Túl minden határon /lélekvers/

Szabadon. Felhők felett.

Szívem súlyát hátrahagyva,

csendbe simul a létezésem,

ahol már nem sajog a múlt zaja.

Talán… megtalálom.

Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,

csak én vagyok, s az örök áramlat,

mely hazavisz, túl minden határon át.

Átrepülök egy másik dimenzióba,

hol látnak engem igazán —

nem az embert, kit e világ formált,

hanem azt, aki mindig is voltam:

a tiszta lélek, a forrás fénye,

a csendbe bújt őseredet.

Hátrahagyom az emberi személyiséget,

mely az életben maradásból született,

rétegeim lassan leválnak rólam,

mint őszi fákról a megsárgult levelek.

És szállok —

akár egy sas, ki már nem fél a magasban,

szeme tükrében ott a végtelen,

s odalent a gondok —

csenddé szelídült hullámok

egy távoli, eltűnő parton.

Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,

s ő hallja mind —

mert aki ennyire magasan jár,

az már él, s nem fél.

Szívében a csönd dobog,

nem harcol már semmi ellen,

csak repül, méltósággal,

az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.

Nincs iránytűje — csak bizalma,

nincs térképe — csak belső fénye.

Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,

kit nem a Föld, hanem a fény hív,

s hagyom… hadd vigyen.

Túl minden határon. Haza.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Az erdő bennem él /lélektörténet/

Az erdő nem csupán otthonom – ő én vagyok. A szívem ritmusát a fák lombjai visszhangozzák, a lelkem minden apró rezdülését a gyökerek megértéssel ölelik körbe. Amikor hajnalban a Nap fénye hangtalanul átsiklik a lombok között, nem csak látom az erdő ébredését – érzem, hogy én is újra megszületek vele együtt.

Ez a csend, ami itt van… más, mint bárhol máshol. Nem üres, nem fájó. Ez a csend megtart, betakar, mint egy rég várt ölelés, ami végre megérkezett. Ebben a csendben a szívem is másképp ver – lassabban, mélyebben, hálával telve.

A fákhoz beszélek – nem hangosan, hanem belül. És ők válaszolnak. Egy szellőmozdulat, egy árnyjáték a törzseken – és már tudom, mire gondolnak. Nincsenek kérdések, csak válaszok vannak. Olyan válaszok, amiket nem is tudtam, hogy keresek.

Az erdei ösvényen járva nem haladok valahová – hanem visszatérek önmagamhoz. Minden nap egy újabb emlékeztető: nem kell többnek lennem, nem kell bizonyítanom. Elég, hogy vagyok. Ebben a jelenlétben, ahol semmi sem sürget, megszületik a valódi szabadság.

Ahogy mezítláb lépek a harmatos fűbe, érzem, ahogy az élet belém szivárog. A moha puhasága alatt ott dobog a Föld szíve, együtt az enyémmel. Az apró virágok, a reggeli madárdal, a szél érintése – mind valami ősi ismerősséget idéznek fel bennem. Mintha mindig is itt lettem volna. Mintha a lelkem minden darabja ide tartozott volna, még mielőtt megszülettem.

És amikor este leülök a kis fából épült házam apró teraszára, valami egészen különös béke árad szét bennem. A fák árnyai hosszúra nyúlnak, az utolsó napsugarak meleg arannyal simítják végig a lombokat, a törzseket, a világ lelkét. Én pedig csak ott ülök, egyedül, mégis teljesen együtt mindennel.

A testem ellazul, a lelkem elcsendesül. A tücskök esti muzsikája körbeölel, a szél finoman belesuttog a hajamba. A kis terasz nem nagyobb, mint egy négyzetnyi menedék – de nekem ez a világ közepe. Innen nézem, ahogy az erdő álomba merül, és én is egyre mélyebben magamba szállok.

Nem kell kimondanom: otthon vagyok.

Elég, ha érzem.

Az erdő nem kívül van.

Az erdő bennem él.

Áramlás

Nem vagyok boldog,

nem vagyok szomorú,

egy csepp vagyok

az örök folyamban.

Semmi vagyok –

és mégis minden,

egy hangtalan mozdulat

a létezés.

Lebegés vagyok

az időn kívül,

ahol a csend

önmagát hallgatja.

Nem keresek,

az áramlásban vagyok,

ahol csak a most létezik.

Tücskök zenéje ciripel az estében,

fülemüle éneke lebeg a levegőben,

egy hűvös, éjjeli fuvallat

érint – lágyan, hangtalan.

Már nem vagyok testemben,

nincs súlyom, nincs határom,

összeolvadok mindennel.

Itt nincs idő, sem tér,

ez a lét tiszta pillanata.

Csak ülök, és figyelem,

mi érkezik: érzések,

gondolatok,

és el is engedem.

Nem tartom meg,

nem utasítom el.

Áramlok.

A földi világ eltűnt,

annak minden zaja, szennye,

ez itt már másik világ.

Ahol nem kell idő,

nem kell szó,

minden elmondódik

egy fuvallatban,

egy rezdülésben.

Itt vagyok én –

de már nem számít a nevem,

sem a szerepeim.

Sem boldog nem vagyok,

sem bánatos.

Semmi vagyok –

és mégis: Minden.

Egy csodás állapot.

Lebegek. Csak vagyok.

Nincs vágy, nincs kérdés,

nincsenek válaszok,

mert nincs szükség semmire.

Ez az, amit egész

életemben kerestem.

Ez a Szabadság.

Nem kell hozzá semmi.

Csak ez az este,

ez a csend,

és a levegő,

amellyel együtt lélegzem.

Létem finom fátyol,

átlátszó és örök.

A világ nem kívül van,

hanem én vagyok a világ.

A fák suttognak velem,

a csillagok rám hunyorítanak,

és a sötétség sem félelmetes –

csak mély, puha, befogadó.

Otthon vagyok. Megérkeztem.

Csillagfények ölelésében

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők csendesen úsztak az ég végtelen kékjében. Valahol mélyen, a könnyek mögött ott lapult a szabadság iránti vágyam. Szárnyak nélkül is tudtam szárnyalni – nem a test, hanem a lélek szállt, melyet a világ törvényei nem korlátoztak.

A fájdalom soha nem volt ellenségem. Inkább tanító, amely arra emlékeztetett, hogy az erő abban rejlik, ha tovább tudok lépni, újra és újra. Könnycsepp gördült végig az arcomon, de nem a szenvedésből fakadt. Inkább a megértés szülte: bármit is rejtenek a felhők, felette mindig ott a remény.

A láthatatlan szárnyak most új életre keltek. Nem kellett mást tennem, csak éreznem: a szabadság mindig is bennem lakozott.

Minden éjszaka, szárnyak nélkül, szabadon szálltam a felhők felett. A fájdalmat, a szomorúságot és a könnyeket lágyan elengedtem, mintha a szél vitte volna őket tova. Boldogsággal telt szívvel emelkedtem egyre magasabbra, és mosolyogva táncoltam a csillagfények ölelésében, ahol béke és szabadság létezett – mindez egybefonódott, és én magam is azok részévé váltam.

Én történetem

Miért félünk élni?

Miért rettegünk boldognak lenni,

miért félünk önmagunkká válni?

Miért könnyebb mások útját követni,

mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?

Tesszük, amit várnak tőlünk,

miközben az idő homokként pereg.

Fejünket kapkodva látjuk,

mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,

álmaink, amiket sosem éltünk meg.

Én megálltam.

Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,

talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.

Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,

és most éljek végre, szabadon.

Nem mások életét akarom élni,

nem mások vágyait követni,

Hagyom, hogy az idő érintsen,

a hajnal ott ér, ahol engem akar.

Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.

Figyelek magamra, szeretettel,

hiszen minden nap egy megíratlan sor,

és most már tudom: ez az én történetem.

Az idő rohan, de most már nem bánom,

mert amit megélhetek, az az enyém,

és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

Monológ: az igazi szabadságról

Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.

Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.

Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.

Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.

Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:

a szabadságot és a boldogságot.

Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.

A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.

A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.

Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.

Soha többé!

Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!

A bőrönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Angelika aznap hajnalban csendesen készülődött. A falu álmos csendje körülölelte a házat, ahol oly sok éven át élt, de ezen a reggelen már tudta, hogy ez az otthon nem őt szolgálja többé. Rájött, hogy mindaz a sok szeretet, gondoskodás, amit a családjába fektetett, soha nem tért igazán vissza hozzá. Életének minden mozzanata, minden áldozata a férje és gyerekei szolgálatában telt – ő maga sosem kapott viszonzást.

Okos és intelligens nő volt Angelika, és tudta, hogy ennek a felismerésnek most végre tettekben kell testet öltenie. Mindig is szerette a könyveket, a történetek világát, ahol a hősök eljutnak a saját igazságukhoz és boldogságukhoz. A könyvek világában talált menedéket, amikor saját életében a szeretet, amit adott, sosem tért igazán vissza hozzá. Ahogy most a bőröndjét csomagolta, életében először a saját boldogságára gondolt.

Amikor fiatalon megismerkedett Lajossal, még hitte, hogy a férfi társa lesz mindörökre, de a valóság fájdalmasan másként alakult. Lajos idővel fásult lett, egyre kevesebbet adott magából. Angelika mindent megtett érte és a családért, míg férje figyelmet és kedves szavakat már egyáltalán nem adott. Ő volt az, aki mindig szolgálta, vigasztalta és ápolta őt, és sosem várhatott viszonzást. A mindennapok szürkeségében Lajos nem kényeztette, nem adta vissza azt a figyelmet és törődést, amit Angelika nyújtott neki. Csak elvárások voltak, amelyek mind Angelikára nehezedtek.

A gyermekeit – akik számára élete értelme voltak – odaadással és szívvel nevelte fel. A munka, amit elvégzett, és a szeretet, amit évekig rájuk szánt, mind az ő boldogulásukat szolgálta. És ahogy felnőttek, érezte, hogy egyre inkább kihasználják az ő erejét és odaadását. Míg egy anya szeretete természetes, Angelika felismerte, hogy amikor felnőtt gyerekei ismét visszatérnek hozzá, mert az életükben valami nehézséggel szembesülnek, az már nem az a természetes gondoskodás, amit egy szülő a gyerekéért megtehet. Bár szeretni fogja őket élete végéig, tudta, hogy most már a saját életére kell figyelnie.

Aznap reggel, amikor végre mindent átgondolt, egyetlen döntése minden korábbi fájdalmát felülírta. Összepakolt, hogy elmenjen.

Nem akarta, hogy búcsúzkodás legyen. Tudta, ha vár még, ha belenéz gyerekei szemébe, akik már felnőttek, de mindig visszajöttek hozzá, ha valami rosszul alakult az életükben, nem lesz ereje kilépni. Rájött, hogy szereti őket, és talán ők is szeretik őt – de nem elég csak szeretni. Megértette, hogy amíg ő ott van, mint a mindig biztos háttér, nem lesz számára változás. Így egy levelet hagyott az asztalon, csendben becsukta az ajtót maga mögött, és elindult egy új élet felé.

A levele egyszerű volt, de szívhez szóló:

„Drága Gyerekeim! Egész életemben ti voltatok a legnagyobb örömöm. Mindenemet nektek adtam: a szívemet, a szeretetemet, az időmet. Most mégis el kell mennem. Megértem, hogy nehéz lesz, és talán fájni fog, de tudnotok kell, hogy azért megyek, mert végre meg kell találnom önmagamat. Oly sok éven át vártam, hogy engem is megértsetek, de mostanra már tudom, hogy csak én segíthetek magamon. Szeretlek benneteket, és szeretni is foglak mindig. De most el kell engednetek engem. Szeretettel, Anyátok.”

Amikor később a gyerekek hazaértek, döbbenten olvasták édesanyjuk levelét. Először nem értették, majd lassan felfogták, hogy Angelika döntése nem ellenük szólt, hanem érte, és egész életében most először saját magáért hozta meg.

Angelika, miközben elindult az úton, minden lépésnél kicsit szabadabbnak érezte magát. Minden egyes lépéssel egyre könnyebb lett a szíve. Ahogy az új élet felé vette az irányt, tudta, hogy ez az út csak az övé. Érezte, hogy a béke, amire mindig is vágyott, már ott van benne – és tudta, hogy soha nem késő megtalálni önmagát.

A falu távolodó látképe mögött, ahol minden otthonos és megszokott volt, Angelika nem szomorúságot érzett. Inkább a hála könnyei szöktek a szemébe. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, és most végre megtett mindent önmagáért is. Egy élet, egy bőrönd, és egy új kezdet – végre szabad volt.

Árul az Én Sárkánya

Ádám hosszú ideje úgy érezte, mintha az élete darabokra hullott volna. Az ismerős dolgok, emberek és érzések lassan távolodni látszottak tőle, és mintha minden, amit szeretett, kicsúszott volna a kezei közül. Egy nap, amikor már nem találta önmagát, egy csendes tóhoz sétált, hogy végre egyedül lehessen a gondolataival. A tó vize kristálytisztán tükrözte a világot, és Ádám leült a partjára, hogy elmerüljön a csendben. Ekkor azonban egy árnyék suhant el a víztükrön.

Felemelte a fejét, és egy hatalmas sárkány állt előtte, aranypikkelyekkel borítva, melyek csillogtak a nap fényében. A sárkány szemei bölcsességtől ragyogtak, tekintete azonban felfoghatatlan erőt sugárzott. Ádám egész testében megremegett.

Félt. A sárkány, Árul, nemcsak hogy hatalmas volt, hanem olyasfajta erőt árasztott magából, amely túlmutatott mindazon, amit Ádám valaha is ismert. Mintha egy másik világból érkezett volna, ahol az idő és a tér szabályai másképp működnek. Árul szemeiben valami olyan igazság tükröződött, amitől Ádám ösztönösen rettegett.

– Miért félsz tőlem? – kérdezte a sárkány lassú, mély hangon, amely megreszkettette a tó vizét is.

– Te olyan vagy, mint egy álom… és mégis valóságos. A világ, amit képviselsz, idegen számomra – suttogta Ádám, próbálva összeszedni a bátorságát. – Félek attól, amit nem értek. Félek attól, amit képviselsz.

Árul szelíden elmosolyodott, és lassan leült Ádám elé. – Az ismeretlentől való félelem természetes. De gyakran azok a legnagyobb félelmeink, amelyek a változás lehetőségét rejtik. Én a változás őrzője vagyok, maga a tűz, a megtisztulás.

Azokat vezetem, akik elmerik hagyni a régi világot, hogy újba lépjenek.

Ádám mély levegőt vett, és a sárkány nyújtott mancsára nézett. Minden porcikája remegett, de valami, egy mély belső hang arra sarkallta, hogy tegyen egy lépést a változás felé. Árul hátára mászott, és erősen kapaszkodott a pikkelyekbe, miközben a sárkány hatalmas szárnyai lassan kitárultak. Egy pillanattal később a levegőbe emelkedtek.

Ádám szorosan lehunyta a szemét, ahogy egyre magasabbra emelkedtek, de Árul hangja csendesen szólította:

– Nyisd ki a szemed, Ádám. Amit látni fogsz, az a saját belső világod.

Ahogy kinyitotta a szemét, a felhők között egy másik világ bontakozott ki előtte: ragyogó zöld mezők, amelyek határok nélkül terültek el, hófödte hegycsúcsok, amelyek fénylettek a napfényben, és kristálytiszta folyók, melyek a szivárvány színeiben csillogtak. Mintha az egész égbolt egy végtelen festménnyé változott volna, ahol minden részlet új, ismeretlen érzést keltett Ádámban.

– Árul, milyen helyek ezek? – kérdezte áhítattal.

– Ezek a lelked tájai – válaszolta Árul lágyan. – Minden felhőn túl egy új világ rejtőzik, ahogy benned is számtalan világ létezik. Az életed eseményei, veszteségei és örömei alakították ki őket. A változás lehetőséget ad arra, hogy megismerd ezeket a tájakat, és újra rátalálj mindarra, ami mélyen benned él.

Ahogy tovább repültek, Ádám szíve egyre könnyebb lett. Árul szavai lassan eloszlatták benne a félelmet, és úgy érezte, mintha a régi énjének egy része, amely már nem szolgálta őt, eltávolodna tőle. Úgy tűnt, mintha minden szárnycsapás egy új, ismeretlen részét tárná fel a világnak és önmagának.

Árul újra megszólalt, csendesen, mégis határozottan:

– A változás soha nem könnyű, Ádám. Néha fájdalmas, mert azt jelenti, hogy el kell engedned azt, amit eddig ismertél. El kell búcsúznod mindattól, amihez eddig kötődtél. De ha képes vagy elengedni azt, ami már nem szolgál téged, megnyílik előtted egy új világ. Az igazi bátorság az, hogy belépsz ebbe az ismeretlenbe.

Ádám hallgatta a sárkány szavait, és mélyen megértette, mit jelent a változás. A múltjához való kötődése és a régi félelmei fokozatosan elhagyták, ahogy a felhők között utaztak.

Egy idő után Árul egy tisztásra ereszkedett le, amelyet fénylő virágok borítottak, és Ádám lassan lecsúszott a hátáról. Úgy érezte, mintha új emberré vált volna, mintha a szíve könnyebb lenne, és a világ megnyílt volna előtte.

– Köszönöm, Árul – mondta csendesen, mély hálával a hangjában. – Azt hiszem, most már értem, mit jelent igazán szabadnak lenni.

Árul szemeiben bölcs mosoly csillogott, és még egy utolsó tanácsot adott neki:

– Ne feledd, Ádám: a szabadság nem azt jelenti, hogy megszabadulsz mindentől. A szabadság azt jelenti, hogy megtanulsz együtt élni önmagaddal, és elengeded azokat a részeidet, amelyek már nem szolgálnak téged. A világod belőled születik, és ha megtalálod a békédet önmagadban, minden utad nyitottá válik.

Ádám csendben állt, míg Árul lassan felemelkedett, és a felhők közé repült. Ahogy nézte, ahogy eltűnik az égen, különös béke költözött a szívébe. Már nem érezte magát elveszettnek, és tudta, hogy képes lesz szembenézni mindazzal, amit az élet elé hoz.

Árul hangja azonban még egyszer visszhangzott a levegőben, mélyen és megnyugtatón:

– Én mindig itt leszek, Ádám. Ha szükséged van rám, csak hívj, és megjelenek.

E szavak hallatán Ádám megdöbbenve, de lassan felismeréssel nézett maga elé. Érezte, hogy a sárkány szavai nemcsak külső útitársról szóltak. Árul mindig is ott volt benne – mint az ő belső, igaz énje, amely csak most öltött formát sárkány képében. Az a bölcsesség és bátorság, amit eddig kívülről keresett, valójában mélyen benne lakozott.

Ádám végre szabadon lélegzett, és tudta, hogy bárhová is sodorja az élet, Árul bölcsessége vele marad. Többé nem kellett félnie – hiszen a változás sárkánya ott élt benne, és mindig mellette lesz, hogy vezesse. Árul és ő már tudatosan örökre egyek lettek.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Úgy szeretnék

Úgy szeretnék szárnyalni,

A felhőket megsimítani,

A világot felülről nézni,

A problémákat hátrahagyni.

A felhőkön angyali társaságban,

A szabadság dalát énekelni,

Az angyali birodalmat felfedezni,

E világot messziről figyelni.

Úgy szeretném átélni a békét,

A gonosz, bűzös világot feledni,

Hol az emberek bántanak s ártanak,

A jó emberekből táplálkoznak.

Eljutok- e világba hamarosan,

Hol béke s harmónia van,

Hol a szeretet nem ábránd,

Hol énekelhetem a szabadság dalát.

Új esztendő közeledik

Új esztendő közeledik,

A régi már nagykabátot vett,

Elköszönt mert mennie kell,

Elfáradt a sok tapasztalattól, pihennie kell.

Kopogtat az új esztendő,

Hatalmas nagy csomaggal,

Vajon mi van benne?

Szerencse, szerelem, fájdalom?

Melyiket válasszuk az új esztendőben?

Gondoljuk át a lehető legbölcsebben,

Vajon amit én szeretnék az létezik?

Belső béke, szabadság, a szívem ezt kérdezi.

Akarok

Akarok, ha egy percre is, szabadnak lenni,

Akarok félelem nélkül létezni,

Akarok boldogan ébredni,

Akarok erőm teljességében fürdeni.

Akarok, ha egy percre is, mielőtt meghalok,

Szívemben érezni a szabadságot,

A lelkemben az igazi biztonságot,

A félelem nélküli, békés valóságot.

Akarok, ha egy percre is, csodát érezni,

Egy olyan pillanatnak részese lenni,

Melyet álmodom újra és újra,

És álmomban átélem újra és újra.

Álomból élet

A sötét föld mélyén,

ahol a nap fénye

ritkán kúszik be,

ott álmodik a gubó,

mint egy szív,

mely a csendben lüktet,

várva a pillanatot,

hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal

van tele, mint egy könyv,

melyet senki sem olvas.

Bennük színek

jelennek meg az álmokban:

sárga, zöld, piros, kék,

mint a hajnalban

felkúszó napfény,

mely a virágok szirmait

érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj

fakad a hajnalban,

megrezdül a gubó,

mint a szerelem első üteme,

ami felforrósítja a szíveket.

A régi bőr szétfeszül,

mint egy titkos ígéret,

mely napfényt kér,

és végre megmutatja

az új életet.

Hús-vér pillangó,

már nem csupán színfolt,

hanem az álmok

szárnyas megtestesülése,

ami felkavarja a világot,

mint ősszel a szél,

mely a fák között

hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,

hiszen a fák alatt,

ahol a gyökerek táncolnak,

ott a titok él,

s ő, a felfedező,

ki végre kiszabadult,

ragyogó szárnyakkal

repül a világ fölött,

mint egy álom,

mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,

ahol a béke szőtte

az élet szövetét,

és a szeretet

minden színt átölel,

mint egy virágzó rét,

hol a napfény csillog,

és a madarak dalolnak

soha nem hallott éneket.

Itt minden szív

örömmel dobban,

a színek pompája

táncra hívja a lelkeket,

s a pillangó,

e csodás világban,

mint egy élő festmény,

szárnyal a végtelen térben,

hol az álmok

mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!

Ki mindannyiunk vágyát

teljesíted,

hogy egyszer a gubóinkat

széttörjük,

s az új világban

megtaláljuk az otthonunkat,

ahol a virágok soha

nem hervadnak el,

és az öröm

örökké tart veled.

Szabadon

Az élet olyan mint a tenger,

Hullámzik, háborog szüntelen,

Néha az élet oly reménytelen,

Sodorva áramlik, mint a végtelen.

Néha tiszta, fényes; néha zavaros,

De, olykor a napfénytől csodálatos,

Mint ember, sodródunk az árral,

Akár a hajó tarajos hullámmal.

Szél szárnyán ringatózva, dobálva,

Hullámok közt fel-le, játszadozva,

Szabadon élvezzük: hadd vigyen!

Csodát is tartogathat a végtelen.