Leül az idő

Van egy pont a nap végén,

amikor a kéz már üres,

pedig egész nap

fogott valamit.

A test leülne,

mielőtt tovább kellene menni,

és nincs szüksége

több szóra.

Az idő leveszi

a cipőjét,

és nem néz körül.

Tudja,

hol maradhat mezítláb,

ahol önmaga lehet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Gyertyalény

Lassan adok.

A láng melegében.

Ujjaimból meleg csorog a világra,

minden érintés áldás.

Visszaolvadok az időbe,

ahol a pillanat már imádság.

Cseppjeim a földre hullanak,

s mindegyikben ott marad a szív.

– Addig élek, míg világíthatok,

szelíd olvadásban –

Fénylik bennem az út imája,

melyet felismertem.

A test fogy,

a lélek ragyog.

Adtam szívvel,

fényből formált kézzel.

Boldogan olvadok el,

mert minden cseppem tudja:

az volt az egyetlen út,

amit Isten kijelölt nekem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fehér ajándék

Hó, végre hó,

csupa fehér, csupa tisztaság.

A fákon hópamacsok pihennek,

ágakra ül a tél varázsa.

Nézem, mint egy gyermek,

régen látott csodát.

Gyúrom a havat a kezemmel,

ujjaim közt a tél időzik.

Jégcsapokat leveszek,

hagyom szétolvadni, mint rég,

sok-sok év után visszatér

ez a ritka, fehér ajándék.

Ropog a hó a talpam alatt,

régi hang ébred bennem fel,

sok-sok év után újra hallom,

ezt a régi, kedves hangot.

Ajándék a szemnek,

ajándék a szívnek,

ajándék mindenkinek,

a tél szerelmeseinek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Minden

Két kéz emelkedik a sötétből –

egyik parázsló emlékezet,

másik csillaghűvös jövő.

Ujjaik közt rezeg a világ,

finom szálakon fut az idő.

Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,

ismeri a törések nyelvét,

a testben maradt sóhajok súlyát.

A másik már fényből tanult,

látja a zaj mögötti fényt.

Amikor közelednek,

a kérdés a válasz

egy pillanatra ugyanaz lesz.

Az ember ott születik meg igazán,

ahol érinteni mer –

ahol a félelem eloszlik,

a tapasztalat bölcsességgé simul.

Minden kéz emlékszik valamire:

egy ölelésre,

egy elvesztett névre,

egy kimondatlan igazságra.

Mégis újra nyílik,

mert a lélek mozgása örök.

A fény sosem győzi le a sötétséget –

csupán emlékeztet rá,

hogy ugyanabból az anyagból születtek.

Két kéz közötti térben együtt

az ember több lesz önmagánál:

átjáró,

rezdülés,

minden.

Angyali érintés

Karácsony előtt

a szív kaput nyit halkan,

fény simít végig

mindenkin ezen az éjszakán.

Az angyal közel hajol,

érintése meleg, mennyei,

ahol a szeretet

él, mindenkit elér.

Ott áll egy gyermek mellett,

tenyerében bizalom,

szárnya biztonságot ad,

szeretettel oltalmaz.

Segítsége láthatatlan,

mégis súlya van –

mint gyertya fénye esténként

egy hideg ablakban.

Karácsony idején

az angyal bennünk él,

szeretetből fon hidat

szív és szív közé.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.

– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.

Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.

– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.

Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.

– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.

A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.

– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.

Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.

– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.

A fiú bólintott, nagyon lassan.

– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.

Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.

– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.

Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.

Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.

– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?

Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.

A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

www.muzsakkonyvtara.hu

Megérkezett a Mikulás

Hull a hó a kis utcára,

Mikulás lép a hóba.

Piros zsákja csörren, zörren,

csoki lapul benne bőven.

Kis csizmák sorban állnak,

a Mikulásra tisztán várnak.

Izgatott már minden gyermek,

aludni is alig mernek.

Reggel aztán boldogan,

csizmát nézik álmosan.

Boldogság és kacagás,

megérkezett a Mikulás!

www.muzsakkonyvtara.hu

Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hála – ajándék

A reggel szürkébe öltözött, a szél hidegen tépte a tájat, mégis vannak dolgok, amelyekhez semmilyen idő nem ér fel. A becsület ott lakik az emberben, él. Nem kell bizonygatni, nem kell magyarázni. A szív mélyén, onnan indul minden, onnan árad szét.

A hála apró jelzés – mégis mélyen meg tud érinteni. Egy figyelmesség, egy valódi szó, ami nem dísz, ajándék. Az érzések könnyűek, abból a helyből törnek fel, ahol az ember igaz. Kimondani őket erőt ad. Néha egyetlen mondat is elég: köszönöm szépen. Nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem hogy igaz legyen. Érzem, amikor szívből jön, és azt is, amikor csak odadobják, mert „illik”, kötelességből.

Az idő nem kímél, de tanít. Fölemeli a fátylat azokról, akik csak játszották a szerepüket, és megmutatja azokat, akik mindig ott voltak. Nem könnyű felismerni, és még nehezebb elfogadni, amikor valaki helyet veszít az életemben. Látni fáj, de tisztít. Közelebb hozza a valódiakat.

Akik maradnak, azoknak oka van rá. Nem könyörögtem, nem kértem, mégis itt vannak. Tiszta lelkű emberek, akik nem a szavaikkal, hanem a létezésükkel bizonyítanak. Nem kell sok – őszinte jelenlét, figyelem, emberség. Ez az, ami megmarad, ami továbbvisz. A többieket elengedem. Az igaziakat megtartom.

Őszinteség velem született, a felszínességet nagyon nem szeretem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szánkó és kacagás

Havas dombon siklik a szán,

cseng a kacaj, messzire száll.

Piros arcok, vidám futás,

csizmák alatt hóroppanás.

Mint kis csillag száll a nevetés,

szél viszi szét, messzire már.

Csúszik a szánkó, hull a hó,

minden perc most csoda-jó.

Lebbenti a szél a kis kabátot,

száll a sapka, jeges kesztyű.

Földre bukfenc, aztán tovább,

mosoly száll, ez megér egy csodát.

Kutya rohan, integetnek a kis kezek,

a szívben nincs más – csak szeretet.

Gyermeki játék – ez nem álom,

szárnyal tőle a gyermek a szánon.

Havas dombon repül a szán,

szívükben él örökké tán.

Ha egyszer felnő a kicsi kéz, a láb –

az emlék a szívben örökké él tovább.

https://www.muzsakkonyvtara.hu

A tündér, aki a könyvekben lakott

www.muzsakkonyvtara.hu

Sokan azt gondolják, hogy a domboldalban csak gyökerek és kövek rejtőznek, pedig nem így van, mert ott él valaki, akit senki sem lát, mégis mindenki érez valamit ha a közelében van. Ő egy apró tündér, aki rajong a könyvekért. Nem gyűjt kincseket, nem repked csillogó szárnyakkal, és nem tesz hatalmas varázslatokat, mert ő egészen másfajta tündér; a történetek tündére. Reggelente barackvirág-illatú teát főz, majd letelepszik a kandalló mellé, és addig olvas, amíg a tűz finoman meg nem simítja az oldalak szélét aranyló fénnyel. Azt mondják, ez a tündér sosem ír történeteket, csak kinyit egy könyvet, és az élet megírja önmagát előtte. Néha mégis hallani lehet apró lépteit, amikor este a polcokon rendezget, vagy az álmos sóhaját, amikor egy történet eléri az utolsó mondatát, és aki igazán figyel, talán még a kuncogását is elcsípi, amikor egy rosszcsont mesehős kilép a sorok közül, hogy játszadozzon vele egy kicsit. Hogy miért él a föld alatt, arra egyszerű a válasz: mert ott csend van, béke és melegség, és ott még teljes szívvel lehet hinni a csodában. És hogy ki találhat rá? Csak az, aki nemcsak a szemével olvas — hanem a szívével is.

www.muzsakkonyvtara.hu