Lenyomat vagyok – a papíron maradok mélyen.
Átfolynak
a szavak rajtam.
Egy kéz hajol fölém –
tintája hajnalporból van.
Az idő megáll a toll hegyén,
ott, ahol a gondolat még alakul.
A papír halk víztükör,
benne arcom helyett érzések rezzennek.
A betűk egymást keresik,
mint eltévedt madarak az esti fényben.
A szavak már tudják,
mielőtt megszületnének, mivé válnak.
Engedem –
hogy gyengéden átírjon,
a szó engem ír tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése