Újra itthon, újra tavasz

A tavaszi levegő illata még szinte szűz volt – friss, harmatos, tele új ígéretekkel. A rózsaszín virágok kinyíltak, mintha csak őket várták volna. A ház tetején, a vén cserepek között ott állt a fészek, és benne újra egymás mellett a szerelmes gólyapár.

Megérkeztek. Hosszú volt az út – ezer mérföldnyi emlék, fáradt szárnycsapások, viharok és csillagfények vezették őket haza. De most már itt vannak. Egymás mellett álltak újra, a szél lágyan borzolgatta fekete-fehér tollukat, a napfény pedig piros csőrükön csillant meg.

Nem kellett szólniuk. A minden beszélt helyettük – a virágzó bokrok, a melegedő égbolt, a fészek, mely régi történetúket őrzi: a szerelmük történetét.

A tavasz velük kezdődött. És úgy bújtak össze a tetőn mint első alkalommal : szerelmesen.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

Otthonom a csillagok

Éjjel, mikor testem elpihen,

lelkem csillagként száll az égen.

Hűvös égen szárnyra kapok,

fényben úszva, újra vagyok.

Nem a testem, lelkem fénylik,

égi táncban messze száll.

Csillagként a magasba érek,

s otthonba a végtelen létbe lépek.

A többi csillag velem ég,

fényünk együtt örökké él.

Együtt úszunk mély kékségben,

s béke zsong a végtelenben.

Nem kell semmi, hogy érezzem,

lelkem szabad, fényem végtelen.

Mert egy vagyok én is véle,

a csillagok az otthon mindörökre.

Szárnyaló szív

(A képet a mesterséges intelligencia.)

Meghittség ölel, lágyan ringat,

fényből font álom szívemig hat.

Lelkemben csend van, égi dallam,

melyet a szeretet formál szavakban.

Szárnyalok ott, hol nincsen határ,

hol az ég is tiszta ölelésre vár.

Felhők között fénycsóvák játszanak,

s a szellő is gyengéden simogat.

Nem tart vissza semmi már,

csak a szeretet, mi örökké vár.

Láthatatlan hídon lépek át,

hol a lélek otthonra talál.

Drága Angyalok

Drága Angyalok, hol vagytok?

Szükségem van rátok nagyon,

Láthatatlan világotok,

Számomra rendkívül titokzatos.

Néha érezlek titeket,

Most hogy a karácsony közeleg,

Kérlek térjetek be hozzánk,

Szórjátok szét a szeretet fény dalát.

Drága Angyalok köszönöm szépen,

Szerettek, itt vagytok ragyogtok,

Kicsi házamba harmónia, béke honol,

Angyali szárnyatok szeretete mindent átkarol.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat elvész.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába ér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint a vágyak lángja.

Anya karja, szent béke, nyugtató,

Mely szeretetet ad, szívem boldogító.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat, s elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

Szeretete az, mi mindig velem ragyog,

Ölelése, szívemben örökre marad.

Őszi könnyek

Gabriella végignézett a szobán, majd utoljára leült az ágyra. Végigsimított rajta. Kinézett az ablakon: gyönyörű, napsütéses ősz volt; színes falevelek hullottak. A szél felkapta őket, játszott velük. Gabriella könnyei is hullottak, mint a falevelek. Bánat és öröm keveredett bennük. Édesanyja benyitott.

– Kislányom, ne sírj! Új élet vár rád! Mi mindig szeretettel várunk haza – ölelte át.

– Tudom, Anya! Jó lesz külföldön is, de bármennyire is távol leszek, a szívem mindig haza húz, ahol Te vagy – zokogta.

Erre már az édesanyja könnyei is hullani kezdtek, mint az őszi falevelek a fáról.