Az már matt

A sakktábla előtt állok.

Fekete és fehér mezők

váltják egymást –

ahogy a nap és az árnyék az életben.

A figurák hallgatnak,

mégis tudnak mindent.

A gyalog türelemre int,

a király felelősségre,

a vezér bátorságra tanít.

Itt minden lépés súlyt kap.

A kéz megáll egy pillanatra,

mert az út előre halad,

és minden döntés

alakot ölt a táblán.

A sakk figyelni tanít.

Arra, hogy az erő

csendben rendeződik.

Arra, hogy az idő

társul mellénk.

A tábla mentor.

Szavak nélkül vezet.

Aki tanul,

önmagához közelebb lép.

Amikor a figura elindul,

az ember is mozdul vele,

belül.

Az már matt.

https://muzsakkonyvtara.hu/vers/3566-az-mar-matt-aurora-amelia-joplin

A szívnek adott idő

Mi a szeretet?

Szívből figyelni a másikra,

amikor egy tekintet megáll,

és a csend is helyet kap köztünk.

Időt tölteni vele –

lassan, sietés nélkül,

amikor a pillanat

megtart és összeköt.

Egy kéz melege,

egy együtt kimondott hallgatás,

apró mozdulatok,

amelyek belül maradnak.

Az ajándék eltűnhet,

amit a szívnek adunk,

emlékké válik,

és akkor is velünk marad,

amikor már csak

visszagondolunk rá.

Ez marad meg igazán:

az együtt töltött idő,

amikor két élet

egy pillanatra

nem külön történt.

Hanem egy.

Téridő nélkül

Az álom akkor kezdődik,

amikor lehunyom a szemem,

amikor a világ elfelejt

megnevezni.

Ilyenkor eltűnik a nevem.

Marad egy test,

amelyben erdők lélegeznek,

tavak emlékeznek arra,

hogyan lehet mozdulatlanul élni.

Jelenlét áll bennem.

Egy irány,

amerre a gondolat

tovább oldódik.

Az idő szétterül,

mint egy vízfelület,

amely elnyel

és megtart.

Fák nőnek a mellkasomban.

Figyelnek.

Gyökereik a tegnap hiányába érnek.

Az álom történik.

A felébredés után

a tér kitágul,

és minden visszatalál

oda,

ahol különbség nélkül

egy volt a bent

és a kint.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szelíd Hit

Nem siet most az idő, csak simít,

lágyan lelassítja a gondolatot,

ahogy közeledik a karácsony,

a szív lassan hazatalál a melegbe.

A hit nem mond semmit hangosan,

csak leül mellénk a csendben,

s engedi, hogy átérezzük:

hittel könnyebb élni a világban.

Az emlékek is velünk lépnek be halkan,

most nem terhet, hanem meleget hoznak,

emlékeztetnek arra, amit egyszer megéltünk:

tudunk szeretni, és szeretve lenni.

Talán ez Advent első üzenete:

lassan kitárni a szív ajtaját,

s beengedni a hit angyalát,

hogy szívből érezhessünk egy újabb csodát.

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Rejtett tánc

A szél titokban fűzi a felhőket,

Minden lépésednek új ritmust dalol a Föld.

Az idő súlya puha, mint lebegő homok,

S a csendben is rejtett mosolyok születnek benned.

A Hold szőtte fényben léptek csillagokká válnak,

Az éj halk sóhaja mesét susog a lomboknak.

Minden pillanat rejtett táncot lejt benned,

S a lég sima árkában a szavak súlya szétmorzsolódik.

És te vagy a csend, ami minden zajt alakra formál.

A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.

Örök… a Szó

Megmarad a levegőben,

ahogy elhalkul az este,

súlya van, láthatatlan erő,

mely átível időn és emléken.

Örök, mert nem oldja fel a csend,

visszacseng még azután is,

hogy ajkak rég elnémultak,

szívekben dobol tovább.

Ki nem mondott szó — rejtett szikra,

kimondott — láng, amely világít,

és mindkettő hordozza ugyanazt:

a teremtés titkos ízét.

Mert a Szó nem pusztán hang,

hanem híd, erő, kezdet és vég,

s mikor elhangzik, benned marad,

örök nyomként — visszacsengve.

De van a Szónak arca is,

melyet soha nem látott ember,

lélegzik, mikor megszületik,

és pillanatokkal később

már saját emléke lesz.

A Szó önmagát teremti:

nem volt, és egyszerre van,

ahogy kibomlik, titkos szárnya nő,

s a kimondás pillanatában

kiesik az idő markából.

Ezért minden Szó — új világegyetem,

amely egyetlen hangra nyílik meg,

s ha elnémul, nem tűnik el,

csak átöltözik: fényből árnyék,

árnyékból fény lesz újra.

A szeretetből kimondott Szó

a szívbe hatol, teremtő erővel bír,

és ott, ahol elhangzik, nyomot hagy:

örök emléket ír.

Merre mész?

Hallgatok. Bennem zúg az idő,

finom rezdülés, mely mindent átsző.

Nem szavak, nem hangok,

csupán pulzáló, tiszta dallamok.

Lüktet a fény, mint rejtett patak,

szívemben távoli harangok szólnak.

Emlékek fodra hullámot vet,

múlt és jelen titokban összeér.

Hív egy forrás, bennem él,

minden kezdet hozzá ér.

Csöndje szól, mint ősi hárfa,

világot nyit meg, titkait feltárva.

Szívem üteme őriz régit,

hol időkapu csillaga fénylik.

Kérdezi bennem: Merre mész?

Saját zenédhez vajon hívást érzel még?

És válaszolok – nem szavakkal,

csak érzéssel, mely túlcsordul a szavakon.

Hiszen a szív hangja túlmutat mindenen,

kapu, hol a lélek kiteljesedhet.

Amire emlékeznek majd…

Az élet nem rohanás,

hanem lassú, fénybe mártott festmény,

ahol minden ecsetvonás egy pillanat,

amit együtt élünk meg.

Példát mutatni –

minden nap egy kicsit,

átadni a tudást és bölcsességet,

hogy a fény tovább égjen

gyermekeink szemében.

Az idő madárszárnyon száll el.

És mikor visszanéznek,

nem a ház rendjére emlékeznének majd,

hanem a beszélgetések melegére,

a mosolyaink puha takarójára,

és azokra az ízekre

amiket csak anya tudott varázsolni az asztalra.

Ne fussunk.

A házimunka várhat,

a mosatlan edények nem szaladnak el –

üljünk le,

és hallgassuk a gyerekek szavainak

kis patakját,

amely egykor majd nagy folyamként

folyik tovább bennük.

Mert amit most átadunk –

a bölcsességet, a figyelmet,

az együttlét egyszerű csodáját –

az lesz az örökségük.

És ez az örökség

nem porosodik el soha.

És amikor mi már messze járunk,

talán egy illat, egy mondat, egy íz

újra leülteti őket az asztalhoz –

és akkor majd ők is továbbadják

azt a bölcsességet,

amit egykor tőlünk kaptak.

Újraindult idő

Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.

A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.

Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:

„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”

Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.

Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

Régi kabát

Letettem a régi kabátot,

szennytől terhes, súlyos múlt,

zsebeiben elfojtott szavak,

varrásain fájó, halk indulat.

Valaha melegített talán,

de most csak szorított,

minden gombja emlék lett –

rájuk már nincs szükségem.

Először csak néztem, némán,

ahogy ott lóg – árván, mozdulatlanul,

mint egy üres báb, kiégett álom,

mit az idő sem akar tovább hurcolni.

A por benne rég leülepedett,

akár bennem a régi sérelmek,

de most már lépek, kabát nélkül,

és lélegzem – először szabadon.

Már nézegetem az új kabátot,

új lehetőségeket, a boldog jelent.

Színét még nem tudom – de érzem:

könnyű lesz, tiszta, és rám szabott.

Áramlás

Nem vagyok boldog,

nem vagyok szomorú,

egy csepp vagyok

az örök folyamban.

Semmi vagyok –

és mégis minden,

egy hangtalan mozdulat

a létezés.

Lebegés vagyok

az időn kívül,

ahol a csend

önmagát hallgatja.

Nem keresek,

az áramlásban vagyok,

ahol csak a most létezik.

Tücskök zenéje ciripel az estében,

fülemüle éneke lebeg a levegőben,

egy hűvös, éjjeli fuvallat

érint – lágyan, hangtalan.

Már nem vagyok testemben,

nincs súlyom, nincs határom,

összeolvadok mindennel.

Itt nincs idő, sem tér,

ez a lét tiszta pillanata.

Csak ülök, és figyelem,

mi érkezik: érzések,

gondolatok,

és el is engedem.

Nem tartom meg,

nem utasítom el.

Áramlok.

A földi világ eltűnt,

annak minden zaja, szennye,

ez itt már másik világ.

Ahol nem kell idő,

nem kell szó,

minden elmondódik

egy fuvallatban,

egy rezdülésben.

Itt vagyok én –

de már nem számít a nevem,

sem a szerepeim.

Sem boldog nem vagyok,

sem bánatos.

Semmi vagyok –

és mégis: Minden.

Egy csodás állapot.

Lebegek. Csak vagyok.

Nincs vágy, nincs kérdés,

nincsenek válaszok,

mert nincs szükség semmire.

Ez az, amit egész

életemben kerestem.

Ez a Szabadság.

Nem kell hozzá semmi.

Csak ez az este,

ez a csend,

és a levegő,

amellyel együtt lélegzem.

Létem finom fátyol,

átlátszó és örök.

A világ nem kívül van,

hanem én vagyok a világ.

A fák suttognak velem,

a csillagok rám hunyorítanak,

és a sötétség sem félelmetes –

csak mély, puha, befogadó.

Otthon vagyok. Megérkeztem.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Örökké a mennyekben

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szemedben csillagok fénye ragyog,

szívedben dallam, égi titok.

Ölelésed, mint lágy szellő, suhan,

szerelmünk örök, nem múlik soha.

Idő nem számít, nincs múlt, se jelen,

csak a végtelen ég, és benne a szerelem.

Lelkünk egy dallam, fényben lebeg,

a mennyek kapuján túl is veled.

És ha a földi lét csenddé simul,

angyali szárnyunk az égbe indul.

Fényként ölelünk csillagot, holdat,

boldogan élünk, összefonódva.

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.