Az ősztündér búcsútánca

Október száz színt szór a fák közé,

az alkony lassan lép a kert fölé.

Egy ősztündér az avar szélén jár,

s a levelek közt visszanéz a nyár.

Ruhája bíbor, hajában levél,

a fák fölött egy halk szellő zenél.

Úgy táncol, mintha élne még a nyár,

pedig a tél a kertek alján vár.

Nem az fáj, hogy a lomb a földre hull,

hanem hogy minden egyszer elcsitul.

Amit szerettünk, őrzi még a szív,

s egy hulló levél újra visszahív.

Még egyet fordul, vállamra leszáll,

a zajos élet egy percre megáll.

Nem kérdi, mennyi ősz maradt nekünk,

csak súgja: „Pihenj. Ma még itt lehetünk.”

Az élet oszt

 Az élet oszt, s nem kérdi, mit remélsz,

néha király vagy, néha csak kevés.

Van lap, mit féltve rejtesz odabent,

van, mit a sors egy mozdulattal eltemet.

Szívedben ász és vesztes tízes ég,

egy rossz húzás egy életre elég.

De nincs olyan játszma, mely örökké áll,

egy új leosztás új esélyt kínál.

Volt, hogy mindent feltettél egy szóra,

s csend maradt csak melletted virrasztóra.

Mégsem dobtad el a megkopott lapot,

mert benne őrizted minden tegnapod.

Ha végül elfogy minden kártyalap,

nem az számít majd, mennyi győzelem maradt.

Hanem hogy mertél szeretni, míg lehetett –

és az asztalnál hagytad egész szívedet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Ezernyi sebbel

 Hogy bír el ennyi mindent a szív?

Miből van, mondd, hogy ennyit kibír?

Hány könny fér még egy dobbanás közé,

hány néma jaj, hány emlék fér belé?

Nem látja senki, amikor vérzik.

Csak teszi a dolgát, hallgat. Tovább dobog.

Miközben belül ezer seb sajog,

kívül csak annyi: élsz, vagy, mosolyogsz.

Pedig volt, hogy majdnem megszakadt.

Volt, hogy egy fájó szó örökre benne maradt.

Volt, hogy a csend ránehezedett,

de reggelre lassan felengedett.

Hordozott félelmet, csalódást,

el nem mondott, keserű vallomást.

Hordozott éveket, nehéz napokat,

összetört álmokat, új utakat.

Hegek díszítik. Mindegyik beszél.

Arról, amit túlélt, amitől még fél.

Egy régi könnyről, egy fájó szóról,

egy újra felépített, szebb holnapról.

És mégis…

Ha valaki fázik, meleget ad.

Ha valaki sír, csendben vele marad.

Ha bántják, nem könnyű feledni,

mégsem felejt el szeretni.

Micsoda anyagból lehet a szív,

hogy ennyi fájdalomtól sem lesz kő?

Hogy minden seb után is szeretni hív,

és azt mondja halkan: még van erő.

Talán nem húsból van egészen.

Talán fényből is. Hitből. Reményből.

Mindabból, amit valaha átéltünk,

és mindenből, amitől többé lettünk.

Mert a szív nem felejt.

Megőrzi minden régi dobbanását.

A könnyeket, a nevetést,

a félelmet, a bátorságot,

a zuhanást, a felállást,

minden újrakezdés csodáját.

Hogy bír el ennyi mindent a szív?

Nem tudom.

Csak azt tudom,

hogy néha majdnem megszakad,

mégis tovább dobog.

És ezernyi sebbel is

képes arra,

amire semmi más:

szeretni.

Ó, ha csillag volnék

 Ó, ha csillag volnék fenn az éjszakában,

fényt gyújtanék csendben az éj ablakában.

Az ég hozzám hajolna, titkait mesélné,

s minden bánatos szívet hajnalig kísérnék.

A Hold rám mosolyogna ezüstös szemével,

a szél üzenne nékem halk zenével.

Fényem puha kendőként hullna lenn a földre,

hogy aki elfáradt már, megpihenjen benne.

Ha sírna lent egy lélek, hozzá lehajolnék,

sötét egén egy apró reménysugár volnék.

A bánat ajtajánál szelíden megállnék,

és egy maréknyi fénnyel új holnapot kínálnék.

Ó, ha csillag volnék, csak azt kérném az égtől,

megóvhassalak téged minden sötétségtől.

S mikor a hajnal végül aranykaput tárna,

fényem ott maradna még a szívedbe zárva.

A fa szeret

A fa szeret, hűs árnyéka vár,

lombja alatt enyhül a perzselő nyár.

Kérgén az idő sebhelye beszél,

ágain tavaszból születik a levél.

Ágán madár ringatja gyermekét,

odvában őrzi mások életét.

Lombja között száz apró élet él,

fészket ringat, míg fölötte jár a szél.

Ha elfáradsz, megpihensz alatta,

lombja föléd hajlik, mint óvó karja.

Csendjében a lélek elcsitul,

benned minden a helyére simul.

Mélyen, ahol szemünk már nem lát,

testvéreinek adja tovább élete javát.

Ha egyik gyengül, hozzá elér,

ami benne megmaradt, más fában tovább él.

Mi szeretetről annyit beszélünk,

ő csendben ad, míg mellette élünk.

Tőle tanulni volna még okunk:

méltóságban mi, emberek, vajon hol vagyunk?

Hála olvasóimnak

 

Hála nektek, kik olvastok engem,

szavaitok fényt gyújtanak bennem.

Mint halk mécses az alkonyi éjben,

úgy őrzöm őket szívem mélyében.

Kik elfogadtok úgy, ahogy vagyok,

kik szeretettel mellettem álltok,

egy-egy mondatotok virágot fakaszt,

szívembe hoz egy újabb tavaszt.

Minden kedves szó egy apró üzenet,

mely átölel, ha elfárad a lelkem.

Hálám felétek, mint folyó, szalad –

köszönöm, hogy olvassátok szavam.

Amikor fellélegzik a föld

 Négy hónap porát mossa most az ég,

szomjas föld issza, s még mindig nem elég.

Kopog a csepp az ablakon, levélen,

csendes dallam ring a hajnali sötétben.

Érzem, a föld ma mélyebben lélegzik,

minden fűszál új életre ébredezik.

A fák kitárják fáradt ágaikat,

eső csókolja sápadt lombjaikat.

Örül a kert, bokor és rét,

lemossa róluk hónapok porát az ég.

Friss illat száll a nedves föld felett,

életre kel minden, mit por fedett.

A levelek közt halk zene pereg,

millió élet mond most köszönetet.

Minden megélénkül, érzem odakint,

a kert, a fák, a rét felüdül mind.

Hajnal van már, aludnom kellene,

indulnom kéne lassan ágyam fele.

De csak ülök, hallgatom az eget,

ahogy lágy esővel öntözi a földet.

Négy hónap után végre megérkezett,

s vele a táj is új erőre lelt.

Tiszta lett minden, friss lett a világ,

boldogan issza az esőt minden élővilág.

A varázs bennem

A múlt mögöttem lassan ködbe vész,

nem fordulok már vissza semmiért.

Előttem új út vár, tiszta, szabad,

s döntés végre az enyém marad.

Kezemben seprű, benne ott a varázs,

egy mozdulat, és indul a változás.

Elsöpröm mindazt, ami visszahúz,

előttem fénylik egy új, tiszta út.

A holnap kulcsa itt van a kezemben,

szívem iránytű, ő vezet engem.

Ami már elmúlt, mögöttem marad,

én választom meg minden utamat.

Söpröm az utat, tisztul már a táj,

tegnap árnya többé vissza nem jár.

A varázs bennem új erőre kel,

az új utat már én készítem el.

Szeretett kis Menyemnek ❤️ Boldog születésnapot Krisztim!

Ma neked szóljon minden szép virág,

mosolyogjon rád egy kicsit a világ.

Legyen ez a napod könnyű és vidám,

maradjon veled sok szép órán át.

Szorgalmas vagy, kitartó, tiszta szívű,

hozzád a jóság mindig hű.

Nem kellenek hozzá hangos, nagy szavak,

mert rólad a tetteid mindent elmondanak.

Sok-sok éve szereted a fiamat,

mellette vagy, őrzöd a közös utat.

Anyaként ezt látni nekem külön öröm,

ezt szeretettel külön köszönöm.

Kívánom, hogy az élet szépen bánjon veled,

sok örömteli év jöjjön még neked.

Maradj ilyen, Krisztim, amilyennek szeretünk,

még sok születésnapot ünnepelj velünk.

A szívemben nőttél fel, Majának, 17. születésnapjára

Még érzem azt a percet, mikor hozzám érkeztél,

mellkasomra tettek, és először rám néztél.

Hallom ma is a hangod, az első kis szavad,

az első „anya” bennem örökre megmarad.

Tudom, melyik mesét kérted sok-sok estén át,

mitől féltél, mikor este sötét lett a szobád.

Tudom, mi volt az étel, amit sosem untál,

melyik szó volt az első, amit magad elolvastál.

Őrzöm a nevetésed, a könnyeid nyomát,

a felém nyúló kis kezed minden mozdulatát.

Neked gyermekkor volt, nekem egész világ,

bennem ma is élnek azok a régi csodák.

Ma tizenhét éves vagy. Csak nézlek csendesen,

a kislányból fiatal hölgy lett észrevétlen.

Tegnap még mesét kértél, ma már álmaid vannak,

előtted az évek annyi szépet tartogatnak.

Hiszem, hogy vár még rád sok öröm, szerelem,

hogy álmaid valóra válnak majd, gyermekem.

Lesznek boldog napjaid, lesz, amikor fáj,

de mindig legyen erőd felállni, hogyha muszáj.

Ha kérdésed lesz egyszer, és választ remélsz,

hívj éjjel, hajnalban, bárhol is élsz.

Ha tanácsot kérsz tőlem, mindig számíthatsz rám,

anyai szívem mindig nyitva áll, Majám.

Ma tizenhét gyertya ég, fényük érted lángol,

találd meg az életben mindazt, mire vágyol.

Ha egyszer visszanézel majd a régi évekre,

tudd, minden pillanatod őrzöm mindörökre.

Álmodó ősz Evokáció Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra… című versére

Újra megérkezett az ősz,

aranyfényét csodálom.

Talán az ég tudja, miért.

Hát imádom? És imádom.

Leülök a domb tetején,

onnan nézek messze szét,

s fülelem a lomb neszét,

földre érő énekét.

Bazsalyogva néz lefelé

a nap arany mosolya,

mint egy alvó kisgyermekét

nézi az édesanya.

S lám, ősszel elfárad a föld,

elszunnyad, nem múlik el,

színén is látszik az álom,

nem beteg, pihennie kell.

Nyári köntösét levette,

csendben maradt dísztelen,

új ruháját ölti majd fel,

ha a tavasz megjelen.

Pihenj, szépséges természet,

békésen aludj hajnalig,

álmodj arról, ami kedves,

melyben örömöd lakik.

Ujjam hegyével nesztelen

lantomat megérintem,

álomdalodként felcsendül

lágyan ringó énekem.

Kedvesem, gyere most mellém,

ülj mellettem hangtalan,

míg dalom a víz fölé száll,

mint halk szellő átsuhan.

Ha megcsókolsz, hajolj számra,

ajkadat szép lágyan tedd,

ne verjük fel álmából a

szunnyadó természetet.

Rózsalány

Rózsák között áll egy csendes lány,

bíbor szirom hajlik homlokán.

Rózsaszál simul szíve felé,

régi emlék bújik mellé.

Szirmok őrzik sóhaját,

régi kertek illatát.

Tövis rejti bánatát,

csend vigyázza szép álmát.

Nem kérdezi, mit vitt el az ősz,

lelkében új remény nő.

Rózsaszirmon alkony pihen,

csendből születik új szerelem.

Az este leszáll a rózsakertre,

szél hajol a levelekre.

A rózsa nyílik, szív felel,

egy régi érzés ébred fel.

Fényből font lánc

 

Ősi könyvben felragyog a szó,

fényével áthajol az éveken.

A vers továbbfut, mint örök folyó,

s új hangra lel nyitott lelkeken.

Lapja az idő megsárgult fala,

rajta múltunk őrzi önmagát.

Betűje fény, emlékezet dala,

s őrzi bennünk tegnapok szavát.

Egy könyv továbbad egy egész világot,

kézről kézre adja át a parázst.

Lapjain ébreszt elfeledett álmot,

s minden költő hozzátesz valami mást.

Így lesz sorból fényből font fonál,

mely egyik lélektől másikig száll.

A könyv bezárul, őrzi titkait,

s új kéz nyitja fel régi lapjait.

A viharral egy vagyok

Húsz év alatt bennem világok változtak,

régi igazságok sorra széthullottak.

Más szemmel nézem ugyanazt az eget,

de kint még régi rendben jár az élet.

S egyszer csak bennem megszületik a szó,

nem hangos lázadás, nem végső riadó.

Tiszta felismerés, egyszerű felelet:

így tovább már nem akarom az életemet.

Leülök ott, ahol a villám földet ér,

kettéhasad az ég, köröttem tombol a szél.

Nem kérem, csituljon, nem keresek fedelet,

jöjjön, ami jön – nem szabok feltételeket.

Nem tudom, mi érkezik, s már nem is kutatom,

a holnapot többé nem én alakítom.

Nem küldöm elébe vágyaim szavát,

hadd találjon rám, mi bennem visszhangra talál.

A vihar közepén különös rend terem,

már nem az emberi akarás vezet engem.

Nem kell tudnom, merre fordul majd az út,

ami valóban enyém, egyszer hozzám simul.

Ülök a viharban, fölöttem dörög az ég,

nincs bennem kérdés, csak puszta létezés.

Nem várok ígéretet, választ, jeleket.

Lesz, ami lesz. Jön, ami jön.

S a viharral egy vagyok.

Lelkem tudja...Móra Ferenc Hajnali dal című versére írt evokáció

Éjfél lágyan rám borult,

egy álom hozzám ért,

oly jó volt benne lennem,

csak lelkem tudja, mért.

Csukott szemmel sodródtam,

egy kert nyílt valahol,

csak lelkem tudja, merre,

csak lelkem tudja, hol.

Pillámhoz egy ajak ért,

megcsókolt valaki,

csak lelkem tudja, hányszor,

csak lelkem tudja, ki.

Valahányszor átölelt,

s ajka hozzám ért,

mindannyiszor könnye hullt,

csak lelkem tudja, mért.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőlány

Eső gyöngye csillan kék ruhán,

fényből szőtt fátyol leng az éjszakán.

Lépte alatt megmozdul az ég,

tócsák tükrén ring a messzeség.

Esernyőjén ezer csepp pereg,

mindegyikben egy kis álom remeg.

Szoknyájába bújt a zivatar,

fodrain a víz mesét kavar.

Lámpafényből aranyösvény kél,

lépteihez odasimul a szél.

Az éjszaka vállára borul,

s ami fájt, a víz mélyére hull.

Menj, Esőlány, míg az ég zenél,

ruhád szélén táncoljon a szél.

Ami fájt, azt elviszi az ár,

s nyomodban fénybe öltözik a táj.

Csillagot őrizni

Embernek lenni kölcsönkapott idő,

egy testbe költözött mulandó létező.

A perc falára árnyékot vetünk,

s közben az öröklét lélegzik velünk.

A szív az ára annak, hogy vagyunk,

mert amit szeretünk, abban maradunk.

Minden hiány egy nyitva maradt hely,

ahol a múlt még egyszer átölel.

A tűz leéget rólunk szerepet,

nem őrzi meg a nekünk szánt nevet.

Ha minden külső támasz odavész,

belül marad a puszta létezés.

S talán ennyi embernek lenni:

elveszíteni, mégis szeretni.

Földet hordani két kezünkben,

s csillagot őrizni a szívünkben.

Sebes-Körös álma

Fotó: Nagy Dániel

Mesébe hajló felhők úsztak

ma este a Sebes-Körös fölött,

s az ég is egy pillanatra

legszebb álmába öltözött.

A víz tükrén kék felhőrajz derengett,

a part fölé az alkony lassan simult,

míg a felhők tovább írták a mesét,

a Körös vize vitte magával az estét.

Kopog az ősz

Még ontja a nyár utolsó melegét,

perzseli Alföldünk vidékét.

Hónapok óta alig érkezik eső,

porrá szárad a rét, szomjazik a mező.

Itt a nyár már nem nyár, csak izzó némaság,

hosszú forróságban elfáradt világ.

Árnyékba húzódik ember, madár,

minden élő friss fuvallatra vár.

Valahol már közeledik az ősz,

forró ég alatt hűvös szellő időz.

Illata átsuhan kiszáradt mezőn,

friss levegővel integet a jövő.

Várom sétáimat lombszínű utakon,

aranyló levelek közt, puha avaron.

Nézem, ahogy a fák elengedik leveleiket,

velük hullna mindaz, mit elengedek.

Ha egyszer megnyílik fölöttünk az ég,

záporba borul a szürke messzeség,

látni akarom, ahogy fellélegzik a táj,

és a föld minden cseppet magába zár.

Nem bánom, ha bőrig ázom az esőben,

vízcseppek futnak hajamon, kezemen.

Csak essen végre, mossa át a határt,

hadd igya Alföldünk rég várt záporát.

A nap is szelídebb lesz ősszel,

langyos fénye játszik őszi széllel.

Nem éget, csak megpihen vállamon,

jólesik újra időzni a napon.

Lépcsőn ülök majd, két kezem közt teám,

arany levél táncol köröttem nesztelen.

Gőze felszáll, mint halk üzenet,

melege átöleli szívemet.

Nekem az ősz, friss levegő, megérkezés,

esőillat, hosszú séta, elengedés.

Aranyló lombja békét ébreszt bennem,

ez az évszak, melyre oly régóta várt a lelkem.

Az Élet

„Az élet nem azért adatott, hogy sértetlenül menjünk végig rajta. Megsebzi a térdünket, összetöri néhány álmunkat, elvesz tőlünk embereket, helyeket, régi önmagunkat, aztán egyszer csak elénk tesz egy üres lapot, és megkérdezi: most mit kezdesz vele?

Én azt hiszem, élni annyi, mint minden veszteség után még egyszer hinni valamiben. Szeretni akkor is, ha már tudjuk, milyen az, amikor fáj. Újrakezdeni akkor is, amikor senki nem tapsol hozzá. Kimondani azt, amit mások inkább elhallgatnának. Verset írni abból, ami tegnap még könny volt, fényt gyújtani abból, ami egyszer sötétségnek látszott.

Nem az a fontos, hogy az élet megkímélt-e bennünket, hanem hogy a végén maradt-e bennünk valami, amit nem tudott elvenni: egy saját hang, egy szabad lélek és a bátorság, hogy azt mondjuk – ez volt az én életem, és valóban benne voltam.”