Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Köszönöm, hogy vagytok!

Köszönöm, hogy vagytok –

mint fény a reggeli harmaton,

mint halk mosoly egy ismerős arcon,

mint csend, mi megért szavak nélkül is.

Köszönöm, hogy olvastok,

hogy szívetekben visszhangzik a szó,

amit tintából álmodtam,

és lélekből szőttem valóra.

Köszönöm, hogy figyeltek,

mint Ég a Földre néz,

mint erdő hallgatja a szelet –

oly halk, s mégis végtelenül mély.

Ismerősök, rokonok,

barátok és új felfedezők –

mindenki, ki egyszer csak megállt

és belelapozott az álmomba:

Hálás vagyok értetek.

Szívetek melegéből épül

minden szó, minden sor,

minden híd köztem és köztetek.

Legyetek áldottak,

akik olvastok, értetek írok.

Ti vagytok a lámpás

ebben a nehéz világban.

Most elmondom /lélekvers/

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből

— csak egyszerűen elenged.

Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni,

mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent,

amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták,

így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében,

szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.

Láthatatlanul /lélekvers/

Minden csepp egy élet.

Formát ölt, megmozdul –

életre ébreszt, életet ad.

Szétterül a világban,

áttetszőn, szinte láthatatlanul,

mégis jelen van –

mint a rózsa illata.

Az illat is láthatatlan,

mégis betölti a szívet csodával.

Egy vagyok velük –

minden cseppel, minden illattal.

Átfolynak rajtam az életek,

mint emlékek a fénybe oldódva.

Minden élni akar:

adni,

szeretni,

szolgálni.

Csak engedd,

fogadd el.

Élj.

Az Élet csokra /lélekvers/

Telihold ragyog lágyan az éjen,

ezüstös fény simítja a lelkem.

Kék virágcsokor kezembe simul,

szirmai között az élet bizsereg – elindul.

Nem csupán csokor – maga a lét,

mely lüktet, árad, szabadon zenél.

Öröm, mely lángol, szívemben dobban,

álmokból valóság születik halkan.

A csokor illata, mint friss hajnal,

simítja lelkem mély zugát,

és én – ki a fényben önmagam vagyok –

szívemben érzem, hogy a fény is én vagyok.

Virág színei suttognak létezésről,

minden szál, illat új kezdetet rejt.

A Hold vigyáz rám csendes ragyogással,

fényével vezet – szelíden, tisztán.

Ez a csokor – én vagyok magam,

megéltem harcot, békét, minden vágyat – s elértem:

az igaz életet – ajándékul,

melyet önmagamnak adok tiszta szívvel.

Ünnepelek, mert végre élek –

nem csak túl­élek… hanem végre igazán élek.

Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Álmodj velem /lélekvers/

Csendben nyílik az éj kapuja,

hol a lélek szabadon szárnyal.

Fény és árnyék tánca ringat,

hív, szólít az álmok világa.

Halld meg, és álmodj velem,

láthatatlanul simogatom lelked.

Ágyad szélén ülök csendben,

szerelmes dalt dudolok neked.

Mielőtt az álomból felébredek,

lágyan csókomat arcodra lehelem,

éjbe fonom átölelő fényedet,

s őrzöm ébren is a te lényedet.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Hálában ringatózva (Lélekvers)

Köszönöm e csendet, mely átölel,

a reggel szívverését, a kávé melegét,

a fényt, mely aranyként simul rám,

s a jelenlétet, melyben minden teljes.

Hálás vagyok a láthatatlanért,

a mosolyokért, melyeket a szél hoz,

az ölelésekért, melyeket a világ küld,

és a szeretetért, mely örökké bennem él.

Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

 Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

Gyermeki szív

Ahol a fű puha, s a szellő mesél,

ott járnak a gyerekek – hol a szív még őszintén él.

Szaladnak boldogan, mezítláb,

virágok illata s a Föld a lelküket simogatja.

Mellettük kacaj – egy kisfiú nevet,

szemében égnek a csillagjelek.

Nem tud még hazugságot, bántó szót,

csak a jót – mit az Égbe írt valahol egy angyali szó.

Kezükben labda, álmukban fény,

ők még hisznek – hiszen tiszta lelkek.

Nem félnek, nem rejtik mosolyukat,

mert lelkükben otthon van az igaz szeretet.

Nézd, hogy ölelik át a mindent,

mert ahol ők vannak, ott félelem nincsen.

Egy madár röppen – ők vele szállnak,

álmokat rajzolnak, szívük hangjával.

Szeretetből vannak, csöndből és dalból,

az élet legszebb, tiszta fonalából.

Ők még tudják, mi az: csak lenni – szabadon,

ahol a nevetés születik… ott a szeretet lakik.

Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

Szavak nélkül /lélekvers/

Szerelem ölel, s pihen a lélek,

karodban elhalkul a test.

Lágyan simít a halk lélegzet,

mint hajnalnak ébredő nesz.

Szívek zenéje szavak nélkül szól,

ajkad hív, mégis néma.

Párnád én vagyok, te takaróm,

együtt ring a csillagfényes éj.

Lelkem benned talál otthont,

szívem érint, nem csak vágy.

Egy hívás, mely túlmutat mindenen —

lélektárs vagy, kit így ismerek már.

Merre jársz, kedves? Várlak csendben,

mint hajnal szellőjét az ébredő fák.

Lelkem suttog, hív némán és türelemmel,

jöjj hozzám, légy a lágy éj selyme.

Te, ki érzed szívem titkait,

szavak nélkül együtt élünk szerelemben.

Érintésed selymes, mint hajnal húrja,

simítja virágok lágy szirmát, csendben.

Szívem dala útra kél /lélekvers/

Lélegzem. Csend ül a tájon,

fák hajolnak szél ölébe,

susogó lomb közt énekelnek

madarak a reggel fényébe.

Szívem dala útra kél,

fújja, viszi messze a szél,

elér minden nyitott szívhez,

ki él, s befogadásra kész.

Itt ülök a terasz sarkán,

ágak libbennek, táncot járnak,

beszélgetnek a széllel halkan,

mint rég ismert, jó barátok.

Gesztenyefa virága hull,

szórja a szél, mint az emléket,

a Nap elbújik a felhők mögé,

mégis fény ragyog a létben.

Levendula illat száll a térben,

szinte szavakat suttog csendben.

Fehér liliom áll egyedül,

mint királynő – büszkén, szelíden.

S minden – fa, virág, szél és fény –

összhangban él, ragyogva bennem.

Most nem kérdezek, nem szólok,

csak vagyok.

És érzem: ez az élet.

Álmomban /lélekvers/

Lágyan ring a csend, szemem lehunyom,

álmok táncát hívja az éj varázslója.

Felhők között száll könnyed lelkem,

szívemben béke — nincs több gondolat.

Csillagok szőnek fénylő szőnyeget,

Hold fénye pihenteti a világot.

Engedem, hogy elringasson a nyugalom,

álmaim közt szállok szabadon.

Minden könnyem elhagyja testem,

szívem dobbanása lassú, halk.

Most csak a béke ölel körbe,

s a szeretet ringat álmaimban.

Angyalok dudolnak szárnyaikkal,

óvnak, ringatnak