Álom - Időhajlás

Álom hajlítja körülöttem az időt,

a csillagok közt a tér lélegzetet vált,

dimenziók simulnak egymásba csendesen,

és emlékezem arra, ami még kezdet volt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Egy dísz

A fenyő ágán csendesen ring a szó,

fényből szőtt üzenet, tiszta és való.

Egy dísz, mely őrzi az együttlét jelét,

szívekben lobbantja az ünnep melegét.

Minden sor mögött jelenlét ragyog,

egymás felé nyitott, figyelő sorok.

Múzsák Könyvtára kedves tagok,

csodás karácsonyt kívánok!

A szívnek adott idő

Mi a szeretet?

Szívből figyelni a másikra,

amikor egy tekintet megáll,

és a csend is helyet kap köztünk.

Időt tölteni vele –

lassan, sietés nélkül,

amikor a pillanat

megtart és összeköt.

Egy kéz melege,

egy együtt kimondott hallgatás,

apró mozdulatok,

amelyek belül maradnak.

Az ajándék eltűnhet,

amit a szívnek adunk,

emlékké válik,

és akkor is velünk marad,

amikor már csak

visszagondolunk rá.

Ez marad meg igazán:

az együtt töltött idő,

amikor két élet

egy pillanatra

nem külön történt.

Hanem egy.

Állapot

A csend

gondolkodik bennem.

Rétegzett,

mint az idő,

amikor önmagára figyel.

A figyelem

visszahajlik a forráshoz,

ahol a kérdés

tapasztalattá sűrűsödik,

a válasz

állapottá válik.

A régi jelentések

lehalkulnak,

helyükön

tágasabb rend születik,

amely hordoz

és elbír.

A jelenlét

lassú tudás,

összekapcsol

létezést

és irányt.

Itt a kapcsolódás

belső törvény,

a várakozás

szelíd nyitottság,

ahol minden

időben történik.

A lét

áttetszőbbé válik,

mint egy gondolat,

amely már

túlhaladt

önmagán.

Ez a tér

vezet,

mozdulatlanul.

Itt az ember

tanú

és része

annak,

ami van.

www.muzsakkonyvtara.hu

Karácsony aranyfonala

Karácsony este csend terül szét a házakra,

hó csillan csillagfény alatt,

angyalok lépte suhan át utcákon,

szívekben béke gyúl csendesen.

Karácsony szívből szólít,

kézről kézre ad meleget,

gyertyák őrzik együttlétünket,

karácsony szelleme mindenkit érint.

Van, aki emlékkel érkezik,

van, aki reményt hoz magával,

van, aki szeretetet hagy itt,

mind ajándék órában.

Ünnep mindenkié,

összekapcsol, megtart, hazahív,

szívtől szívig adja tovább a

fényt, mi bennünk él.

Amikor minden fény megérkezik,

a szeretet tovább őriz minket,

karácsony szívtől szívig jár,

mint az aranyfonál.

www.muzsakkonyvtara.hu

A csengő

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.

Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.

Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.

A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat elé. Nem sietett. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.

Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.

Odaszólt bátortalanul a férfihoz:

– Ott felejtette – mondta halkan.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Így akartam. Pont így.

– Kinek szánta?

A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.

Évike lenézett a csomagra.

– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?

A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.

– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.

Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.

– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.

Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.

– Igen. Mindig – mondta végül.

Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.

– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.

– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.

Évike megrázta a fejét.

– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.

A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.

– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.

Évike a csengőt felé nyújtotta.

– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.

A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.

Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.

– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.

Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.

Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.

A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Karácsony napja volt, szent este.

Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.

Új erő

 „Amikor a tenger hullámai összeütköznek,

új erő szabadul fel,

és új hullámok keletkeznek –

ahogyan az életben is az ütközések formálnak.”