A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzelmek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzelmek. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 5., péntek

Legszebb utazás



A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.
Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.
Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.
– Hová utazol? – kérdezted.
– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.
– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.
Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.
Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”
És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.
A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.
Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.
– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.
– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.
Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.
És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.
Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.

2025. október 16., csütörtök

Az elengedés tana





Minden, mi él, egyszer útra kél,
a fény se marad — csak másba lép.
A kéz, mely fogott, légbe old,
s a csend tanít: elmúlt, mi volt.
A szív nem birtokol, csak átölel,
s amit szeret, örökké él.
Nem veszteség, ha nincs tovább —
csak körforgás, semmi más.
Te voltál az, ki felém lépett,
s én neked — két pillanat összeért.
Az idő útjai csendben fonódtak,
újra szerettünk, és minden
rezdülés tanítást hagyott.
Elengedlek, mint part a tengert,
nem tart többé, csak enged, enged.
Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —
ez az út tanít: tapasztalat, remény.
És én itt maradok, csendben, tisztán,
tanulva, hogy utam magány.
De a magányban ott pihen a lét,
És minden elengedés egy új világ kapuja.

2024. március 25., hétfő

Gyöngyszemek XII.

 

Válaszd önmagad

Szeretnék nektek a hallgatás fontosságáról és a csend szeretetéről megosztani pár általam megtapasztalt gondolatot.

Ha hallgatsz az nem gyengeség jele, hanem az intelligenciád bizonyítéka. Tudod a csend erősebb, mint a bizonyítási szándék. Beszélgetni szeretnél valakivel, aki fontos neked, és ő nem akar téged meghallgatni, nem akar figyelni rád, arra ne pazarold el az idődet és energiádat. Azokat az embereket ki kell zárni az életünkből, mert nem adnak hozzá, csak elvesznek. Mégpedig a drága időnket, és energiánkat. Megfigyelheted egyszerűen azt, ha beszélgetsz valakivel, és kérdezel tőle számodra fontos érzelem alapú dolgot, és nem azonnal válaszol akkor az illető nem őszinte veled. Hogy miért nem? Azért, mert nem azonnal válaszolt, hanem eltelt egy kis idő, tehát nem szívből, hanem elméből válaszolt neked. Az érzelem alapú válasz rögtön azonnal történik. Itt el lehet gondolkodni pláne, ha párkapcsolatról van szó, vagy számunkra fontos személyről, hogy mit is jelentünk mi neki, ha nem őszinte, és nem hallgat meg minket. Ráadásul nem érezzük jól magunkat a társaságában a beszélgetés után, sőt inkább rosszul, ez azt jelenti, hogy jobb, ha elengedjük az életünkből bármennyire is szeretjük. Sokan ezt önzésnek gondolnák, egoistának, pedig nem az, csak önmagunk szeretetéről szól. Önmagadat választod. Megjelennek ezek után olyan emberek az életedben, akik téged választanak, akik hozzá adnak az életedhez sok szépet és jót. Nem csak elvesznek, hanem kölcsönös energiacsere történik. Jómagam is megtapasztaltam, hogy milyen az, ha csak adsz és adsz. Hosszú éveken keresztül csak adtam, és kimerültem, beteg lettem, elfásultam. Nekem nagyon nehéz volt, és még most is előfordul, hogy elfelejtkezem, és csak adok és adok. Annyira berögzült, mert betud rögzülni. El kell tudni szeparálni magunkat még akkor is, ha egy helyen élsz azokkal az emberekkel, akik folyamatosan elvesznek tőled energiát és időt. Nem egyszerű, sőt, azt hiszem az egyik legnehezebb dolog. Folyamatosan emlékeztetni kell magunkat és odafigyelni, hogy ne tudjanak leszívni. Ha ez sikerül, ezt követi a végleges elválás, talán elköltözés, szétválás. Nagy kitartás szükséges. Önmagunk szeretete meghozza a várva várt eredményt. Lélegzés, napi tizenöt perc lazítás, és a hála. Már a felismerésért is hálásak lehetünk, mert ez egy nagy lépés önmagunk felé. Bízom benne, hogy ezzel a rövid kis írásommal ismét segítettem abban, hogy az életedet kedves olvasó jobbá tudd tenni.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.




2024. március 9., szombat

Elfelejtett szó

 


Egy elfelejtett szó,
mint múlt emléke,
Titkok világába tévedt,
Fény nélküli várban réved.
Egy elfelejtett szó,
Álomban tárt ajtó,
Hol titkok nyílnak,
A szavak elmúlnak.
Eltűnt álmok világa,
Elveszett érzelmek múltja,
Az idő homokjába tévedt
Az elfelejtett szó végleg.



Legszebb Virág

 


A Nő úgy szeret, mint soha nem szűnő végtelen,
Akkor is ad, ha nem kéred, hiszen erre teremtett,
Szívébe minden belefér, az érzelmekkel is elbír.
Hátán hatalmas szeretet zsákot cipel,
hiszen mindenkinek adnia kell.
Szülő, gyerek, férj, mindenki, aki belefér,
Ragyogását a szeretet adja,
fáradságát a szépsége eltakarja.
Illata mindenkit megnyugtató,
anya illata a rózsához hasonló.
A Nő a férjét úgy szereti,
mint az Istent, úgy tiszteli.
Hogyne tenné, hiszen társa,
a szívének ő a párja.
Szerelme tiszta, mint patak vize,
Megcsillan fénye a víz tükrében,
mint ahogy a szív belsejében,
Ölelése olyan, mint ahogy
A napfény megöleli a Földet.
Olyan értékes drágakő a Nő,
nála szebb virág a Földön sem nő.