A tudás kertje

Az iskola kapuja, mint hajnalnyíló rózsa,

s benne a napfény ölelésre vár.

Gyermekek – tiszta lelkek,

kik szomjasan isszák a mindenséget,

s szemükben ezer új csillag ragyog.

A tanár – fényhíd az úton,

szelíd Nap, ki derűt és tudást ad,

szavai, mint harmat az ébredő fűszálon,

szemében bölcsesség tüze ég,

kezében kulcs: az értelem aranykapuja.

Képesség – rejtett forrás a szív mélyén,

figyelem – madárdal a reggel tiszta csendjén,

szeretet – fa, mely oltalmat ad,

tisztelet – gyökér, mi erősen tart.

Így lesz a tanulás örök kert,

hol minden szó új hajtásként sarjad,

s amit ma gyűjtenek szívükbe,

holnap az emberiség kincsévé válhat.

A gyermek, ki ma még apró virág,

holnap már erdők fénylő lombja,

s általa nő tovább a világ,

s az emberiség jövője dalra fakad.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.

Álomhintó

Álomhintón suhanj messze,

csillagfény ül két szemedre.

Csillagpor hajadban ragyog,

álmaidban ringatnak felhőhabok.

Hajnal dala óvón ringat,

szívem küld most csöndes csókot.

Szeretetből szőtt takarót,

fényből készült, puhát, ragyogót.

Égi háború

Az ég sötét vászna reszket,

Villámok cikáznak, fénylő kardként.

Dörgés dübörög, mint harci dobok hangja,

A szél üvölt, a felhők rohamoznak.

Minden csapás feszültséggel telik,

Mint parázsló szikrák az égi csatában.

A fény villódzik, a sötét hullámzik,

A természet ereje nem kér bocsánatot.

A harag elül, csend lassan születik,

Villám nyoma szikrázik a lélekben.

Égi háború végre elcsitul,

Sötét és fény szívünkben táncol, lobog.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Oltalom angyala

Ha könnyeid az éjben csendben potyognak,

Az angyalok akkor is mindig ott vannak.

Oltalmaznak, lágyan, szelíden védenek,

Ha mindezt te nem is érzed, ők akkor is szeretnek.

Árasztják rád fényük tiszta ragyogását,

Szárnyukkal átölelve, figyelmesen őriznek.

Suttogják halkan a tiszta, szent szavakat:

Nyisd ki a szíved, s az majd utat mutat.

Ha éj borul rád, s álmod vigyázza csend,

Halkan kísérnek, csendesen vezetnek.

Fényük, mint hajnal, ha sötétben jársz,

Reménnyel vezet, hogy mindig hazatalálj.

Ha utad homály fedi, s félelem kísér,

Az oltalom szárnya mindig hazakísér.

S mikor szíved újra bátran dobban,

Angyalok mosolyognak rád boldogan.

Örök… a Szó

Megmarad a levegőben,

ahogy elhalkul az este,

súlya van, láthatatlan erő,

mely átível időn és emléken.

Örök, mert nem oldja fel a csend,

visszacseng még azután is,

hogy ajkak rég elnémultak,

szívekben dobol tovább.

Ki nem mondott szó — rejtett szikra,

kimondott — láng, amely világít,

és mindkettő hordozza ugyanazt:

a teremtés titkos ízét.

Mert a Szó nem pusztán hang,

hanem híd, erő, kezdet és vég,

s mikor elhangzik, benned marad,

örök nyomként — visszacsengve.

De van a Szónak arca is,

melyet soha nem látott ember,

lélegzik, mikor megszületik,

és pillanatokkal később

már saját emléke lesz.

A Szó önmagát teremti:

nem volt, és egyszerre van,

ahogy kibomlik, titkos szárnya nő,

s a kimondás pillanatában

kiesik az idő markából.

Ezért minden Szó — új világegyetem,

amely egyetlen hangra nyílik meg,

s ha elnémul, nem tűnik el,

csak átöltözik: fényből árnyék,

árnyékból fény lesz újra.

A szeretetből kimondott Szó

a szívbe hatol, teremtő erővel bír,

és ott, ahol elhangzik, nyomot hagy:

örök emléket ír.

Álomölelés

Magányosan mit tehetek?

Megálmodom a szépeket,

mint holdfény csókolja a tavat,

s a csendben fényruhát ad.

Ha fáj és szomorú a lelkem,

elképzelem a boldog percet.

Mint napsugár az esőcseppet,

melegséggel tölti meg szívemet.

Ha ölelésre vágyom nagyon,

álmodozom, s magam átkarolom,

mint a fa óvón, gyengén, lágyan,

s ágaival vigaszt nyújt a vágyban.

Álmodozom – ezt senki el nem veszi,

titkos kertem a fény magját rejti.

Talán az Univerzum is meghallja

szívem halk énekét.

S eljön a perc, mikor testet ölt az álom,

valóság lesz minden, mire vágyom.

Nem csupán emlék, nem csupán árny,

hanem ragyogó, élő valóság.

Az ősz első fénye

Elmúlt egy nyár,

túl forró volt már,

izzó parazsat lehelt

a Nap a tájra,

de a hajnalok –

mint titkos menedékek –

halk szellőben fürösztöttek.

Tücskök hegedűje kísérte

a virágok mézillatú sóhaját,

s a csillagok tánca,

a Hold fátylas,

titokzatos ragyogása

nyugtatott,

mikor a nappal perzselt.

Most itt vagy, szeptember,

az ősz első szívdobbanása,

színes elmúlás

és csendes elengedés

gyönyörű, szelíd arca.

Esőillattal jössz,

lágy cseppekkel fested

az ébredő földet,

s falevelek táncolnak a szélben,

mintha mindegyik

egy búcsúzó üzenet volna a nyártól –

a fák színes levelei

még egyszer felnevetnek,

mielőtt az álomba merülnek.

Szeretem ezt a békét,

e lassú, aranyló leheletet,

mikor minden pihenni készül,

mikor a világ halkan mondja:

Köszönöm, hogy voltál, nyár –

de most jöjj, szeptember,

színezd át a lelkemet

csendben, szelíd fényekkel.

Őszi séta

Fúj a szél, tisztít,

táncolnak szívembe falevelek –

suttogó üzenetek a levegőben.

A Nap színe halványul,

aranyhíd húzódik az Ég és a Föld között.

Sétálok,

melege lágyan ölel,

mint emlékek selymes szárnyai,

simogat – bársonyos, kellemes.

Eszembe jut:

gyermekként ősszel sétáltam,

a Föld illata és az avar suttogása

mesélte az erdő rejtett kincseit.

Gondtalan, őszinte, tiszta voltam –

a fák lombjai, mint régi barátok,

mosolyogtak rám a szél táncában.

Faleveleket gyűjtöttem,

könyvekben préseltem –

mindegyik apró csoda volt,

illatuk a Föld és a fák emlékeinek hordozója.

Boldog voltam, ha egy gyönyörűt találtam,

mint aki a Földtől ajándékot kapott,

és a szívem fénylő csillaggá változott.

Ennyi is elég volt –

egy falevél,

hogy öröm legyen bennem.

Jó érzés felidézni a gyermeki létet,

mely ártatlan, őszinte,

mint az erdő rejtett kincsei,

mint a természet ölelő karjai.

Beomlott szentély

Vannak napok

Melyek oly nehezek,

mintha kövek zúdulnának rám

emlékeim hegyeiről.

Fáj a test, lüktet a fájdalom,

mint rozsdás harang kongása,

s én kint ülök a sötét éjben,

hol tücskök apró lantokon zenélnek.

Várok, hogy könnyebb legyen,

könnyeim, mint harmatcseppek,

lassan felszáradnak a hajnal szélén.

Talán álomra hajthatom fejem,

hol csillagokból szőtt takaró

ringatja fáradt lelkem.

Ez az egyedüli csendes szenvedés,

mit az évek sora reám mért.

A test a templomom,

mely sajnos sok év alatt beomlott,

mint kőből rakott szentély,

melyet az idő erdői benőttek.

Gyógyítani lassan tudom,

egyedül nehéz a dolgom.

Az éj leple alatt testemnek suttogom:

„Gyógyulj, mert szeretlek nagyon,

s talán egyszer újra felépítelek

a hajnal fényeiből.”

Nyárbúcsú

Búcsúzik a nyár,

a Nap fénye lágy arannyal simítja a kertet,

míg a reggel hűvös lehelete

selymesen érintve üdvözöl.

A fák levelei lassan színt váltanak,

mintha álmaikat festenék

aranyba, vörösbe,

sárgába, mint a mesébe.

A gesztenyék koppanva hullnak,

mint apró titkok,

melyeket az ősz

a földnek halkan suttog.

Nyár és ősz együtt jár,

mint ölelkező testvérek,

kis időt töltenek még együtt,

hogy megosszák a fényt,

a színeket, az illatot,

s a nyár és az ősz utoljára

egyszerre újra felragyog.

A természet lenyűgöző ereje

most bennünk rezeg,

ahogy nézzük:

a mindennapok is így változnak –

árnyból fénybe,

nyárból őszbe,

búcsúból születik a jövő szépsége.

Topogó csoda

Ő a mindenem, lelkem darabja,

családtag, kincs, szeretet magja.

Maciját hozza, labdája várja,

napfény simítja bundája bája.

Pici lábával vígan topog,

pórázt látva máris bezsong.

Séta a mindene, szíve repes,

ha elmegyek, sír – hű és nemes.

Ha dörög, villámlik, hozzám simul,

reszketve bújik, apró szíve dúl.

Okos, ügyes, szeretetet kér,

Mollyka mindig csodát ígér.

Visszatérnek

A fecskék gyülekeznek, könnyed rezdüléssel,

szárnyuk ezüstfonalakként szövi át az égboltot,

Egyedül állok, és figyelem az indulást,

bátrak, kitartóak, minden mozdulatuk halk ének.

Elindulnak – a táj megüresedik egy időre,

de a csend színes dallammá fonódik, ha visszatérnek.

A szemem követi, a szívem megtanul várni,

mert tudom: mindig hazatalálnak, mindig.

Ha a fecskék visszatérnek, a levegő megremeg,

minden szárnycsapás apró csoda.

A környék újra életre kel, fény szóródik minden ágra,

és bennem is felcsendül a tavasz, lágy, szárnyaló dala.

Merre mész?

Hallgatok. Bennem zúg az idő,

finom rezdülés, mely mindent átsző.

Nem szavak, nem hangok,

csupán pulzáló, tiszta dallamok.

Lüktet a fény, mint rejtett patak,

szívemben távoli harangok szólnak.

Emlékek fodra hullámot vet,

múlt és jelen titokban összeér.

Hív egy forrás, bennem él,

minden kezdet hozzá ér.

Csöndje szól, mint ősi hárfa,

világot nyit meg, titkait feltárva.

Szívem üteme őriz régit,

hol időkapu csillaga fénylik.

Kérdezi bennem: Merre mész?

Saját zenédhez vajon hívást érzel még?

És válaszolok – nem szavakkal,

csak érzéssel, mely túlcsordul a szavakon.

Hiszen a szív hangja túlmutat mindenen,

kapu, hol a lélek kiteljesedhet.

Az Ég könnyei

A Föld mohón itta az esőt,

szomjas talajként itta a cseppeket.

Én kiléptem, szívem kitárult,

mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –

folyt, folyt, mint az én könnyeim,

melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,

s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,

levelek táncoltak az égi tenger hullámain,

az ősz illata lágyan áradt,

simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,

friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,

új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,

és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.

Mosoly az esőben

Cseppnyi mosoly az idő tengerén,

szívem táncol az eső hegyén.

Fényhintón száll az öröm felém,

szívem dalolja – itt vagyok, enyém.

Szellő simítja a múlt ködét,

mosoly nyitja a jövő körét.

Léptek zenéje fényben halad,

szívverés súgja – élek, szabad.

Táncol a lélek, fényben ragyog,

mint gyertyaláng, mely örökre lobog.

Egyetlen perc, de örök marad,

életbe írt, ragyogó pillanat.

Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

Senki sem tudja…

Láthatatlan vagyok.

Magány ölelésében lépkedek,

mint hajnalban az első ködfátyol,

amit a világ még nem lát,

de én érzem a súlyát.

Senki sem tudja, mit érzek.

Embernek lenni olyan nehéz –

még ha tudatosan is élek,

minden érzésem csöndben omlik belém,

mint láthatatlan vízesés.

Kiket szeretek, sajnos nem látják,

tőlem csak elvárásokat várják,

körülöttem,

mint hideg falak,

érzéketlen, üres szavak.

Szívem sokszor megszakad,

darabjai halk sóhajként szállnak a szélben,

senki nem érti,

hiszen a könnyeket könnyebb kinevetni.

Dönteni kell, élni idejében,

míg marad erő az újrakezdésre.

A lépésekben ott a remény,

és az elvárások démonjait

a szeretet olvasztja majd szét.