A hetvenkettedik öltés

Nóra minden évben kinyitotta a régi varróműhelyt azon az éjszakán, amikor a júliusi telihold pontosan az ajtó fölé ért.

A környéken már senki sem emlékezett arra, mikor járt ott utoljára vásárló. A kirakat üvege megvakult, a cégtábláról lehullott néhány betű, odabent azonban minden úgy maradt, ahogyan harminchárom évvel korábban. A szabókréta a munkaasztalon feküdt, a sárgaréz olló nyitott szára közé egy darabka lila selyem szorult, a varrógép mellett pedig ott állt Klára kihűlt kávéja.

Nóra sosem engedte, hogy bárki elmozdítsa.

Aznap este egy hosszú ruhát hozott magával. Óvatosan terítette a próbababára, majd bezárta az ajtót, és leeresztette a redőnyt.

A falióra tizenegy óra ötvenhárom percet mutatott.

Nóra elővette táskájából a keskeny fadobozt. Bordó bársony feküdt benne, a közepén pedig egy ezüstből készült pálca, melynek végét tojás nagyságú, lila kristály díszítette.

A pálcát Klára halála után találta meg a műhely padlója alatt. Egy összehajtott papírlap feküdt mellette.

„Érintsd meg vele azt a tárgyat, amelyet az elhunyt utoljára tartott a kezében. Éjféltől egy óráig visszatér hozzád. Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

Nóra akkor tizenkilenc éves volt.

Most ötvenkettő.

Odament az asztalhoz, és a pálca hegyével megérintette a sárgaréz ollót.

A kristály belsejében vékony repedések futottak szét. A falióra mutatója éjfélre ugrott, noha egyetlen kattanást sem lehetett hallani.

A varrógép széke megmozdult.

Klára ott ült rajta.

Ugyanabban a zöld ruhában, amelyet halála napján viselt. Barna haját a tarkóján kontyba csavarta, két ujja között fehér cérnát tartott.

– Már megint elhoztad? – A próbababán függő ruhára nézett.

Nóra összerezzent.

– Emlékszel rá?

– A ruhára igen.

– Rám nem?

Klára végigmérte.

– Te vagy az az asszony, aki minden évben felébreszt.

Nóra lesütötte a szemét.

Az első alkalommal Klára még a nevén szólította. Tudta, hogy a lánya utálja a tejbegrízt, fél a darazsaktól, és hatéves korában levágta a saját haját a konyhai ollóval. Később apró részleteket kezdett elfelejteni. Előbb a tanító néni nevét, aztán Nóra kedvenc meséjét, végül azt is, melyik kezén hordta gyermekkorában a karkötőt.

Nóra azt hitte, ezt jelenti az írás.

Minden visszatérés elvesz egy emléket Klárától.

– Szombaton férjhez megyek – mondta.

Klára felállt, és a ruhához lépett.

– Ötvenkét évesen?

– Van erre valamilyen szabály?

– Nincs. Csak megleptél.

– Megigazítanád?

Klára ujjai végigfutottak az anyagon.

– Ezt én varrtam.

– Nem varrhattad. A szekrény mélyén találtam, címke sem volt benne.

– Neked készült.

– Tizenkilenc éves voltam, amikor meghaltál. Nem készültem esküvőre.

Klára nem vitatkozott. Kivette a tűpárnából a leghosszabb tűt, befűzte, majd intett.

– Vedd fel.

Nóra átment a paraván mögé. Amikor kilépett, Klára már térdelt előtte. Összefogta a ruha derekát, néhány gombostűt szúrt bele, aztán megigazította a vállánál.

– Még mindig felhúzod a bal válladat, ha feszengsz – mondta.

– Nem szoktam.

– Dehogynem. Azóta csinálod, hogy leestél a diófáról.

Nóra felnevetett.

– Sosem másztam diófára.

Klára keze megállt.

– Hétéves voltál. Piros rövidnadrág volt rajtad. A bal térded alatt még most is ott kell lennie a sebhelynek.

Nóra lehúzta a ruhát a térdénél.

A vékony, fehér vonal valóban ott húzódott a bőrén.

– Biztosan máshol szereztem.

– És arra sem emlékszel, hogy a kórházban azt mondtad, felnőttként cirkuszi kötéltáncos leszel?

– Soha nem akartam kötéltáncos lenni.

Klára felállt. Nem nézett rá, csak visszaült a géphez, és varrni kezdte a ruha derekát.

A tű egyenletesen járt föl és le.

– Hányszor hívtál vissza? – kérdezte.

– Nem számoltam.

– Én igen.

Nóra az órára pillantott. Éjfél után tizennégy perc telt el.

– Hetvenegyszer – folytatta Klára. – Ez a hetvenkettedik.

– Nem találkoztunk ennyiszer.

– Az első években havonta jöttél. Volt, hogy ugyanazon a héten kétszer is.

– Arra emlékeznék.

Klára ránézett.

– Pontosan ez a baj.

Nóra arcáról eltűnt a mosoly.

– Mit akarsz mondani?

Klára a pálca felé intett.

– Olvasd el újra a papírt.

– Kívülről tudom.

– Akkor olvasd el azt a részét is, amit sosem akartál észrevenni.

Nóra kivette a dobozból a megsárgult lapot. Széthajtotta, végigfuttatta rajta az ujját.

„Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

– Nincs rajta más.

– Fordítsd meg.

A papír hátulja üres volt.

Klára felsóhajtott.

– A pálca markolatán van.

Nóra az asztalhoz ment. Sokszor tartotta már a kezében, mégsem vizsgálta meg közelről. A kristály alatt keskeny ezüstgyűrű futott körbe. Körmével megmozdította.

A gyűrű elfordult.

Alatta apró betűk jelentek meg:

„Mindig az élő emléke fizet.”

Nóra kezéből majdnem kiesett a pálca.

– Ez nem igaz.

– Nem én felejtelek el – mondta Klára. – Te érkezel minden alkalommal kevesebbel.

– Emlékszem rád.

– Milyen illata volt a hajamnak?

Nóra kinyitotta a száját, de nem felelt.

– Mit sütöttem minden vasárnap?

– Almás pitét.

– Soha nem szerettem sütni.

– Melyik dalt énekelted, amikor beteg voltam?

– Nem tudom.

– Hogy becéztelek?

Nóra hallgatott.

Klára lehajtotta a varrógép fedelét.

– Azt hitted, azért nem ismerlek fel, mert én felejtek. Közben lassan te töröltél ki engem magadból.

– Akkor miért jöttél vissza?

– Mert hívtál.

– Megakadályozhattad volna.

– Nem tudom megtagadni.

Nóra a falnak támaszkodott.

– Te nem vagy az anyám?

Klára sokáig nézte.

– Még mennyire emlékszel rá?

– Ne felelj kérdéssel!

– A pálca nem támaszt fel senkit. Testet ad annak, amit az élő még őriz az elhunytról. Az első alkalommal majdnem teljes voltam. A hangom, a mozdulataim, a szokásaim mind benned éltek. Azóta minden találkozásért odaadtál belőlem egy darabot.

– Hazudsz.

– Nem tudok olyat mondani, amit valaha ne tudtál volna rólam.

Nóra a ruhára markolt.

– Akkor ezt honnan ismered?

– Az emlékeid között volt.

Klára széthúzta a szoknya alját, és megmutatta a belső szegélyt. A bélés alatt halvány ceruzavonalak húzódtak. Nóra neve állt ott, alatta egy dátum.

Harmincnégy évvel korábbi dátum.

– Az esküvődre varrtam – mondta Klára. – Nem tudtam, kihez mész majd hozzá, és azt sem, mikor. Csak szerettem volna, hogy egyszer az én ruhámban indulj el otthonról.

Nóra ujjával végigsimított az íráson.

– Miért nem adtad oda?

– Nem készültem el vele.

– Mert meghaltál.

– Igen.

– És most be tudod fejezni?

Klára az órára nézett.

Éjfél után harmincnyolc perc volt.

– Igen. De ezért jövőre már nem fogod tudni, milyen volt a hangom. Talán az arcomat sem ismered fel.

Nóra a pálcáért nyúlt.

– Vissza lehet fordítani?

– Törd össze a kristályt.

– Akkor mi történik?

– Visszakapod, amit elvett.

– És te?

– Többé nem jövök.

Klára visszaült a géphez.

Nóra nézte a lila követ. A kristály minden repedésében apró képek mozogtak. Egy konyha kockás abrosszal. Egy piros rövidnadrágos kislány a diófa ágán. Egy asszony, aki gombokat számol egy rémült gyermek tenyerébe. Egy vasárnap délután, amikor ketten táncolnak a rádió előtt.

Olyan jelenetek voltak, amelyekre Nóra már nem emlékezett.

– Miért nem mondtad el hamarabb? – kérdezte.

– Minden alkalommal elmondtam.

Nóra lehunyta a szemét.

A varrógép újra elindult.

Klára megszámolta az öltéseket.

Hatvannyolc.

Hatvankilenc.

Hetven.

Hetvenegy.

A hetvenkettedik előtt megállt.

– Te mit varázsolnál vele? – kérdezte Nóra.

Klára elmosolyodott.

– Azt, hogy a lányom végre ne egy halottal töltse el az életét.

Nóra felemelte a pálcát, és teljes erejéből az asztal széléhez csapta.

A kristály szétrobbant.

A műhely megtelt elveszett képekkel, hangokkal és régen elfeledett mozdulatokkal. Nóra ismét érezte anyja hajában a levendulaszappan illatát. Hallotta a nevetését, eszébe jutottak a közös reggelik, az összeveszések, a vasárnapi séták és az a nap is, amikor Klára a készülő ruhát elrejtette a szekrény mélyére.

Az emlékek között egy másik kép is visszatért.

Klára a kórházi ágyon feküdt. Már alig tudott beszélni, mégis megfogta Nóra kezét.

– A pálca nem engem hoz majd vissza – mondta. – Csak azt, amit rólam őrzöl. Ne add oda neki az anyádat darabonként.

Nóra akkor megígérte, hogy soha nem használja.

A következő pillanatban a műhelyben már csak ő állt.

A varrógép tűje a ruha szegélyében maradt.

Már csak egyetlen öltés hiányzott.

Nóra befűzte a tűt, és maga fejezte be.

Hetvenkét éjszakán át nem az édesanyját hívta vissza.

Hetvenkét éjszakán át lassan feláldozta őt.

Másnap hajnalban Nóra gondosan összehajtotta a ruhát, és úgy zárta be a műhely ajtaját, hogy többé nem fogja kinyitni.

Szombaton, amikor felvette a ruhát, már tudta: édesanyja emléke és szeretete új életében is örökre vele marad.

A tündér, aki a könyvekben lakott

www.muzsakkonyvtara.hu

Sokan azt gondolják, hogy a domboldalban csak gyökerek és kövek rejtőznek, pedig nem így van, mert ott él valaki, akit senki sem lát, mégis mindenki érez valamit ha a közelében van. Ő egy apró tündér, aki rajong a könyvekért. Nem gyűjt kincseket, nem repked csillogó szárnyakkal, és nem tesz hatalmas varázslatokat, mert ő egészen másfajta tündér; a történetek tündére. Reggelente barackvirág-illatú teát főz, majd letelepszik a kandalló mellé, és addig olvas, amíg a tűz finoman meg nem simítja az oldalak szélét aranyló fénnyel. Azt mondják, ez a tündér sosem ír történeteket, csak kinyit egy könyvet, és az élet megírja önmagát előtte. Néha mégis hallani lehet apró lépteit, amikor este a polcokon rendezget, vagy az álmos sóhaját, amikor egy történet eléri az utolsó mondatát, és aki igazán figyel, talán még a kuncogását is elcsípi, amikor egy rosszcsont mesehős kilép a sorok közül, hogy játszadozzon vele egy kicsit. Hogy miért él a föld alatt, arra egyszerű a válasz: mert ott csend van, béke és melegség, és ott még teljes szívvel lehet hinni a csodában. És hogy ki találhat rá? Csak az, aki nemcsak a szemével olvas — hanem a szívével is.

www.muzsakkonyvtara.hu

Egy szál virág

Egy szál virág.

Egy illat,

egy szirom,

lágy, akár egy emlék a bőrön.

Egy mozdulat csupán,

egy halk gesztus,

egy érzés,

egy gondolat,

amit nem mondanak ki –

csak átnyújtanak.

Ha egy kéz feléd nyújtja,

és közben némán figyeli

arcod rezdüléseit,

szemed apró táncát,

a lélegzeted mélységét –

ott történik a varázslat.

Nem a virágban.

Nem a mozdulatban.

Hanem a pillanatban,

ahol minden jelentést nyer.

Többet mond, mint bármely szó,

többet ér minden aranynál.

A pillanat – az maga a varázslat.

Láthatatlanul a szívbe hatol,

és onnan többé

soha.

el

nem

illan.

Aurora Amelia Joplin

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.

Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.

Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.

Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.

– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!

– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.

– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!

Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.

Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.

– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.

Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:

– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!

Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.

Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.

Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.

Ezer arc

 

A legsötétebb éjben is van egy szikra,

elbújik, de sosem alszik el.

Mélységekben, benned, bennem, mindannyiunkban,

ott lappang a fény –

mint rejtett tűz, amely lassan ébred,

de ha rátalál a szél, fellobban.

Az ember maga egy titok,

ezer arc mögé zárt ragyogás,

akár a megfáradt csillagok az ég peremén,

mégis világítanak a távoli messzeségben.

Minden seb, minden árnyék alatt

ott a tiszta forrás, a szeretet vize –

csak meg kell találni, csak meg kell érezni.

Mert nincsen olyan lélek,

ami ne hordozna csodát.

Minden tekintet egy történet,

minden szív egy különleges zene,

és ha meghallod a dallamot,

tudni fogod, hogy ott van a fény.

Minden ember különleges,

mint a hópelyhek –

egyediek, mégis együtt alkotnak

valami végtelen szépséget.

Ne félj a sötétségtől,

mert az csak a fény másik arca.

Benned is ott él a csoda –

varázslat, amit senki más nem hozhat a világra.

Albert a beszélő cica

Egy szép kis faluban élt az öt éves Samu a szüleivel egy kertes házban, ahol sok, sok fa és virág vette körbe a házat. A falu lakói nagyon kedves emberek voltak, mesterségükkel cserekereskedelmet folytattak. Valaki kenyeret sütött, a másik család gyümölcsöket termesztetett, és egymás között cserélgették a portékájukat. Nem ismerték a pénzt, nem létezett. Boldogan éltek a faluban az emberek. Olyan volt a falu, mint egy kis tündérfalu. Ott élt Samu is a szüleivel. Samu szülei süteményeket készítettek, cukrászok voltak. Samu nagyon sírt, mert már jó ideje könyörgött a szüleinek egy kiscicáért. A szülei nem akartak cicát a házba, még az udvarra sem, mert a süteménykészítés miatt nagyon oda kellett figyelni a tisztaságra. A cica meg milyen? Mindenhova felugrik, szemtelen. Nem lehet megtanítani, mert pimasz.

– Anya, Apa szeretnék egy kiscicát! – könyörgött Samu.

– Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Samu kisfiam, tudod milyen a macska, nevelhetetlen! – mondta Samu anyukája.

– Én megtanítom mindenre! – mondta a kisfiú.

– Nem és kész! – zárta le a témát az anyukája.

– Akkor szerzek magamnak! – válaszolt dühösen Samu.

A kisfiú mérgesen, dacosan bepakolt a hátizsákjába egy kis pogácsát, egy üveg vizet és elindult, mert eldöntötte, hogy világgá megy. A szülei éppen süteményeket sütöttek, észre sem vették Samut, ahogy kilépett az ajtón. A falu szélén volt egy nagyerdő. Elkezdett esteledni szürkülni. Samu nem félt, gondolta hátha talál ott egy kiscicát. Mérgelődött magában, dühös volt, hogy őt bizony a szülei nem szeretik. Annyira vágyott a szíve mélyén egy kiscicára. Belépett az erdőbe, ment, ment majd leült egy fa tövébe. Félelmetes hangok jöttek mindenhonnan. A fák levelei susogtak, recsegéseket hallott, mintha valaki közeledne, a baglyok huhogtak. Megijedt, és elkezdett félni. Már a dühe is eltűnt. Akkor eszébe jutott a kiscica. Tiszta szívéből vágyott rá. Összekulcsolta a kis kezét és hangosan imádkozott.

– Kedves Istenem! Kicsi vagyok még csak öt éves. Tudom, hogy létezel, mert annyi szépséget láttam már eddig is, anyukám elmondta nekem, hogy te teremtetted a fákat a virágokat és a csodaszép pillangókat is. Mondd meg nekem hogyan lehetne nekem egy cicám? – imádkozott könnyes szemekkel a kicsi Samu az Istenhez.

Egyszer csak mit lát, egy fehér fekete tarka cica volt előtte. A fején egy pici korona. A cica megszólalt:

– Szia Samu! A nevem Albert, tiszta szívből akartál egy cicát, és én meghallottam és jöttem hozzád. Én a Macskák Birodalmában élek egy másik világban. Jöttem, hogy szeresselek, és te is engem. – mondta a cica.

– Szia Albert! Jaj, de örülök neked! – mondta ámulva, bámulva Samu. Felvette az ölébe és elkezdte simogatni, Albert meg dorombolt neki. Majd csak ezután kérdezte meg Samu:

– Albert te tudsz beszélni emberi nyelven?

– Igen tudok, de csak neked beszélek, senki másnak. Nem is kell elmondani senkinek. – válaszolt a cica.

– Jó nem mondom el senkinek! Sajnos nem mehetek haza, mert a szüleim nem engedik meg nekem, hogy legyen egy cicám, így itt kell maradnunk az erdőben. Keresnünk kell egy helyet, ahol aludhatunk. Van nálam pogácsa, azt megesszük vacsorára. – mondta Samu Albertnak.

– Haza kell menned, itt nem maradhatsz, ez nem biztonságos. Segítek hazamenned. Tudod én nem hétköznapi cica vagyok. A szüleid szeretnek, és biztosan keresnek, aggódnak érted. – próbálta Albert rávenni Samut, hogy hazamenjenek.

– Nem megyünk haza. Gyere ide Albert! – felvette a cicát Samu és egyre beljebb haladtak az erdőben.

A nap lemenőben volt, a fények már szinte be sem szűrődtek az erdőbe. Egy hegy lábához értek. A kisfiú meglátott egy bejáratot mely egy barlang bejárata volt. Sötét volt bent, így nem mert bemenni csak a bejáratnál ült le. Elővette a kis pogácsáját megosztotta Alberttel, és ittak egy kis vizet is.

Közben a szülei is észrevették, hogy eltűnt Samu. Az egész falu elkezdte keresni. Nem találták sehol a faluban. Nagyon megijedtek a szülők. Rájöttek, hogy bemehetett az erdőbe. Lámpákkal kisebb csoportokban indultak el a falu lakói Samu keresésére az erdőbe. Samu kezdett fázni, és álmos lenni, de boldogan ölelte és simogatta a cicáját.

– Drága Samu! Haza kellene indulnunk. Megfázol itt a hidegben. Én mindig veled leszek, ha hívsz ott termek nálad. Nagyon szeretlek, és a szüleid már biztosan keresnek. Induljunk haza. Én tudok varázsolni, segítek hazajutni és kérlek bízz bennem. A szüleid jó emberek. Gyere induljunk! – győzködte Albert Samut.

– Rendben menjünk haza. Már nagyon álmos vagyok és félek is ebben az erdőben, és hiányzik Anya meg Apa. De mi lesz, ha nem vihetlek be a házba, mert nem engedik meg? Nem akarlak elveszíteni! Annyira örülök neked, és boldog vagyok, hogy itt vagy velem kiscicám! – mondta Samu.

– Minden rendben lesz, bízz bennem! Albert elmondott egy varázsigét hangosan:

– Szentjánosbogarak jöjjetek, most itt a helyetek! Világítsatok és utat mutassatok!

Hirtelen megjelentek a szentjánosbogarak és hosszú csíkban világítottak. Samu csak ámult és tátva maradt a szája a sok világító bogár láttán. Tudta a pici fiú, hogy neki egy csoda macskája lett, és a szívét boldogság járta át. Viszont félt is, mert tudta a szülei lefogják szidni, mert világgá ment, és attól is félt, hogy elveszíti Albertet, mert nem lehet cicája, nem engedik.
Albert és Samu elindultak a szentjánosbogarak után. Mentek szépen haladtak kifelé az erdőből. A falu lakói, és a szülei egyre beljebb haladtak az erdőbe, ahogy kiabálták Samu nevét. Samu apukája észrevette a világító szentjánosbogarakat, és elindult abba az irányba. Samu meghallotta a nevét. Anyukája elkezdett szaladni Samu felé. Samu a macskáját szorítva szaladt az anyukájához. Megölelték egymást.

– Drága kisfiam, végre megvagy! Miért mentél el? – kérdezte az anyukája.

– Azért mentem világgá, mert nem engeditek meg, hogy legyen egy cicám.  Anya lett egy cicám, látod? Albert a neve! – mondta boldogan Samu.

– Nem haragszotok rám? –  Nézett a szüleire Samu.

– Hazahozhatod a cicát, és nem haragszunk. Otthon beszélgetünk. Menjünk haza, az egész falu téged keres az erdőben. Szólnunk kell mindenkinek, hogy megtaláltunk téged. – mondta az anyukája.

Apukája ment szólni, hogy megtalálták Samut. Közben hazaértek. A szentjánosbogarak a házuk ajtajáig kísérték őket, csodálva nézték a szülei. Nem értették hogyan teremtek az erdőbe, és világították az utat. Samu elmondta miért ment világgá, hogyan termett ott Albert a cica, és nem tudta megállni, elmondta, hogy tud beszélni emberi nyelven. A varázslatot is, ahogy Albert odahívta a bogarakat, hogy mutassák az utat. Persze a szülei nem hitték el, de a szentjánosbogarak megjelenése elgondolkodtatta őket. A cica csak figyelt, és egyszer csak megszólalt:

– Drága Anyuka és Apuka! Albert vagyok és tudok beszélni. A Macskák Birodalmából jöttem. Samu imádkozására, megható szívbéli kérésére jöttem hozzá. Szeretnék az élete része lenni. Megengedik nekem, hogy itt legyek? A családjuk tagja legyek? – mutatkozott be a cica.

– Ó! Hogyne! – dadogták meglepődve a szülők.

– Hogyan tudsz beszélni? – kérdezték a szülők.

– Én a Macska Birodalom királyának a fia vagyok. Azért is van koronám. A szüleim is tudnak beszélni emberi nyelven, és varázsolni is. Ritkán jelenünk meg embereknek. Samu esete megható volt, és apám megengedte, hogy eljöjjek ide, és itt éljek Samuval, addig amíg szüksége van rám. – válaszolt Albert.

– Maradhatsz természetesen. Boldogok vagyunk, hogy Samut választottad, és kisegítetted az erdő sötétjéből. Hálásan köszönjük neked. – válaszolta az apuka.

– Megkérdezném tőled, hogy a süteményeket nem fogod-e bántani? Nem ugrálsz fel az asztalokra, ugye? Tisztaságra vigyázol? Tiszta cica vagy Albert? – kérdezte érdeklődően az anyuka.

– Nagyon tiszta vagyok!! Naponta többször is nyalogatom, tisztítom magamat. Okos vagyok, és nem fogok az asztalokra ugrálni, messziről kerülöm majd a süteményeket. Nem szeretem annyira az édest, jobban szeretem a halat. – válaszolt a kérdésekre a cica.

– Szuper! Anya, Apa akkor tényleg maradhat Albert? Nagyon szépen köszönöm! – tiszta szívből örült Samu, és közben Albertet simogatta.

Már nagyon álmos volt, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Anyukája lefektette, betakarta, és adott neki egy jóéjt puszit. Apukája is megsimogatta és rámosolygott. Nagyon örült, hogy ilyen bátor, és okos kisfia van. Albert dorombolva ott feküdt Samu mellett. Elkezdett egy mesét mondani neki a Macska Birodalomról. Samu álmosan hallgatta és elaludt boldogan a cicáját ölelve.