Hajnali gondolatok

A hajnal épp csak érinti a tengert, amikor kinyitom a szemem. A világ még nem ébredt fel teljesen, de valami már mozdul a levegőben — az a titokzatos, sóval és napfénnyel teli ígéret, amit csak a tenger menti reggelek tudnak magukban hordozni.

Kócosan, álmosan mosolyogva lépek ki a teraszra, mezítláb, ahogy mindig is álmodtam. A kövek alatt ott a nyár hűvös emléke, de már érezni, ahogy a felkelő nap apró ujjai végigsimítják a talpamat.

A tenger ott morajlik előttem. Az illata összekeveredik a frissen főzött kávé gőzével — fanyar, mégis vigasztaló aromája betölti a levegőt. A pipacsok vörös kis lángnyelvekként integetnek a csészék mellett, mintha tudnák, hogy ez a pillanat több egyszerű reggelnél: ez egy élet beteljesült álma.

Ott ül ő. A párom. A másik csésze kávéval a kezében vár rám, ahogy mindig is reméltem, hogy valaki egyszer várni fog. Mikor mellé lépek, mosolyogva feláll, finoman magához húz. Átölel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A nyakamba csókol, lassan, puhán, majd a homlokomra ad egy reggeli puszit.

A szeme rám nevet, és bár alig szólal meg, tudom: tudja, mit jelent ez a reggel. Tudja, hogy mennyi év, mennyi könny, mennyi csend, mennyi hit vezetett idáig.

— Felébredtél? — kérdezi végül halkan, én csak bólintok. Mert nem az alvásból ébredtem, hanem az álmomból.

Leülünk egymás mellé. A csésze forró a kezemben, de jólesik. Belekortyolok, és a selymes, testes íz úgy omlik szét a számban, mint a megérkezés bizonyossága.

A nap most már teljesen kibukkan a horizont fölé. Aranyfény önti el a tengert, a pipacsokat, a teraszt, a szívemet. Sikerült.

Ez a szó él bennem, mint egy régi, sokat mondott, de most végre igaz mondat.

Most már csak élni kell boldogan az életem, az új otthonomban

Olaszországban.

Limonádé-nyár

Csilingel a pohár, jég táncol benne,

citrom illata száll a levegőben.

Mentalevél hűsít a tenger part ölében,

napfény simogat, sós levegő a tengerbe hívogat.

Perzsel a nap, limonádém kezemben,

kortyolom halkan, hűsít lágyan.

Savanykás csók, hűvös varázs ez,

limonádé csókol, és elillan a láz.

Csipetnyi öröm, nyárízű mese,

minden kortyban ott a tenger zene.

Nevetek, hunyorgok, lebeg a határ —

boldog a szívem, ez micsoda nyár!

Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.

Felhők mögötti dal /lélekvers/

Hideg, borongós ez a májusi reggel,

a Nap messze jár – felhők mögött pihen.

Nem simogat fény, csak párás a táj,

s az ég könnyeit halkan hinti már.

A világ hallgat – önmagába zárul,

a szeretet is csendben megbúvik.

A fák reszketnek a szél karjaiban,

mint tétova álmok egy szürke hajnalban.

Mégis… a lombok közt dal születik,

madarak hangja száll a hideg szélnek.

Nem kérdik, hol a fény, nem várnak nyarat,

ők tudják, mit mi oly gyakran feledünk:

hogy a boldogság nem a Nap gyermeke,

nem a fényé, sem az ég kék szeme –

hanem bennük él,

s szívünkben néha csak szunnyad.

Tanulhatnánk tőlük, e pici csodáktól,

hogy öröm lakozik cseppekben, árnyakban.

S ha a szív is énekel, halk, tiszta dallal –

felragyog a reggel, s a szív újra muzsikál.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Nem hagyom...

Nem hagyom,

hogy a jószívűségem

csak könnyű szélként szálljon,

s kihasználja az,

aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,

hogy a mosolyom üres

tükörképpé váljon,

hogy a szívem

elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,

de megtanultam,

hogy a szeretet nem vak,

hanem lát, érez,

és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,

de már látom,

kinek érdemes,

és kinek csak fény vagyok

egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,

hogy életem perceit

mások elorozzák,

hogy a boldogságom

eltűnjön általuk.

Egyszerűen jól vagyok

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,

könnyű léptekkel árad a fény,

egy lágy burok ölel át,

s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,

boldogságként lelkembe szivárog,

nem szól, nem kér, csak jelen van,

szívemben, testemben,

minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,

mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.

A szeretet, mi hozzám érkezik,

boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –

szavakkal leírni oly nehéz,

mert ezt nem érteni kell,

hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,

csak azt érzem, jól vagyok.

Csodás érzés, biztos,

hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,

hogy az érzések tovább maradnak.

Bárcsak soha el ne múlna,

a fájdalom bánat a múltba vonulna,

a boldogság belesimulna minden napjaimba.

Odadó anyai kéz

Honnan az erő? Senki sem tudja.

Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,

nem látod rajta soha,

Ha kell, kezét

meghosszabbítja,

átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.

Ad és ad, csendben, szelíden támogat,

Nem kér, nem vár, csak szívéből árad

minden tovább.

Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,

Szíve szeretetből van, mely egy csoda.

Szívből jövő szeretet termelődik benne,

Újra és újra, mint napsugár reggelre.

Odaadásból fakad, végtelen forrás,

gyermeke öröme számára a legnagyobb

boldogság.

A Nap és Szél játéka

Egy csodás nyári délután, mikor a Nap meleg aranyfénye elárasztotta a rétet, Lillácska és az anyukája a puha fűben feküdtek. A levegő friss és édes volt, mintha minden egyes lélegzetvétellel új életet kaptak volna a virágok. Különleges illatok terjengtek a réten: a levendula lágy, nyugtató illata keveredett a nefelejcsek frissességével, a kamilla édesen fűszeres illatával és a pipacsok élénk virágporos fuvallataival. Minden egyes virág mintha suttogott volna egy rejtett üzenetet, miközben a szél finoman érintette őket. A fű, ami körülölelte őket, végtelen nyugalmat árasztott.

A réten a virágok nemcsak illatukkal, hanem színeikkel is ragyogtak. A pipacsok vörösessége, a margaréták fehérsége, a kék ibolyák és a lila levendulák mind együtt táncoltak. A rét egy élő festményként terült el előttük, mintha a Föld magához ölelte volna a Nap fényét, és életre keltette volna a színeket.

A madarak a közeli erdőben csicsergő dalokat énekeltek. Az Ég kékjében a puha felhők lassan vándoroltak, mintha egy rejtett táncot járnának az Ég és a Föld között. A Nap hol elbújt mögöttük, hol újra felbukkant, mintha épp egy varázslatos játékot játszottak volna.

Lillácska, az öt éves kislány, szeretett a réten virágokat szedni. Anyukájával együtt koszorút készítettek, amit a fejükre tettek. Anyukája volt a királynő, ő pedig a hercegkisasszony, aki szívesen kérdezett, így fedezte fel a világot. Ahogy a felhőket figyelte, egyszer csak megszólalt:

– Anya, nézd, az ott olyan, mint egy oroszlán! – mutatott az égre, ahol egy hatalmas felhő formája tényleg egy oroszlán alakját idézte.

– Igazad van, kincsem. De nézd csak ott, előtte meg egy nyuszi formájú felhő van! Mintha kergetné a nyuszit. – válaszolta az anyukája mosolyogva, miközben Lillácska szemei csillogtak a kíváncsiságtól.

– Tényleg!

– Anya, a Nap és a felhők ilyenkor játszanak egymással? Szerintem igen. Szerinted is? A szél fújja a felhőket, ugye? Ő is játszik velük?

– Valóban olyan, kincsem – válaszolta anyukája szeretettel.

– Ahogy te is látod, egy csodálatos játék folyik az Égen, és most mi is részesei vagyunk.

Lillácska mosolygott, majd egy újabb kérdés szökött fel ajkára:

– Anya, amikor vihar van, akkor is játszik a szél és a felhők egymással? A Nap ilyenkor nem akar játszani? Haragszik rájuk, mint amikor én megharagszom Zsófira, mert nem akar velem játszani az oviban? Azért lesz fekete és sötét az Ég?

Az anyukája egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan, lágyan válaszolt:

– Kincsem, a Nap sosem haragszik. Amikor vihar van, a szél és a felhők akkor is táncolnak, csak éppen akkor más a játékuk. De ne feledd, hogy a Nap mindig ott van, még akkor is, ha éppen nem látjuk. Csak egy kicsit elrejtőzik, hogy pihenhessen, és újra ragyogva visszatérjen, amikor a felhők elvonulnak. Ahogyan néha mi is pihenünk egy kicsit, hogy aztán új erővel éljük tovább a napunkat. Az Ég és a szél másképp játszanak, és így teremtenek varázslatot az Égbolton. Amikor villámlik, akkor jelenik meg a varázslat az Égbolton.

– Értem, anya.

– Itt az ideje hazamenni, kicsi lány! – szólt az anyuka.

– Jó, rendben! – válaszolta Lillácska.

Nevetgélve szedtek egy-egy csokor szép réti virágot, miközben sétáltak haza. Lillácska boldogan mesélte este apukájának el a Nap és a felhők játékát.

A gyöngysor

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.

Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.

A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.

Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?

Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.

Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.

De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.

Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.

Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:

"Holnap este hétkor. Várom."

Kilépés az igaz életbe

 

Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:

– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:

– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:

– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:

– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:

– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.

– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.

– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:

– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

2025-ös Újévi köszöntő

Új év topog, az ajtódon kopog,

Új év topog, az ajtódon kopog,

Reménnyel töltsd meg minden napot!

Hozzon békét, sok szép csodát,

Hagyj hátra mindent, mi nem kell már!

A holnap tiszta, a perc a tiéd,

Írj új lapokra boldog mesét!

Mosolyból építs színes hidat,

Szeretet kösse össze napjaidat!

Legyen az új évben fényed s erőd,

Álmokból sződd meg az új jövőd!

Legyen szíved könnyű és szabad,

Kívánom legyél a legboldogabb!

Monológ: az igazi szabadságról

Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.

Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.

Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.

Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.

Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:

a szabadságot és a boldogságot.

Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.

A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.

A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.

Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.

Soha többé!

Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/