Neked írom

Nem tudom, ki vagy,

csak azt érzem, egyszer majd ideérsz.

Talán fáradt szemmel olvasod,

talán épp akkor, mikor elfogy benned a remény.

Én csak itt hagyok egy mondatot,

mint mécsest az ablakban,

hogy ha sötét úton jársz,

legyen valami, ami hazahív magadhoz.

Lehet, hogy ma nehéz a vállad,

túl messzinek tűnik a reggel,

de valahol benned még moccan az élet,

mint parázs a hamu alatt.

Ne hidd, hogy minden elveszett,

mert most nem látod az utat,

van, hogy a szív lassan gyógyul,

míg a könny lassan elapad.

Tedd le egy percre, ami fáj,

pihenjen meg benned a bánat,

nem kell ma erősnek látszanod,

elég, ha megvárod a holnapot.

Mert akire egyszer rátalál egy vers,

talán épp választ keresett,

lehet, hogy ez a néhány sor

reménnyel teli új életet hoz.

Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.

A tükrön túl

A víz szelíd, ha nézed,

de mélyén arcok ringnak.

Nem múltak ők, csak emlékek,

melyek benned laknak.

Egy pillantás, s a tükör él —

fényét magadba zárod.

Nem kérdez, nem ítél,

csak őrzi az árnyék-vágyad.

És amikor a fény elcsúszik,

te akkor látod igazán:

nem a tükör mutat téged,

te vagy, ki a fényt tovább viszi

az üvegen túl, a világon át.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.