(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,
mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.
A remény, tiszta, halvány fényként,
váratlanul ébred bennem,
mint egy szikra a sötétség peremén.
A kétségek harca önmagamban
mindig újra és újra kezdődik,
a vihar, amely szaggatja szívemet,
néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.
Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.
Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,
és utat mutat az éj sötétjében.
A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.
Nem harsog, nem küzd,csak hív.
Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:
„Bízz! Menj tovább!”
Minden könny egy titkos ima,
egy történet, amit magamban hordok.
Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.
És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,
a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!
Újra láss!”
