Barackízű nyár

nyár volt

a zápor után

a kövekből még

a nap heve áradt

a talpunk alá

hajad vizesen simult

a nyakad ívéhez

egy csepp elindult rajtad

és bennem ért le

közelebb húztál

tenyered a derekamra ért

a bőröm alatt

apró bizsergés gyúlt

ajkad az ajkamhoz ért

barack

eső

só

a csók íze

lassan oldódott a számban

ujjad nyoma

ott maradt rajtam

ahol a ruha vizes lett

a nyári zápor után

a válladon vízcseppek ültek

én egyenként éreztem őket

a bőrömön

szívverésemben

akkor lett a perc

olyan forró

hogy a nevem is

másképp hangzott a szádon

még most is érzem

a nyakamon az esőt

a bőrömön kezed helyét

a számon

ajkad szenvedélyét

Sóból írt nevem

a hajók ma is elindulnak

de én már nem integetek utánuk

a mólón állok

sós szélben

hajamra vízcseppek

tapadnak

béke lassan rám szárad

mint só a tengervíz után

tudom

aki hozzám tartozik

kiköt bennem

aki továbbmegy

a nyílt víz felé

az más partot keres

mert aki marad

annak mellkasában

az én nevem dobban

amikor partra lép

talpa alatt

ott marad

sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

Aranyló Alföld

Itt születtem, itt is élek

az Alföld síkságán

határnál búza ragyog

aranylik a táján

Bálák pihennek a földön

arany pecsét a tarlón

újra meg újra megigéznek

fényük marad az arcomon

Itt a felhők szabadon

bejárják a kék eget

a föld felett forró légben

a nap aranya remeg

Gyermekként bálákon ugráltunk

kacagás szállt a nyárban

később gyermekeim nevettek

a bálák közt, a határban

Újra elvarázsol engem

szeretem igazán

itt dobban a szívem mélyén

az Alföld, mely az én hazám

Ilyen vagyok…

Aurora vagyok, anya, feleség,

Szívemben fény van, mély érzékenység.

Mosollyal fogadom, mit hoz az életem,

Szeretetből őrzöm minden reménységem.

Szeretem a hajnalt, a párás kerteket,

A fényben fürdő, rezdülő leveleket.

Amikor a reggel lassan rám talál,

A lelkem mélyén valami hazavár.

Szeretem a kávé finom melegét,

Az első kortyban a nap üzenetét.

Azt a kis percet, mely még az enyém,

Mielőtt sok kéz nyúlna újra felém.

Szeretek festeni, színekkel beszélni,

Virágot, eget, arcot megidézni.

Amit a szó néha elmondani fél,

Az ecset alatt mégis útra kél.

A testem sokszor próbára tesz engem,

Fájdalom jár néha mélyen bennem.

Vannak napok, mikor nehezebb minden,

Mégis keresem a szépet idebenn.

Imádom a rétet, a fák levegőjét,

A hajnal tiszta, aranyló derűjét.

A tücsökdal este lágyan rám simul,

A szívem ilyenkor újra kisimul.

Ilyen vagyok: érzékeny ember,

Szeretni tudok egész szívemmel.

Anyaként adok, feleségként társ vagyok,

Alkotóként színt és melegséget hagyok.

Ismerj meg engem a versek mélyén,

Kávéillatú hajnal fényén.

Aki rám néz, talán csak arcot lát,

De bennem sok megélt történet áll.

A parton maradt lélek

van, akit a víz nevelt

lágy sodrásban

mélységek ritmusában

ott tanulta

hogyan kell élni

mozdulni

megmaradni

aztán egyszer

száraz földre került

a nap rátette

forró tenyerét

a homok apró kövei

alágyűltek

már közel volt hozzá

hogy feladja

ami életet adhatott volna

távol volt

a víz mozdult

a part szélén

fénye meg-megvillant

a szemcsék között

de nem ért el hozzá

a lélek ilyenkor

halformát ölt

oldalára fordul

levegőért kapkod

a kopoltyúiban

még ott remeg

a mélység kék emléke

egy idegen közegben

minden mozdulata

hazafelé indulna

minden rándulása

az életet keresi

a tenger lassan emelkedik

előbb csak nedvesség

a homokon

aztán vékony csík

majd erősödő hullám

eléri, alányúl

felemeli

magához veszi

ami a parton

elveszettnek látszott

Isten tenyerében

a lélek

új életre ébredt

Alakot ölt a nevem

valami készül bennem

aminek még nincs neve

reggelente másként állok

a fényben

a kezem is biztosabban mozdul

a testem előbb tudja

mint én

a mozdulataimban

új nő van jelen

helyet sem kér

már otthon van bennem

a hajam vállamra hull

a szemem messzebbre néz

mint tegnap

a nap az arcomhoz ér

én pedig ott maradok benne

valami földi közeledik

kézzel fogható

ajtóval

lépéssel

érkező hanggal

álom helyett nap lesz

óra

döntés

történés

a régi ruha

magától enged

vállamnál lazul

szívemnél tágul

lépteim alatt

új hely nyílik

ami érkezik

már ismeri a testem

ma a nevem

alakot ölt

a lépteimben

Midőn egyszer…

midőn egyszer

leteszem a testem

a föld hű tenyerébe

utánam marad

néhány kimondott szó

amelytől valaki

bátrabb lett

marad egy asztal

ahol a kenyér mellett

helyet kapott

az irgalom

marad egy kert

ahol a fájdalomból

nem tüske nőtt

hanem virág

marad egy arc

amely egyszer

az én mosolyomtól

engedte el a félelmét

marad egy vers

amelyben a bánat

átöltözött

fénybe

marad egy asszony nyoma

aki sokszor elesett

mégis mindig

szebb szót keresett

én ezt hagynám itt

egy mondatot

amely egyszer

valaki más szívében

felébred

szerelmet

amelyben átéltem

az élet tüzét

mert éltem

és szerettem

szenvedélyt

amely tüzet tett

a teremtés keze alá

s ha valaki egyszer

rálép erre a nyomra

érezze

itt járt valaki

aki földi életében

szeretetet csepegtetett

a napok közepébe

A tenger bennünk partot cserél Evokáció Aranyosi Ervin „Mosoly játsszon az arcodon” című versére

a parton álltam ahol a víz

visszatükrözte az eget

a Hold fehér ujjlenyomata

ráolvadt az éjszaka tükrére

a pillanat átlépett rajtam

szívemben megfordult a tenger

kint a hullámok egymásba fonódtak

bent minden tegnap partot vesztett

boldogabbak akkor lehetünk

ha a holnap bennünk válik valósággá

a tenger bennünk partot cserél

s mögöttünk a tegnap gyönggyé zárja magát

ma bennünk tükröződik a jelen

holnapig rajtunk marad a víz érintése

mosolyban oldódik fel arcunk régi rajza

szeretet írja újra önmagát

Az Ég írni kezd

az ablakon vízbetűk futnak

egymás alá

egymás mellé

fényes, vékony sorok

odakint az Ég

lassan írni kezd

egy csepp megáll

az üvegen

pont a szemem előtt

behunyom a szemem

úgy olvasom tovább

a szoba melege

a vállamon marad

a hajam körül félhomály

az arcomon lágy derengés

minden vízcsepp

másfelől indul

és lefelé tart

lassan bennem

szétárad a béke

odakint fák állnak

fények mozdulnak

az eső vékony csíkokban

folyik le

a nevem

finom ívben összeáll

fölötte az arcom

csukott szemmel

az eső

lassan megtanulja

az arcom vonalát

Böröczki Tibor - Fekete könnyeim című versem előadása

 Hálásan köszönöm szépen Böröczki Tibor nak, hogy a Fekete könnyeim című versemet ilyen mély átéléssel, tiszta érzékenységgel és csodálatos előadásban szólaltatta meg.

Nagy ajándék számomra, amikor egy versem más hangján keresztül új életre kel, és ennyi érzelemmel jut el a hallgatókhoz.

Köszönöm a művészi előadást, a figyelmet és azt a lelki mélységet, amellyel a soraimhoz nyúlt.

A mély tenger árnya Evokáció William Shakespeare 75. szonettje nyomán

Te vagy szívemben a hajnal aranya,

szomjas lelkem tiszta forrásod várja,

s féltve őrizlek szívem rejtekében,

ahogy gyöngyöt zár a mély tenger árnya.

Ma boldogságom bennem égig ér,

holnap az idő markától féltelek,

vágyam nevednél nyitná rám az ajtót,

s rád fordítanám az egész eget.

Ha látlak, fényed mellkasomba árad,

s bordáim közt arany folyó ered,

ha távol vagy, szívem partja omlik,

s minden szívdobbanásom hozzád kiált.

Bennem tengerré nő minden érintésed,

s partján szomjam térdre hull érted.

Aranyködben

Aranyködben áll a fa,

hajnal simul ágaira,

fény lélegzik a réten,

pára ring a messzeségben.

A Nap még félve érkezik,

arany fénye ereszkedik,

s ahol a köd a földre hull,

a táj aranyba borul.

(A kép a Debreceni Nagyerdő csoportból származik.)

Zambia és Zala között

Zambia földjén zeng a hajnal,

Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,

Zoltán lépdel, szívében remény,

Zita mosolya maga a fény.

Zöld zab hajladozik a határban,

Zebra vágtat messze, napsugárban,

Zászló lobban fenn az ég felé,

Z betű verse érkezik az olvasó elé.

Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,

Zala partján szebb lesz a szerelem.”

Zab illatát hozza a nyári szél,

Zambia tájáról régi dal mesél.

Zebra patája porfelhőt kavar,

Zászló selymén megpihen a nyár,

Zita nevet, Zoltán ráfelel,

Zeng a vidék, s a szív ünnepel.

Z betűből lett ez a kis versike,

Zöld rétet simogat a nyári nap melege,

Zambiában zebra jár a szavannán,

Zászló leng Zalaegerszeg határán.

Természet kórusa

Rigó dalol az est alkonyán,

arany fény csillan a lombok koronáján.

madárdal szól zöldellő lombok között,

szívem ma újra örömbe öltözött.

A fák levele lágyan összesúg,

a kert felett az est szellője fúj.

tücsök ciripel a zöld fű között,

minden kis hang derűbe öltözött.

Fülemüle énekel az ágakon,

tücsökszó rezdül a fűszálakon.

minden madárdal lelkemig hatol,

s bennem a béke lágyan válaszol.

Gyönyörű kert, hol minden ág mesél,

a nyári szellő lágyan hozzám beszél.

itt minden perc szelíd ének nekem,

a természet kórusa él velem.

Távoli szívek éje - Evokáció Ady Endre Szívek messze egymástól című verse nyomán

Valahol egy árva sóhaj felszállt

S most lelkem mélyén pihen,

Valahol nevetés nyílt ki most

S mosolyba fordul szívem.

Valahol méz csordul az életre,

Mert férfi lelke után futok,

S valahol fekete gyökerű az átok,

Mert zokogni sem tudok.

Valahol egy szív még lüktet értem,

Lázas, sebhelyes szegény,

Fölitta vágy és vad mámor,

Mint bennem a vérző fény.

Hallják egymás lázas kattogását,

Míg rájuk sűrű éj leszáll,

Az éj torkában e pillanatban

Két könnybe zárt szív megáll.

Amikor megszólal

egy dal elindul

bőröm rezdül

szívem más ütemre vált

vállamról lehull a nap

egy hang

végigsimít rajtam

arc nélkül is ismer

régi fényt hoz vissza

megérint

felold

itt tart

ebben a percben

ahol újra

puha vagyok

egy dallam

átmegy rajtam

könnyet hoz

mosolyt hagy

valami újra életre

kel bennem

Élő.

Az Ég is meghajol című versem versfilm stílusban

 Egy álmom vált valóra.

Az Az Ég is meghajol című versemből különleges hangulatú, művészi versfilm született Jozsef Sps alkotói munkájának köszönhetően.Megható érzés látni, amikor egy vers képekben, mozdulatokban, fényekben és érzésekben is életre kel.Szívből, hálásan köszönöm szépen a nagyszerű munkát, az érzékeny látásmódot és azt a figyelmet, amellyel a versem új formát kapott.

Pillám alatt

Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,

meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,

a héj alatt piros az élvezet.

Forró kövön mezítláb áll a dél,

só ül a bőröm apró hajlatán.

A puha fű érinti talpamat,

május izzik a pillám alatt.

Elárium evokáció Wass Albert Magányosság erdeje című versére

Ez itt az Elárium.

ide az jut el, kit régóta hívnak,

ezüst moha dereng az öreg köveken.

a fák alatt már más idő halad,

itt csak én járok; én és valaki,

valaki, kinek nevét még nem tudom.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág:

valaki egyszer előlép a fák közül,

tenyerébe veszi arcom,

s lecsókol rólam minden régi könnyet...

valaki egyszer úgy lép az életembe,

s vele életre kel, mi bennem félig élt.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág...

Ez itt az Elárium.

ezüst moha dereng az öreg köveken.

Valaki mellettem jár a lombok alatt,

s nevét még elrejti előlem az idő:

máris egy vagyok vele.

Bennem felel Isten

Nem kérek jelet, lelkem őrzi az égi rend,

Isten sem távol szól, hanem bennem mond igent.

Fejemet nem hajtom porba, tartom magamat,

angyal áll a vállamnál, kíséri utamat.

Tudatom nem vár többé idegen jelet,

saját nevemre ébredek, őrzöm az eredetet.

Nem sodor el szó, se árny, se zűrzavar,

ér vihar, tartásom mégis megmarad.

Fent és lent összeér, ha él az égi rend,

nem könyörgök az Ég felé: Isten bennem teremt.

Angyal nem ment meg engem, mellém ül ma már,

ki önmagába visszatért, nem kívül keres már.

Nem múlt szabja léptem, nem holnap hívogat,

itt állok önmagamban, irányítom sorsomat.

Magamban állok, látom az utamat,

lelkem, testem, tudatom egy irányba halad.