A tűz és víz csókja című versem Horvát Ákos színművész előadásában

A tűz és víz csókja című versem Horvát Ákos színművész csodálatos előadásában

 

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Falevelek élete

Tavasszal születtek.

Apró rügyekként bontották ki magukat a nap fényében, s a szelíd szél ringatta őket, míg lassan zöld ruhát öltött a fa. Együtt építettek lombkoronát: oltalmat adtak, árnyékot a pihenőknek, otthont a madaraknak, dallamot a szélnek.

Nyáron virultak igazán.

Fényben ragyogtak, zölden, üdén, suttogva beszélgettek egymással. A nap sugarai rajtuk szűrődtek át arany szőnyeggé, s minden szellőben dallamot pendítettek. Életük teljében voltak, szépségükben teljesek.

Aztán megérkezett az ősz.

Aranyba, vörösbe, barnába öltöztek, mintha utoljára akarnának még szebben ragyogni. A fák kincsei lettek, egy pillanatnyi csoda, melynek szépsége szinte fájt.

Most már a földön fekszenek.

A szél forgatja, sodorja őket, zörgő hangjuk mintha emlékekről mesélne. Ennyi volt az életük: egy út a rügytől a ragyogáson át a porig.

Az eső átitatja őket, s lassan visszaadják magukat a földnek. Eggyé válnak a talajjal, hogy táplálják a jövőt, s újra megszülessenek más formában.

Mert minden falevél története ugyanarról szól:

adni, amíg lehet, ragyogni, amíg tart, s végül békében visszatérni a mindenséghez.

Porból csillag lesz

A város hallgat. A kő füstszagú.

A szél is megállt, vár.

A gyermek ül — rongy, por, hideg,

ölében mackó: egyetlen, ami meleg.

Szemeiben árnyék, mégis tenger,

keres egy hangot, egy kezet.

De csak a szél felel, csak a por beszél,

s a fény is reszket, ha hozzáér.

Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,

hogy nincsen már otthon, anyai kéz.

A föld hideg, a szív kicsi,

de benne még lobban egy icipici.

A mackó bundája szürke már,

ő maradt, senki más.

De a kislány suttog, halkan, remegve:

„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”

Akkor hirtelen, a rom fölött

megrezdült az alkonyfény —

egy láthatatlan kéz simítja meg,

s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.

Csendben lélegzem

A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,

minden rezgés a testem körül táncol,

nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,

a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,

csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,

és én ott vagyok, finoman ringva,

minden zajt érezve, de nem birtokolok,

minden rezgést átengedve,

mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,

ahol minden fény és árnyék

együtt lélegzik velem —

és végre, a tér velem hullámzik. 

Álom és valóság

Tenger sóhajt, reggel illatot hint,

a napfény lassan aranyhidat int.

Csészék között ott a csend muzsikál,

egyikben titok, a másikban vár.

Habok szívén ring az álmod, kicsiny,

kávé gőze rejtett üzenetet visz.

Egy csésze vár – s benne ott vagy te,

mint napfelkelte a szívem felette.

Álom ez most, s mégis oly közel,

mint csók a szélben, ha rám felel.

Reményeim hullámokkal kelnek,

s nemsokára valóra is lesznek.

Sebes-Körös mesél

Minden járdát ismer a lábam,

itt nőttem fel, itt élt az álmom.

A falu fű színe bennem él,

a Föld illata szívemben kél.

A Sebes-Körös mesél a múltról,

gyermekkorom emlékét hordozó.

Az öreg fák őrzik a csendet,

rám néznek, s újra gyerek lehetek.

Nem város ez, csak falu nekem,

de szívem dobban e földeken.

Ha belépek, érzem: enyém,

itt él a lelkem emlékek ölén.

Kimondatlan ima

Egy ölelésben elfér a világ,

ahol a szó már nem elég.

Két karból híd lesz,

s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,

ahol szív a szívhez simul,

és minden, ami fájt azelőtt,

egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,

csak a közelség karja,

mert az ölelés beszél helyettünk,

ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,

nem csupán testet érintesz —

hanem a törékeny lelket,

a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,

megtart, mikor minden más zuhan.

És abban a mozdulatban

újra ember lesz az ember.

Az elengedés tana

Minden, mi él, egyszer útra kél,

a fény se marad — csak másba lép.

A kéz, mely fogott, légbe old,

s a csend tanít: elmúlt, mi volt.

A szív nem birtokol, csak átölel,

s amit szeret, örökké él.

Nem veszteség, ha nincs tovább —

csak körforgás, semmi más.

Te voltál az, ki felém lépett,

s én neked — két pillanat összeért.

Az idő útjai csendben fonódtak,

újra szerettünk, és minden

rezdülés tanítást hagyott.

Elengedlek, mint part a tengert,

nem tart többé, csak enged, enged.

Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —

ez az út tanít: tapasztalat, remény.

És én itt maradok, csendben, tisztán,

tanulva, hogy utam magány.

De a magányban ott pihen a lét,

És minden elengedés egy új világ kapuja.

A tűz és a víz csókja

Lángból születtem, te jégből érkeztél,

szívemre fagyva mégis felégtél.

Szikra lett minden kimondott szavad,

forróság ringatta jeges arcodat.

Én perzseltem, te hűtöttél puhán,

mint hajnalcsillag az est oldalán.

A szívem lobban, tiéd megpihen,

s a két erő most eggyé lesz velem.

Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,

a vágyak tengerén a szívek találkoznak.

Hullám és láng egy táncban forr össze,

hol véget ér, ott kezdődik az örökre.

Nem oltasz el, és én sem égetlek,

csak őrzünk egymásban szent tüzeket.

Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,

szerelmünk izzik az örök világtáncban.

Szív szimfónia Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában

                                            Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

Fehér rózsa

Vártam.

Kapok szerelmet —

fehér rózsával,

melynek szirmai

többet mondanak,

mint a szavak.

Szívet kapok,

szerelmes szívet…

De nem kaptam,

csak tövist.

Nem kaptam szívet,

csak tövist —

de abból is

virágot neveltem.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

A hídon túl

Lágyan hajlik a fény a híd fölött,

aranyba öltözik az alkonyat,

a víz tükrén még rezdül egy sóhaj,

mint múlt és jövő halk szava.

A lombok lángja énekel az égen,

s minden levélben ott a búcsú csönd,

de mégis, a csendben – valami él –,

egy ígéret, hogy minden örök.

A hídon túl – talán te vársz,

vagy csak a lélek visszanéz,

ahol a Nap, mint emlék ég,

s az idő megáll – egy pillanatra még.

A nap lehajol

(Saját fotó.)

A Nap lehajol, még búcsút int,

színt veszít az Ég, s a csend megint —

szívemben árnyék, halk zene,

elmúlt Nap fénye — bennem fele.

Majának – a Leánygyermekek világnapjára

Maja, szívem fénylő kis csillaga,

mosolyodban nyílik a világ tavasza.

Lépteidben erő és kíváncsiság él,

szavaidban tisztaság, mely mindig remél.

Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,

szereteted meleg, mint nyári zápor.

Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,

s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Boldog születésnapot, Nagyfiam

Te voltál az, ki megtanított szeretni,

te voltál az, ki tudott ölelni.

Tanítottál, s én is téged,

így nőttünk együtt, egymás fényében.

Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,

minden napban ott vagy, ragyogsz.

Mindent adtam, mit csak tudtam,

szívemből szőttem fényt az utadban.

Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,

a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.

Áldásom küldöm, minden léptedhez,

hogy béke és derű övezze életed.

Kívánom szívem minden rezdülésével,

életed teljen örömben, békében.

Boldog születésnapot, drága Fiam,

szívemből szívedben hagytam egy darabot,

hogy vezessen tovább az utadon.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.