A csengő

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.

Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.

Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.

A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat elé. Nem sietett. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.

Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.

Odaszólt bátortalanul a férfihoz:

– Ott felejtette – mondta halkan.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Így akartam. Pont így.

– Kinek szánta?

A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.

Évike lenézett a csomagra.

– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?

A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.

– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.

Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.

– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.

Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.

– Igen. Mindig – mondta végül.

Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.

– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.

– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.

Évike megrázta a fejét.

– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.

A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.

– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.

Évike a csengőt felé nyújtotta.

– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.

A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.

Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.

– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.

Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.

Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.

A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Karácsony napja volt, szent este.

Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.

A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.

– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.

Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.

– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.

Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.

– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.

A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.

– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.

Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.

– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.

A fiú bólintott, nagyon lassan.

– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.

Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.

– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.

Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.

Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.

– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?

Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.

A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

www.muzsakkonyvtara.hu

Karácsony szíve

 A faluban minden karácsonyeste felragyogott a főtéren álló nagy fenyő. Ám azon az évben nem történt semmi. A fények nem gyúltak ki, a csillag sem világított, és úgy tűnt, mintha a karácsony valahová elbújt volna.

Évike hosszan nézte a sötét fát, majd halkan megkérdezte:

– Anya… elromlott a karácsony?

– Talán elfáradt – simogatta meg anyukája gyengéden. – De biztos visszatér.

Aznap éjjel Évike különös fényre ébredt. A szobájában egy angyal állt: hosszú fehér ruhában, csillogó szárnyakkal, meleg mosollyal.

– Szia, Évike – szólt kedvesen. – Nagy baj történt. A Karácsony Szíve eltűnt, és nélküle nem tud felgyulladni a szeretet fénye. Szükségem van rád.

Évike egy pillanatig sem habozott.

– Szeretem a karácsonyt. Segítek – mondta határozottan.

Az angyal megfogta a kezét, és egyetlen suhanással a havas erdőben találták magukat. A hópelyhek táncolva hullottak köréjük, mintha örültek volna érkezésüknek.

Az erdő mélyén fényes, jégből épült palota magasodott. A kapuban két nagy hómedve ült – nem ijesztően, hanem szomorúan.

– Nem engedhetünk be – morogta az egyik. – Hóharmat Boszorkány megparancsolta.

Évike odalépett az egyikhez, gyengéden átölelte, és azt mondta:

– Én csak a karácsony szívét szeretném visszakérni. Nektek is jobb lesz úgy.

A medvék meglepődtek, majd lassan félreálltak.

– Mehetsz – mondta a másik csendesen. – Vigyázz magadra.

Bent, a trónteremben ott ült Hóharmat Boszorkány. Csillogó kék ruhája és havas haja gyönyörű volt, de a szeme mélyen szomorú. A kezében egy apró kristályszív pihent – olyan halványan világított, hogy alig látszott.

– Kérem szépen a szívet! – mondta határozottan a kislány. – Nem csak az ön tulajdona. Mindenkié.

– Nem adhatom oda – mondta halkan. – Ha a karácsony visszatér, mindenki boldog lesz… csak én nem. Engem rég elfelejtettek.

Évike lassan, puhán, óvatosan közeledett hozzá.

– Szomorú vagy? – kérdezte finoman.

A Boszorkány levegő után kapott, a hangja remegett.

– Régen én is szeretetet adtam… de egyszer nem kaptam vissza. Nagyon fájt. A szívem megfagyott, és azt hittem, ha elrejtem a karácsonyt, legalább nem kell néznem mások boldogságát, miközben én egyedül vagyok.

Évike megszorította a kezét – gyengéden, melegen.

– De most én itt vagyok – mondta mosolyogva. – Látlak. Érzem, hogy jó vagy. A szeretet nem fogy el. Neked is jut.

Hóharmat Boszorkány ajka megremegett, majd legördült az első könnycsepp. A kristályszív a kezében egyre fényesebben ragyogott, mintha a fény Évike szeretetéből születne újjá.

A Boszorkány lassan megérintette a mellkasát.

– Valami… megmozdult bennem – suttogta. – Meleg. Rég nem éreztem ilyet.

Évike bólintott.

– Ez a szeretet.

A Boszorkány tekintete már nem fájdalmat tükrözött.

– Azt hittem, soha többé nem tudok szeretni… – mondta halkan. – De tévedtem. A szeretet visszatalált hozzám. Újra tudok szeretni.

A kristályszív ekkor fényesen felragyogott, és a Boszorkány ruhája is melegebb színűvé vált, mintha a hideg végleg elhagyta volna. Ezután óvatosan Évike kezébe tette a kristályszívet – szeretetből, nem félelemből.

Egyetlen suhanással Évike újra a faluban állt. Az angyal felemelte a kristályszívet, és a nagy fenyő csúcsára tette. Abban a pillanatban a karácsonyi fények kigyulladtak, a csillag ragyogni kezdett, és a szeretet elárasztotta a falut: ölelések, nevetések és boldogság töltötték meg az emberek szívét.

Évike már indult volna haza, amikor az angyal gyengéden megszólította:

– Várj még, kicsi hősöm. Van valami a számodra.

Egy finom ezüstláncot vett elő. A láncon egy apró karácsonyi szívdarab ragyogott, mintha benne lakna egy pici csillag.

– Nálad van a helye – mondta.

Évike elkerekedett szemekkel nézett rá.

– De én csak egy kislány vagyok…

Az angyal átsimított a haján.

– Ember vagy, igen… de karácsonykor angyallá válsz. Amikor szeretettel teszel valamit, amikor megvigasztalsz, megölelsz vagy örömöt adsz valakinek… akkor te vagy valakinek a karácsonyi angyala.

Az angyal Évike nyakába akasztotta a láncot. Amint a kis szívdarab hozzáért a bőréhez, meleg, puha fénnyel felragyogott.

– Nem kell szárny hozzá – suttogta. – Elég a szíved.

Évike átölelte, és csendesen azt mondta:

– Ígérem, hogy szeretni fogok.

Az angyal bólintott.

– Tudom.

Amikor Évike hazaért és átkarolta anyukáját, a nyaklánc szívdarabja újra felragyogott. Nem volt nagy és nem volt hangos – épp olyan volt, mint maga a szeretet: csendes, meleg, igazi.

Attól a naptól kezdve a faluban mindenki tudta – még ha nem is mondták ki –, hogy:

Karácsonykor vannak angyalok a földön. Némelyikük gyermek.

És Évike közéjük tartozott.

Porból csillag lesz

A város hallgat. A kő füstszagú.

A szél is megállt, vár.

A gyermek ül — rongy, por, hideg,

ölében mackó: egyetlen, ami meleg.

Szemeiben árnyék, mégis tenger,

keres egy hangot, egy kezet.

De csak a szél felel, csak a por beszél,

s a fény is reszket, ha hozzáér.

Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,

hogy nincsen már otthon, anyai kéz.

A föld hideg, a szív kicsi,

de benne még lobban egy icipici.

A mackó bundája szürke már,

ő maradt, senki más.

De a kislány suttog, halkan, remegve:

„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”

Akkor hirtelen, a rom fölött

megrezdült az alkonyfény —

egy láthatatlan kéz simítja meg,

s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.

A szeretet esernyője

Hull az eső, az ég könnye hull,

Kislány megáll, a világ csitul.

Kezében ernyő, fekete szárny,

alatta cirmos, reszketve áll.

A gyermek szól: Ne félj, kicsim,

megvédlek én, maradj velem.

Leszek anyukád, adok meleget,

langyos tejet a kandalló mellett.

Csepereg az eső, a gyermek nevet,

mosolya tiszta, szívében szeretet.

S az égi szív most halkan látja:

a tiszta szívűeket megáldja.

Csillogó toll

A park ködös fényében egy bagoly suhant gördeszkán. Kerekei koppantak a járdán, szárnya finoman egyensúlyozott, mintha a levegő és a föld között táncolna. A kislány szeme elkerekedett, szíve hevesen dobogott, levegőt is alig mert venni.

– Ez… tényleg megtörténik? – suttogta, hangja remegett a csodálattól.

A bagoly megállt, fejét oldalra döntötte, szeme komolyan csillogott.

– Csak gyakorolok.

– Gördeszkával gyakorolni?– ámuldozott a kislány.

– Mindenki gyakorol valamit – huhogta.

A kislány közelebb lépett, szívét melegség öntötte el. A bagoly lendületet vett, egy trükköt mutatott, és a deszka alól egy apró, ezüstösen csillogó toll hullott a lány kezébe.

– Ezt… nekem hagytad? – lehelte, szívében ámulat és csodálat vegyült.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

Gyermekkori emlék

Apró kezem markolta a magot,

szívem a tyúkok közt ritmust dobogott.

Fehér és barna tollú kis sereg,

szaladt felém, hogy reggelit vegyenek.

Ragyogott a reggeli napfény hajamban,

szél csókolta puhán a piros arcomat.

Szoknyám szélén koppant pár kis csőr,

mintha mondták volna:

„Adj még, kicsi lány, oly jó a magocskád!”

A porban táncolt a sok apró láb,

tollszárny csattogott, víg táncot járt.

S boldogan szórtam szerte a magokat,

az udvar dalolta a reggeli hangokat.

Az udvar illata friss és régi,

minden emlékem most újra a régi.

S a tyúkok közt ott volt a derű,

Körbe vettek, annyira szerettek,

ez az emlék szívembe szállt,

és őrzöm azt egy életen át.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

A lila virág (100 szavas novella)

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.

– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.

– Mitől?

– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.

– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.

Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.

Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.

Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.

A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.

Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

A lila virág

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.

A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.

– Mitől?

– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.

A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.

A félelem lassan eltűnt belőle.

Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.

Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.

A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.

Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.

A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

A Nap és Szél játéka

Egy csodás nyári délután, mikor a Nap meleg aranyfénye elárasztotta a rétet, Lillácska és az anyukája a puha fűben feküdtek. A levegő friss és édes volt, mintha minden egyes lélegzetvétellel új életet kaptak volna a virágok. Különleges illatok terjengtek a réten: a levendula lágy, nyugtató illata keveredett a nefelejcsek frissességével, a kamilla édesen fűszeres illatával és a pipacsok élénk virágporos fuvallataival. Minden egyes virág mintha suttogott volna egy rejtett üzenetet, miközben a szél finoman érintette őket. A fű, ami körülölelte őket, végtelen nyugalmat árasztott.

A réten a virágok nemcsak illatukkal, hanem színeikkel is ragyogtak. A pipacsok vörösessége, a margaréták fehérsége, a kék ibolyák és a lila levendulák mind együtt táncoltak. A rét egy élő festményként terült el előttük, mintha a Föld magához ölelte volna a Nap fényét, és életre keltette volna a színeket.

A madarak a közeli erdőben csicsergő dalokat énekeltek. Az Ég kékjében a puha felhők lassan vándoroltak, mintha egy rejtett táncot járnának az Ég és a Föld között. A Nap hol elbújt mögöttük, hol újra felbukkant, mintha épp egy varázslatos játékot játszottak volna.

Lillácska, az öt éves kislány, szeretett a réten virágokat szedni. Anyukájával együtt koszorút készítettek, amit a fejükre tettek. Anyukája volt a királynő, ő pedig a hercegkisasszony, aki szívesen kérdezett, így fedezte fel a világot. Ahogy a felhőket figyelte, egyszer csak megszólalt:

– Anya, nézd, az ott olyan, mint egy oroszlán! – mutatott az égre, ahol egy hatalmas felhő formája tényleg egy oroszlán alakját idézte.

– Igazad van, kincsem. De nézd csak ott, előtte meg egy nyuszi formájú felhő van! Mintha kergetné a nyuszit. – válaszolta az anyukája mosolyogva, miközben Lillácska szemei csillogtak a kíváncsiságtól.

– Tényleg!

– Anya, a Nap és a felhők ilyenkor játszanak egymással? Szerintem igen. Szerinted is? A szél fújja a felhőket, ugye? Ő is játszik velük?

– Valóban olyan, kincsem – válaszolta anyukája szeretettel.

– Ahogy te is látod, egy csodálatos játék folyik az Égen, és most mi is részesei vagyunk.

Lillácska mosolygott, majd egy újabb kérdés szökött fel ajkára:

– Anya, amikor vihar van, akkor is játszik a szél és a felhők egymással? A Nap ilyenkor nem akar játszani? Haragszik rájuk, mint amikor én megharagszom Zsófira, mert nem akar velem játszani az oviban? Azért lesz fekete és sötét az Ég?

Az anyukája egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan, lágyan válaszolt:

– Kincsem, a Nap sosem haragszik. Amikor vihar van, a szél és a felhők akkor is táncolnak, csak éppen akkor más a játékuk. De ne feledd, hogy a Nap mindig ott van, még akkor is, ha éppen nem látjuk. Csak egy kicsit elrejtőzik, hogy pihenhessen, és újra ragyogva visszatérjen, amikor a felhők elvonulnak. Ahogyan néha mi is pihenünk egy kicsit, hogy aztán új erővel éljük tovább a napunkat. Az Ég és a szél másképp játszanak, és így teremtenek varázslatot az Égbolton. Amikor villámlik, akkor jelenik meg a varázslat az Égbolton.

– Értem, anya.

– Itt az ideje hazamenni, kicsi lány! – szólt az anyuka.

– Jó, rendben! – válaszolta Lillácska.

Nevetgélve szedtek egy-egy csokor szép réti virágot, miközben sétáltak haza. Lillácska boldogan mesélte este apukájának el a Nap és a felhők játékát.

A csodálatos gyógyulás

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Kellemes nyári délután volt. A nap aranyló fénye lágyan simogatta Franciaország egyik gyönyörű tengerpartját. Jézus csendesen sétált a part mentén. Bejárta már a világ számos táját, de ehhez a helyhez mindig visszatért. Volt benne valami különleges – a tengerpart, a homok, a napfény és a levegő tisztábbnak, finomabbnak tűnt, mintha maga a Nap is szelídebben ragyogna itt.

Leült a homokba, figyelte a hullámokat, és hallgatta a tenger nyugtató morajlását. Egy pillanatig nem gondolt semmire, csak élvezte a természet szépségét.

Ekkor gyermeki nevetésre lett figyelmes. Egy ötéves forma kislány szaladt vidáman a tengerparton, hosszú szőke haja lobogott a szélben. Mellette egy kutya ugrándozott boldogan. Együtt játszottak, mintha semmi más nem létezne a világon.

Jézus felállt, és figyelte őket. Ahogy a kislány közelebb ért, látszott, hogy arca torzan fejlődött, egyik keze béna volt. Mégis, a gyermek szemében nem volt szomorúság, sem fájdalom – csak tiszta öröm és szeretet.

A kislány megállt előtte, és kedvesen így szólt:

– Szeretnél te is játszani a kutyusommal? Szívesen odaadom neked. Tessék!

Jézus elámult. A gyermek arcának torzulása, mozgásának nehézsége nem zavarta őt, de az még inkább megérintette, hogy a kislányt sem zavarta saját testi hibája. Sugárzott belőle a szeretet, a tisztaság, a feltétel nélküli elfogadás.

Jézus felemelte a kislányt, és ekkor valami különleges történt. A szívében az isteni szeretet határtalan ereje áradni kezdett. A szeretet fénye átjárta őt, majd finoman megcsókolta a gyermek homlokát.

Abban a pillanatban a kislány meggyógyult. Arca kisimult, keze erőre kapott. Jézus magához ölelte, majd letette a földre.

A kislány hazaszaladt, ahol szülei döbbenten nézték.

– Mi történt? – kérdezték izgatottan, miközben magukhoz ölelték.

A gyermek csillogó szemekkel mesélte:

– A parton találkoztam egy bácsival. Felemelt, megpuszilta a homlokomat, és hirtelen furcsa melegséget éreztem. Mindenhol fényeket láttam. Aztán letett és elköszönt. Csak annyit mondott, hogy „köszönöm neked”. De nem tudom, mit köszönt meg…

A szülők hallgatták, és könnyeikkel küszködtek. Boldogok voltak, hogy gyermeküket egészségesnek láthatják. Meg akarták köszönni a csodát, de amikor a partra siettek, Jézus már nem volt ott. Továbbindult.

A szeretet ereje a legnagyobb gyógyító erő. A kislány ártatlanul tiszta lelke és boldogsága, amely nem függött testi állapotától, mélyen megérintette Jézust. Amikor a gyermek észrevette, hogy keze ép, és arcát a tenger tükrében meglátta, hálásan Jézusra nézett. Szólni nem tudott, de szeméből minden érzés kiolvasható volt.

Jézus mosolygott, majd boldogan folytatta útját tovább.

A gyertya fénye

/A képet mesterséges intelligencia készítette /

A tél vastag, fehér takarót terített a kis falu fölé. A házak ablakai mögött meleg fények pislákoltak, az utcákon lassú léptekkel sétálgattak az emberek, és mindenki tudta, hogy egy különleges este közeleg: karácsony.

A falu szélén, a fenyőfák között, egy kis ház állt, amely egyetlen embernek adott otthont. Anna, a magányos nő, aki évről évre egyedül töltötte az ünnepeket. Fiatal korában egy boldog család tagja volt, de a sors kegyetlen folytán a férje és gyermekei egy balesetben örökre elhagyták őt. Azóta minden évben ugyanabban a magányos fájdalomban élte le az ünnepeket, hiszen nem tudott mit kezdeni a fájdalommal és az ürességgel.

Idén karácsonykor azonban valami más történt. Anna úgy érezte, mintha valami titkos erő hívogatná, hogy ne zárkózzon be teljesen a világtól. Valahogy olyan érzése volt, mintha a szeretet egy másik formában, más módon próbálna elérni hozzá. Reggel, miután felébredt, egy papírdarabka volt az ajtó elé téve, egy kézzel írt üzenettel:

„Ne feledd, a szeretet mindig ott van, ahol a szívek nyitottak.”

Anna elmosolyodott, de az üzenet mégis furcsa szomorúságot ébresztett benne. Miért éppen most? Miért most? De elhatározta, hogy nem hagyja figyelmen kívül ezt az apró jelet, és elindult, hogy megnézze a falu ünnepi készülődéseit.

A falu központjába érve a templom környékén gyülekező embereket látta, ahogy díszítenek, énekelnek, és mindenki mosolygott. A téren fenyőfa gyönyörűen ki volt díszítve, a gyerekek boldogan futkároztak körülötte. Anna megállt, és csodálkozva nézte őket, mikor egy ismerős hang szólította meg:

— Anna! Miért nem jössz el velünk az éjféli misére?

Az ismerős hang egy öregasszonytól jött, aki mindig segített neki, amikor szüksége volt valamire. Anna kicsit habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy. Talán most, talán ezen az estén valami más történhet.

A templom csendes, megnyugtató légkörében Anna leült, és az emberek körülötte mind mosolyogtak. A szívek itt, a templomban valahogy egymásra találtak. A pap imája, az éneklő hívek hangja, a gyertyák fénye mind-mind egy hatalmas, szeretettel teli ölelést alkotott.

Amikor elérkezett az este csúcspontja, a pap azt mondta:

— Ma este, mi a szeretet fényét gyújtjuk meg. A karácsony nemcsak a családról szól, hanem arról is, hogy mindenki, aki tiszta szívvel közeledik a másikhoz, megtalálja azt a fényt, amit keres.

Anna szemei megteltek könnyekkel, de nem a fájdalom, hanem az érzelmek áramlása miatt. A templom egyetlen nagy közösséggé vált, amelyben mindenki ott volt egymás számára, ahol a szeretet nem ismer határokat.

Ahogy az éjféli mise véget ért, és az emberek szétszéledtek, Anna nem indult haza. Inkább megállt a templom udvarán, és az éjszakai égboltra nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, és egyetlen gondolat öntötte el a szívét: „A szeretet mindig ott van, csak meg kell engednünk, hogy megtaláljon.”

Ekkor hirtelen egy apró kéz érintette meg a vállát. Anna megfordult, és egy kislány állt ott, kezében egy kis kosár, benne egy gyertyával.

— Ez a gyertya önnek szól, hogy emlékezzen rá, hogy soha nem lesz egyedül, ha a szeretetet a szívében hordja.

Anna megölelte a kislányt, és úgy érezte, mintha egy darab a múltjából tért volna vissza. Az éjszaka csendjében, a fenyőfák között, a karácsony valódi fénye ragyogott fel benne. A szeretet mindig ott volt, csak ő maga zárkózott el előle.

Az este végén Anna hazaindult, de most már nem érezte magát magányosnak. A szíve megtelt azzal a szeretettel, amit mások ajándékoztak neki, és tudta, hogy a karácsony valódi lényege nem más, mint hogy a szívünk képes megnyílni mások felé, és így válhatunk mi is részeseivé a szeretet határtalan áramlásának.