Karácsony szíve

 A faluban minden karácsonyeste felragyogott a főtéren álló nagy fenyő. Ám azon az évben nem történt semmi. A fények nem gyúltak ki, a csillag sem világított, és úgy tűnt, mintha a karácsony valahová elbújt volna.

Évike hosszan nézte a sötét fát, majd halkan megkérdezte:

– Anya… elromlott a karácsony?

– Talán elfáradt – simogatta meg anyukája gyengéden. – De biztos visszatér.

Aznap éjjel Évike különös fényre ébredt. A szobájában egy angyal állt: hosszú fehér ruhában, csillogó szárnyakkal, meleg mosollyal.

– Szia, Évike – szólt kedvesen. – Nagy baj történt. A Karácsony Szíve eltűnt, és nélküle nem tud felgyulladni a szeretet fénye. Szükségem van rád.

Évike egy pillanatig sem habozott.

– Szeretem a karácsonyt. Segítek – mondta határozottan.

Az angyal megfogta a kezét, és egyetlen suhanással a havas erdőben találták magukat. A hópelyhek táncolva hullottak köréjük, mintha örültek volna érkezésüknek.

Az erdő mélyén fényes, jégből épült palota magasodott. A kapuban két nagy hómedve ült – nem ijesztően, hanem szomorúan.

– Nem engedhetünk be – morogta az egyik. – Hóharmat Boszorkány megparancsolta.

Évike odalépett az egyikhez, gyengéden átölelte, és azt mondta:

– Én csak a karácsony szívét szeretném visszakérni. Nektek is jobb lesz úgy.

A medvék meglepődtek, majd lassan félreálltak.

– Mehetsz – mondta a másik csendesen. – Vigyázz magadra.

Bent, a trónteremben ott ült Hóharmat Boszorkány. Csillogó kék ruhája és havas haja gyönyörű volt, de a szeme mélyen szomorú. A kezében egy apró kristályszív pihent – olyan halványan világított, hogy alig látszott.

– Kérem szépen a szívet! – mondta határozottan a kislány. – Nem csak az ön tulajdona. Mindenkié.

– Nem adhatom oda – mondta halkan. – Ha a karácsony visszatér, mindenki boldog lesz… csak én nem. Engem rég elfelejtettek.

Évike lassan, puhán, óvatosan közeledett hozzá.

– Szomorú vagy? – kérdezte finoman.

A Boszorkány levegő után kapott, a hangja remegett.

– Régen én is szeretetet adtam… de egyszer nem kaptam vissza. Nagyon fájt. A szívem megfagyott, és azt hittem, ha elrejtem a karácsonyt, legalább nem kell néznem mások boldogságát, miközben én egyedül vagyok.

Évike megszorította a kezét – gyengéden, melegen.

– De most én itt vagyok – mondta mosolyogva. – Látlak. Érzem, hogy jó vagy. A szeretet nem fogy el. Neked is jut.

Hóharmat Boszorkány ajka megremegett, majd legördült az első könnycsepp. A kristályszív a kezében egyre fényesebben ragyogott, mintha a fény Évike szeretetéből születne újjá.

A Boszorkány lassan megérintette a mellkasát.

– Valami… megmozdult bennem – suttogta. – Meleg. Rég nem éreztem ilyet.

Évike bólintott.

– Ez a szeretet.

A Boszorkány tekintete már nem fájdalmat tükrözött.

– Azt hittem, soha többé nem tudok szeretni… – mondta halkan. – De tévedtem. A szeretet visszatalált hozzám. Újra tudok szeretni.

A kristályszív ekkor fényesen felragyogott, és a Boszorkány ruhája is melegebb színűvé vált, mintha a hideg végleg elhagyta volna. Ezután óvatosan Évike kezébe tette a kristályszívet – szeretetből, nem félelemből.

Egyetlen suhanással Évike újra a faluban állt. Az angyal felemelte a kristályszívet, és a nagy fenyő csúcsára tette. Abban a pillanatban a karácsonyi fények kigyulladtak, a csillag ragyogni kezdett, és a szeretet elárasztotta a falut: ölelések, nevetések és boldogság töltötték meg az emberek szívét.

Évike már indult volna haza, amikor az angyal gyengéden megszólította:

– Várj még, kicsi hősöm. Van valami a számodra.

Egy finom ezüstláncot vett elő. A láncon egy apró karácsonyi szívdarab ragyogott, mintha benne lakna egy pici csillag.

– Nálad van a helye – mondta.

Évike elkerekedett szemekkel nézett rá.

– De én csak egy kislány vagyok…

Az angyal átsimított a haján.

– Ember vagy, igen… de karácsonykor angyallá válsz. Amikor szeretettel teszel valamit, amikor megvigasztalsz, megölelsz vagy örömöt adsz valakinek… akkor te vagy valakinek a karácsonyi angyala.

Az angyal Évike nyakába akasztotta a láncot. Amint a kis szívdarab hozzáért a bőréhez, meleg, puha fénnyel felragyogott.

– Nem kell szárny hozzá – suttogta. – Elég a szíved.

Évike átölelte, és csendesen azt mondta:

– Ígérem, hogy szeretni fogok.

Az angyal bólintott.

– Tudom.

Amikor Évike hazaért és átkarolta anyukáját, a nyaklánc szívdarabja újra felragyogott. Nem volt nagy és nem volt hangos – épp olyan volt, mint maga a szeretet: csendes, meleg, igazi.

Attól a naptól kezdve a faluban mindenki tudta – még ha nem is mondták ki –, hogy:

Karácsonykor vannak angyalok a földön. Némelyikük gyermek.

És Évike közéjük tartozott.

Karácsonyi angyalok

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:

– Mi történt veled, kedves angyal?

Az angyal szomorúan válaszolt:

– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.

Lilla nagyon elszomorodott, de határozottan azt mondta:

– Segítek megtalálni! Mindenáron segítek!

Az angyalok boldogan mosolyogtak, és elmondták, hogy a szárny a falu határában lévő erdőben van, egy gonosz szél elragadta. De Lillának nem kellett félnie, mert a szíve tele volt szeretettel és bátorsággal. Az angyalok azt mondták, hogy egy tiszta szívű gyermek képes lesz átvágni az erdő varázslatos akadályain, és megtalálni a szárnyat.

Lilla elindult az erdő felé, és hamarosan egy hideg folyóhoz ért. Mikor a vízhez lépett, egy kis madárka csipogott, és azt mondta:

– Kérlek, segíts! Megfagytam a hideg vízben!

Lilla nem habozott, levette a kabátját, és betakarta a madarat, hogy megvédje a hidegtől. A varázslatos tette következtében a víz azonnal átkelhetővé vált. Lilla boldogan lépett át rajta, és folytatta az útját.

A következő próbán egy hatalmas, sötét árnyék állta el az útját. Az árnyék szörnyűségesnek tűnt, de Lilla nem ijedt meg. Hangosan kiáltott:

– A szeretet legyőzi a félelmet!

Az árnyék eltűnt, és Lilla előre léphetett. Hamarosan rátalált a fénylő angyalszárnyra, és boldogan vette a kezébe.

Mikor visszatért az angyalokhoz, egy csodálatos dolog történt. A legidősebb angyal odament Lillához, és így szólt:

– Köszönjük, hogy megmentetted a karácsonyt! Most pedig egy ajándékkal szeretnénk meglepni téged.

Az angyalok kezüket a magasba emelték, és egy apró, arany harang jelent meg Lilla kezében. Az angyalok mosolyogva mondták:

– Ez a harang varázslatos. Ha megcsilingelteted, mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.

Lilla csodálkozva nézte a harangot, és mikor megszólaltatta, egy csodálatos dolog történt. A karácsonyfa hirtelen tündöklő fényben ragyogott, és a szobát betöltötte a szeretet varázsa. A fa tetején egy gyönyörű angyalfigura jelent meg, és Lilla édesanyja boldogan ölelte meg kislányát.

Lilla boldog volt, hogy a szeretet ereje valóban csodákra képes. Azóta, minden karácsonykor, amikor megszólaltatja a harangot, mindig eszébe jutott az a varázslatos éjszaka, és a karácsony igazi csodája.