A hajnal port rajzolt a falra,
ahol egykor nevetés lakott.
Vakolat alól előbújt emlékek
poros tekintettel néztek rám.
A romok között üveg nélküli ablak állt.
Fény csorgott át rajta csendesen,
mint víz a kövek között.
A falak emlékeztek, suttogtak.
Minden, ami összedőlt bennem,
most itt állt előttem.
Tenyeremben rozsdás kulcs pihent,
ajtó már rég sehol.
Mégis mozdult valami belül.
A rom azt súgta halkan:
ami elveszettnek látszik,
csak alakot vált –
és újjászületik.
Nézd a rózsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése