehet megtanítani, mert pimasz.

Anya, Apa szeretnék egy kiscicát! könyörgött Samu.

– Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Samu kisfiam, tudod milyen a macska, nevelhetetlen! mondta Samu anyukája.

Én megtanítom mindenre! mondta a kisfiú.

Nem és kész! zárta le a témát az anyukája.

Akkor szerzek magamnak! válaszolt dühösen Samu.

A kisfiú mérgesen, dacosan bepakolt a hátizsákjába egy kis pogácsát, egy üveg vizet és elindult, mert eldöntötte, hogy világgá megy. A szülei éppen süteményeket sütöttek, észre sem vették Samut, ahogy kilépett az ajtón. A falu szélén volt egy nagyerdő. Elkezdett esteledni szürkülni. Samu nem félt, gondolta hátha talál ott egy kiscicát. Mérgelődött magában, dühös volt, hogy őt bizony a szülei nem szeretik. Annyira vágyott a szíve mélyén egy kiscicára. Belépett az erdőbe, ment, ment majd leült egy fa tövébe. Félelmetes hangok jöttek mindenhonnan. A fák levelei susogtak, recsegéseket hallott, mintha valaki közeledne, a baglyok huhogtak. Megijedt, és elkezdett félni. Már a dühe is eltűnt. Akkor eszébe jutott a kiscica. Tiszta szívéből vágyott rá. Összekulcsolta a kis kezét és hangosan imádkozott.

Kedves Istenem! Kicsi vagyok még csak öt éves. Tudom, hogy létezel, mert annyi szépséget láttam már eddig is, anyukám elmondta nekem, hogy te teremtetted a fákat a virágokat és a csodaszép pillangókat is. Mondd meg nekem hogyan lehetne nekem egy cicám? imádkozott könnyes szemekkel a kicsi Samu az Istenhez.

Egyszer csak mit lát, egy fehér fekete tarka cica volt előtte. A fején egy pici korona. A cica megszólalt:

Szia Samu! A nevem Albert, tiszta szívből akartál egy cicát, és én meghallottam és jöttem hozzád. Én a Macskák Birodalmában élek egy másik világban. Jöttem, hogy szeresselek, és te is engem. mondta a cica.

Szia Albert! Jaj, de örülök neked! mondta ámulva, bámulva Samu. Felvette az ölébe és elkezdte simogatni, Albert meg dorombolt neki. Majd csak ezután kérdezte meg Samu:

Albert te tudsz beszélni emberi nyelven?

Igen tudok, de csak neked beszélek, senki másnak. Nem is kell elmondani senkinek. válaszolt a cica.

Jó nem mondom el senkinek! Sajnos nem mehetek haza, mert a szüleim nem engedik meg nekem, hogy legyen egy cicám, így itt kell maradnunk az erdőben. Keresnünk kell egy helyet, ahol aludhatunk. Van nálam pogácsa, azt megesszük vacsorára. – mondta Samu Albertnak.

Haza kell menned, itt nem maradhatsz, ez nem biztonságos. Segítek hazamenned. Tudod én nem hétköznapi cica vagyok. A szüleid szeretnek, és biztosan keresnek, aggódnak érted. – próbálta Albert rávenni Samut, hogy hazamenjenek.

Nem megyünk haza. Gyere ide Albert! – felvette a cicát Samu és egyre beljebb haladtak az erdőben.

A nap lemenőben volt, a fények már szinte be sem szűrődtek az erdőbe. Egy hegy lábához értek. A kisfiú meglátott egy bejáratot mely egy barlang bejárata volt. Sötét volt bent, így nem mert bemenni csak a bejáratnál ült le. Elővette a kis pogácsáját megosztotta Alberttel, és ittak egy kis vizet is.

Közben a szülei is észrevették, hogy eltűnt Samu. Az egész falu elkezdte keresni. Nem találták sehol a faluban. Nagyon megijedtek a szülők. Rájöttek, hogy bemehetett az erdőbe. Lámpákkal kisebb csoportokban indultak el a falu lakói Samu keresésére az erdőbe. Samu kezdett fázni, és álmos lenni, de boldogan ölelte és simogatta a cicáját.

– Drága Samu! Haza kellene indulnunk. Megfázol itt a hidegben. Én mindig veled leszek, ha hívsz ott termek nálad. Nagyon szeretlek, és a szüleid már biztosan keresnek. Induljunk haza. Én tudok varázsolni, segítek hazajutni és kérlek bízz bennem. A szüleid jó emberek. Gyere induljunk! – győzködte Albert Samut.

– Rendben menjünk haza. Már nagyon álmos vagyok és félek is ebben az erdőben, és hiányzik Anya meg Apa. De mi lesz, ha nem vihetlek be a házba, mert nem engedik meg? Nem akarlak elveszíteni! Annyira örülök neked, és boldog vagyok, hogy itt vagy velem kiscicám! – mondta Samu.

– Minden rendben lesz, bízz bennem! Albert elmondott egy varázsigét hangosan:

– Szentjánosbogarak jöjjetek, most itt a helyetek! Világítsatok és utat mutassatok!

Hirtelen megjelentek a szentjánosbogarak és hosszú csíkban világítottak. Samu csak ámult és tátva maradt a szája a sok világító bogár láttán. Tudta a pici fiú, hogy neki egy csoda macskája lett, és a szívét boldogság járta át. Viszont félt is, mert tudta a szülei lefogják szidni, mert világgá ment, és attól is félt, hogy elveszíti Albertet, mert nem lehet cicája, nem engedik.
Albert és Samu elindultak a szentjánosbogarak után. Mentek szépen haladtak kifelé az erdőből. A falu lakói, és a szülei egyre beljebb haladtak az erdőbe, ahogy kiabálták Samu nevét. Samu apukája észrevette a világító szentjánosbogarakat, és elindult abba az irányba. Samu meghallotta a nevét. Anyukája elkezdett szaladni Samu felé. Samu a macskáját szorítva szaladt az anyukájához. Megölelték egymást.

– Drága kisfiam, végre megvagy! Miért mentél el? – kérdezte az anyukája.

– Azért mentem világgá, mert nem engeditek meg, hogy legyen egy cicám.  Anya lett egy cicám, látod? Albert a neve! – mondta boldogan Samu.

– Nem haragszotok rám? –  Nézett a szüleire Samu.

– Hazahozhatod a cicát, és nem haragszunk. Otthon beszélgetünk. Menjünk haza, az egész falu téged keres az erdőben. Szólnunk kell mindenkinek, hogy megtaláltunk téged. – mondta az anyukája.

Apukája ment szólni, hogy megtalálták Samut. Közben hazaértek. A szentjánosbogarak a házuk ajtajáig kísérték őket, csodálva nézték a szülei. Nem értették hogyan teremtek az erdőbe, és világították az utat. Samu elmondta miért ment világgá, hogyan termett ott Albert a cica, és nem tudta megállni, elmondta, hogy tud beszélni emberi nyelven. A varázslatot is, ahogy Albert odahívta a bogarakat, hogy mutassák az utat. Persze a szülei nem hitték el, de a szentjánosbogarak megjelenése elgondolkodtatta őket. A cica csak figyelt, és egyszer csak megszólalt:

– Drága Anyuka és Apuka! Albert vagyok és tudok beszélni. A Macskák Birodalmából jöttem. Samu imádkozására, megható szívbéli kérésére jöttem hozzá. Szeretnék az élete része lenni. Megengedik nekem, hogy itt legyek? A családjuk tagja legyek? – mutatkozott be a cica.

– Ó! Hogyne! – dadogták meglepődve a szülők.

– Hogyan tudsz beszélni? – kérdezték a szülők.

– Én a Macska Birodalom királyának a fia vagyok. Azért is van koronám. A szüleim is tudnak beszélni emberi nyelven, és varázsolni is. Ritkán jelenünk meg embereknek. Samu esete megható volt, és apám megengedte, hogy eljöjjek ide, és itt éljek Samuval, addig amíg szüksége van rám. – válaszolt Albert.

– Maradhatsz természetesen. Boldogok vagyunk, hogy Samut választottad, és kisegítetted az erdő sötétjéből. Hálásan köszönjük neked. – válaszolta az apuka.

– Megkérdezném tőled, hogy a süteményeket nem fogod-e bántani? Nem ugrálsz fel az asztalokra, ugye? Tisztaságra vigyázol? Tiszta cica vagy Albert? – kérdezte érdeklődően az anyuka.

– Nagyon tiszta vagyok!! Naponta többször is nyalogatom, tisztítom magamat. Okos vagyok, és nem fogok az asztalokra ugrálni, messziről kerülöm majd a süteményeket. Nem szeretem annyira az édest, jobban szeretem a halat. – válaszolt a kérdésekre a cica.

– Szuper! Anya, Apa akkor tényleg maradhat Albert? Nagyon szépen köszönöm! – tiszta szívből örült Samu, és közben Albertet simogatta.

Már nagyon álmos volt, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Anyukája lefektette, betakarta, és adott neki egy jóéjt puszit. Apukája is megsimogatta és rámosolygott. Nagyon örült, hogy ilyen bátor, és okos kisfia van. Albert dorombolva ott feküdt Samu mellett. Elkezdett egy mesét mondani neki a Macska Birodalomról. Samu álmosan hallgatta és elaludt boldogan a cicáját ölelve.

2024. március 26., kedd

Zéta és Béta hihetetlen kalandjai


(Rose Logan)

Egy fantasztikus hely tárul elénk egy családi ház szobájának ablakából. Ahol Bendegúz a kis gézengúz fiúcska, aki már nem is olyan kicsi, nagyon szereti a természetet, és a benne lévő állatokat. Folyton kint van a szabadban, amikor csak teheti. A hangyák a kedvencei, figyelte őket órákon át, hogy vonulnak a boy felé. Gondolt egyet, aztán szedett párat a sokadalomból. Csipkedték a kezét, de hiába őt ez nem zavarta. Sőt izgalmasnak találta. Bendegúz besietett a szobájába, szerencséjére már fel volt készülve, a hangyák fogadására. A terrárium az ablak előtt volt egy kis asztalon, benne homokkal, épített nekik bele egy igazán érdekes hangyavárat, Előtte természetesen, utána olvasott pontról- pontra, hogyan is kell építeni a hangyák várát. Villámgyorsan beletette az izgő-mozgó hangyákat a terráriumba lezárta a tetejét. Eléjük ült egy székre a terrárium elé, és figyelte hogyan viselkednek a hangyák. Annyira beléjük feledkezett, észre se vette, hogy anyukája többször is szólítja az ajtóban állva.

– Beni! gyere vacsorázni. – mondta neki anyukája sokadszorra.

Sok idő elteltével feleszmélt kábulatából, hallotta a hangfoszlányokat, de hirtelen riadt fel kedves bűvöletéből. Ki szaladt a konyhába, leült a székre, és így szólt:

– Ne haragudj anya! – de figyeltem a hangyákat. Belefeledkeztem a nézésükbe.

– Jaj! Beni behoztad ide a lakásba őket? – kérdezte izgatottan anyukája.

– Ne aggódj anyu! – terráriumba raktam a hangyákat. Készültem! – mondta kedves hangon Beni anyukájának! Édesanyja el mosolyodott egy picit.

– Te vállalod értük a felelősséget fiam! – csak vigyázz ki ne másszanak onnan a kis kedvenceid. – felelte anyukája kissé félő hangon. Beni villámgyorsan lenyelte az utolsó falatot, sietett vissza az apró újdonsült barátaihoz. Ennyit még utána szólt anyukájának, szobájából.

– Ne, félj anya nem lesz gubanc! – felkészültem mindenre. – felelte határozott hangon Bendegúz. Eljött az este Beni álomra hajtotta fejét, és ezalatt a terráriumban...

És ekkor elkezdődött a mesebeli élet. A hangyák közül ki tűnt két hangya, az egyiket Zétának hívták a másikat Bétának. Zéta mindig is izgágább volt társainál, legjobb barátja Béta, sülve – főve együtt voltak. A kolónián belül is, persze a szabályokat betartva ide vagy oda barátság, de a kolónia rendje szent a hangyák életében. Zéta fel s alá mászkált idegesen, hirtelen megtorpant.

– Béta ez túl tiszta hely, hol vannak a fák?

– Hol vannak a többiek és a királynő sincs itt. gyanakodva vakargatta fejét Zéta.

– Nem tetszik ez nekem! – És ez – az átlátszó valami? Át se tudunk rajta menni! – felelte barátjának idegesen Zéta.

– Béta ne ijedj meg, de az a gyanúm fogságban vagyunk. Béta így szólt:

– Akkor most mi lesz? – mondta dadogva Zétának. Béta minden ízében remegett.

– Ne félj! Béta megvárjuk a megfelelő pillanatot és megszökünk. –felelte biztatóan Zéta. A két kis hangya álmosan bement a várba, és nagy nehezen elaludtak.

Másnap reggel gyönyörűen sütött a nap, ontotta fényét a szoba ablakán. Bendegúz nyitogatni kezdte szemeit, felült az ágyon nagyokat nyújtózva ásítozott. A terráriumban is elkezdődött a napi rutinos élet. Zéta alaposan megtisztálkodott, Béta még mindig aludt. Zéta keltegetni kezdte,

– Béta kelj fel! No! hasadra süt a nap.

– Haddjál aludni tovább! – felelte álomittasan Béta.

– Na! Kelj fel! ma megszökünk. – válaszolta kissé mérgesen Zéta.

– Jól van, már fent vagyok! – válaszolta Béta.

– Van már valami terved? – Kérdezte izgatottan.

– Igen van! – felelte Zéta. – Az etetés idejét megvárjuk és gyorsan eliszkolunk amikor szabaddá válik ennek az átlátszó valaminek a teteje.

– De nem szabad félned Béta! gyorsnak kell lennünk. – felelte barátjának. Bendegúz ez idő alatt felöltözött, kinyitotta az ablakot kicsit, odament a terráriumhoz, kinyitotta a tetejét félig elhúzva. Bendegúzt anyukája szólította eközben:

– Gyere Beni reggelizni! Beni kiszaladt a konyhába, a terrárium félig elhúzva úgy maradt. Zétának és Bétának eljött az ideje, felmásztak nagy nehézségek, árán az üvegfalon és gyors iramban már kint is voltak. Az-az lent a földön. Óriási világ tárult eléjük. Hatalmas volt minden.

– Kisfiam, rakj rendet a szobádban reggeli után jó? – kérte anyukája Bendegúzt kedvesen miközben reggeliztek.

– Rendben anya!

– Sietek is, mert félig nyitva hagytam a terrárium tetejét. Adni akarok nekik enni.

– Akkor siess nehogy kimásszanak fiam. – felelte aggódó hangon anyukája. Bendegúz berohant a szobájába, adott nekik enni, gyorsan vissza zárta a terrárium tetejét. Elkezdett rendet rakni ahogyan anyukája kérte ledobta az ágyon lévő könyvét a földre, amit előző este olvasott. A két hangyára esett, persze ezt Bendegúz nem tudhatta, hogy amíg ő reggelizett, két hangyája meglógott.

– Jesszusom! mitől lett hirtelen ilyen sötét?

– Kérdezte félve Béta Zétát. – Én se látok semmit.

– Ne félj, Béta megpróbáljuk felemelni egyszerre jó? – mondta Zéta barátjának.

– Háromig számolok oké? – megpróbáljuk együtt megemelni ezt a valamit, amitől hirtelen éjszaka lett. – mondta Zéta biztatva Bétát. – Egy.… kettő... három! Egyszerre próbálták emelni ezt a nagy valamit, ami rájuk pottyant felemelni. Erőlködtek szegények, többszöri emelgetés után, is de ez a nagy valami erősebb volt náluk.

– Jaj! Ez nagyon nehéz ez-az óriási „izé”. – felelte remegve Béta. Ekkor egy búgó hangú óriás, közeledett és csak jött közelebb és közelebb.


(Aurora Amelia Joplin)

Félelmetes hangja volt a búgó óriásnak. A sötétben meg nem láttak semmit sem a kis hangyák. Ekkor hirtelen világos lett. Beni a kisfiú felvette a könyvet, ami a sötétséget okozta. Zéta megszólalt:

– Béta gyere! Gyorsnak kell lennünk, el kell menekülnünk, mert hatalmas szele van a nagy búgó izének!

Nagyon gyorsan elindult Zéta az ablak felé, mivel érezte a kinti friss levegőt, ami beáramlott a szobába, Béta igyekezett utána. Kifulladva elérték az ablakpárkányt. Hirtelen megérezték a napfényt és a friss levegőt, és elindultak lefelé a falon. Nagyon örültek, hogy végre igazi földet éreztek a talpuk alatt. A börtönben töltött idő, mert hiszen az volt nekik a terráriumban soha nem nyújtotta ezt az érzést, mint a friss levegő és az igazi föld. Nagy csendben igyekeztek minél távolabb kerülni a háztól, ahonnan megszöktek. Egyszer csak Béta megszólalt.

– Zéta meg kellene keresni az igazi családunkat, mert létezik valahol egy nagy erdőben az ősi családunk. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Béta.

– Én is pont erre gondoltam, de vajon merre lehet az erdő? Ki kell találnunk merre induljunk. Van egy ötletem. Válaszolta Zéta.

– Hallgatom. Mondta izgatottan Béta.

– Mielőtt fogságba kerültünk, ismertem egy öreg bölcs hangyát. A bolyhunkban élt. Mindenki hozzá fordult tanácsért. Elmegyünk hozzá, és megkérdezzük hol van az erdő, ahol az ősi családunk él. Ő biztosan tudja. – mondta Zéta.

– Hú, de okos vagy Zéta! – mondta ámulva Béta.

Elindultak a régi otthonuk felé, ami nem volt messze. Onnan csalogatta Beni a kisfiú be a házba őket. Maradtak még páran a régi családjukból mindenki nem került fogságba. Oba az öreg hangya fogadta őket. Már alig bírt menni. Nem sokan maradtak az otthonunkban, mert a kisfiú fogságba ejtette őket. Elmondta nagyon messze van az erdő, a városon túl, ott élnek az ősi családjuk a vörös hangyák. Ő is az idősektől hallotta gyermekként. Veszélyes odajutni, mivel a városból kell először kijutniuk. Az öreg Oba arra kérte a két bátor kis hangyát először szabadítsák ki a fogságba ejtett testvéreiket. Ha nekik sikerült kiszabadulni akkor többieknek is fog. Zéta és Béta elgondolkodott, hogy bizony igaza van Obának hiszen sok testvérünk ott van bezárva a terráriumban. Ha őket kiszabadítják akkor fognak útnak indulni a nagy erdőbe.

– Kell egy jó terv. – mondta Béta.

– Először is ketten kevesen vagyunk, kell segítség. – válaszolta Zéta.

– Azt hiszem szólalt meg Oba, tudok nektek segíteni. Van egy ősi könyv a birtokomban, varázsigékkel. Bizony most nagy szükségetek lesz rá. Látom itt az idő, hogy elővegyem. Létezik egy erős hangya angyal, nagyon kevesen idézték meg. Én ide hívom, hogy segítsen nektek. Oba elővette a varázskönyvet, és elmondta a varázsigét.

– Adiuva me angelum – (Angyal segíts!) – mondta meghatóan Oba.

Hirtelen nagy fényesség lett a szobában, és egy alak rajzolódott ki. Nagy termete volt, és ezüst szárnyai voltak. Fényes volt a teste, és sokkal nagyobb volt az átlagos vörös hangyáktól. Mosolygott és bemutatkozott.

– Hívtatok jöttem, hogy segítsek nektek. A nevem Zanit, a hangyák segítő angyala vagyok. Miben segíthetek? – mondta Zanit.

Ámultak, bámultak a kis hangyák, még Oba is. Elmondták, hogy szeretnék kiszabadítani a testvéreiket a fogságból, de ketten kevesek, és segítségre van szükségük.

– Rendben, készítünk egy tervet. Tudjátok én nagyon erős vagyok, és tudok repülni. Elviszlek a hátamon titeket, és megmutatjátok honnan kell kiszabadítani a testvéreiteket. Felmérjük a helyszínt. Ha kell hívok még angyal testvéreket, mennyek birodalmából. Most pihenjetek, holnap elindulunk, és kiszabadítjuk a többieket. – mondta Zanit az angyal hangya.


(Rose Logan)

Elindultak kiszabadítani testvéreiket, Zéta és Béta mutatta az utat a fiúcska házához. Repültek Zanit hangya hátán, érezték arcukon a friss korai szellőt.

– Ott – ott! Állj meg! – kérlek mondta Zéta.

Szerencséjükre az ablak nyitva volt. Berepültek a szobába, a fiú nem tartózkodott a szobájában, de a hangját hallották. A terrárium teteje zárva.

– Meg kell várnunk az etetés idejét! – mondta Zéta Zanitnak.

Akkor tájban, hat és fél hét magasságában járt az idő. A nap fordulásából érzékelték a hangyák. Elrejtőztek egy magas, de eléggé terebélyes növény mögé, ott vártak csendesen. Vártak és vártak türelmesen. A nap egyre fényesedett az égbolton. A fénye bevilágította az egész szobát. Béta szíve hevesebben kezdett el verni. Mert Beni közeledett a szoba felé, Béta nagyon félt, minden porcikájában remegett.

– Ne félj! – nem lesz baj! – suttogta halkan-nagyon halkan Zéta. Beni léptei, egyre közeledőnek volt hallható. A hangyák földrengésnek érezték, az ember gyerek lépteit. Beni odament a terráriumhoz, félig elhúzta megetette a hangyákat. Édesanyja segítséget kért Bendegúztól, menjen el a boltba. Beni ki szaladt a konyhába anyukájához, a terrárium ismét nyitva maradt félig.

– Itt az idő cselekednünk kell gyorsan – mondta Zéta izgatottan. Oda siettek a terráriumhoz, Zanit egy varázsigét mormolt sietve. Egyszerre csak hirtelen meseszép fény vette körül, a kis hangyák az ott maradottak kiemelkedtek a terráriumból pár másodpercig lógtak a levegőben, de villámgyorsan Zanit a hátára tette őket biztonságosan. Kis idő elteltével, mindenki az angyal-hangya hátán, kiröpült az ablakon. A hangyák egyszerre éljeneztek.

– Éljen! Szabadok vagyunk! – mondták egyszerre boldogan. A kis hangyák érezték, a szabadság ízét, a friss levegőt, hallották a fák susogását, érezték a káprázatos napfényt. Odaértek a hangya várhoz, a kolónia többi tagja, már nagyon várta a kis kiszabadítók csapatát. És feltűntek a csodálatos kék égen kis vártatva. A lent várakozó kis hangyák, észrevették őket, és látták, hogy sikeres volt a szabadító akció. Landoltak sikeresen, Zanit hangya hátán ülve a kiszabadított hangyák. Megölelték egymást a viszontlátás örömére. Körbe vették, a náluk hatalmasabb Zanit angyal hangyát, szinte bálványozva nézték, elbúcsúzni készültek tőle az apró hangyák.

– Zanit angyal hangya! – köszönjük a segítségedet! – mondta Oba az öreg hangya, nagyon hálásak vagyunk neked.

– Szívesen segítettem ugyan. – válaszolta Zanit.

Egy csodálatos fény vette körül Zanit és a magasba emelkedett, egy káprázatos fény kíséretében, haladt az ég felé. Távozva még ennyit mondott

– Ha bajban vagytok csak hívjatok! Ahogy jött a fénysugárral el is tűnt.

– Kedves kis hangyáim, – figyeljetek rám! –mondta Oba a bölcs öreg hangya. Minden szempár rászegeződött, néma csend lett, igy várták öreg vezetőjük, mondanivalóját.

– Kedves kis hangyáim! – figyeljetek.

– Holnap! útra kelünk, megkeressük, – Őshazánkat!

– Pihenjetek!

– Nagyon hosszú lesz az út. – mondta Oba a bölcs hangya.

Másnapra virradt a reggel, A nap felváltotta az álmos holdat, az égen.  A kis hangyák, sorakozva már, útra készen. Várták Obát de nem jött, kicsit vártak még rá, de a bölcs hangya nem jelent meg köztük... Zéta megnézte, hogy hátha baj történt a bölcs öreg hangyával, de semmi baja nem volt szerencsére.

– Kérlek, Tisztelettel Oba gyere, mert már csak rád várunk! – mondta mély alázattal Zéta.

– Kedves bátor Zéta! – én már túl öreg vagyok ilyen hosszú úthoz.

– De itt és most! – kinevezlek a hangyák vezetőjének! – válaszolta Oba.

– De az nem lehet, hiszen én olyan fiatal és tapasztalatlan vagyok. – válaszolta Zéta.

– Ugyan, ugyan!

– Hiszen félelmet nem ismerve kiszabadítottad a többieket is – mondta Oba.

– és most odaadom az ősi varázskönyvet, hasznotokra lehet még az utatok során.

– Induljatok! – minél előbb nagyon hosszú lesz az út.

A hangyák vártak, hogy végre elindulhassanak, egyszer csak megjelent Zéta a varázskönyvvel a sor élére állt, így szólt:

– Az a megtiszteltetés ért, hogy én vezethetlek benneteket, az Őshazánkhoz.

– Oba kérte, hogy mielőbb induljunk, de ő nem tud velünk jönni, mert túl idős ehhez az úthoz, inkább itt marad.

– Induljunk, hát kis hangyáim. – mondta újdonsült vezetőjük a hangyabolynak.

Még egyszer körülnéztek megszokott élőhelyükön, meneteltek előre, hozzá voltak szokva a sok meneteléshez. Távolodtak egyre csak távolodtak régi otthonuktól. Már a várost is elhagyták, Zéta hirtelen megállította a menetelést így szólt:

– Megpihenünk itt egy kicsit, táplálkoznunk is kell.

– Mindenki legyen óvatos! – mondta Zéta.

Táplálkozni kezdtek a kis hangyák, de Béta valami kecsegtető ágat látott, amin apró zöld levelek voltak kicsit homokosnak látszott. Bétát egyre hajtotta a kíváncsiság egyre közelebb és közelebb merészkedett, a finom falatnak látszó ághoz. Nem is sejtette, mi várt rá ott az igazán csábító falatnál. Az a valami várta és csak várt rá türelmesen. Ahogy ott motoszkált Béta, „szörnyeteg” csapdát állított neki. Béta mozgását érzékelte.” Áldozata mit sem sejtve már... a szörnyeteg egy hangyaleső készült lecsapni Bétára.


(Aurora Amelia Joplin)

Zéta észrevette, hogy kis barátja veszélyben van, és gyorsan visszarántotta Bétát. Így Béta megmenekült a veszélytől. Össze is szidta, miért ilyen figyelmetlen, legközelebb jobban vigyázzon. Zéta összehívta a kis bolyt és hangosan elmondta mire számíthatnak az elkövetkező napokban.

– Kedves Testvéreim! – mondta Zéta.

– Ma útnak indulunk a Nagyerdőbe, ami sok veszélyt tartogat mindannyiunk számára. Arra kérlek benneteket, ami szabályokat felállítok, tartsátok be, ez mind a ti érdeketekben hoztam. Őrszemeket állítok be sorba, úgy vonulunk. Nagy figyelmességet igényel. Fiatal hangyákat állítok őrszemeknek. Az idősebbek, gyerekek, nők középen lesznek a sorban. Most mindenki egyen, igyon, azután indulunk.

Nem soká el is indultak a hosszú útra. Mindenki izgatott volt. a Nagyerdőhöz értek, egy pillanatra megálltak, és mindenki csodálta hatalmas nagy fákat, és érezték a friss fák, növények illatát. Öröm érzés járta át őket, mert ezt bizony a városban nem érzeték, sőt ott csak füst, és szmog terjengett. Beléptek és mentek, mentek szépen sorban Zéta vezér utasítása szerint. Egyre beljebb értek, már egészen az erdő sűrűjében voltak, és sokan féltek, mivel a nap csak itt, ott, szűrődött be a fák lombjai között. Bizony ismeretlen volt sok kis hangyának az erdő, mert eddig csak hallottak róla, de nem tudták milyen is az igazi erdő. A fura hangok, amiket az erdő lakói adtak ki, a madarak, bogarak, ja és a sünik. Az a bizonyos hangyászsün ő is ott élt az erdőben. A hangyák ellensége. Az orra, mint egy porszívóé olyan hosszú és imádja felszívni a hangyákat. Zéta szólt, hogy pihenő, és megálltak enni, inni. Ekkor Zéta elmondta, hogy Oba mesélt a hangyászsünökről neki, ami a legnagyobb veszélyt jelenti majd rájuk az erdőben. Meg is ijedtek a hangyák.

– Azt kérdezték:

– Hogyan védjük meg magunkat tőlük, ha megtámadnak?

– Kitalálunk valamit, ne aggódjatok! – válaszolta Zéta.

Elindultak és folytatták az útjukat. Egyszer csak hangos ágreccsenéseket hallottak, egyre hangosabban, és csak erősödött a hang. A kis hangyák elkezdtek félni, ahogy a nagy szuszogás, és a levelek hangjának zörrenése egyre erősödött.

– Zéta mi ez? Mit csináljunk? Ugye nem hangyászsünök jönnek? – kiabálták a hangyák.

– De bizony azok közelednek! – mondta Zéta. Gyertek ide körém gyorsan. –utasította testvéreit. Sok ideje nem volt, így gyorsnak kellett lennie. Elővette a varázskönyvet, amit Oba adott neki, és elmondta a varázsigét.

– Adiuva nos angelus, in periculo sumus! (Segíts nekünk angyal veszélyben vagyunk!)

Hirtelen nagy fényesség lett és Zanit angyal ott állt előttük.

– Miben segíthetek nektek kedves Barátaim? – kérdezte.

Zéta elmondta, hogy a hangyászsünök perceken belül ideérnek és felfalják őket. Nem tudják megvédeni magukat. Ebben kérik a segítséget. Zanit gyorsan kitervelte, hogy bújjanak el egy fa tövében, addig ő elbánik velük. Oda is értek a sünök, és keresték szimatolták a hangyákat. Meglepődtek amikor a hatalmas hangya angyal állt előttük, a maga pompájában. Jó páran voltak és nem kis termetű sünök, de Zanitnak nem számított. Megragadta őket egyesével, és úgy elhajította a sünöket, hogy az erdő szélén találták magukat. Nem mostanában fognak újra odaérni az erdő közepébe. A hangyák előbújtak, és megköszönték a segítséget Zanit örömmel tette, és úgy döntött végig a kis barátaival marad amíg az Őshazájukba nem érnek. Útjuk csendes nyugodt volt. Biztonságban érezték magukat mivel Zanit ott volt velük, és a ragyogásával bevilágította az útjukat. Megpillantottak egy hatalmas nagy fát. Ekkor tudták ez a fa az Ősi családjuk fája. Hazaértek.


(Rose Logan)

Látták maguk előtt, az óriási fát, vaskos erős törzsével, a lombkoronája, szélesen meredt az ég felé. A hangyák nagyon aprónak látszottak, a fához képest. Egy darabig még ámulva, nézték a hatalmas fát. Zéta egyszer csak megtörte, az ámulat varázsát, így szólt:

– Kedves kis hangyáim! – nagy területnek látszik, valahol keresünk magunknak, egy biztonságos helyet, letelepedünk. – mondta Zéta határozottan. Így is tettek sorba álltak, fegyelmezetten, menetre készen elindultak, az új területüket megtalálni. Meneteltek már hosszú ideje, egyszer csak Zéta a sor élén menetelve, hirtelen megállt. Zéta egy csodálatos területet vett észre, szép fákat látott maga előtt. Az egyik kisebbnek látszódott a többitől. Lombkoronája biztonságot nyújtott látszólag. A kisebb fát látva, Zéta felkiáltott:

– Ez lesz az! kis hangyáim! – Itt letelepedünk. – mondta határozottan Zéta.

– Meg kell építenünk a várunkat, – mondta igazán határozottan Zéta kapitány. Elkezdték szorgalmasan építeni a várukat, mindenki tudta mi a dolga. Nemsokára a szorgos munkájuknak köszönhetően elkészült a váruk. Zéta vezérük úgy gondolta, most már biztonságban lesznek. Rájuk borult a csillagos éjszaka. Nyugovóra tértek, hosszú volt a napjuk. Rájuk virradt a hajnal, mindenki tudta a dolgát a kolóniában.


(Aurora Amelia Joplin)

Nagyon szépen haladtak a váruk felépítésével. Szorgosan dolgoztak, és el is készültek a munkáltokkal. Boldogok voltak, mert szabadon élhettek az erdőben. Boldogságuk hirtelen véget ért, mert jött egy idegen hangya hírnök egy másik bolyból.

– A hangya vezért kapitányt keresem! – mondta.

– Tessék itt vagyok! Mit szeretnél? Mi járatban vagy nálunk? – kérdezte Zéta.

– Ez itt a mi területünk, nektek itt nem lehet letelepednetek. Menjetek el innen, vagy mi fogunk elüldözni titeket! Ezt üzeni a mi királynőnk Alisa! – adta át az üzenetet a hangya hírvivő.

– Nagy utat tettünk meg mire ideértünk, és sok nehézségen ment keresztül a mi kis kolóniánk, nem megyünk innen sehova! Ha kell harcolunk veletek! – válaszolta felháborodottan Zéta!

– Ailsa királynőnek nem fog tetszeni a válasz. – mondta a hírnök.

– Nem érdekel, ezen nem változtatok! Mi itt maradunk! Jöjjön ide a királynőd és beszéljük meg a dolgokat, mi nem szeretnék harcolni veletek, de ha muszáj akkor harcolunk. – válaszolta Zéta kapitány.

A hírnök elköszönt és hazaindult. Zéta összehívta a bolyt, és elmondta lehet harcolniuk kell. Fel kell készülniük. Elővette a varázskönyvét, és tanulmányozta. Másnap egy csapat hangya közeledett feléjük, ahogy oda értek látja Zéta, hogy elől egy gyönyörű hangya sétál. A királynő Alisa volt az. Megállt Zéta előtt. Annyira szépnek látta a kapitány, csodálta a méltóságát, a tartását egész lényét. Beleszeretett első látásra. Alisa is nézte Zétát, látta milyen erős, és micsoda tartása van, még jóképű hangya is. Királynőként tudta nem mutathatja ki az érzéseit, pláne nem most, mikor egy idegen kolóniával kell harcolniuk, ha nem sikerül megegyezniük.

– Alisa vagyok a kolóniám királynője! – mutatkozott be.

– Zéta vagyok a kolóniám kapitánya! – válaszolt Zéta.

– Szeretném megtudni milyen ajánlattal vagy nekünk, hogy döntöttetek? Elköltöztök? Vagy harcoltok? – kérdezte Alisa.

– Maradunk! Szeretnék veled megegyezni. Mit szólnál hozzá, ha egyesülnénk? Összeállnánk egy nagy kolóniává? Ne harcoljunk, ne ártsunk egymásnak. Miért halnának meg a testvéreink csak azért, mert ki akarnád sajátítani a te bolyodnak ezt a területet? Éljünk együtt békességben. – válaszolta Zéta.

– Hát erre nem számítottam. Bölcsen gondolkodsz, jó vezér vagy. Ti többen vagytok, mint mi ahogy látom. Benne vagyok. Nincs királynőtök?

– Nincsen, mert mi egy nagy városból költöztünk ide. Te leszel a mi királynőnk. – válaszolta Zéta.

– Rendben. Mi költözünk ide hozzátok. Sok munka lesz a kolónia bővítése. – mondta a királynő.

Zéta és Alisa körbejárták a bolyt. Mindent megmutatott neki Zéta. Nagyon megkedvelték egymást. Teltek a napok a kolónia szépen épült. Alisa és Zéta egymásba szeretettek. Ahogy elkészültek a kolónia bővítésével, nagy ünnepséget rendeztek. Alisa és Zéta egybekeltek. Boldogan éltek a Nagyerdőben. Hatalmas nagy kolóniát hoztak létre.