Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Volt, van, lesz - Ars poetica

volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben

volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát

volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi

ma már

a nevem

belülről érkezik

állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám

van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza

ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben

ami most van,

az már

tartás

van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad

írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem

írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik

van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik

van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető

a múlt

már mögöttem jár

a holnap

irány

a mellkasomban

lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni

lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre

lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra

lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat

voltam,

amikor még kerestem

vagyok,

amikor már állok

leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem

voltam

vagyok

leszek

és az utat

én kövezem

magam előtt

www.muzsakkonyvtara.hu

Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

Az Ég is meghajol

Eső csorog az arcomon,

könnyemmel összeér,

amit eddig tartottam,

ma végre földet ér.

A víz ősi rend szerint

utat keres, rám talál,

amit rólam lemos egyszer,

az többé meg se áll.

A könny a test igaz szava,

mikor bennem enged a zár,

ami rólam földre hullik,

az uralmat veszít már.

Felnézek az eső alatt,

s könnyebb lesz, ami volt,

amit bennem a víz felold,

arra az Ég is meghajol.

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.

Nem mondtam el

Nem mondtam el, pedig bennem maradt,

amit a szívem régóta tudott,

az eső mosta kint az éjszakát,

bennem egy mondat halkan elfutott.

Nem mondtam el, hogy más lett az idő,

amióta hangod ritkán érkezik,

a toll előttem mozdulatlan állt,

s hófehér lapján árnyékká lett a hiány.

Nem mondtam el, csak néztem az eget,

a fényeket a párás ablakon,

és úgy maradtál bennem, kedvesem,

mint forró tea téli hajnalon.

Nem mondtam el. Talán már késő is,

de amit hallgattam, most mégis él,

ha egyszer mégis rád talál e szó,

tudd meg: bennem maradtál kimondatlan.

Nem nyílik rózsa

Üres papír van előttem,

nem mozdul rajta semmi szó.

Talán nem örökre néma,

csak most elbújt minden sor.

Kiszáradt a tintásüveg,

hallgat bennem a gondolat.

Pedig oly szépen süt a Nap,

de szívemben mégis árny marad.

Szeretne engem a szellő is,

lágyan simít arcomon.

Dalolnak nekem a madarak,

mégsem könnyül bánatom.

Talán a seb miatt van így?

Talán dér ül a szívemen?

Nem nyílik bennem rózsa,

csak vár egy éltető csókra.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Fekete könnyeim

Rab maradok saját életemben,

néma falak közt, mély börtönben,

nem látok ki, csak befelé,

fájdalmam zárul szívem köré.

Szememből már más nem pereg,

csak fekete könnyem kesereg,

arcomon sötét nyomot hagy,

mint éj, amely a fénybe harap.

Szívem szúr, a lelkem remeg,

összedőlt, mit hittem teljesnek.

Jövőképem papírra írva,

hamuvá lett, szélbe sírva.

Nem látok már, és nem hallok,

csak kérdezem: miért akarok

újra hinni, bízva bízni,

ha utána bánatban kell sírni?

Szívemnek oly kedves jövőkép,

miért nem lettél végül az enyém?

Miért ragyogtál fel előttem,

ha hamuvá hulltál a kezemben?

Megbuktam ma önmagamnak,

hitem romjai rám szakadtak,

hinni többé nem akarok,

magányos farkasként ballagok.

A tanulás kemény, kegyetlen,

szívem megszakad,

fekete könnyek tócsájában

állok, s csak rácsokat látok.

Mélységek, már nem akarlak,

túl sok sebbel betakartak,

sok volt ez már, elég nekem,

fáradtan dobban a szívem.

Hadd lássam a fényt derengni,

hadd tudjak még továbbmenni,

hadd nyíljon rés a sűrű ködön,

hadd lépjek túl a börtönön.

Tudom, mindezt én teremtettem,

senki sem hibás helyettem,

fájdalmam is enyém marad,

míg eloszlik köd és harag.

Mégsem maradok így, tudom,

szeretetmag él bennem mélyen,

őrzöm csendben, míg a fényre felébred,

s fekete könnyemből gyémánt éled.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Melléd ülök Ady Endre „Őrizem a szemed” című versére írt evokációm

Nem kérem már a tegnapot,

halkan melléd ülök.

Tenyeremben hajnali harmat,

s a szívedhez hajolok.

Ha kint világok dőlnek össze,

bennem még ablak nyílik,

s ahol a félelem beszélne,

ott egy csillag fénylik.

Nem őrizlek rácsok mögött,

nem kötlek semmihez.

Úgy maradok melletted,

ahogy fény simul a vízhez.

Láttam már hosszú éjjeleket,

széthulló, néma életeket,

mégis éltetett valami:

a szívem emlékezett.

A szemedben nem múltat keresek,

válasz helyett téged,

azt az otthont találom,

ahol a szívem hazatérhet.

Ha egyszer minden szó elfogy,

s már némaság marad,

én akkor is felismerem benned

a régi, tiszta arcodat.

Nem tudom, merre visz az út,

sem azt, ki meddig marad.

De amíg bennem hajnal ébred,

emlékeimben őrzöm arcodat.

S ha majd a világ elcsendesül,

s nem kérdez többé semmi,

én nem búcsúzni érkezem:

hozzád hazatérek, kedvesem.

Neked írom

Nem tudom, ki vagy,

csak azt érzem, egyszer majd ideérsz.

Talán fáradt szemmel olvasod,

talán épp akkor, mikor elfogy benned a remény.

Én csak itt hagyok egy mondatot,

mint mécsest az ablakban,

hogy ha sötét úton jársz,

legyen valami, ami hazahív magadhoz.

Lehet, hogy ma nehéz a vállad,

túl messzinek tűnik a reggel,

de valahol benned még moccan az élet,

mint parázs a hamu alatt.

Ne hidd, hogy minden elveszett,

mert most nem látod az utat,

van, hogy a szív lassan gyógyul,

míg a könny lassan elapad.

Tedd le egy percre, ami fáj,

pihenjen meg benned a bánat,

nem kell ma erősnek látszanod,

elég, ha megvárod a holnapot.

Mert akire egyszer rátalál egy vers,

talán épp választ keresett,

lehet, hogy ez a néhány sor

reménnyel teli új életet hoz.

„Anyukám, én úgy szeretlek” című anyák napi versem Emma kislány előadásában

Nagy örömmel és meghatottsággal osztom meg veletek ezt a különleges, szívet melengető pillanatot.

Emma megtanulta az „Anyukám, én úgy szeretlek” című anyák napi versemet, melyről videófelvétel is készült.

Számomra ez nagyon nagy ajándék, hiszen egy költő életében kevés meghatóbb dolog van annál, mint amikor a sorai egy gyermek tiszta hangján, őszinte szeretettel szólalnak meg.

Emma kedves előadása igazán meghatott. Benne volt a gyermeki tisztaság, az édesanyja iránti szeretet, az anyák napjának finom meghittsége, és az a különleges varázs, amelyet csak egy gyermek tud ilyen természetesen átadni.

Szívből köszönöm Emmának, hogy ilyen szépen megtanulta és elmondta a versemet. Köszönöm szépen Emma anyukájának is, hogy szeretettel segítette a felkészülésben, videófelvételt készített róla, és eljuttatta hozzám ezt a csodás pillanatot.

Fogadjátok szeretettel Emmától az „Anyukám, én úgy szeretlek” című anyák napi versemet.

Anyukám, én úgy szeretlek Anyák napi vers

Anyukám, én úgy szeretlek,

mindig hozzád odamegyek.

Kicsi karom átölel,

szívem téged ünnepel.

Rajzoltam egy szép virágot,

ráfestettem a világot.

Napocska van a közepén,

te mosolyogsz rajta felém.

Ha elesem, te jössz értem,

megpuszilod kicsi térdem.

Azt mondod, hogy nincs nagy baj,

s elmúlik a könnyes jaj.

Este, mikor mellém ülsz,

puha hangon énekelsz,

álmot hozol, csendeset,

jóéjt-puszival szeretsz.

Fohász

Kérlek Istenem,

vedd le terhemet,

túl sok a teher,

menten betemet.

Adj erőt nekem,

most nehéz az életem,

úgy érzem,

bevégeztem.

Mintha ezer kő

húzná le szívemet,

fájdalom kín

gyötri a lelkemet.

Szeretlek Istenem,

kérem a támaszod,

szomorú szívemnek,

kérlek, válaszolj.

Csendben érkezik - Reményik Sándor „Csendes csodák” című versének ihletésére írtam ezt az evokációt

Ne várd, hogy hangos jel legyen,

az ég sem nyílik meg neked,

a csoda néha csak annyi,

hogy béke érinti szíved.

Ott van egy pillantásban,

kézben, mely megsimogat,

egy levélben, tavaszi szélben,

fényben, mely rád mosolyog.

Ott van a reggel csendjében,

víz tükrében, odakint,

s fáradt lelked mégis képes

észrevenni a jót megint.

Ne a nagy csodát keresd,

mely messziről ragyogva jön,

a legszebb ajándékban olykor,

amikor Isten csendje köszön.

Vajon tudod a nevemet?

Ülj mellém egy reggel,

amikor aranylik az Ég,

gőzöljön közöttünk a kávé,

ébredjen velünk a fény.

Nézzük együtt a napfelkeltét,

ahogy felragyog odafenn,

maradj még utána is,

ne csak ezen a reggelen.

Vajon tudod a nevemet?

Létezel? Nem tudom.

Elképzelem sok napon.

Talán igen, talán nem.

Képzeletem végtelen.

A bölcs

A falnak is füle van

A szó parázs,

ha röppen,

száraz nádra kap,

rossz fülek közt

a jó szándék visszájára csap.

A bölcs ajkán lakat,

szemében őrhely áll,

mert hallgatásban gyakran

a tiszta lélek menedékre talál.

Sok torz szív úgy forgat,

akár kést a kéz,

egy félhangból is mérget főz,

mert élteti, ha győz.

Ki minden neszt továbbhord,

hordóvá dagad benne,

s mire kimondja újra,

már vád ül a szemekben.

Az értelem halk kút,

mélyén komoly erő,

ki könnyen szól,

arra visszacsap a

kimondott szó.

Ki várni tud,

az ismeri a rejtett súlyokat,

mert szájnál többet árul el

sok emberarcú pillanat.

A fal tehát jel csupán,

ember hallgat ott.

Van, ki sértett vággyal lesi azt,

hol kavarhatja a szót.

Ezért a bölcs sokszor őrzi

szívében a szavát,

mert hallgatással mentheti meg

leginkább önmagát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Holdfény könnyek

Szemem alatt holdfényből hullt gyöngysor ragyog,
arcomra fáradt este ezüst jelet rakott.
Ajkamra zárt fájdalom kék folyóként kanyarog,
szívemben halk tél virágzik, dérszirmot hagyott.

Volt perc, mikor a bánat fekete madárként szállt,
körém ült az alkonyat, vállamra árny talált.
Mégis, gyönge könnycseppből tiszta forrás fakadt,
s a sebhely fölött lassan fehér rózsa fakadt.

Néma könnyek ültek bennem, mély tavak,
partjukra hullt sok régi év, mint árva alkonyat.
Minden csepp egy értékes gyöngy, sorsverte drága kő,
melyből egyszer arany hajnal fon majd szép koszorút.

Így őrzöm, ami fájt valaha, mint kehelyben a fényt,
mert könnyből sarjad olykor a legtisztább remény.
Aki egyszer mélyre jut, gyémántot lel alant,
s szeméből hulló könnye új tavaszt fakaszt.

www.muzsakkonyvtara.hu