A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idő. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. december 9., hétfő

Bennünk él a csoda







A tükör csak lelkem fényét mutatja,
mint hernyó, aki már látja a pillangót,
szárnyak színét, szabadság ígéretét,
még titokban, de ott van benne,
várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.

Csodák léteznek –
csendben jönnek,
mint a hajnal sugara,
lágyan, észrevétlen.
Egy mosoly, egy érintés,
egy fuvallat, mi átölel,
és én rájövök:
a csoda mindig itt van.

Az idő morzsákra szedi,
hogy ne egyszerre égessen,
hanem lassan töltsön meg.
És ha megállunk,
visszanézünk az útra,
minden rejtett fény –
minden apró csoda –
összeáll egy ragyogó egésszé.

Mert mi magunk vagyunk a csoda.
Szavaink gyógyítanak,
kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,
szívünk reményt hint.
Bennünk él az élet varázsa,
minden lélegzet egy új lehetőség,
fényt hozunk oda,
ahol árnyék lappang.



2024. december 7., szombat

Tudatos lépések


Ahogy a földön lépek,
a lépéseim szelíd emlékek.
Minden lépés egy új világ,
hol az út formál, s a szív tovább lát.
Göröngyös ösvény, mi hív és vár,
hol árny és fény kezet fog már.
Kavicsok közt virág terem,
suttogja csendben: lépj velem.
Tudatos lépteim hangja zeng,
visszhangja mély, belül reng.
Nem rohanok, az idő tanít,
minden lépésem új ívet ír.
És ha az ösvény véget ér,
nem keresek mást, felnézek az égre.
Bennem az út, bennem a cél,
a lépés maga az élet, s a fény.

2024. december 4., szerda

A két szív története

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Volt egyszer egy különleges világ, ahol minden szív a saját fényével világított. A ragyogó szívek fényesen tündököltek, míg a sebzettek fénye alig pislákolt. Ebben a világban élt egy sebzett szív, amely körül csak száradt, tüskés bokrok nőttek. A szív belsejében mély sebek húzódtak, és bár valaha álmokat és vágyakat rejtett, ezek már rég elvesztek a fájdalom és csalódás sötétjében.
A szív gazdája gyakran sírt, mert úgy érezte, hogy a környezete soha nem fogadja el. Egy nap azonban, amikor már szinte reményt vesztett, találkozott egy másik szívvel, amely olyan fényesen ragyogott, hogy elűzte körülötte a sötétséget. A ragyogó szív körül virágok nyíltak, és minden lépését harmónia kísérte.
– Te mitől ragyogsz ilyen fényesen? – kérdezte a sebzett szív. Hangjában vágyakozás és hitetlenség keveredett.
– A szeretettől – válaszolta egyszerűen a ragyogó szív.
– De hogyan? Honnan van benned ennyi szeretet? – faggatta tovább a sebzett szív.
– Önmagamból. Azt tanultam meg, hogy ha szeretem önmagamat, a fényem újra és újra fellobban – mondta a ragyogó szív, mosolyogva.
– Megtanítanád nekem is? – kérte halkan a sebzett szív, akinek fénye most még inkább halványult.
– Szívesen. De neked kell kitartónak lenned – hangzott a válasz.
A sebzett szív és a ragyogó szív együtt töltötték az időt. Az első napok nehezek voltak. A sebzett szív gyakran elkeseredett, úgy érezte, képtelen megtanulni szeretni önmagát. Egy éjszaka különösen sötét volt körülötte, és már-már feladta volna. Ekkor a ragyogó szív közelebb lépett, és a saját fényéből egy „szeretetmagot” ültetett a sebzett szív kertjébe.
– Ez csak egy mag. Nem nő meg azonnal, de ha ápolod, lassan gyökeret ereszt, és szárba szökken – mondta, majd visszalépett a virágai közé.
Ahogy telt az idő, a sebzett szív elkezdte gondozni a magot. Eleinte nem történt semmi, de napról napra érezte, hogy a kertje kezd átalakulni. A száradt bokrok helyén lassan zöldellni kezdett a táj, és a szív mélyéről előbújtak a rég elfeledett álmok és vágyak. A sebzett szív rájött, hogy minden seb egy tanítás, és ezek nélkül nem lenne az, aki.
Hónapokkal később a két szív együtt állt a kertben, amely most már virágokkal volt tele. A sebzett szív már nemcsak önmagát világította be, hanem környezetét is. Fénye lassan elért egy távoli pislákoló szívhez, amely éppen olyan sebzett volt, mint ő egykor.
– Látod? – mondta a ragyogó szív. – A szeretet fénye nemcsak téged gyógyít, hanem másokat is. Most már te vagy az, aki segíthetsz.
A sebzett szív mosolygott. Már nem volt szüksége arra, hogy mások elfogadják, hiszen megtanulta, hogy a szeretet belülről fakad. És most már ketten világítottak, fényük pedig lassan beragyogta az egész világot.

2024. december 3., kedd

A bölcs idő utazó


(A képet mesterséges intelligencia készítette.

A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.

Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.
Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.
– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.
– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.
A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.
– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.
Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.
– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.
A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.
– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.
Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.
– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.
A nő könnyekkel a szemében bólintott.
– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.
Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.
A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.
És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbetáncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.

2024. november 5., kedd

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,
hegyek felett lebegve, felhők között suhan,
ahol az igaz szeretet ébred a csendben,
és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.
Talán egyszer valóra válik egy álom,
fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,
mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,
melyet csak a lélek legmélyén találhatok.
Talán egyszer harmóniát találok,
ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,
s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,
hogy helyette a béke töltse meg szívemet.
Talán egyszer elérhető lesz minden,
kezemmel érinthetem a távol csöndjét,
ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,
és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

2024. október 16., szerda

Az idő tükre



Az idő tükre fényt vetít felém,
mely ráncokban őrzi a múlt szelét.
Minden emlék egy színes festmény,
melyből születik a költemény.
Bölcsesség szőtte, mint életfonál,
mely köti a múltat a jelenhez.
A tükörbe nézve látom magam,
belül mindig fiatal maradok.
A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,
tudás és tapasztalat, mi éltet.
Mint álmok szárnyán repül a pillangó,
az élet színeit felfedi nékem.
A tükrön át látom a világot,
hol boldogság és bánat együtt jár.
Minden nevetés egy csillaggyümölcs,
mely éjjel ragyog, szívem fénye már.
A tükör nem mindent mutat,
az igazságot a lélek érti.
Mert ami látható, az csak felszín,
a mélyben rejtőzik a szeretet.
Így hát megélem a nap csodáját,
elmerülök a pillanat mélyén.
Az idő tükre bár mást is mutat,
én akkor is járom a saját utam.
Minden egyes lépés új szimfónia,
a szív dobbanása a jelen dallama.
A nevetés olyan, mint a szellő,
a szeretet fonál körbefon engem.
Így megélem az élet ajándékát,
és tudom, hogy a lélek fiatal.
Mert a lélek tükre örök és szép,
az idő szőtte életünk meséjét.

Szívből Figyelni


A szeretet, mint elhagyott madár,
szárnyát nem tárja, ha nincs, aki vár.
Néha dal lenne, de csendben marad,
ha nem hív a lélek, nem érzed jól önmagad.
Figyelmünk fáklya, mi utat mutat,
ha kihunyt, a világ dermedt és fakó.
Mint eltévedt csónak sodródik a parton,
nélküle minden céltalan, hontalan.
Az idő, mint folyam, mit kő zár el,
s mi nem vesszük észre, hogy sodor el.
A napok elfolynak, ha nem figyelünk,
és üres marad minden, mit nem szeretünk.
De ha tekinteted találkozik a fénnyel,
minden pillanat tükröződik a lélekben.
Figyelmeddel színezd meg a napot,
s a szeretet fénye szívedben újra lobban.

2024. július 1., hétfő

Megállt az idő




Megállt az idő, mint mikor fülledt a levegő,
Nem mozdul semmi, néma lett mindenki,
A Nap pihen, csend honolja be a végtelent,
Megdermedt levegő, a fájdalom érezhető.

A szavak elhaltak, az érzések elakadtak,
A szív sír, láthatatlanul ejti könnyeit,
Nem látja senki, csak az angyalok,
Szeretetükkel űzik el a szívből a bánatot.

Álmunkban meglátogatnak, szeretnek,
Suttognak, szüntelen énekelnek,
Az emberi létezés kihívás, nem képzelgés,
Isteni szeretet nélkül nehéz minden egyes lépés.



2024. március 9., szombat

Elfelejett szó

 


Egy elfelejtett szó,
mint múlt emléke,
Titkok világába tévedt,
Fény nélküli várban réved.
Egy elfelejtett szó,
Álomban tárt ajtó,
Hol titkok nyílnak,
A szavak elmúlnak.
Eltűnt álmok világa,
Elveszett érzelmek múltja,
Az idő homokjába tévedt
Az elfelejtett szó végleg.



2024. február 15., csütörtök

Gyöngyszemek VII.

 

A mostani gyöngyszemekben a félelmeket fogom egy kicsit kifejteni. Nagyon sok féle félelem létezik. Mi, is a félelem? Miért is félünk, oly sok mindentől? Mi ennek az oka? Nagyon sok oka van. A félelem a bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor kalanddá változik. Lehetnek gyerekkori félelmek, lehetnek iskolában ért traumák, lehetnek családban történt traumák, lehetnek szerelmi csalódások, testvér által, szülő által, házaspár által okozott traumák, félelmek, bármi lehet. Lehet előző életből hozott félelem. Rengeteg oka lehet, hogy tele vagyunk félelmekkel. Pici gyermekként ki sem tudjuk védeni, ha fájdalmat okoznak nekünk. Hiszen sem a tudtásunk, sem az érzelmi, szellemi fejlődésünk nem elég érett rá. Ezeket aztán tovább cipeljük ahogy felnövünk. Egyet nem szabad elfelejtenünk, és meg kell értenünk, mégpedig azt, hogy minden szülő az ő legjobb szellemi, lelki, érzelmi tudása szerint neveli fel gyermekét. Ha sérülések értek, és nem azt kaptad mit szerettél volna, ne hibáztasd a szüleidet. Ők ennyire voltak képesek. Nem tudtak többet, szebbet, jobbat adni. Nekem is idő kellett, hogy ezt megértsem. Sokáig hibáztattam a szüleimet. Viszont, amikor megértettem, megkönnyebbültem, mert elengedtem a sok fájdalmat, és haragot, amit sokáig cipeltem magammal. Fel kell ismerni a problémát, felül kell emelkedni rajta, hiszen csak addig van hatalma felettünk amíg hiszünk benne. Ezután eltűnik, és felszabadulunk. Meg kell kérdezned magadtól: készen állok a változásra? Csak akkor léphetsz túl a félelmeiden, és gyógyulhatsz meg. Ne a problémára figyelj, mert akkor azt erősíted meg, és az növekszik, a fókuszodat másra kell irányítani áthelyezni. Ezekután a probléma szépen eltűnik, és felszabadulsz, gyógyulsz lelkileg, és fizikailag egyaránt. Meg megszeretném említeni a megbocsájtást. Mindenki csinált butaságokat, követett el a múltban hibákat. Emiatt bűntudatot, szégyenérzéseket cipelünk magunkban. Meg kell bocsájtani magunknak, ezek a félelmek is nagyon megkeseríthetik a mindennapjainkat. El kell őket engedni. Az már a múlt, az már nem te vagy. Abból sokat tanultál, és fejlődtél. Ha így tekintesz a régen elkövetett félelmekre, bűnökre, hidd el jobb lesz, jobban fogod érezni magadat. Este lazulj el, lélegezz, és figyeld magadat. Szeresd azt, aki vagy, még ha ezer hibád is van. Akkor is szeresd magad. Nincs tökéletes ember. Így vagy jó, így vagy értékes, mert nincs belőled még egy. Egyedi vagy. Nagy ölelés Aurora Amelia Joplin. Folytatás következik….



2024. február 8., csütörtök

Gyöngyszemek IV.


A sok jó tanácsomból, bízom benne, sikerült valamit beiktatni a mindennapjaidba, kedves olvasó. A napi tizenöt percet, vagy a lélegzést és ellazulást. Tudom, nem egyszerű, de ha eldöntöd, akkor sikerül, csak el kell határozni. Amiről most szeretnék neked írni, az pedig egy nagyon komoly és egyben nehéz életszakasz, a lelki fájdalom. Szerintem szinte mindenki keresztül megy vagy szerelmi bánaton, vagy elvesztett egy szerettét, vagy lehet az bármi, hiszen mindenki különböző, és másként él meg egy- egy életeseményt. Ha most éppen nagyon fáj, mert egy olyan történt az életedben, akkor azt tudom javasolni, hagyd hadd „fájja ki” magát. Hagyj időt magadnak, ha kell, sírj, ki kell jönnie a fájdalomnak. Nem kell siettetni a gyógyulást, néha nagyon tud fájni. Szépen gyógyulsz, és a lelked is fejlődik. Lassan elengeded, úgy, ahogy neked jó. Nem kell harcolnod, ne tedd. Hagyd a folyamatot, szépen a te tempód szerint elmenni. Nem könnyű, tudom. Magam is átéltem. Volt, ami fél évig is eltartott nekem. Sokat sírtam, volt, hogy mindennap. Ennek a folyamatnak most így kell lennie, sokat tanulsz belőle, ha még most nem is látod. Mindig lesz melletted valaki, aki segít, még ha csak néha van ott melletted, a puszta jelenléte is segít. A sors oda rendeli, csak figyeld meg. Ha önmagaddal azonos vagy, illatodat, lényedet megérzik, akiknek szükségük van rád. Megjelenik az életedben az, akire éppen szükséged van. Ami neked rendeltetett úton van feléd, és megérkezik a megfelelő időben, és előbb vagy utóbb összekapcsolódik veled, a lényeddel. Légy türelmes, még ha néha nehéz is türelmesnek lenned. Addig is éld az életedet a jelenben, mostban. Lélegezz sokat (mélyeket), az segít, ha kifújod a sok fájdalmat. Hiszen ha belélegzel, akkor minden egyes lélegzettel az életet választod. Továbbra is azt tanácsolom, napi tizenöt percet próbálj meg magadra figyelni. Lélegezz, jó(?) mélyeket, és lazulj bele önmagadba, szeresd magadat minden hibáddal együtt. Hiszen Te így vagy Te. Az, aki szeret, az szeret a hibáiddal együtt. A gyöngyszemek negyedik része, remélem, segített, hogy kicsit jobbá tedd a mindennapjaidat. Jön folytatás. Nagy ölelés neked Aurora Amelia Joplintól!