Az én kulcsom

Tenyeremben pihen karcsú aranykulcs,

fogain sorakozik minden indulás.

Zárhoz emelem. Egyetlen fordulat,

az ajtó mögött választás fogad.

Kinyílik a ház a tenger oldalán,

citrom érik lassan a terasz falán.

Mezítláb lépek ki, hajamhoz ér a só,

bokám köré simul a hullám, mint takaró.

Kinyílik az út: olasz délután,

rézkanál csörren a kávé oldalán.

Kőlépcső vezet fel fügefák között,

messzeségből érkezett dél mellém költözött.

Kinyílik az ösvény az Ég alatt,

léptemre felel szélben a fenyő.

Combomban erő, tenyeremben nyár,

a hegy homlokáról rám hajol a táj.

Kinyílik egy szoba, asztalán papír,

tollam alatt új medret választ a rím.

Minden vers egy ablak, kilátása enyém,

saját hangomon szól bennem a remény.

Ezt nyitom ki vele: a nekem való életet,

ahol napok rám szabják a perceket.

A kulcs arany nyelv, a zár érti szavam,

az ajtó kitárul — vágyam lett az otthonom.

Annyiszor megszületsz

Valahol felém hajlik az utad,

mint esti fény a folyó tükrére.

A távol hegyek mögött őrzi arcod,

tekinteted elér álmaim mélyére.

Álmomban végigsimítod az arcom,

mintha rég ismernéd vonásaimat.

A vállamra hulló éveket is szereted,

s ujjaid nyomán kivirágzik a bőröm.

Sokszor megéltem már első percünket:

a tenger lábunkhoz teríti az alkonyt,

a homokban két út egymásba mélyed,

s ajkad szerelmesen suttogja a nevem.

E földön vagy egy távoli dimenzióban

egyszer egymásba ér a két szív ritmusa.

Addig álmaimban mindig rám találsz,

s bennem annyiszor megszületsz újra.

Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse Sors

 Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse

A sorsom útja hozzád vezetett,

minden könnyem téged keresett.

Szívedben végre otthonra lelhetek,

s csókodban örök szerelemre ébredek.

Életeken át kutattam léted.

Tudtam, egyszer Rád találok, de addig csak remélek.

A remény, hogy ez így lesz, csak az éltet.

Mikor megláttalak; tudtam: maradok végleg!

Megláttuk egymást, s a sors belénk remegett,

tekinteted ajkamig vágyat vezetett.

Egyetlen csókban a végzetünk született,

s szívem a szívedben örökre elveszett.

Állomásom Te vagy!

Sorsvonatom célhoz ért.

Itt vagy, itt kiszállok.

Szívem adom szívedért.

Csillagok közt lelkünk,

itt a Világ peremén.

Sors szőtte szőnyegen szállunk,

csak Te meg én.

Nyugalom szigete

amikor írni kezdek

szárny nyílik bennem

világok között járok

oda lépek

ahová a képzeletem visz

azt látok

amit látni akarok

azt érzem

amit érezni merek

határ nincs

csak a szavak fénye

és a kreativitás világa

ott minden belőlem születik

ott én vagyok

a csendes teremtő

a saját nyugalmam szigetén

Mama szíve

Két év zárja nyílt,

mikor hozzám értél,

karom puha ölén

mindenemmé lettél.

Néztelek: homlokod,

hosszú pillád ívét,

kis kezed ráírta

bőrömre a nevét.

Hajad illata jött,

bőrömön maradt,

mellkasomban újra

mama-boldogság fakadt.

Nem volt elég a perc,

se kar, se két tenyér,

mama szíve benned

végre hazaér.

Várlak újra, kicsim,

hosszú minden napom,

mama szíve őrzi

ahogy bújtál vállamon.

Semmi és senki

Üres vagyok,

mint kiszáradt kút,

amelynek mélyén

már visszhang sem felel.

Senki van bennem.

Nincs neve,

nincs arca,

nincs családja,

nincs senkije.

Nincs célja,

nincs hajtóereje,

nincs út előtte.

Csak a test maradt.

A test felkel,

viszi tovább a napot:

mos, takarít, boltba indul,

főz, és elvégzi mindazt,

amit még el kell végeznie.

De belül

nem mozdul senki.

A szív üres.

Kiáltás nélkül,

kérés nélkül,

várakozás nélkül.

Csak áll bennem,

mint elhagyott ház,

nyitott ajtókkal,

néma szobákkal.

Minden eltűnt.

A fájdalom is

lassan porrá szárad,

a szeretet

köddé vékonyul.

Az elme nézi,

de nem érti,

hová lett a hit,

amely eddig vitt.

Hová lett a kéz,

amely annyit adott,

hová lett a hang,

amely szavakat gyújtott

mások sötét napjaiba.

Semmi és senki.

Ennyi maradt ma:

egy működő test,

egy kiürült szív,

egy névtelen belső tér.

Ahol már

senki lakik,

és senki sem

kérdez vissza.

Lassan köddé válik

minden bennem.

A név,

a hit,

a szeretet,

és a nő,

aki valaha voltam.

Köszönöm, nevelőapám

Ma már fölötted is elszállt az idő,

de benned ma is ott él a régi erő.

Óvtad a családomat, ahogy a szív szeret,

hálám ma is őrzi minden drága percedet.

Nem kérted soha, hogy dicsérjen a szó,

neked a tett volt mindig a legszebb való.

Dolgozó kezedben ott volt a jóság,

abból lett számunkra annyi biztonság.

Nagyapaként külön fényt adtál nekünk,

Tata, a nevedhez sok emléket kötünk.

Maja szemében is ott él a szeretet,

amelyet tőled kapott hosszú éveken át veled.

Amit adtál, bennünk tovább él,

minden szép emlék ma is rólad mesél.

Áldás legyen rajtad, amíg csak lehet,

köszönjük neked ezt a nagy szeretetet.

Jeges kényeztetés

narancsillat száll a parton,

mézíz csillan ajkadon,

két pohárban nyári mámor

izzik át az alkonyon

jég koccan a fényes üvegen,

gyöngyöt rajzol rá a pára,

ujjad hozzám ér a szélben,

forró bőröm válaszára

víz fut végig lent a parton,

habja lágyan partra tér,

homok simul talpunk alatt,

léptünk lassan összeér

eperízű csók az estben,

mangó, menta, édes láz,

vállamon a kezed pihen,

bőröm alatt éled a parázs

ölelésed hűs menedék,

mégis lángot gyújt belém,

jég olvad a poharakban,

ajkad íze az enyém

tenger ringat, nap lecsordul,

bíbor fény terül a vízen,

két koktél közt összebújva

csókod harmattá válik ajkam szélén

Égig nő tovább

Írok mert

a mellkasomban

van egy régi kút,

mélyén betűk alszanak,

ha írok,

egyenként felébrednek.

Írok, mert bennem

sok elnémult év beszél,

a papír fölött

lassan képpé ér a mély.

Írok, mert néha

egy mondat többet ér,

mint száz ölelés,

amely késve odaér.

Írok, mert anyám

arca bennem megmaradt,

s amit nem mondott ki,

most sorok közt halad.

Írok, mert gyermekem

nevében ott a nap,

ha leírom egyszer,

melegsége itt marad.

Írok, mert vannak

régi, nehéz kövek,

s a betűk alattuk

forrást keresnek.

Írok, mert bennem

a bánat is tanít,

ha versbe léphet,

szelídebben lakik.

Írok, mert a toll

ujjamhoz simulva

utat talál oda,

amit magamban őriztem.

Írok, mert élni

így tanult a szív:

minden igaz sorral

magamhoz közelít.

Írok, mert egyszer

minden könny megérik,

a kimondott szó

virággá emelkedik.

Írok, mert bennem

Aurora hajnalra vált,

amit papírra bízok,

az Égig nő tovább.

Harminchárom -Janó fiamnak születésnapjára

huszonkilencedikén

megáll bennem az idő

egy pillanatra

rád gondolok

arra a kisfiúra

aki egyszer megérkezett hozzám

és attól kezdve

másképp dobogott bennem

minden

harminchárom év

ennyi napsütés

ennyi féltés

ennyi kimondott

és kimondatlan szeretet

fér a neved köré

láttalak nőni

lépni

erősödni

saját utat választani

láttam benned

az érzékeny gyermeket

a gondolkodó fiút

a férfit

aki a maga módján

mindig mélyen érez

te vagy az egyik legszebb fejezetem

a szívemben

külön helyed van

olyan hely

ahová csak az anya néz be igazán

ott őrzöm

az első mosolyod

a hangod

a mozdulataid

azt a sok apró percet

amiből egy élet épült

harminchárom éves leszel

nekem mégis mindig ott maradsz

abban az első ölelésben

ahol először tudtam

hogy a szeretetnek

neve is lehet

Janó

köszönöm

hogy a fiam vagy

köszönöm

hogy létezel

köszönöm

hogy veled

nagyobb lett bennem

az élet

legyen előtted

sok tiszta nap

sok erő

sok öröm

sok igaz ember

én pedig

amíg dobog bennem a szív

szeretlek

ugyanazzal a mély

anyai szeretettel

amely veled együtt

született meg bennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Barackízű nyár

nyár volt

a zápor után

a kövekből még

a nap heve áradt

a talpunk alá

hajad vizesen simult

a nyakad ívéhez

egy csepp elindult rajtad

és bennem ért le

közelebb húztál

tenyered a derekamra ért

a bőröm alatt

apró bizsergés gyúlt

ajkad az ajkamhoz ért

barack

eső

só

a csók íze

lassan oldódott a számban

ujjad nyoma

ott maradt rajtam

ahol a ruha vizes lett

a nyári zápor után

a válladon vízcseppek ültek

én egyenként éreztem őket

a bőrömön

szívverésemben

akkor lett a perc

olyan forró

hogy a nevem is

másképp hangzott a szádon

még most is érzem

a nyakamon az esőt

a bőrömön kezed helyét

a számon

ajkad szenvedélyét

Aranyló Alföld

Itt születtem, itt is élek

az Alföld síkságán

határnál búza ragyog

aranylik a táján

Bálák pihennek a földön

arany pecsét a tarlón

újra meg újra megigéznek

fényük marad az arcomon

Itt a felhők szabadon

bejárják a kék eget

a föld felett forró légben

a nap aranya remeg

Gyermekként bálákon ugráltunk

kacagás szállt a nyárban

később gyermekeim nevettek

a bálák közt, a határban

Újra elvarázsol engem

szeretem igazán

itt dobban a szívem mélyén

az Alföld, mely az én hazám

Ilyen vagyok…

Aurora vagyok, anya, feleség,

Szívemben fény van, mély érzékenység.

Mosollyal fogadom, mit hoz az életem,

Szeretetből őrzöm minden reménységem.

Szeretem a hajnalt, a párás kerteket,

A fényben fürdő, rezdülő leveleket.

Amikor a reggel lassan rám talál,

A lelkem mélyén valami hazavár.

Szeretem a kávé finom melegét,

Az első kortyban a nap üzenetét.

Azt a kis percet, mely még az enyém,

Mielőtt sok kéz nyúlna újra felém.

Szeretek festeni, színekkel beszélni,

Virágot, eget, arcot megidézni.

Amit a szó néha elmondani fél,

Az ecset alatt mégis útra kél.

A testem sokszor próbára tesz engem,

Fájdalom jár néha mélyen bennem.

Vannak napok, mikor nehezebb minden,

Mégis keresem a szépet idebenn.

Imádom a rétet, a fák levegőjét,

A hajnal tiszta, aranyló derűjét.

A tücsökdal este lágyan rám simul,

A szívem ilyenkor újra kisimul.

Ilyen vagyok: érzékeny ember,

Szeretni tudok egész szívemmel.

Anyaként adok, feleségként társ vagyok,

Alkotóként színt és melegséget hagyok.

Ismerj meg engem a versek mélyén,

Kávéillatú hajnal fényén.

Aki rám néz, talán csak arcot lát,

De bennem sok megélt történet áll.

Midőn egyszer…

midőn egyszer

leteszem a testem

a föld hű tenyerébe

utánam marad

néhány kimondott szó

amelytől valaki

bátrabb lett

marad egy asztal

ahol a kenyér mellett

helyet kapott

az irgalom

marad egy kert

ahol a fájdalomból

nem tüske nőtt

hanem virág

marad egy arc

amely egyszer

az én mosolyomtól

engedte el a félelmét

marad egy vers

amelyben a bánat

átöltözött

fénybe

marad egy asszony nyoma

aki sokszor elesett

mégis mindig

szebb szót keresett

én ezt hagynám itt

egy mondatot

amely egyszer

valaki más szívében

felébred

szerelmet

amelyben átéltem

az élet tüzét

mert éltem

és szerettem

szenvedélyt

amely tüzet tett

a teremtés keze alá

s ha valaki egyszer

rálép erre a nyomra

érezze

itt járt valaki

aki földi életében

szeretetet csepegtetett

a napok közepébe

Az Ég írni kezd

az ablakon vízbetűk futnak

egymás alá

egymás mellé

fényes, vékony sorok

odakint az Ég

lassan írni kezd

egy csepp megáll

az üvegen

pont a szemem előtt

behunyom a szemem

úgy olvasom tovább

a szoba melege

a vállamon marad

a hajam körül félhomály

az arcomon lágy derengés

minden vízcsepp

másfelől indul

és lefelé tart

lassan bennem

szétárad a béke

odakint fák állnak

fények mozdulnak

az eső vékony csíkokban

folyik le

a nevem

finom ívben összeáll

fölötte az arcom

csukott szemmel

az eső

lassan megtanulja

az arcom vonalát

A mély tenger árnya Evokáció William Shakespeare 75. szonettje nyomán

Te vagy szívemben a hajnal aranya,

szomjas lelkem tiszta forrásod várja,

s féltve őrizlek szívem rejtekében,

ahogy gyöngyöt zár a mély tenger árnya.

Ma boldogságom bennem égig ér,

holnap az idő markától féltelek,

vágyam nevednél nyitná rám az ajtót,

s rád fordítanám az egész eget.

Ha látlak, fényed mellkasomba árad,

s bordáim közt arany folyó ered,

ha távol vagy, szívem partja omlik,

s minden szívdobbanásom hozzád kiált.

Bennem tengerré nő minden érintésed,

s partján szomjam térdre hull érted.

Aranyködben

Aranyködben áll a fa,

hajnal simul ágaira,

fény lélegzik a réten,

pára ring a messzeségben.

A Nap még félve érkezik,

arany fénye ereszkedik,

s ahol a köd a földre hull,

a táj aranyba borul.

(A kép a Debreceni Nagyerdő csoportból származik.)

Zambia és Zala között

Zambia földjén zeng a hajnal,

Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,

Zoltán lépdel, szívében remény,

Zita mosolya maga a fény.

Zöld zab hajladozik a határban,

Zebra vágtat messze, napsugárban,

Zászló lobban fenn az ég felé,

Z betű verse érkezik az olvasó elé.

Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,

Zala partján szebb lesz a szerelem.”

Zab illatát hozza a nyári szél,

Zambia tájáról régi dal mesél.

Zebra patája porfelhőt kavar,

Zászló selymén megpihen a nyár,

Zita nevet, Zoltán ráfelel,

Zeng a vidék, s a szív ünnepel.

Z betűből lett ez a kis versike,

Zöld rétet simogat a nyári nap melege,

Zambiában zebra jár a szavannán,

Zászló leng Zalaegerszeg határán.