Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.

Túlélünk, mert nevetünk

Néha elég egy fél szó,

vagy egy ügyetlen mozdulat,

és már rázkódunk a nevetéstől,

mintha a világ minden baja

egy pillanatra eltűnne.

Nevetünk,

és nem számít, hány évesek vagyunk,

mit veszítettünk el,

vagy mit próbálunk túlélni.

Nevetünk,

és az idő megáll —

nem díszesen, nem csodásan,

csak emberien.

A nevetésben ott vagyunk mi:

kicsit fáradtan, kicsit sebezve,

de még mindig élve.

Nevetünk,

mert másképp nem bírnánk.

A humor az egyetlen kötél,

amin vissza lehet mászni,

hogy újra jól legyünk.

Nevetünk,

mert a könnyek és a mosoly

ugyanabból a forrásból jönnek.

Az egyik oldja,

a másik gyógyít.

Nevetünk,

mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”

Így valljuk be,

hogy fáj, de kibírjuk.

A humor nem tagadja, ha nehéz —

csak megfogja a vállunkat,

és azt mondja:

„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”

Nevetünk,

mert a világ néha kibírhatatlan,

de ha egy pillanatra együtt kacagunk,

akkor elhisszük,

hogy talán mégis érdemes.

És amikor elcsitul,

valami halk fény marad utána —

nem égi, nem csillagfény,

csak emberi melegség,

amit egymásban hagyunk.

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

Halloween

A kertben csönd ül, sárga hold,

a levegőben fahéj és füst,

a tök mosolya lágyan ég —

mintha mesét mesélne most.

Volt egyszer egy őszi álom,

mikor a szél dalolt a fán,

a gyertyák őrizték az éj szívét,

s az emberek hittek az éj varázsában.

A láng kicsit remeg,

mint aki tudja, élni szép,

mert Halloween csak ennyit mond:

a fény mindig hazatér.

Élsz

Leülök a sziklára.

Mellettem a folyó suttog,

mintha ezer apró dolgot sodorna magával,

s közben rám nézne —

érzed? — kérdi a hab.

A víz illata hűvös és édes,

friss mohát, nyárvégi záport idéz,

a napfény pedig

meleg ujjakkal simít végig a vállamon,

mint egy régi szerető búcsúcsókja.

A kövek lélegeznek.

Meleg testükben ott lüktet az idő,

a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,

s a levegőben fenyőgyanta és vízpára

keveredik — lassan, mélyen,

mint egy ima.

A folyó zenél.

A hullámokon táncolnak a nap sugarai,

a parton vörös bogyók fénylenek,

mintha a nap szórta volna őket ajándékba.

Minden rezdül, él, lélegzik.

S én is ott vagyok —

a vízben, a napban, a kövekben.

Nem néző vagyok többé,

hanem egy a természettel,

amely illatban, fényben,

lélegzetben mondja: Élsz.

Csak egy tánc

A homok puha, lábam alatt szétfolyik,

mintha a múlt simulna ki belőlem.

Sós szél cirógatja arcom,

hajamba túr, s a tenger illata

összekeveredik bőröd melegével.

Karodban tartasz, szorosan,

szíved dobbanása belesimul

mozdulataink ritmusába.

Nevetésed mélyről tör fel,

rezdül bennem,

mint hullám, amely újra és újra

visszatalál a partra.

Szemedben fény lobban,

fény, amit nem lehet kimondani,

csak inni belőle,

mint szomjas forrásból.

Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,

melegsége belém ívódik,

és minden porcikám tudja:

ez a szerelem.

Táncolunk.

Testünk összeér,

a homok langyosan meleg,

könnyűek vagyunk,

mintha nem tartana semmi,

csak a pillanat szárnyai.

Ujjad tenyerembe fonódik,

érzem,

soha többé nem engednél el.

Illatod körülölel,

mint láthatatlan kendő,

bőröd érintése végigsimít,

betölti vágyaimat.

És érzem,

kortalan a boldogság.

Nem években mérik,

hanem abban, ahogy átölelsz,

ahogy belém neveted

az örökboldogságot.

Ez vagyunk mi –

tánc, szív, szerelem,

a tenger morajlása,

és két ember,

akik mernek őszülő fejjel élni

a most szent pillanatában.

Őszi gesztenyedal

Lehull a levél, zizeg az avar,

gesztenye koppan, gurul, ahogy akar.

Barna kabátja fényesen csillan,

gyermekkezek közt gurul gyorsan.

Kosárba gyűlnek a kincsek szépen,

játék születik kicsi kezecskékben.

Ősz ajándéka: öröm, derű,

kosárnyi csoda — szívükbe kerül

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Fekete és fehér

Fekete árnyban farkas szíve lüktet,

fehérben angyal könnye pereg csöndben.

Két arc fonódik: múlt és a jövő,

tűz-láng szemekben egyetlen idő.

Bennünk a város, füstje és fénye,

erdők vad csendje, ősi reménye.

Könnyekből születik tiszta világ,

szív mély sötétjén éled a világ.

Ha ketté szakadna minden határ,

egy láng marad, mi feltár minden mást.

Fekete s fehér: bennem ölel,

s a jelenben élek én tovább.

Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.

Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

Avarban születő álmok

Én csak elképzelem, milyen lehet,

ha két szív egymásba szerethet.

Őszi avar közt kéz a kézben,

álmok születnek benn a szívben.

Képzelem, ahogy avarban járunk,

szavak nélkül lassan sétálunk.

Egy pillantás mindent kimondhat,

s a lélekben örök nyomot hagyhat.

De még ez csak csendes álom,

melyből születhet holnap a legszebb világom.

S ha egyszer valóra válik e kép,

örökké őrzöm majd szívem mélyén.

A test és a lélek párbeszéde

Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.

Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,

és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.

A kitartás lassan lélegzik bennem,

mert tudja: nem mindig rohanás az út.

Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,

hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám

a zajos mindennapokban.

Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –

mind visszahozza a mosoly emlékét.

A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,

hiszen ott a könnyedség ígérete is:

egy halk nevetés, egy apró mozdulat,

amelyben feloldódik a fájdalom.

Minden napban ott a kettősség –

zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.

És mégis: bennem marad a bizonyosság,

hogy a szív mindig hazatalál.

A testem hordozza a fájdalmat,

minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.

Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,

mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.

Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,

és miközben érzem a sűrűséget,

a bizalom szelíden suttog:

„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”

Néha a súly olyan nehéz,

hogy szinte beleroskadok,

de tudom: a lelkem magasabbra emel,

mint a test korlátai.

Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,

én is keresem a fényt,

és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.

Mert a fájdalom nem az ellenségem –

csak a tanítóm, aki arra hív,

hogy még mélyebben szeressem magam.

Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.

Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,

újra és újra fellobban a szeretet fénye,

és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,

hanem belül fakad, a szív mélyéből.

És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,

akkor érzem igazán: élek.

Mert aki érez, az kapcsolódik –

a testhez, a földhöz, az éghez,

és végül önmagához.

A hit, a szeretet, az erő és a bizalom

több, mint szavak –

ezek az én csendes imáim,

amelyek átölelik a napjaimat,

és felemelnek, amikor a súly túl nagy.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Zsíros kenyér íze

Futottunk porban, szállt velünk a nyár,

elfáradt testünk új erőre várt.

Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,

hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.

Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,

szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.

Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,

fáradtan jött álom a szemünkre.

Íz maradt bennem, örök gyermeki,

mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.

Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,

a kenyér, a zsír, a hagyma illata

ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

Szív–Család–Otthon

Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,

mosoly születik minden percben.

Nem csupán étel kerül a tányérra,

hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.

A kenyér íze otthont mesél,

a közelség emlékként visszatér.

Gyermeknevetés cseng, mint dal,

szeretetet fon körénk, s puhán betakar.

A pillanat lassan szárnyra kel,

és bennünk tovább énekel.

Mert ahol a szívek összeérnek,

ott otthonra lel minden lélek.

Arany sebek

A törés nem vég, hanem tanúság:

a világ ott nyit kaput, ahol legsebezhetőbb az anyag.

A fény nem kívülről érkezik,

hanem belülről tör elő, hogy feltárja:

a seb maga az út a teljességhez.

Az arany nem dísz, hanem ítélet:

minden repedésben ott rejlik az idő emlékezete,

a túlélés súlya és a méltóság ragyogása.

A titok nem hiány, hanem erő:

a kimondatlan mélyebb, mint a szó,

és a csend őrzi meg, amit a világ elfeled.

Van egy híd, amely nem kőből, nem fából épült,

nem emberi kéz alkotta,

mégis szilárdabb minden anyagnál.

Ez a híd köti össze a végeset a végtelennel,

az embert a csillagokkal,

a kérdést a válasszal.

A törés: az anyag beismerése, hogy nem örök.

Az arany: a szellem jele, hogy minden sebben fény lakik.

A titok: a lét mélyebb rétege, melyet a csend ért meg először.

A híd: az ember bizonyítéka, hogy mindig két világban él.

Nincs seb, amely ne válhatna úttá.

Nincs hiány, amely ne rejtene teljességet.

Nincs árnyék, amelyben a fény ne várakozna.

Aki ezt felismeri,

az többé nem keresi a választ —

ő maga válik a válasszá.

Fél szívvel..

Szívem kiabál – de süket rá a világ,

hangom elvész, mint szélben a kiáltás.

Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,

s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.

Hiányod akkora, mint a temető csendje,

ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.

Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,

suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.

Ott túl már könnyű a léted,

nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.

De itt maradtam én, fél szívvel,

üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.

Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?

Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?

Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,

ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?

Meghaltál… s veled halt bennem minden,

a szívem másik fele fekszik a sír kövében.

Itt állok, összetörve, némán,

s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel

a temető örök csendjében.