Bonnie napokig csendesen figyelte magát. A szíve zavarodott volt, a múlt visszatért – Leonardo jelenléte felkavarta a lelkét. De ahogy teltek a napok, újra és újra átgondolta az érzéseit, egyre tisztábban látta: a szíve már rég döntött.
Nem Leonardo volt az útja társa. Ő a múlt része – fontos, mély emlék, de már nem a szíve otthona. A jelen és a jövő Aleandro.
Ő volt az, aki mindig ott volt mellette. Aki ismerte a csendjét, értette a mosolyait, és nem félt attól, aki ő valójában.
Bonnie egy délutánra oda hívta mindkét férfit. Nem akart többé félni vagy halogatni. Őszinte akart lenni.
– Mindkettőtöket szeretlek – kezdte csendesen. – Másképp. Leonardo, te a fiam apja vagy. Egy darab az életemből, amit sosem bánok. De már nem te vagy a szívem választottja. Aleandro… te vagy az. Te voltál mindig is.
Leonardo hallgatott. A szemében fájdalom tükröződött, de nem harag – inkább mély megértés.
– Tudtam – szólalt meg halkan. – És bár fáj… köszönöm, hogy elmondtad. Elfogadom a döntésed, és tiszteletben tartom. Megígérem. Matteo… velem jön Rómába.
Bonnie ekkor Matteóra nézett. A fiú egy lépést előre lépett, és tisztán, férfias nyugalommal szólalt meg:
– Anya… szeretlek. Aleandrót is. De most… apámmal tartok. Meg akarom ismerni őt. Olyan sok év telt el nélküle… Róma új és ismeretlen. Talán nekem most ott van dolgom.
Bonnie szeme megtelt könnyel, de nem szólt – csak bólintott.
– De visszajövök – tette hozzá Matteo. – Ígérem.
Aleandro megérintette a vállát, szelíden.
– Ez mindig az otthonod lesz.
Róma nyüzsgő utcái és a galériák világa hamar beszippantotta Matteót. Leonardo türelmes volt, tanító, mégis baráti. Matteo sokat festett. Tehetséges volt a festészetben.
Bonnie újra írt. Az éjszakák csöndjében, a reggelek első fényeinél. Az új könyve saját életéről szólt – őszintén, szégyen nélkül. Megírta a tévedéseit, a reményeit, a szívtöréseit, és azt is, hogyan talált újra önmagára.
Egy reggel érkezett egy e-mail a kiadótól:
„A Váratlan szerelem egy különleges, mély és igaz történet. Bátor, őszinte, megrendítő. Kiemelkedően nagyszerű mű – sikerre született.”
Bonnie elmosolyodott. A nap átsütött a függönyön, és ő csak állt ott egy pillanatig – békében, boldogan.
Aleandro figyelte őt. Már nem kérdezett. Nem sietett. Csak szeretett. Aztán egy este, amikor kéz a kézben sétáltak a parton, a nap épp lebukott a víz mögött, arany fénybe vonva az eget és a hullámokat – megállt, letérdelt, és így szólt:
– Bonnie… leszel a feleségem?
Bonnie könnyeit nem tudta visszatartani. Bólintott. És suttogta:
– Igen… ezerszer is igen.
Az esküvő a tengerparton volt, egy meleg, szellős délutánon. A fehér vászonfüggönyök lágyan lengedeztek a szélben. A parton kagylókkal kirakott ösvény vezetett a baldachinig, amit kék virágok és csipke díszített. A háttérben a tenger halk morajlása szólt – mintha maga a természet áldaná meg az egybekelést.
Bonnie mezítláb lépett a homokra. Selyemruháját a szél lebbentette meg, haja kibontva omlott a vállára. Mosolygott – olyan tisztán, olyan fényesen, ahogy csak az tud, hiszen végre hazaérkezett.
Aleandro elegáns volt, mégis egyszerű. A szeme csak Bonnie-ra nézett. Mikor egymás mellé álltak, minden más elnémult.
– Te vagy a legváratlanabb dolog, ami valaha történt velem – mondta Aleandro. – És a legszebb.
– Te pedig az, aki sosem futott el – felelte Bonnie. – Hanem várt rám, akkor is, amikor még én sem tudtam, mire várok. Te vagy a szívem párja.
Aznap nemcsak ők, de a tenger is ünnepelt. A nap aranyra festette a vizet, a madarak köröztek felettük, és a szél halkan játszott a fátyollal.
És amikor Bonnie kimondta:
– Igen…
… tudta, hogy most valóban elkezdődött az élete.
Vége
