A költészet öröksége Április 11. Költészet napja

Április fényében ünneppé lesz a szó,

József Attila jár a sorok peremén,

arca fölött sok csillag hajol,

s magyar szív őrzi költeményét.

A költészet ősforrás, mély kút, régi láng,

tegnapból hoz erőt, mába vet hidat,

holnap felé viszi az igaz szavakat,

s megtartja könyvekben a sorsokat.

Nekem az írás kenyér, kehely, menedék,

sebhelyből vert arany, belső jel,

amikor papírra hajol bennem a lét,

a hangtalan lényem végre alakra lel.

Ezért e napon hálával állok itt,

fejemben fény lobog, szívemben tisztelet,

József Attila neve, költészete él,

s aki ír, az mulandóból teremt életet.

Aurora Amelia Joplin Írói bemutatkozás

 

Kedves Olvasóim és Követőim!

Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra.

Aurora Amelia Joplin írói néven alkotok. 2002-ben kezdtem el írni. Az élet egy hosszabb szünetet hozott, majd egy komoly betegség után újra visszataláltam az alkotáshoz. Ekkor az írás mellett a festés is ismét fontos részévé vált az életemnek.

Négy gyermek édesanyja vagyok. Az életem, a tapasztalataim, az érzéseim és a belső utam mind ott élnek abban, amit leírok vagy megfestek.

Számomra az alkotás lélegzet, belső szükséglet, és annak a világnak a hangja, amely bennem él.

Létrehoztam a Múzsák Könyvtára irodalmi közösséget, amely Facebook-csoportként indult, majd egy saját weboldallal is bővült. A csoportban folyamatosan készítek inspirációs játékokat, amelyek sokaknak adnak ötletet, lendületet és fejlődési lehetőséget az alkotás útján.

Több alkalommal pályázatokat is életre hívtam a csoportban, amelyekből PDF- és e-book kötetek születtek. A Múzsák Könyvtára közösség alkotásaiból eddig öt antológiát készítettem nyomtatott, e-book és PDF formában.

Fogadjátok szeretettel az egyik versemet:

Az ihlet bennem él

Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át.

Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.

Engem a világ érint meg.

Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár.

Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor valóban élek.

Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem.

Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni.

Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.

Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok.

Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.

(Folytatás)

Az írásaim mellett saját köteteim is megjelentek.

A 200 Lélekcsepp című verseskötetem e-book formában érhető el a Google Play Könyvek oldalán:

https://play.google.com/.../Aurora_Amelia_Joplin_200_L%C3...

A Csoda és Happy kalandjai című mesekönyvem négy nyelven jelent meg. Magyar nyelven a Lulu oldalán, angolul, németül és spanyolul pedig az Amazonon érhető el.

A történetet és az illusztrációkat is én készítettem, hiszen a festés is fontos része az életemnek.

Lulu:

https://www.lulu.com/.../csoda.../ebook/product-42968j.html

Amazon:

https://www.amazon.com/Adventures-Miracle.../dp/B0C8RWV1XK

Szeretném megmutatni a Pamcsi család mesémből, a Mó nagy dudorja című mesét. Ezeket a meséket 0-3 éves gyermekeknek írtam, és írom.

Pamcsi család – Mó nagy dudorja

A Pamcsik a szélfűházban éltek a virágos réten.

Sütött a nap, a madarak énekeltek, és a szellő finoman ringatta a virágos rétet.

A kis Pamcsik a réten játszottak.

Mó nagyon eleven kis Pamcsi volt.

Nagyon szeretett gurulni.

– Nézzetek csak! – nevetett Mó.

– Gurulok! Gurulok!

És gurult.

Gurult a réten.

Gyorsan gurult.

Nagyon gyorsan gurult.

Miri nézte.

– Jaj, de gyorsan gurulsz!

Milu is nézte.

– Vigyázz, Mó!

– Vigyázz!

Mó még gyorsabban gurult.

Gurult…

gurult…

gurult…

A réten egy kidőlt fa feküdt.

De már késő volt.

BUMM!

Mó nekigurult a fának.

– Jaj! – mondta Mó.

Mó megfogta a homlokát.

Egy könnycsepp gurult le az arcán.

Nagy dudor nőtt a homlokán.

A pamacsa piros lett.

Miri és Milu gyorsan odagurultak hozzá.

– Jól vagy, Mó? – kérdezték aggódva.

Mó megsimogatta a homlokát.

– Túl gyorsan gurultam – mondta Mó.

– Csak gurultam, gurultam.

A három kis Pamcsi hazagurult a szélfűházhoz.

Lumi mama aggódva nézett rájuk.

– Jaj, Mó! Mi történt?

– Nekigurultam egy fának – mondta Mó.

Lumi mama puha gyógyfüves borogatást készített.

Mó lefeküdt a kis ágyába.

Puha virágszirom párnájára hajtotta a fejét.

Lumi mama óvatosan rátette a borogatást.

– Jaj, Mó, nagyot gurultál – mondta halkan.

Mó a mama szemébe nézett.

– Fájt egy kicsit – mondta.

Lumi mama megsimogatta a fejét.

– Itt vagyok veled – mondta gyengéden.

– Mindjárt jobb lesz.

Mó odabújt Lumi mamához.

Lumi mama átölelte.

– Nagyon szeretlek, Mó – súgta.

Mó mosolygott.

– Én is szeretlek, mama.

A pamacsa lassan újra sárga lett.

Mó lehunyta a szemét.

A hold fénye bevilágított az ablakon.

A szélfűház lágyan ringatózott a virágos réten.

(Folytatás)

Jelenleg a Pamcsi család mesesorozatot írom. Ez egy teljesen új, általam megalkotott mesevilág, saját mesecsaláddal, egyedi szereplőkkel és kedves történetekkel.

A Pamcsik lila bundájú, sárga pöttyös kis lények, akik gurulva közlekednek a virágos réten. A farkuk végén lévő pamacs színe az érzéseiket tükrözi. 0-3 éves gyermekeknek írom.

Az első 12 rész már elérhető, és tervem, hogy a Pamcsi család mesesorozat, valamint egy saját novelláskötetem is nyomtatott és online formában megjelenjen.

S végül egy novella tőlem. Ebben a történetben az egyedi, sajátos világomból is megmutatok egy darabot.

Az emlékek őrzője – Aurora Amelia Joplin

Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.

Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, és a világ emlékezete törik meg, nem benne.

Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.

Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.

Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.

Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.

A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:

– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.

Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.

Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.

Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a kis bemutatkozásban. Remélem, történeteim és meséim örömet hoztak az olvasás pillanataiban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az ihlet bennem él

Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át. Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.

Engem a világ érint meg. Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár. Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor élek.

Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem. Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni. Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.

Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok. Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.

www.muzsakkonyvtara.hu

Ceruzadráma

Írtam a nagy jelenetet,

már majdnem kész is lett,

erre egy halk „reccs” szólt,

s a ceruzám ketté lett.

Megállt a gondolat,

néztem rá szomorúan,

a fél mondat ott vigyorgott,

mint aki rajtam mulat.

Elővettem másik ceruzát,

amely bírta a folytatást,

s ahogy kézbe simult szépen,

a történet ment is serényen.

Halad már a történet,

nem fenyeget semmi vész,

ha még egy ceruza feladja,

hát lesz belőle krónikás rész.

Fény szavakban

Életem az írás –

mint szomjas földnek az éltető víz,

szavaim gyökérként kapaszkodnak,

s lombként nyúlnak a fény felé.

Ha írok, szárnyam nő,

csodás világokat járok,

hol a csend is dalol,

és a fény szavakban ölt testet.

Minden betűmben ott vagyok,

szívem dobbanása rejlik bennük,

s mikor papírra hullnak,

tiszta forrásként fakadnak a sorok.

Kis csillagokat hagyok az éjszakában,

apró fényeket a verseim ölén –

hadd vezessenek másokat is,

hadd legyenek híd a szívek között.

Írásom az öröklét lehelete,

szelíd vallomás és lángoló igazság,

s míg szavaim utat találnak,

én magam is hazatalálok bennük.

Az írás bennem él

Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.

Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.

Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.

És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Lélektörténetem (Saját)

Elcsendesedek, és ebben a csendben egyre mélyebbre merülök. A szavaim, érzéseim és gondolataim mind egyszerre ébrednek. Mintha most, ezen a pillanaton keresztül végre elmondhatnám, mi rejlik a szívemben.

Az életem nem volt könnyű. Mégis, mélyen, a lelkemben mindig azt éreztem, hogy minden fájdalom, minden bukás, minden nehézség nem véletlen. Mindegyik formált engem, erősebbé tett, bölcsebbé. Most, ha visszanézek, ott van bennem a béke, mert tudom, hogy minden, amit tettem, és minden, amit megéltem, azért történt, hogy azzá váljak, aki most vagyok.

A gyerekkorom nehéz volt. Azok az évek, amikor a fájdalom minden formáját megismertem, amikor a szeretet és a félelem határvonalán egyensúlyoztam, nehéz volt. A kamaszkorom sem volt könnyebb, és a házasság sem hozott megnyugvást, amit végül választottam. A sors próbára tett, de nem adtam fel. Voltam nagyon beteg. A halál ott lebegett mellettem. Nem engedtem, hogy a világ elvegye tőlem mindazt, amit szerettem, és amit csak adni tudtam.

Három gyermek, majd később egy újabb. Ők, mindegyikük ajándék számomra. Még a legnehezebb napokon is, amikor két munkahelyen dolgoztam, amikor úgy éreztem, hogy a testem és a lelkem kimerült, akkor is gondoskodtam róluk és szerettem. Nélkülöztem. A bőséget nem ismertem. De a szeretetet igen, ami a legnagyobb erő, amit az ember birtokolhat. Igen, hibáztam. Sokszor nem tudtam, hogyan tovább, és el is tévedtem, nagyon sokszor. De mindig próbáltam felállni, türelmesnek lenni, figyelni, gondoskodni. Adni és adni. Jó anya lenni.

A munkám, a fáradt napok, a napi megpróbáltatások ellenére ott volt bennem a vágy, hogy több van ennél, hogy valami mélyebbet találjak az életben. Az olvasás, a kutatás, tanulás, a kérdések, amelyek sosem hagytak nyugodni: Miért van a fájdalom? Miért gonoszak az emberek? Miért bántanak, ha te nem ártasz senkinek, csak szeretsz? Mi az élet értelme? Mindig azt éreztem, hogy valami több van, valami ennél több kell az életben, nem csupán a napi robot. Nem szólhat az élet csak ennyiről. Megszületünk, férjhez megyünk, gyermekeket nevelünk, és csak dolgozunk, megöregszünk, meghalunk. Ennyi? Ennyi lenne az élet?

De most már tudom, hogy az élet valójában a szeretetről szól. És nem csupán másoknak kell szeretetet adni, hanem magunknak is. Az önszeretet a kulcs, ami megtart minket, ami lehetővé teszi, hogy mindazt, amit adunk, bőségben áradjon vissza.

Mert nem vagyok tökéletes. És sosem leszek. De talán éppen ez a tökéletlenség az, ami igazán széppé tesz. Mert minden hiba, minden küzdelem, minden sírás része annak, aki vagyok. Ma már tudom, hogy az igazi szépség abban rejlik, hogy elfogadjuk a saját hibáinkat, hiszen azok is mi magunk vagyunk. És ha valaki szeret, elfogadja a hibáinkat is. Ha nem, akkor nincs helye az életünkben.

Most, anyaként és egy érett nőként próbálom átadni a tudást, amit az évek során szereztem. A bölcsességet, amit a saját tapasztalataim adtak. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, sem tökéletes anya, de egy biztos: szeretem őket, és minden pillanatban igyekszem a legjobbat adni nekik. És ez elég. Mert az elfogadás a legfontosabb. Az, hogy az ember békében éljen a saját életével, minden döntésével, a hibáival együtt.

És igen, az írás. Az írás lett az én szenvedélyem. Az a menedék, ahol kifejezhetem mindazt, amit a szívemben hordozok. Szavak, amelyek segítenek megérteni a világot, és talán másoknak is segítenek. A vers, az alkotás… érzések, ezek azok a gondolatok, amelyek összefonódnak bennem, és szárnyra kelnek.

Egy érett nő lettem, aki már nem akar másnak megfelelni. Csak önmagának. Egy olyan ember, aki tudja, hogy az élet nem a tökéletességről szól. Az élet a szeretetről szól, arról, hogy megöleljük azokat a dolgokat, amik formálnak minket, és bátran megéljük őket. Mert az életet élvezni kell. Élni. Nem csak túlélni.

A 84. lépcsőfok

Minden reggel ugyanabban a könyvtárban ébredt. A nap sosem ment le, csak áttetsző fény derengett a könyvtárban, a fakó lapokon. Egy rézlépcső vezetett felfelé – 83 fok, mindig pontosan annyi.

Egy reggel azonban 84 volt. A plusz lépcsőfokon egy férfi állt. Mosolygott, de mintha visszafelé nézne az időben. Tekintete furcsán fénytelen volt. Az arca ismerős, de mégis idegen.

– Vártalak – mondta. – Te írtál engem, te hívtál engem elő. Itt vagyok.

Emília előszőr meglepődött, majd halkan felnevetett.

– Igen, lehet. De, azt is én döntöm el, mikor tűnsz el.

A férfi pislantott, majd szétfoszlott. A lépcső újra csak 83 fokos lett.

Soha többé egyedül

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.