Jelen álma a jövőről

Képzeletben már ott élek: a tó tükrén ringó fény ébreszt, a hold csöndben elsiklik, s a hegyek fölött lassan megszületik a hajnal.

A víz selymes simaságán az idő is megállni látszik, mintha minden perc ajándék volna.

A ház ablakaiban pislákol a fény, s a csend betakar, mint egy puha takaró.

Itt nincs rohanás, nincs zaj, csak a természet ritmusa, amelyhez a szív is igazodik.

Az erdő sóhaja, a tó halk nesze, a hegyek ősi hallgatása egyszerre ad erőt és békét.

Ez az a hely, ahol az ember újra megtanul hallgatni – nem a külvilágra, hanem a lélek saját szavára.

Ez az én álmom – hosszú évek óta hordozom magamban.

Egy otthon, ahol a nyugalom nem múló pillanat, hanem mindennap jelen van.

A jelen vágyából születik a jövő, és tudom: egyszer hazatalálok ide.

Avarban születő álmok

Én csak elképzelem, milyen lehet,

ha két szív egymásba szerethet.

Őszi avar közt kéz a kézben,

álmok születnek benn a szívben.

Képzelem, ahogy avarban járunk,

szavak nélkül lassan sétálunk.

Egy pillantás mindent kimondhat,

s a lélekben örök nyomot hagyhat.

De még ez csak csendes álom,

melyből születhet holnap a legszebb világom.

S ha egyszer valóra válik e kép,

örökké őrzöm majd szívem mélyén.

Csendben lélegzem

A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,

minden rezgés a testem körül táncol,

nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,

a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,

csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,

és én ott vagyok, finoman ringva,

minden zajt érezve, de nem birtokolok,

minden rezgést átengedve,

mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,

ahol minden fény és árnyék

együtt lélegzik velem —

és végre, a tér velem hullámzik. 

Álom és valóság

Tenger sóhajt, reggel illatot hint,

a napfény lassan aranyhidat int.

Csészék között ott a csend muzsikál,

egyikben titok, a másikban vár.

Habok szívén ring az álmod, kicsiny,

kávé gőze rejtett üzenetet visz.

Egy csésze vár – s benne ott vagy te,

mint napfelkelte a szívem felette.

Álom ez most, s mégis oly közel,

mint csók a szélben, ha rám felel.

Reményeim hullámokkal kelnek,

s nemsokára valóra is lesznek.

Őrzöm álmod

Alszol csendben, s én ágyad szélén ülök,

Arcodhoz hajol a szívem titokban.

Őrzöm minden álmod, minden lélegzeted,

Szerelmem lágy fénye vigyáz reád ma éjjel.

A Hold fényén táncolnak árnyak,

Simogatja arcod a puha éj.

Nincs zaj, csak a szíved halk dobbanása,

S én itt vagyok, hogy ne légy egyedül.

Minden szívdobbanásod hozzám ér,

Minden álomkapu nyitva áll még.

Őrzöm a csendben, míg reggel jő,

Míg újra és újra rám talál lelked.

Szent pillanat

Üzenek az érzésekkel,

finom energiákkal,

minden gondolatom hozzád száll,

mint lágy szellő az éjszaka fái között.

Érezlek, ha rád gondolok,

szívem halk dallama hozzád szól.

Vajon keresel-e,

vagy csak én álmodom a köztünk lévő csendet?

Minden szó nélküli pillanatban

üzenetek hullanak a szívünkbe.

Beszélgetésünk, még ha csak gondolatban,

hidat épít két lélek között.

Álmodom-e lélekemelő érzést,

mely melegíti szívem minden rezdülését?

Nem számít, hisz boldog vagyok,

akkor is, ha csak álmodom e szent pillanatot.

Éji ölelés

Csukd le szemed, csend borít mindent körül,

a világ elcsendesül, a szív halkan örül.

Angyal simítja arcod, mint anyai kéz,

s a lélek békésen nyugszik az éj lágy mezején.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.

Álomhintó

Álomhintón suhanj messze,

csillagfény ül két szemedre.

Csillagpor hajadban ragyog,

álmaidban ringatnak felhőhabok.

Hajnal dala óvón ringat,

szívem küld most csöndes csókot.

Szeretetből szőtt takarót,

fényből készült, puhát, ragyogót.

Álomölelés

Magányosan mit tehetek?

Megálmodom a szépeket,

mint holdfény csókolja a tavat,

s a csendben fényruhát ad.

Ha fáj és szomorú a lelkem,

elképzelem a boldog percet.

Mint napsugár az esőcseppet,

melegséggel tölti meg szívemet.

Ha ölelésre vágyom nagyon,

álmodozom, s magam átkarolom,

mint a fa óvón, gyengén, lágyan,

s ágaival vigaszt nyújt a vágyban.

Álmodozom – ezt senki el nem veszi,

titkos kertem a fény magját rejti.

Talán az Univerzum is meghallja

szívem halk énekét.

S eljön a perc, mikor testet ölt az álom,

valóság lesz minden, mire vágyom.

Nem csupán emlék, nem csupán árny,

hanem ragyogó, élő valóság.

Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

Csupán álom…

Bátorságot öltve lépek előre,

szívem rezdüléseiben érzések születnek.

Tollpihe könnyedségével szállok,

átlépem a mocsárt, mely gondokkal van tele.

Szárnyaim nőnek hátamon,

emelkedem a magasba,

és a csillagok üdvözölnek,

én csak repülök, szabadon, könnyedén.

Szabadságom íze édes,

a felhők felett szállok,

szívem könnyű, gondolataim tiszták,

mosolyom ragyog, ahogy az új világot köszöntöm.

Ez csak álom csupán, égi csoda,

mely lassan visszahoz a Földre.

Feltöltődtem, sok energiával, fénnyel,

hogy folytathassam mindazt, amit vállaltam

e földi életemben.

És amikor a lábam újra érinti a talajt,

magammal hozom a csillagok fényét,

a tollpihe könnyedségét,

és a szívem bátorságát,

mely átvezet minden mocsáron

és minden bánaton.

Átadom fényt és szeretetet.

Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.

Béka-pizsama

 

Lili esténként mindig a zöld, pöttyös béka-pizsamájában aludt.

– Olyan vagy benne, mint egy brekegő hercegnő! – mondta a nagyi.

– Akkor majd álmomban varangyokat vezényelek – kuncogott Lili.

Majd mély, békés álomba szenderült.

Minden este mást álmodott, de ez az álom különleges volt.

Aznap éjjel tóparti koncerten találta magát. Száz béka ült kottával, pizsamában, sorban. Ő volt a karmester.

– Egy-két-há, brekk! – intett, a kórus zengett.

A tavirózsák ritmusra ringatóztak, a nádas lelkesen tapsolt.

Reggel Lili nem volt az ágyban.

A pizsama a fűben hevert.

Mellette nyálas levél:

„Elugrottam turnézni. Majd brekegek, ha hazajöttem.”

Anya felsóhajtott.

– Legalább egy esernyőt vitt volna.

Mesél a tenger

A szikla vagyok, hol megpihen a csend,

A tenger mesél – és én hallgatom bent.

Napfény simogat, vállamon ragyog,

A hab csókjától lassan ringatózom.

Szívem a part, ott nyílik az Égre,

A tenger lélegzik selymesen zenélve.

A hab s a szél együtt susognak,

És bennem a csend lágyan megpihen.

Nem vagyok más, csak része a dalnak,

A szél hajamba puha csókot ad.

Testem a szikla, lelkem a sóhaj,

S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.

Most itt vagyok, s minden elcsitul,

A napfény ringat, álomként elindul,

Velem a víz, az Ég, a csillagok –

A világ ma bennem selymesen ragyog.

Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Álmodj, kedvesem /lélekvers/

Szél simít lágyan, csendbe burkol,

Hold fénye ringat, mint bársonyos fény.

Csillagok tánca az éj selymén,

Álmok kapuja nyílik halkan.

Lépteid csendben szállnak tova,

Lélekvirág nyílik a sötétben.

Szívedben béke, halk ének,

Álmod legyen tündöklő, mézes.

Pihenj hát csendben, édesen, nyugodtan,

Könnyeid feloldja az éj sodra.

Reggel új fényt hoz hajnalod,

De most álmodj, kedvesem, álmod!

Álmodj velem /lélekvers/

Csendben nyílik az éj kapuja,

hol a lélek szabadon szárnyal.

Fény és árnyék tánca ringat,

hív, szólít az álmok világa.

Halld meg, és álmodj velem,

láthatatlanul simogatom lelked.

Ágyad szélén ülök csendben,

szerelmes dalt dudolok neked.

Mielőtt az álomból felébredek,

lágyan csókomat arcodra lehelem,

éjbe fonom átölelő fényedet,

s őrzöm ébren is a te lényedet.

Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Álmomban /lélekvers/

Lágyan ring a csend, szemem lehunyom,

álmok táncát hívja az éj varázslója.

Felhők között száll könnyed lelkem,

szívemben béke — nincs több gondolat.

Csillagok szőnek fénylő szőnyeget,

Hold fénye pihenteti a világot.

Engedem, hogy elringasson a nyugalom,

álmaim közt szállok szabadon.

Minden könnyem elhagyja testem,

szívem dobbanása lassú, halk.

Most csak a béke ölel körbe,

s a szeretet ringat álmaimban.

Angyalok dudolnak szárnyaikkal,

óvnak, ringatnak