Te adsz nevet

A csend ma beljebb húzódik,

mintha helyet készítene.

A fény megáll a falon,

és figyel, ahogy közeledsz.

A mozdulatod mögött

idő gyűlik össze,

idők óta néma

belső terek felelnek,

mint akik tudták, hogy eljössz.

A szív csendes munkába kezd,

finoman igazít rajtam,

hogy elférj bennem.

S te adsz nekem nevet.

A közelséged

lassú tanulás,

ahogy két belső világ

egymás ritmusát keresi.

A pillanat kitágul,

és az érkezés

fontosabb lesz benne, mint az út.

Lassan

a bennem élő lélek

egy pillanatra megállt,

mintha benned keresné

a folytatás alakját.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az emlékek Őrzője

Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.

Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, nem benne.

Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.

Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.

Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.

Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.

A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:

– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.

Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.

Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.

Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/657-az-emlekek-orzoje-aurora-amelia-joplin

Fehér palást

Fehér palást borít mindent,

hópárnák pihennek az ágakon,

a világ lélegzete lassul,

az idő térdre ereszkedik.

Jégcsapok csillanó sora

régi telek hangját idézi,

gyermekkori reggelekét,

ahol a tél mesélni tudott.

A tiszta fehérség körülölel,

megérkezik a nyugalom,

kint a tájban, bent a szívben

egy pillanatban teljessé válik.

Halk hó hull az Alföldön –

ritka ajándék ez a perc,

a Föld emlékezni kezd

egy szelíd, régi ritmusra.

A hó akkor öröm volt,

súlytalan nevetés,

piros arc, gőzölgő lehelet,

felszabadult gyermeki lét.

Szeretem e fehér perceket,

ahol megáll a sietség,

és a világ újra elhiszi,

csendben szeretni elég.

https://muzsakkonyvtara.hu/vers/3668-a-feher-palast-aurora-amelia-joplin

A múlt és a jövő találkozása

Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá.

A fény egyszer csak megváltozott.

A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak.

A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett.

– Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos.

Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte.

– Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz.

A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.

– Megijedtem – vallotta be. – Azt hittem, valami baj történt. Olyan érzésem volt, mintha ki lennék emelve az időből.

– Pontosan ez történt – felelte. – Egy pillanatra félreállt az idő.

Leültek egymással szemben. A fény nem tűnt el, körülvette őket, mintha egy külön térben lennének.

– Te tényleg én vagyok? – kérdezte a huszonéves. – Mármint… így? A jövőben, ilyen vagyok?

– Igen. Csak én ötvenhárom éves vagyok – bólintott. – És most olyasmit mondok, amit most még nehéz lesz elfogadnod.

A másik elhallgatott, figyelt.

– Eredetileg harminckét éves korodig akartál itt maradni a földön – hangzott el csendesen. – Akkor úgy érzed majd, már nem bírod tovább. A lehető legnehezebb utat választottad. Nem véletlenül. Később megérted, miért volt így minden jó. Egy betegség vitt volna el, lassan, kimerítően. Feláldozod magad a családodért és másokért. Mindig csak adsz, erődön felül is. A tested elfárad. A szeretet nélküli környezet elszívja az erődet.

A fiatalabb arca megfeszült.

– Ez… bennem tényleg ott van – mondta halkan. – Néha érzem, hogy elfáradok az életben.

– Tudom – érkezett a válasz. – De változtatsz rajta. Meghosszabbítod a földi létedet. Nem csodával, hanem döntésekkel.

– Milyen döntésekkel? – kérdezte gyorsan. – Mondd el, kérlek. Mit csinálok most rosszul?

Egy pillanatnyi csend után érkezett a válasz.

– Az a gond, hogy mindent magadra veszel. Azt hiszed, mindenért felelős vagy, mindenkit meg kell értened, mindenkit meg kell tartanod. Közben nem figyelsz magadra. De mindez nem rossz. Te ilyennek születtél.

– De ha elengedem őket, akkor ki segít nekik? – kérdezte a huszonéves.

– Nem arról van szó, hogy ne segíts – hangzott el nyugodtan. – De magadra is gondolj.

A fiatalabb lesütötte a szemét.

– Félek, hogy önző leszek.

– Nem leszel önző – jött a válasz. – Csak végre jelen leszel a saját életedben.

– És mi lesz velem később? – kérdezte halkan. – Mivel foglalkozom? Ki leszek?

Az idősebb Aurorának mosoly jelent meg az arcán.

– Tanítani fogsz embereket. Nem úgy, ahogy most gondolod. Nem módszerekkel, nem tananyaggal. A jelenléteddel, a sok tapasztalatoddal, amely később tudatossággá érik.

– Ezt most még nem értem – rázta meg a fejét.

– Tudom. Ez maradjon meglepetés.

Csend lett.

– Akkor még dolgom van itt a földön. Nem csak a gyermekeimet felnevelni, más is? – kérdezte végül.

– Így van. Sok embernek adsz majd hitet, önbizalmat – hangzott el. – De már nem egyedül teszed. Én, a jövőbeli éned, mindig veled leszek. És tudd: nagyon, nagyon szeretlek.

Felálltak. Az ölelés most már könnyű volt, szeretettel teli.

– Köszönöm szépen – suttogta a fiatal Aurora.

Az idős büszkén nézett rá. Tudta, még poklok pokla vár rá, de kibírja, mert erős, és csupa szeretet.

A fiatalabb alak lassan fénnyé vált, majd feloldódott a szobában.

Aurora visszaült a fotelbe. A lámpa fénye másként világított. Fényesebben. A szobában újra csend volt.

Tudta, most segített. Hogy kibírja a fiatalabb énje a nehézségeket, és átadott a jövőből annyi szeretetet, ami elég lesz a nehéz időszakban. Ezért jött.

Szeretetért.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/646-a-mult-es-a-jovo-talalkozasa-aurora-amelia-joplin

A szívnek adott idő

Mi a szeretet?

Szívből figyelni a másikra,

amikor egy tekintet megáll,

és a csend is helyet kap köztünk.

Időt tölteni vele –

lassan, sietés nélkül,

amikor a pillanat

megtart és összeköt.

Egy kéz melege,

egy együtt kimondott hallgatás,

apró mozdulatok,

amelyek belül maradnak.

Az ajándék eltűnhet,

amit a szívnek adunk,

emlékké válik,

és akkor is velünk marad,

amikor már csak

visszagondolunk rá.

Ez marad meg igazán:

az együtt töltött idő,

amikor két élet

egy pillanatra

nem külön történt.

Hanem egy.

A csengő

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.

Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.

Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.

A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat elé. Nem sietett. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.

Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.

Odaszólt bátortalanul a férfihoz:

– Ott felejtette – mondta halkan.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Így akartam. Pont így.

– Kinek szánta?

A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.

Évike lenézett a csomagra.

– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?

A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.

– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.

Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.

– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.

Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.

– Igen. Mindig – mondta végül.

Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.

– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.

– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.

Évike megrázta a fejét.

– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.

A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.

– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.

Évike a csengőt felé nyújtotta.

– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.

A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.

Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.

– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.

Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.

Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.

A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Karácsony napja volt, szent este.

Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.

A lap szélén

A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.

A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy.

A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett.

Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek.

Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban.

A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.

www.muzsakkonyvtara.hu

A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.

– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.

Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.

– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.

Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.

– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.

A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.

– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.

Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.

– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.

A fiú bólintott, nagyon lassan.

– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.

Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.

– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.

Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.

Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.

– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?

Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.

A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

www.muzsakkonyvtara.hu

A kislány, akit csak a macija szeretett

Pici voltam, és volt egy macim. A maci volt a mindenem. Fercsinek hívták. Nem volt már füle, a lába sokszor leszakadt, a szalma is hiányzott belőle, mégis ő volt a világon a legszebb. Egy pici kislány voltam, akit a szülei és a testvére sem tudtak szeretni úgy, ahogy szüksége lett volna rá – és Fercsi adta meg mindazt a gyengédséget, amit tőlük nem kaphattam meg.

Beitta a könnyeimet, csendben hallgatta a fájdalmaimat. Ha nem volt kihez bújnom, ő mindig ott volt. Nemcsak szeretett – örült is velem. Ő töltötte be mindazt az üres helyet, amit egy gyermek a szülei ölelésében keresne. Ő gondoskodott a lelkemről némán, szelíden. Ő adott vigaszt akkor is, amikor senki más nem tudott.

Gyakran éreztem, mintha egy angyal lakna benne. Talán így is volt. Ki tudja? Ha ő nincs, kihez bújtam volna? Hiszen rajta kívül senkim sem volt.

Míg élek, a szívemben őrzöm, mert Fercsi nemcsak egy maci volt, hanem pótanya, pótapa, menedék, szeretet – egy halk szárnyú, apró angyal, aki akkor is vigyázott rám, amikor még magamra sem tudtam vigyázni.

(Igaz történet)

www.muzsakkonyvtara.hu

Hópehelyből szőtt levél

Diótörő áll előttem a téli fényben halkan,

kezében hópehelyből szőtt levél pihen éppen.

Nem kérdez semmit, mégis értem őt:

csendben ad át valamit, amit régóta őrzött.

A levél könnyű, mint egy pillanatnyi csend,

mégis súlyt hordoz: benne egy élet-igent.

Hópehely-levél, álom karácsony éjjelén,

finom üzenetekkel, csöndek mélyén.

Olvasva érzem: nyílik bennem tér,

mozdul valami, lassan helyére ér.

A Diótörő figyel, nem sürget, nem szól,

az üzenet válaszol helyette.

Hópehelyből szőtt levél engem átölel,

csendben új fénybe emel.

Nem ígér csodát, mégis más lett az éj:

az életem állt össze bennem eggyé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Talán egyszer...

Ma reggel egy vékony fény kúszott be a szobámba,

megállt a függöny szélén.

Ránéztem, és arra gondoltam:

talán egyszer újra örömmel fogadom.

Gyerekkoromban

kíváncsian, tele energiával indult a napom.

Most ez az érzés eltűnt,

úgy, hogy észre sem vettem – vajon hová tettem?

Nem tudom, mikor vált hiánnyá,

csak néha hiányzik.

Mint egy elfelejtett emlék,

ami várja, hogy újra elővegyék.

Még nem ébredek úgy, mint régen,

de bennem van a hit, hogy lassan visszatér a fény,

és újra megtalálom a reggelek örömét.

Szerelmes leszek az életbe. Újjászületve.

Örök nyári pillanatok című antológia

Kedves Olvasóim, Követőim! Örömmel és meghatódottsággal jelentem: elkészült az Örök nyári pillanatok című antológia Ebook, és PDF formátumban. 47 szerző csodálatos alkotásai szerepelnek benne.

A kiadvány ingyenesen letölthető és szabadon megosztható – bátran adjátok tovább, hogy minél többen elolvashassák különleges nyári antológiánkat.

Letöltési link: https://play.google.com/store/books/details?id=mmhxEQAAQBAJ

Fiora, az életmentő

Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.

Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.

A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.

– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.

És akkor ő megjelent.

Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.

A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.

Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.

Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...

...Fiora összeesett.

A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.

– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!

Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.

Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.

Az állatorvos csendben ment oda hozzá.

– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.

Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.

Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.

– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.

A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.

Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.

Hetek teltek el.

A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.

A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.

Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.

Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.

És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –

…valami történt.

Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.

És ott állt Fiora.

Fényesen ragyogott.

Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.

Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Fiora...? – suttogta.

A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.

Pont oda, ahol az ő helye volt.

És Katy szívében megszólalt valami:

„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.

Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”