A rózsa álma

 

Hó fedte rózsa tündököl,

Méltósággal ő üdvözöl.

Harmatgyöngy a szirmain pihen,

Mint álmodó lélek szívemen.

Fagy csókolja gyenge bimbóját,

Őrzi titkait, minden báját.

Tél szigorán jóval túlragyog,

Megfagyva is szépséges, nagyon.

Nem hervad el, csak szunnyad csendben,

Élteti álmát hó-lepelben.

Lelkemben őrzöm hű képét,

Látom az élet szépségét.

S ha jön a tavasz, újraéled,

Zöldje ígér új, tiszta létet.

De most a hóban méltóan áll,

Mint ég és föld közti rózsaszál.

Mennyei érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hóesés csendesen körülölel, mint a hideg, csípős levegő. Este van, és az utcákon lámpák pislákolnak, mintha meg akarnák örökíteni a pillanatot. Minden csillog, mintha a világ ezernyi apró gyémánttal lenne borítva. A hópehely, mint egy mennyei érintés, lágyan simogatja arcomat, és én érzem, ahogy Isten keze nyugtatóan rajtam pihen. A lépéseim alatt ropog a hó, és minden egyes hang mintha egy újabb verssor lenne.

A fák alszanak, derekukon a hó puha takarója. A világ mintha egy nagy, elfeledett álmában pihenne. A levegő nyugalommal telített, és én, mint egy szélfútta levél, belesimulok a tájba, mintha mindig is itt éltem volna. A létezés egyszerűvé válik, és minden, amit eddig keresni próbáltam, most ott van előttem: a csend, a hófehér táj és a szívem mélyén az a melegség, amit ez a pillanat hoz. Eggyé válok a tájjal, és már nem tudom, hol végződik a világ, és hol kezdődök én.

A sötétben csak a fények táncolnak, és a hó, mint egy finom lepel, mindent betakar. Az idő megáll, mintha a világ elfelejtené a rohanást. Egyedül vagyok, de mégis teljes. A szívemben ott a nyugalom, és tudom, ezekért a pillanatokért érdemes élnem.

Álomangyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Álmomban angyal vagyok,

Szárnyaimmal könnyedén szárnyalok,

Csillagokkal mindent megbeszélek,

A Holdnak halkan odaintek.

Álmomban a kék, csillagos éj

Illata olyan, mint a friss hóé.

Kellemesen hűvös, mégis üde,

Szívemet frissíti örömömre.

Álmomban angyal vagyok,

Szárnyalok, és közben mosolygok.

Hiszen olyan boldog vagyok,

Mert a csillagok közt ragyogok.

Álmomban angyal vagyok,

Más világokba látogatok,

Hol nincs se bánat, sem félelem,

Csak szeretet él az emberekben.

Mikor visszarepülök a Földre,

Hozom, mit láttam, s éreztem.

Szívemben dallamként zenélnek,

S verseimben általam útra kelnek.

Csillagok táncolnak velem az égen,

A Hold halkan visszaint nekem,

Angyali fehér ruhámat levetem,

Újból fénylő emberként ébredek.

Álomösvény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szavak, mik táncolnak az égbolton,

Fényselyem szőtte őket, mint régi korokban.

Csillagok írása, hold könnye hull,

Szívemig ér, és ott nyomot hagy, múltba vonul.

Hullócsillag-sors, mi utat mutat,

Tudatos szépség, mi lelket kutat.

Álmok sűrűjében: égbe nyúló fák,

Egyenes szavak között örökös homály.

Az ég beszél, s a Föld hallgat rá,

Térképet rajzol, hogy merre, hol vár.

A hold vigyáz ránk, halkan üzen,

Hogy az út miénk, de célja végtelen.

Reneszánsz lélek, most ébredj fel,

Visszhang vagy e világ Teremtő csendjével.

Szavakból csillagok, csillagokból hit,

Egy ösvény, mi szívvel az éjbe visz.

Őrizzük álmaink

Mikor megláttalak, szívem dobbant,

Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,

Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,

Szívünk együtt szállt, fel a magasba.

Kezed fogtam, indult a hosszú út,

Múltunkba írtuk örömünk nyomát,

Minden lépésnél, nappalon, éjjel,

Te voltál a fényem, és reményem.

Évek szőtte szerelmünk napjait,

Lelkünkben őrizzük álmainkat,

Két fa lettünk, egymásnak támasza,

Gyökerünk ment mélyre, összeérve.

Most hajunkon idő színe játszik,

Szívünkben fény szeretete ragyog,

Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,

Szeretettel öleljük a múltunk.

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,

ahogy az őszi pára lassan leül,

falevelek közt bújik a csend,

és a szél halkan sóhajt, egyedül.

Bús az avar, fáradt arca ráncos,

emlékezik, mesél a múltról,

ahogy lassan megérik minden érzés,

s belehull a mély, csendes magányába.

Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,

puhán takarja a fák ágait,

tél közeleg, s halkul a világ,

a madarak álomként szállnak tovább.

A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,

hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,

águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,

míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.

Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,

a béke csendje szavak nélkül zenél,

hiszen minden ágon ott zúg a múlt,

az élet halk, mégis örök dalt mesél.

A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,

a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,

de melege már csak emlék a levélnek,

s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,

fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

Akarok

Akarok, ha egy percre is, szabadnak lenni,

Akarok félelem nélkül létezni,

Akarok boldogan ébredni,

Akarok erőm teljességében fürdeni.

Akarok, ha egy percre is, mielőtt meghalok,

Szívemben érezni a szabadságot,

A lelkemben az igazi biztonságot,

A félelem nélküli, békés valóságot.

Akarok, ha egy percre is, csodát érezni,

Egy olyan pillanatnak részese lenni,

Melyet álmodom újra és újra,

És álmomban átélem újra és újra.

Hajnalillat

Üresség ölel, mint fagyos téli csend,

Szívem mélyén fájdalom csendje van bent.

Szeretet lángja rég kihunyt, csak hamuja maradt,

Álmok közt bolyongok, s a lélek megfagyva hallgat.

A sötét égbolton csillagok fakulnak,

Fényük távolodik, szépen, lassan kialszanak.

Hó lepi a tájat, s ahogy lassan olvad,

A változás kísér, mint hűvös hajnalillat.

Elmúlás szárnyain suhan át az idő,

Örökké vágyom, de minden tovatűnő.

S ha elér a tavasz, s a jégszív is megenyhül,

Az üresség csendje talán új fényre lendül.

Gyönyörű havon megcsillan a fény,

Remény csókját hinti az éj peremén.

Lelkem mélyén a parázs, talán még él,

Fagyott álmaim lassan újra felébrednek még.

A sápadt égen egy csillag int felém,

Én tudom, holnap visszaintek – van még remény.

A tél talán elmúlik, új tavaszra vágyom,

Hogy lelkem olvadjon, s új fényre találjon.

Fűzfák alatt

Fűzfák állnak, sárgán hajlanak,

Hulló levelek, szélben szállanak.

Néha zokog, néha csendben él,

Fűzfák alatt régi álmom kél.

Hűvös reggel, fény szűrődik át,

Emlékekből lágyan fúj a szél.

Zúg a szél, fák közt dallam éled,

Fűzfák alatt álmodom a szépet.

Sárgul a fű, lassan búcsúzunk,

Fűzfák alatt minden újra vár.

Csendes vízben tükröződik múlt,

Fűzfák árnya megnyugvást is nyújt.

Fáradt álmok, lágyan fúj a szél,

Fűzfák alatt minden újra él.

Madarak a fákon szépen énekelnek,

Fűzfák ága ölel, itt nem felednek.

Álomból élet

A sötét föld mélyén,

ahol a nap fénye

ritkán kúszik be,

ott álmodik a gubó,

mint egy szív,

mely a csendben lüktet,

várva a pillanatot,

hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal

van tele, mint egy könyv,

melyet senki sem olvas.

Bennük színek

jelennek meg az álmokban:

sárga, zöld, piros, kék,

mint a hajnalban

felkúszó napfény,

mely a virágok szirmait

érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj

fakad a hajnalban,

megrezdül a gubó,

mint a szerelem első üteme,

ami felforrósítja a szíveket.

A régi bőr szétfeszül,

mint egy titkos ígéret,

mely napfényt kér,

és végre megmutatja

az új életet.

Hús-vér pillangó,

már nem csupán színfolt,

hanem az álmok

szárnyas megtestesülése,

ami felkavarja a világot,

mint ősszel a szél,

mely a fák között

hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,

hiszen a fák alatt,

ahol a gyökerek táncolnak,

ott a titok él,

s ő, a felfedező,

ki végre kiszabadult,

ragyogó szárnyakkal

repül a világ fölött,

mint egy álom,

mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,

ahol a béke szőtte

az élet szövetét,

és a szeretet

minden színt átölel,

mint egy virágzó rét,

hol a napfény csillog,

és a madarak dalolnak

soha nem hallott éneket.

Itt minden szív

örömmel dobban,

a színek pompája

táncra hívja a lelkeket,

s a pillangó,

e csodás világban,

mint egy élő festmény,

szárnyal a végtelen térben,

hol az álmok

mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!

Ki mindannyiunk vágyát

teljesíted,

hogy egyszer a gubóinkat

széttörjük,

s az új világban

megtaláljuk az otthonunkat,

ahol a virágok soha

nem hervadnak el,

és az öröm

örökké tart veled.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Álmodok veled

Éjszaka, mikor édesen álmodol,

Meglátogatlak csendesen, más birodalomból.

Lelkemmel megsimogatlak kedvesen,

Nézlek, és álom világodba belépek.

Együtt álmodom veled, édesem,

Hisz álmodat vigyázom szüntelen.

Minden éjjel veled maradok,

Hiszen a te részed vagyok.

Ha eljön a reggel, búcsúzom,

Finom arcodra lehelem csókom.

Bár reggel van, álmom veled él,

Egy életen át szívemben őrzöm én.

Angyalok szárnyai

 

Fent az égen, csillagok közt,

Angyalok szállnak felhők fölött.

Szárnyuk könnyű, fényben úszó,

Lelkünket őrzik minden úton.

Jelenlétük halk, mint hajnali szél,

Amikor az álom lassan elér.

Ők vigyáznak minden léptünkre,

Álmainkat suttogják fülünkbe.

Ha a szívünk néha nehéz,

Angyalszárny simítja szívedet.

Csillanó fényük távolról virít,

Ott vannak, hol a szív sír.

Békét hoznak, halk vigasztalást,

Ölelik a szíved, mint varázst.

Áldásuk mindig velünk van,

Szeretetük kifogyhatatlan.

Álomséta

Halkan, csendben suttognak a fák,

Ahogy lépkedek az erdőn át.

A patak hívogat, oltaná szomjam,

A madarak énekelnek, szépen szólnak,

Lábaim előtt a virágok nyílnak.

A patak partján megpihenve nézem,

Nyuszi család jön felém félénken.

Hozzám bújnak ők kedvesen,

Szinte beszélnek, mesélnek nekem.

Simogatom finom kis bundájukat,

A patak vize hűsítően oltja szomjukat.

Elindulok, sétálok, csendben, halkan,

Hogy halljam a titokzatos dalokat.

Mesélt az erdő és kis lakói,

Gyógyították szívem, lelkem mélyét.

Pillangók kísértek végig utamon,

Színessé tették ezt a gyönyörű napom.

Czakó Lajos Tata és Aurora Amelia Joplin közös verse, Álom

 

Álomvilágban az lehetsz, ki lenni szeretnél,

Bárki lehetsz, és bármi válhat belőled kétség nélkül.

Teremthetsz bármit, csodát is varázsolhatsz,

Szabadon, boldogan, magasra szárnyalhatsz.

Álmaimban, felhők felett repülök én, a Nap fénye ragyog az ég peremén. Álmomban élek, álmomban remélek, álmaimban elúszik a bánat,feltámad a remény. Felélednek vágyaim, hiába alszom én. Álmaimban lágyan, halkan suhan a fény, s feltárul az ég!

Aurora Amelia Joplin

Álmaimban szárnyal a szél, mint titkos dal,

Szívem mélyén táncot jár a nyugalommal.

Csillagok között ringat a végtelen,

Míg álmaimban fény vagyok a szeretetben.

Álmaimban a felhőkön ülve csodálom az éjszakát, csillagok közt keresem, gyermekem csillagát! Tudom, álmaimban tudom, hogy ott ragyog Ő, messze legfényesebb csillagként a világűr közepén! Álmaimból ébredve, sebhely maradt csak a szívem közepén!

Én vagyok...

Én vagyok a várad,

Én vagyok az álmod,

Én vagyok a támaszod,

Mindenre a válaszod.

Én vagyok a jövőd,

A szívedet őrző,

Én vagyok a kezed,

Mely simogatja lelked.

Én vagyok a szerelmed,

A Te szenvedélyed,

Én vagyok a dallamod,

A lelkedbe suttogó angyalod.

Én vagyok az út,

Mely biztonságot nyújt,

Én vagyok az oltalmad,

Szerető napsugarad.

Álom

Ella úgy döntött, egy görbe estét csinál magának. Még lehet, talál valakit, aki egy kicsit kényezteti ma este. Egy kis rúzs, feszülő ruha, melleket kiemelte, magassarkú cipő és indulás. Belépett a bárba, feltűnő öltözéke, sminkje magára vonzotta a tekinteteket. Leült és kért egy koktélt. Hopp, már ott is volt mellette egy jóképű férfi. Beszélgettek. Még egy koktél, még egy… se kép semmi… Zúgó, fájó fejjel kinyitotta a szemét, szédült. Szétnéz, ruhái szanaszét a földön, ő meztelen, oldalra néz, és: Ó, egy kopasz, kövér férfi alszik mellette az egyik oldalon, a másik oldalon egy nő. Szemeit gyorsan becsukta. Inkább álmodom tovább…

Csillagok üzenete

 

Lágy szellő simogatja arcomat,

Miközben nézem este a csillagokat,

Érzem a földből áradó meleget,

S közben puha fű érinti testemet.

Ahogy fekszem a fűben, álmodozom.

Mit üzennek nekem a csillagok?

Vajon titkos vágyaim teljesülnek?

Vagy a mindenségben elvesznek?

Becsukom szemeimet, s a Hold,

Ég Királynője hozzám kedvesen szól,

Üzenete szívembe mélyen behatolt:

Angyalom! Vágyaid engedd végre szabadon.

Titkos Világ

Álmodozó szívem vágyakat őriz,

Ahol a boldogság halkan bólogat,

Szikrázó tűzként él bennem a vágy,

Benne rejtőzik a titkos Világ.

Száll, repül a szív túl minden álmon,

Áttörve határokon, titkos világokon,

Szívem rejtekén bolondos szerelem,

és vágyaim énekelnek, én felemelem.

Szerelem szigete

 

Annyira vágytam a szerelmedre,

A soha nem szűnő szenvedélyre,

Meleg karjaidban megpihenni,

Édes csókjaiddal érintkezni.

Válladra hajtani a fejem,

Illatoddal álomba merülni,

Álmomban veled repülni,

a szerelem szigetén kikötni.

Szívünket örökre összekötni,

Rózsaszirmok közt ölelkezni,

Szerelem folyóban megmártózni,

Illatos szélben szárítkozni.

Halkan dúdolni szívünk dalát,

alkotni belőle kettőnk világát,

egymást soha el nem engedni,

a szerelem szigetén örökké szeretni.