A faluban minden karácsonyeste felragyogott a főtéren álló nagy fenyő. Ám azon az évben nem történt semmi. A fények nem gyúltak ki, a csillag sem világított, és úgy tűnt, mintha a karácsony valahová elbújt volna.
Évike hosszan nézte a sötét fát, majd halkan megkérdezte:
– Anya… elromlott a karácsony?
– Talán elfáradt – simogatta meg anyukája gyengéden. – De biztos visszatér.
Aznap éjjel Évike különös fényre ébredt. A szobájában egy angyal állt: hosszú fehér ruhában, csillogó szárnyakkal, meleg mosollyal.
– Szia, Évike – szólt kedvesen. – Nagy baj történt. A Karácsony Szíve eltűnt, és nélküle nem tud felgyulladni a szeretet fénye. Szükségem van rád.
Évike egy pillanatig sem habozott.
– Szeretem a karácsonyt. Segítek – mondta határozottan.
Az angyal megfogta a kezét, és egyetlen suhanással a havas erdőben találták magukat. A hópelyhek táncolva hullottak köréjük, mintha örültek volna érkezésüknek.
Az erdő mélyén fényes, jégből épült palota magasodott. A kapuban két nagy hómedve ült – nem ijesztően, hanem szomorúan.
– Nem engedhetünk be – morogta az egyik. – Hóharmat Boszorkány megparancsolta.
Évike odalépett az egyikhez, gyengéden átölelte, és azt mondta:
– Én csak a karácsony szívét szeretném visszakérni. Nektek is jobb lesz úgy.
A medvék meglepődtek, majd lassan félreálltak.
– Mehetsz – mondta a másik csendesen. – Vigyázz magadra.
Bent, a trónteremben ott ült Hóharmat Boszorkány. Csillogó kék ruhája és havas haja gyönyörű volt, de a szeme mélyen szomorú. A kezében egy apró kristályszív pihent – olyan halványan világított, hogy alig látszott.
– Kérem szépen a szívet! – mondta határozottan a kislány. – Nem csak az ön tulajdona. Mindenkié.
– Nem adhatom oda – mondta halkan. – Ha a karácsony visszatér, mindenki boldog lesz… csak én nem. Engem rég elfelejtettek.
Évike lassan, puhán, óvatosan közeledett hozzá.
– Szomorú vagy? – kérdezte finoman.
A Boszorkány levegő után kapott, a hangja remegett.
– Régen én is szeretetet adtam… de egyszer nem kaptam vissza. Nagyon fájt. A szívem megfagyott, és azt hittem, ha elrejtem a karácsonyt, legalább nem kell néznem mások boldogságát, miközben én egyedül vagyok.
Évike megszorította a kezét – gyengéden, melegen.
– De most én itt vagyok – mondta mosolyogva. – Látlak. Érzem, hogy jó vagy. A szeretet nem fogy el. Neked is jut.
Hóharmat Boszorkány ajka megremegett, majd legördült az első könnycsepp. A kristályszív a kezében egyre fényesebben ragyogott, mintha a fény Évike szeretetéből születne újjá.
A Boszorkány lassan megérintette a mellkasát.
– Valami… megmozdult bennem – suttogta. – Meleg. Rég nem éreztem ilyet.
Évike bólintott.
– Ez a szeretet.
A Boszorkány tekintete már nem fájdalmat tükrözött.
– Azt hittem, soha többé nem tudok szeretni… – mondta halkan. – De tévedtem. A szeretet visszatalált hozzám. Újra tudok szeretni.
A kristályszív ekkor fényesen felragyogott, és a Boszorkány ruhája is melegebb színűvé vált, mintha a hideg végleg elhagyta volna. Ezután óvatosan Évike kezébe tette a kristályszívet – szeretetből, nem félelemből.
Egyetlen suhanással Évike újra a faluban állt. Az angyal felemelte a kristályszívet, és a nagy fenyő csúcsára tette. Abban a pillanatban a karácsonyi fények kigyulladtak, a csillag ragyogni kezdett, és a szeretet elárasztotta a falut: ölelések, nevetések és boldogság töltötték meg az emberek szívét.
Évike már indult volna haza, amikor az angyal gyengéden megszólította:
– Várj még, kicsi hősöm. Van valami a számodra.
Egy finom ezüstláncot vett elő. A láncon egy apró karácsonyi szívdarab ragyogott, mintha benne lakna egy pici csillag.
– Nálad van a helye – mondta.
Évike elkerekedett szemekkel nézett rá.
– De én csak egy kislány vagyok…
Az angyal átsimított a haján.
– Ember vagy, igen… de karácsonykor angyallá válsz. Amikor szeretettel teszel valamit, amikor megvigasztalsz, megölelsz vagy örömöt adsz valakinek… akkor te vagy valakinek a karácsonyi angyala.
Az angyal Évike nyakába akasztotta a láncot. Amint a kis szívdarab hozzáért a bőréhez, meleg, puha fénnyel felragyogott.
– Nem kell szárny hozzá – suttogta. – Elég a szíved.
Évike átölelte, és csendesen azt mondta:
– Ígérem, hogy szeretni fogok.
Az angyal bólintott.
– Tudom.
Amikor Évike hazaért és átkarolta anyukáját, a nyaklánc szívdarabja újra felragyogott. Nem volt nagy és nem volt hangos – épp olyan volt, mint maga a szeretet: csendes, meleg, igazi.
Attól a naptól kezdve a faluban mindenki tudta – még ha nem is mondták ki –, hogy:
Karácsonykor vannak angyalok a földön. Némelyikük gyermek.
És Évike közéjük tartozott.
