Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

A látás ajándéka

Ezidáig aludtam.

Csukva volt a szemem.

Nem láttam.

Vak voltam.

Elnyelt az elvárások mindennapja.

És közben nem vettem észre,

hogy minden, amit kerestem –

már itt volt.

Nem máshol.

Itt.

Körülöttem.

Bennem.

Kinyitottam a szemem.

Nem volt könnyű.

Szúrt a fény,

égetett az igazság.

Sokáig nem akartam látni,

mert fájt,

mert féltem.

De most már nem.

Most már látok.

És nem fáj.

Elfogadom.

Szeretem.

Azt, ami van.

Azt, aki vagyok.

Azt, ami körülölel.

Megállok.

Csak egy pillanatra –

de abban minden benne van.

Ma reggel a kedvenc fámon

egy tarka szarka köszöntött.

Néztem.

Ő boldog volt.

A madarak a kertben dalolnak,

a szél susog,

suttog titkokat a fák leveleinek.

A Nap aranyfényben ragyog.

Mollykám boldogan hencsereg a fűben.

Ő is látja.

Ő is tudja.

Ez az öröm.

Ez a látás.

Ez az élet.

Az arcomat simogatja

a nyári szellő,

és már nem kellenek a szavak.

A csend beszél.

Minden beszél.

A csend most már nem üres –

tele van élettel.

És én látok.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Szarkáim

Én vagyok a szarka.

Nem éneklek, mert nincs szép hangom.

Kiáltok, ha kell. Mert látok.

És amit látok, azt nem rejtem el szavak mögé.

Fekete-fehér vagyok, de nem egyszerű.

A tollam fényesen csillan a napfényben.

Nem a szépség kedvéért – hanem mert ilyen vagyok.

Nem alkuszom a színnel.

A fehér élesen vágja ketté a testem,

ahogy a figyelem vágja ketté a zajt.

Pár napja a fádra szálltam.

Tudod, melyikre – azt szereted.

Nem véletlenül ültem oda.

Azt hiszed?

Figyeltelek.

Ahogy befelé néztél, de még nem mertél egészen elengedni.

Ahogy kifújtad a napot magadból.

Mozdultam.

Jobbra billentem, aztán balra.

Nem tánc volt az – inkább mérlegelés.

Te is azt tetted: belül, hangtalan.

Nem féltem.

Nem is kíváncsiskodtam.

Csak jeleztem: itt vagyok.

Látsz-e engem úgy, ahogy én látlak téged?

Aztán megérkezett ő is – a másik én. A párom.

Nem kérdezett, csak jött.

Mert amit én néztem, azt ő is nézni akarta.

Téged.

Nem repültünk el.

Nem kellett.

A jelenlétünk elég volt.

Mint egy tükör, amiben visszanéztél önmagadra.

És ha holnap újra hallasz kiáltani hajnalban,

tudd: nem zavarni akarlak.

Csak szólok, hogy még mindig itt vagyunk veled.

Szeretünk. Védünk.

Nyár szíve

A mezők fölött forró párát fúj a szél,

nyár-üstben izzik minden falevél.

De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,

melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.

A Nap korongja lassan aranyhídra lép,

s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.

Kezedbe adnám most a csönd vizét,

hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.

És ott, ahol a fény és árnyék összeér,

szárnyat bont a remény, akár a fehér

pillangó, mely halkan rád hajol –

nyár szíve ez, örök és ragyogó.

Ha végre a karodban

Ha végre a karodban ébredek,

nem lesz többé múlt, sem jövő,

csak a tested melege,

ahogy belesimul az enyémbe.

A szívem a mellkasodhoz ér,

hallom, ahogy dobog – értem.

Minden sóhaj, minden érintés

úgy éget belül,

mint a tűz, ami sosem fáj,

csak életre hív.

Ujjaid a hajamba túrnak,

ajkad a nyakamhoz ér –

és én akkor tudni fogom,

hogy nincs több éjjel nélküled,

nincs több hiány.

Csak mi,

két test, két lélek,

két szív, egyetlen dobbanás.

A csókod íze bennem marad,

mint egy ősi eskü,

amit csillagok írtak ránk:

hogy újra együtt ragyogjunk

a földi életben,

mint szerelmespár.

És mikor megérintesz,

nem lesz kérdés,

mert a testem minden porcikája

téged hív.

Öled melege, karod ereje,

és a szemedben az a fény,

amit csak rám tartogattál.

És amikor testünk összeér,

nem tudni, hol kezdődsz te,

és hol végződöm én.

A lelkünk egyetlen láng,

a szívünk egyetlen dallam.

Minden mozdulat, minden csók

a végtelen ígéretét súgja:

„Örökké mi vagyunk –

egy fény, egy szerelem, egy világ.”

Megállni néha

Megállni néha nem gyengeség,

hanem a lélek finom bölcsessége.

Ott, ahol csend van,

ott kezdődik: minden.

Egy sóhajban elfér az idő,

egy könnyben az egész múlt,

s ahogy megállsz —

megérzed: a világ nem rohan, csak te hitted úgy.

Lélegezz, mint a Föld,

szeress, mint a fény,

és maradj ott, ahol a szíved is leülne egy percre —

csendben, békében, veled.

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Veled, egészen

Csendben vagy mellettem,

mint hajnal előtt a lélegzet.

Érezlek —

minden rezdülésedben ott vagyok.

Szemed tükrében látom:

nem vagyok kevesebb annál,

akinek születtem.

Arcod felém fordul —

s ha megérinted arcom,

belül fény fakad,

lágy öröm nyílik

minden régi seb helyén.

Látsz akkor is, ha nem szólok,

ha csupán a csend beszél helyettem.

Érzel, mikor bennem csend lesz,

s hangtalan hullik a könnyem.

Nem kérsz, hogy változzam.

Nem akarsz faragni új formára.

Úgy szeretsz, ahogy vagyok —

s én is téged,

épp így.

Két lélek,

egy mozdulatban.

Két test,

egy közös ritmusban.

Csendben sétálunk —

ujjaink egymásba simulnak,

mintha kezdet óta így lettünk volna.

Nem szólunk —

mert nincs mit mondani,

a lelkek már mindent kimondtak

valahol, nagyon régen.

Melletted vagyok,

nem félek.

Benned vagyok,

és teljes vagyok.

Veled,

egészen.

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Fájdalmas vihar

A szél ma nem csak fákhoz szólt,

bennem is átvonult a zaj –

csontjaim közt remegve szólt

egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,

mint elfojtott, mély sóhajok,

megcsavart mindent, ami mozdult,

s amit ősidők óta hordozok.

A fű hajolt, nem kérdezett,

a felhő nyúlt, de nem esett –

a fákat térdre vitte mégis,

s bennem valami megrepedt.

Nem kértem fájdalmat, de jött,

mint rég ismert, hűséges vendég,

szívem ajtaján becsapott,

s mögötte csend… megértés… rejtőzött.

Mert minden vihar mondani jön,

hogy amit rejtek, nem marad,

a változás nem könyörül,

de hoz: igazabb holnapokat.

Most, hogy csendesült a táj,

s a levegő tisztább –

érzem, hogy én is új erővel

lépek át a holnap kapuján.

A szelídség útja

Hálás vagyok az életért,

még akkor is, ha fáj —

mert minden tanít —

a csend is, a pofon is.

Elfogadom, mi érkezik,

mint eső, mely csendben hull rám,

s együttérzéssel lépek közétek,

hisz ki tudja, mit rejt egy tekintet?

Az érzések nem gyengeségek —

kapuk,

melyeken át a lélek

hazatalál.

A változás minden nap megérint,

lágyan vagy viharosan.

Az élet áramlik —

s én mozdulok vele hangtalan.

A szeretet a középpont,

a rejtett, halk erő,

mint fény a víz alatt:

mindenben ott időz.

A mindennapokban él a csoda —

egy mosolyban,

egy csendes pillantásban,

egy mozdulatban,

amit nem mindenki lát.

Adni — nem csupán tárgyat,

hanem időt, figyelmet,

a most ajándékát,

egy érintést, egy szívdobbanást.

Tenni valamit,

akár egy szóval,

egy jelenléttel —

mert minden számít.

A problémák tükröt tartanak,

az emberek — tükrök és tanítók.

A pofon fáj…

de benne néha ott a válasz is, a jó.

És végül, ha valaki kérdezné,

ki vagy te,

én így felelnék:

A szelídség,

amiben ott rejlik az erő,

a tükör, hogy meglásd másban a szépet,

még akkor is,

amikor mindenki más csak hibát keres.

Egykor szép volt minden...

Forrón hömpölyög a reggeli levegő,

az Alföld perzselő napsugara lágyan ráborul mindenre.

Szórja fényét, éget, mégis simogat —

a fák kitartanak, de a fű csendben föladja.

A madarak dalolnak, boldogságban úszva,

Robika, a kis papagáj, táncol a hangok között,

szótagokkal festi tele a levegőt,

mintha ő is a természet örök része volna.

Mollyka hempereg a harmatos fűben,

játszik, könnyed, szabad, boldogan.

A fák lombjai szélesen szétterülnek —

őrző árnyékot szőnek a perzselő tűz elől.

Negyven fok perzsel szinte minden nap,

forróság, ami nemcsak a testet mardossa,

hanem a lelket is lángra gyújtja,

próbára téve szívemet és lelkemet.

A természet megváltozott —

olyan lett, mint az emberek lelke.

A régi nyarak bársonyos esti varázsa

már csak apró fényként pislákol bennem,

a csöndes emlékek mélyén.

A csillagok már nem suttognak meséket,

vagy csak én távolodtam el tőlük?

A szél is ritkábban ringat,

de bennem még élnek azok a csillagfényes nyári éjszakák,

egy suttogó, lombok alatti este,

és az a halk, titkos mondat:

„Egykor szép volt minden.”

Álmodj, kedvesem /lélekvers/

Szél simít lágyan, csendbe burkol,

Hold fénye ringat, mint bársonyos fény.

Csillagok tánca az éj selymén,

Álmok kapuja nyílik halkan.

Lépteid csendben szállnak tova,

Lélekvirág nyílik a sötétben.

Szívedben béke, halk ének,

Álmod legyen tündöklő, mézes.

Pihenj hát csendben, édesen, nyugodtan,

Könnyeid feloldja az éj sodra.

Reggel új fényt hoz hajnalod,

De most álmodj, kedvesem, álmod!

Július, a kis virág

Július nem robban be —

ő úgy érkezik, mint egy kis virág,

ami sokáig a föld alatt élt,

csendben, szinte láthatatlanul.

Nem sietett.

Nem kellett, hogy lássák.

Csak érlelődött,

és napfényről álmodott,

ölelésről, esőről,

az égről, amit még sosem látott.

És most…

egyszer csak kibújt.

Finoman, törékenyen, de mégis erősen.

Nem harsányan, nem kérkedve —

csak úgy, ahogy a lélek virágzik:

igazán.

A július is ilyen lesz.

Nem a világért, nem a zajért —

hanem azért, ami belül már készen áll.

A bennem élő kis virágért,

aki végre látni akarja a fényt, és

meg is látja.

Anyaszív üzenete – Fiam születésnapjára

Mikor először megpillantottalak,
szememben megjelentek az öröm könnyei.
Ott voltál a karjaimban –
egy csöppnyi élet,
melyben ősi szeretet derengett.
Akkor zártalak örökre a szívembe,
s azóta ott vagy – örök helyeden.

Mindig érzékeny voltál.
Szemedben a jóság szelíd fénye égett,
és már gyermekéveidben is
úgy szerettél,
ahogyan csak a legnemesebb lelkek tudnak.
A szeretet, mely Veled született,
ma is beragyog mindent, amerre jársz.

Büszkén néztelek végig az úton –
ahogy léptél, botlottál, emelkedtél.
S ma, amikor felnőtt férfiként állsz előttem,
szívem még inkább megtelik fénnyel.
Nálad tisztább, igazabb embert
el sem tudnék képzelni.
Büszke vagyok rád –
és hálás, hogy az édesanyád lehetek.

Köszönöm az ajándékot,
amit Te jelentettél nekem:
hogy abból a kis életből,
akit egykor szívem alatt hordoztam,
egy csodálatos ember lett.

S most, e jeles napon,
csak ezt kívánom:
hogy minden álmod, vágyad
beteljesüljön –
mert méltó vagy rá,
mert megérdemled.

Boldog születésnapot,
drága fiam.
Szeretlek örökkön-örökké.

Anyai öleléssel – Édesanyád.