Lélek Hídja

Minden nap írok neked egy verset,

Hogy jobb kedvet hozzak, szívedhez,

Adok egy kis örömet, pici fényt,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Mosolyom ragyog arcodon, mint napfény,

Szép gondolatok szárnyán szállnak el,

Lelket simogató szavakat hozok,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Szeretetem küldöm el neked most,

Szavakban keresem szívedhez az utat,

Verseim lélek-hídján szólnak hozzád,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Sorok között ott vagyok, mint fény,

Szíved mélyében ragyogok, mint csillag,

Boldogságot festek szürke napodba,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Virágok Királynője

Illatos, vörös rózsa titkos ereje,

Elbűvölő szépsége, és halál jelképe.

Nekem ő a virágok királynője,

Az újjászületés örök reménye.

Puha szirmai selymesen igézők,

Szerelmes szíveket lágyan összeköt,

A vörös rózsák illata is dalol,

Angyali illathoz oly hasonló.

Szépsége Aphroditéhez fogható,

Szerelem, szépség, mi Istentől való,

Ajándékba kaptuk a rózsákat,

Szépségét, illatát – Isten e csodáját.

Ritka Kincsek

Oly ritka, mint fehér holló,

Ki tisztán, őszinte szavakat szól,

Szíveket mélyen megérintő,

A Földön kincs, ha fellelhető.

Vannak még őszinte emberek,

Őrzik a tiszta beszédet,

Tiszta szavak szeretői,

Hamis szavak gyűlölői.

A gyerekek még olyan tiszták,

Még nem fertőzte meg őket a világ,

Tiszta szívvel szólnak szavaik,

Szinte dalolnak a mondataik.

A költők sorai őszintén szólnak,

Érzékenységükről árulkodnak,

Hazugságtól tiszták, mentesek,

Szeretettől őszintén vezéreltek.

Angyali hópelyhek

Fagyos havon megcsillan a Hold fénye,

Hópelyhek táncolnak a széllel – reménnyel,

A fákon a hó mint puha takaró – elterül,

Hópelyhek hullanak – a felhők szívéből.

Ilyenkor minden csendben megpihen,

Nyugalom hull rám, akár a hópihe,

Minden hópehely – egy szívből jövő szeretet,

Hull-hull az égből – angyali üzenet.

Angyalok küldik – lelkedhez a fényt,

Hópelyhek rejtenek – reményt, megnyugvást,

Kinek fájdalom mardossa szívét,

Oda száll a béke – s hoz megváltást.

Illatos Szív

A virág illata édes,

Az erdő friss, mint a hajnal,

Fák árnyékában nyugalom,

Kellemesen melengető.

A patak vize tiszta,

A sziklák közt csörgedez,

Mindenki megissza,

Az erdő kincse—adja.

A csillagok ragyognak,

Emlékeket őriznek,

Üzennek fentről—

Ragyogjunk mi is lentről.

Illatozzunk hát mi is,

A szerető szív illata,

Mézédes, oly tapadós,

A szeretet szív ragyogó!

Régi Iskolai Emlék

Izgatottan léptem be a terembe,

Örömmel és félelemmel keveredve,

Nagy szemekkel figyeltek a többiek,

A padból alig látszottak ki a legkisebbek.

Imádtam a könyvek új illatát,

A tanító néni kedves mosolyát,

A Gőgös Gúnár könyv minden sorát,

Hiszen megnyitott nekem egy új csodát.

Megtanultam írni szépen, lassan,

Betűk táncoltak, ceruzámmal harcoltam,

Minden szóval közelebb kerültem,

És szavak szerelmese lettem.

Szerelmes kezek

Sétáltunk egymás kezét fogva,

Mint két csillag, egy ég alatt ragyogva,

Téli hideg estén hóesésben,

Szemünk csillogott esti fényekben.

Nem fáztunk, melegített a szívünk,

Forró csókjainkkal fűtöttük bőrünk,

Fiatal szerelmespárként ragyogtunk,

Boldogság volt minden pillanatunk.

Az évek elszálltak, mint a fellegek,

Vagy hóesésben hulló hópelyhek,

Gyermekeink indultak útjukra,

Bennük látjuk magunkat újra.

Egymás kezét fogva szeretve sétálunk,

Már őszülő hajunkat fújja a szél,

Arcunkra ráncok írtak égi meséket,

De a hóesés ma is ugyanolyan szép.

Táncoló falevelek

Napfény álmosan pislákol,

Nyár búcsút int, helyét adja ősznek,

Színes levelek csókolják a Földet,

Takaróként szolgálnak az apró népnek.

Őszi avar illata, ködös hajnal,

Szélben táncoló falevelek látványa,

Semmi sincs ilyen tökéletes, egyedi,

Isten tud csak ilyen gyönyörűt teremteni.

Őszi táj mesél, hosszabbak az esték,

Sárgálló naplementék a horizonton,

Falevelek suttognak széllel beszélgetve,

Családok a melegben beszélgetnek szeretve .

Én Hiszek

Hiszek a jóban—

Mint a hajnali fény,

A szeretet erejében,

Mi árnyakat űző remény.

Hiszek az őszinteségben—

Mint tiszta vizű tóban,

A csengő, tiszta szóban,

Mi lelket simogató balzsam.

Hiszek a szeretetben—

Mint szívet érintő láng,

Egymás iránti tiszteletben,

Az őszinte szívű emberekben.

Naiv vagyok? Meglehet.

De hiszem, hogy léteznek

Még olyan emberek—

Kik tiszta szívvel szeretnek.

Belső béke tánca

 

Csendben van a világ,

Lelkem útra kél,

Test és szellem vár,

Jógában egység vár.

Szerteáramlik minden szó,

Minden mozdulat imádság,

Földdel én egy vagyok,

Nyugalomban lazulok.

Csend szőtte álom vagyok,

Lélegzet mélyén béke vár,

Gondolatokat szétfújva,

Meditáció szárnyán száll.

Idő elúszik, messze jár,

Jelen pillanatban áll,

Minden lépés új remény,

Jóga csendesen elmélyít.

Erőt ad, új fényt gyújt,

Világ zajától messze,

Belső hangom velem,

Lelkem csendben megpihen.

Hála a Testemért

Míg nem fájt a testem, nem értettem,

Észre sem vettem, hogy létezik nekem.

De most, hogy már érzem, hálás vagyok érte,

Nélküle nem lennék, mindezt át sem élhetném.

Két kezemre büszke vagyok nagyon,

Általuk érezhetek, formálhatok, simogathatok.

Gyermekeimet ölelhetem, kezeimmel védhetem,

Lábaimnak is hálás vagyok, hűséges társaim,

Utamon velem tartanak, s velem haladnak,

bármerre, ahová éppen vágyom.

Két szememmel látom a világ csodáit,

A színek kavalkádját, a természet álmát.

Láthatom szeretteim mosolyát, szemük csillogását,

Szívembe zárva minden örömét és boldogságát.

Két fülemmel hallom a dallamot,

mely táncra perdít, egy-egy szép napon.

Nem csak a természet édes hangját,

hanem azt a szót is, hogy

„Édesanyám!” e szót, mely szívemet dobogtató.

Testemben dobog a szívem, élet ritmusom,

Neki köszönhetem, hogy e világot járhatom.

Minden dobbanását hálával fogadom,

S a Földi létemben köszönettel tartozom.

Színes Ősz

A Nap fénye megváltozott,

Az ősz már be is kacsingatott,

A fecskék gyülekeznek házunk előtt,

Szalmabálák díszítik a rétet, a mezőt.

Még utolsókat perzsel a Nap,

De fénye lassan elhalványul,

A forróság végre véget ér,

Az esték hűvöse álmot ígér.

Elviselhetetlen lett a nyár,

Az ősz beköszönt, most már,

Színes levelek hullanak szépen,

S tiszta levegő nyugtatja szívem éppen.

Sétálni az avar szőnyegén szép,

A természet szépsége nagy kincs,

Szemet gyönyörködtető az ősz,

Őszi illatokkal ölel a Föld.

Romokból újjászületve

 

Olyan sokáig akartam megfelelni,

Mint árnyék a napfényt, úgy követni.

Eladtam lelkemet és önmagamat,

Felépítettem sötét birodalmamat.

Építettem, mint rabok építik a várat,

Lelkem köveit szorosan tapasztottam.

Erőt, fáradságot észre sem vettem,

Egyszer csak a szívemben repedést leltem.

Gyönyörű váram lassan homokként hullt,

És az emberek, mint szél, elfordultak.

Akiknek odaadtam életemet,

Eltűntek, nekik többé már nem léteztem.

A váram romokká lassan omlott szét,

Az identitásom füstté foszlott szét.

A megfelelés kényszerének súlya,

Nem lett más, mint életem új útja.

Igen, az lett belőle, átváltozott!

A sötét romok mélyén újra születtem.

Végre igazi önmagam lettem,

Szabad emberként az életet élvezhetem.

Összeolvadás

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

Benne vagyok a felhőben,

A tiszta éteri levegőben.

Biztonságos fa belsejében,

Fa leveleit ringató szélben.

Ott vagyok a patak vizében,

Minden egyes vízcsepp mélyében.

Virágok kelyhében megpihenek,

Illatuktól el is szenderedek.

Ott vagyok a madarak hátán,

Repülök a szelek szárnyán.

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

A természettel összeolvadok,

Hisz én belőle vagyok.

Por, és azzá leszek,

Miért is ellenkezzek?

A természettel létezem,

Belőle lettem, lélegzem.

Ki Tudja?

Ki tudja, mit érzek?

Ki tudja, mit gondolok?

Ki sejti, mire vágyom?

Ki tudja, milyen vagyok?

Ki tudja, mit szeretek?

Ki tudja, hogyan élek?

Ki tudja, miről álmodom?

Ki tudja, mit remélek?

Ki tudja a válaszokat?

Ki tudja, hogyan írok?

Ki tudja, hogyan festek?

Ki tudja, mi az, mi ihlet?

Ki tudja, mi van bennem?

Mélyen a szívemben?

Ki lát bele a lelkembe?

Isten látja, senki más!

Nem ismer senki sem,

Amit lát, az semmi sem,

Egy darab, mi lehetne más?

Szilánk, és semmi más.

Szilánkok, a lélek darabjai,

Sorok, mint folyók, úgy zúgnak,

Szélben csendesen hullámzanak,

Csodaszép versben dalolnak.

Úton a Fénybe

Megyek az utamon, haladva rendesen,

Néha elesek, néha büszkén egyenesen.

Van, hogy virágok nyílnak lábam előtt,

Van, hogy árnyékban pihenek – elkeseredetten.

Az út végén a fény ragyog, csillog fényesen,

Néha a messzeségtől csak fénytelen,

Van, hogy homályosan elképzelem,

Néha kézzel foghatóan érzékelem.

Megyek az utamon, lelkesen haladva,

Néha megállok, mert az út elrejti magát,

Kétségek árnya táncol a lelkemen át,

De a szívem vágya újra magára talál –

A fény vezet, hív, oltalmazva – világít.

De míg odaérek, még sok dolog vár rám,

Túl kell jutnom minden mély szakadékon,

Meg kell értenem, miért fagy be a szív,

S miért dobban újra, ha fényben fürödve sír.

A Hajnal Arca

A Hold és a csillagok álmosan,

Egymásnak jó éjt kívánva elköszönnek,

Aranyló Nap sugarai ébresztenek,

Kedvesen mindenhová beköszönnek.

A széllel öröm táncot járnak,

Ölelkeznek, bújócskáznak.

A felhők közül kukucskálnak,

A Földnek jó reggelt kívánnak.

A reggeli szellő dala énekel,

A Nap harmatos cseppeket szárít fel.

A virágok kinyílnak a Nap sugaraira,

A méhek útra kelnek illatukra.

Az ablakon bejön a reggeli szellő,

Arcom simítja, kedvesen, ébresztő!

A Nap meleg sugarai megérintenek,

Mosolyogva, boldogan ébredezek.

Valóságos Élet

Elindultunk az élet útján –

Őszintén, naivan, tisztán.

Ragyogtunk, mint fényes csillag –

De fényünk hamar ellankadt!

Szembejöttek a hamis szavak –

Árulás és sár mind ránk tapadt.

Tisztán indultunk, álmodozván –

A leckéket kaptuk korán!

Képmutató emberek – árulások,

Szívünket maró, gonosz szavak.

Térdre kényszerítettek minket hamar –

Fel kellett állni, új emberré válni!

Az őszinte szívnek fájdalma megérett –

A sok tanulás bölcsébbé tett.

Gyémántként csillog most minden seb –

Büszkén viselem, bölcsességként szívemben

Nem akarom!

Ha már kérni kell, hogy simítsd meg arcom,

Nem akarom!

Ha már kérni kell, hogy meghallgass egy bús napom,

Nem akarom!

Ha már kérni kell, hogy szeress,

Nem akarom!

Hiszen te nem is szeretsz!

Ha magadtól mindezt észre sem veszed,

Szíved üres felém, benne már nem élek én!

Ha kérni kell, az már nem jó,

A szerelem üres szó,

Benne nincs már égető vágy,

A szerelmes ölelést vár.

Édesanya könnyei

 

Egy édesanya olyan, mint egy bástya,

A családjáért, ha kell, harcba szállna.

Oltalmazza őket, akár ereje felett,

Harcos a jelleme, küzdő a szelleme.

Ha eljő a csendes, nyugodt éjszaka,

Az összegyűlt szívfájdalom időszaka,

A bánat könnyei csendesen kitörnek,

Reggelre mosolyogva eltűnnek.

Édesanya anyai ösztöne győz,

A hit ereje mindig nagy erő!

Ha sír is, csendben, titokban éjjel,

Könnyeit a csillagok ragyogják be fénnyel.

Tudja, számára nincs lehetetlen,

A családi gond nem leküzdhetetlen,

A szeretet vára az édesanya,

Isteni csoda, a jóság Ő maga!