Amikor fellélegzik a föld

 Négy hónap porát mossa most az ég,

szomjas föld issza, s még mindig nem elég.

Kopog a csepp az ablakon, levélen,

csendes dallam ring a hajnali sötétben.

Érzem, a föld ma mélyebben lélegzik,

minden fűszál új életre ébredezik.

A fák kitárják fáradt ágaikat,

eső csókolja sápadt lombjaikat.

Örül a kert, bokor és rét,

lemossa róluk hónapok porát az ég.

Friss illat száll a nedves föld felett,

életre kel minden, mit por fedett.

A levelek közt halk zene pereg,

millió élet mond most köszönetet.

Minden megélénkül, érzem odakint,

a kert, a fák, a rét felüdül mind.

Hajnal van már, aludnom kellene,

indulnom kéne lassan ágyam fele.

De csak ülök, hallgatom az eget,

ahogy lágy esővel öntözi a földet.

Négy hónap után végre megérkezett,

s vele a táj is új erőre lelt.

Tiszta lett minden, friss lett a világ,

boldogan issza az esőt minden élővilág.

A varázs bennem

A múlt mögöttem lassan ködbe vész,

nem fordulok már vissza semmiért.

Előttem új út vár, tiszta, szabad,

s döntés végre az enyém marad.

Kezemben seprű, benne ott a varázs,

egy mozdulat, és indul a változás.

Elsöpröm mindazt, ami visszahúz,

előttem fénylik egy új, tiszta út.

A holnap kulcsa itt van a kezemben,

szívem iránytű, ő vezet engem.

Ami már elmúlt, mögöttem marad,

én választom meg minden utamat.

Söpröm az utat, tisztul már a táj,

tegnap árnya többé vissza nem jár.

A varázs bennem új erőre kel,

az új utat már én készítem el.

Szeretett kis Menyemnek ❤️ Boldog születésnapot Krisztim!

Ma neked szóljon minden szép virág,

mosolyogjon rád egy kicsit a világ.

Legyen ez a napod könnyű és vidám,

maradjon veled sok szép órán át.

Szorgalmas vagy, kitartó, tiszta szívű,

hozzád a jóság mindig hű.

Nem kellenek hozzá hangos, nagy szavak,

mert rólad a tetteid mindent elmondanak.

Sok-sok éve szereted a fiamat,

mellette vagy, őrzöd a közös utat.

Anyaként ezt látni nekem külön öröm,

ezt szeretettel külön köszönöm.

Kívánom, hogy az élet szépen bánjon veled,

sok örömteli év jöjjön még neked.

Maradj ilyen, Krisztim, amilyennek szeretünk,

még sok születésnapot ünnepelj velünk.

A szívemben nőttél fel, Majának, 17. születésnapjára

Még érzem azt a percet, mikor hozzám érkeztél,

mellkasomra tettek, és először rám néztél.

Hallom ma is a hangod, az első kis szavad,

az első „anya” bennem örökre megmarad.

Tudom, melyik mesét kérted sok-sok estén át,

mitől féltél, mikor este sötét lett a szobád.

Tudom, mi volt az étel, amit sosem untál,

melyik szó volt az első, amit magad elolvastál.

Őrzöm a nevetésed, a könnyeid nyomát,

a felém nyúló kis kezed minden mozdulatát.

Neked gyermekkor volt, nekem egész világ,

bennem ma is élnek azok a régi csodák.

Ma tizenhét éves vagy. Csak nézlek csendesen,

a kislányból fiatal hölgy lett észrevétlen.

Tegnap még mesét kértél, ma már álmaid vannak,

előtted az évek annyi szépet tartogatnak.

Hiszem, hogy vár még rád sok öröm, szerelem,

hogy álmaid valóra válnak majd, gyermekem.

Lesznek boldog napjaid, lesz, amikor fáj,

de mindig legyen erőd felállni, hogyha muszáj.

Ha kérdésed lesz egyszer, és választ remélsz,

hívj éjjel, hajnalban, bárhol is élsz.

Ha tanácsot kérsz tőlem, mindig számíthatsz rám,

anyai szívem mindig nyitva áll, Majám.

Ma tizenhét gyertya ég, fényük érted lángol,

találd meg az életben mindazt, mire vágyol.

Ha egyszer visszanézel majd a régi évekre,

tudd, minden pillanatod őrzöm mindörökre.

Álmodó ősz Evokáció Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra… című versére

Újra megérkezett az ősz,

aranyfényét csodálom.

Talán az ég tudja, miért.

Hát imádom? És imádom.

Leülök a domb tetején,

onnan nézek messze szét,

s fülelem a lomb neszét,

földre érő énekét.

Bazsalyogva néz lefelé

a nap arany mosolya,

mint egy alvó kisgyermekét

nézi az édesanya.

S lám, ősszel elfárad a föld,

elszunnyad, nem múlik el,

színén is látszik az álom,

nem beteg, pihennie kell.

Nyári köntösét levette,

csendben maradt dísztelen,

új ruháját ölti majd fel,

ha a tavasz megjelen.

Pihenj, szépséges természet,

békésen aludj hajnalig,

álmodj arról, ami kedves,

melyben örömöd lakik.

Ujjam hegyével nesztelen

lantomat megérintem,

álomdalodként felcsendül

lágyan ringó énekem.

Kedvesem, gyere most mellém,

ülj mellettem hangtalan,

míg dalom a víz fölé száll,

mint halk szellő átsuhan.

Ha megcsókolsz, hajolj számra,

ajkadat szép lágyan tedd,

ne verjük fel álmából a

szunnyadó természetet.

Rózsalány

Rózsák között áll egy csendes lány,

bíbor szirom hajlik homlokán.

Rózsaszál simul szíve felé,

régi emlék bújik mellé.

Szirmok őrzik sóhaját,

régi kertek illatát.

Tövis rejti bánatát,

csend vigyázza szép álmát.

Nem kérdezi, mit vitt el az ősz,

lelkében új remény nő.

Rózsaszirmon alkony pihen,

csendből születik új szerelem.

Az este leszáll a rózsakertre,

szél hajol a levelekre.

A rózsa nyílik, szív felel,

egy régi érzés ébred fel.

Fényből font lánc

 

Ősi könyvben felragyog a szó,

fényével áthajol az éveken.

A vers továbbfut, mint örök folyó,

s új hangra lel nyitott lelkeken.

Lapja az idő megsárgult fala,

rajta múltunk őrzi önmagát.

Betűje fény, emlékezet dala,

s őrzi bennünk tegnapok szavát.

Egy könyv továbbad egy egész világot,

kézről kézre adja át a parázst.

Lapjain ébreszt elfeledett álmot,

s minden költő hozzátesz valami mást.

Így lesz sorból fényből font fonál,

mely egyik lélektől másikig száll.

A könyv bezárul, őrzi titkait,

s új kéz nyitja fel régi lapjait.

A viharral egy vagyok

Húsz év alatt bennem világok változtak,

régi igazságok sorra széthullottak.

Más szemmel nézem ugyanazt az eget,

de kint még régi rendben jár az élet.

S egyszer csak bennem megszületik a szó,

nem hangos lázadás, nem végső riadó.

Tiszta felismerés, egyszerű felelet:

így tovább már nem akarom az életemet.

Leülök ott, ahol a villám földet ér,

kettéhasad az ég, köröttem tombol a szél.

Nem kérem, csituljon, nem keresek fedelet,

jöjjön, ami jön – nem szabok feltételeket.

Nem tudom, mi érkezik, s már nem is kutatom,

a holnapot többé nem én alakítom.

Nem küldöm elébe vágyaim szavát,

hadd találjon rám, mi bennem visszhangra talál.

A vihar közepén különös rend terem,

már nem az emberi akarás vezet engem.

Nem kell tudnom, merre fordul majd az út,

ami valóban enyém, egyszer hozzám simul.

Ülök a viharban, fölöttem dörög az ég,

nincs bennem kérdés, csak puszta létezés.

Nem várok ígéretet, választ, jeleket.

Lesz, ami lesz. Jön, ami jön.

S a viharral egy vagyok.

Lelkem tudja...Móra Ferenc Hajnali dal című versére írt evokáció

Éjfél lágyan rám borult,

egy álom hozzám ért,

oly jó volt benne lennem,

csak lelkem tudja, mért.

Csukott szemmel sodródtam,

egy kert nyílt valahol,

csak lelkem tudja, merre,

csak lelkem tudja, hol.

Pillámhoz egy ajak ért,

megcsókolt valaki,

csak lelkem tudja, hányszor,

csak lelkem tudja, ki.

Valahányszor átölelt,

s ajka hozzám ért,

mindannyiszor könnye hullt,

csak lelkem tudja, mért.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőlány

Eső gyöngye csillan kék ruhán,

fényből szőtt fátyol leng az éjszakán.

Lépte alatt megmozdul az ég,

tócsák tükrén ring a messzeség.

Esernyőjén ezer csepp pereg,

mindegyikben egy kis álom remeg.

Szoknyájába bújt a zivatar,

fodrain a víz mesét kavar.

Lámpafényből aranyösvény kél,

lépteihez odasimul a szél.

Az éjszaka vállára borul,

s ami fájt, a víz mélyére hull.

Menj, Esőlány, míg az ég zenél,

ruhád szélén táncoljon a szél.

Ami fájt, azt elviszi az ár,

s nyomodban fénybe öltözik a táj.

Csillagot őrizni

Embernek lenni kölcsönkapott idő,

egy testbe költözött mulandó létező.

A perc falára árnyékot vetünk,

s közben az öröklét lélegzik velünk.

A szív az ára annak, hogy vagyunk,

mert amit szeretünk, abban maradunk.

Minden hiány egy nyitva maradt hely,

ahol a múlt még egyszer átölel.

A tűz leéget rólunk szerepet,

nem őrzi meg a nekünk szánt nevet.

Ha minden külső támasz odavész,

belül marad a puszta létezés.

S talán ennyi embernek lenni:

elveszíteni, mégis szeretni.

Földet hordani két kezünkben,

s csillagot őrizni a szívünkben.

Sebes-Körös álma

Fotó: Nagy Dániel

Mesébe hajló felhők úsztak

ma este a Sebes-Körös fölött,

s az ég is egy pillanatra

legszebb álmába öltözött.

A víz tükrén kék felhőrajz derengett,

a part fölé az alkony lassan simult,

míg a felhők tovább írták a mesét,

a Körös vize vitte magával az estét.

Kopog az ősz

Még ontja a nyár utolsó melegét,

perzseli Alföldünk vidékét.

Hónapok óta alig érkezik eső,

porrá szárad a rét, szomjazik a mező.

Itt a nyár már nem nyár, csak izzó némaság,

hosszú forróságban elfáradt világ.

Árnyékba húzódik ember, madár,

minden élő friss fuvallatra vár.

Valahol már közeledik az ősz,

forró ég alatt hűvös szellő időz.

Illata átsuhan kiszáradt mezőn,

friss levegővel integet a jövő.

Várom sétáimat lombszínű utakon,

aranyló levelek közt, puha avaron.

Nézem, ahogy a fák elengedik leveleiket,

velük hullna mindaz, mit elengedek.

Ha egyszer megnyílik fölöttünk az ég,

záporba borul a szürke messzeség,

látni akarom, ahogy fellélegzik a táj,

és a föld minden cseppet magába zár.

Nem bánom, ha bőrig ázom az esőben,

vízcseppek futnak hajamon, kezemen.

Csak essen végre, mossa át a határt,

hadd igya Alföldünk rég várt záporát.

A nap is szelídebb lesz ősszel,

langyos fénye játszik őszi széllel.

Nem éget, csak megpihen vállamon,

jólesik újra időzni a napon.

Lépcsőn ülök majd, két kezem közt teám,

arany levél táncol köröttem nesztelen.

Gőze felszáll, mint halk üzenet,

melege átöleli szívemet.

Nekem az ősz, friss levegő, megérkezés,

esőillat, hosszú séta, elengedés.

Aranyló lombja békét ébreszt bennem,

ez az évszak, melyre oly régóta várt a lelkem.

Az Élet

„Az élet nem azért adatott, hogy sértetlenül menjünk végig rajta. Megsebzi a térdünket, összetöri néhány álmunkat, elvesz tőlünk embereket, helyeket, régi önmagunkat, aztán egyszer csak elénk tesz egy üres lapot, és megkérdezi: most mit kezdesz vele?

Én azt hiszem, élni annyi, mint minden veszteség után még egyszer hinni valamiben. Szeretni akkor is, ha már tudjuk, milyen az, amikor fáj. Újrakezdeni akkor is, amikor senki nem tapsol hozzá. Kimondani azt, amit mások inkább elhallgatnának. Verset írni abból, ami tegnap még könny volt, fényt gyújtani abból, ami egyszer sötétségnek látszott.

Nem az a fontos, hogy az élet megkímélt-e bennünket, hanem hogy a végén maradt-e bennünk valami, amit nem tudott elvenni: egy saját hang, egy szabad lélek és a bátorság, hogy azt mondjuk – ez volt az én életem, és valóban benne voltam.”

Esőima

Nyári estéken tücsökhegedű szól,

ez az egy kincs maradt a forró nyárból.

A nap vörös kovács, veri a vidéket,

parázzsá kalapál kertet, fákat, rétet.

Hajnal sem enyhül, a ház fala lázas,

a szél is forró, a levegő száraz.

Három hónapja nem nyílt meg az ég,

porból varrt ruhát hord az egész vidék.

A föld cserepes szája vizet kér,

mélyén a gyökér is alig-alig él.

A fák válláról lehull a levél,

minden zöld emlék a porba visszatér.

Szomjúság roppantja a gyenge ágakat,

a nyár sorra éget kerteket és tájakat.

Port lélegzünk, mintha hamu volna,

a test a forróság kimerült foglya.

Mindegy, hány év van az ember mögött,

a hőség súlya minden testbe beköltözött.

Az őszt várom, párás hajnalát,

a hűvös szélben az avar illatát.

Hajamba kapjon, fusson át a tájon,

a nyár forró pora messzire szálljon.

A nyitott ablakon friss szellő járjon,

s a mély, nyugodt álom újra rám találjon.

Ha egyszer végre megered az eső,

nem kell majd eresz, sem fal, sem tető.

Kiállok alá, két karom kitárom,

hadd áztassa át kiszáradt világom.

Bőrig ázom, hulljon rólam minden por,

igya fel a föld az ég vizét százszor.

Ott maradok, amíg a zápor el nem áll,

míg a szomjas föld minden cseppet magába zár.

Nem kérek mást, csak megtisztult világot,

esőtől éledő füvet, lombot, virágot.

Kánikula, én győzök!

A hőmérő délben felmondott,

harmincnyolcnál nagyot sóhajtott,

azt mondta: „Én ezt nem bírom!”

Majd elájult az ablakpárkányon.

A ventilátor szembefordult,

három fokozaton nekibuzdult,

de mire hozzám ért a szele,

meleg levegő lett belőle.

Fogtam hát a mosóteknőt,

teleöntöttem, mint egy medencét,

jégkockából hegyet raktam,

és királynőként belehuppantam.

A Nap hencegett fenn az égen:

„Megsütlek ma, nincs reményed!”

Én a teknőből ránevettem:

„Késő, öreg, már én nyertem!”

A szomszéd kérdi a kerítésnél:

„Nem fázol ott a sok jég között?”

„Dehogynem!” – mondtam büszkén neki –,

„Csak végre valami rendesen működik!”

A jég elolvadt, a víz felmelegedett,

a ventilátor is szabadságra ment,

de én csak ittam rendületlenül,

míg a palack nézett kétségbeesetten körül.

Estére a nap végre hazament,

a hőmérő is magához tért,

én pedig kihirdettem győzelmemet:

„Holnap kezdjük elölről az egészet!”

A lélek virágai

Gyermekkoromban jácintillat

hajolt fölém a kertek mélyén,

olyan édes volt a levegő,

hogy megízleltem volna én.

Nem tudtam még, hogy minden illat

egy régi kertet őriz bennünk,

hogy amit egyszer megszerettünk,

az elkísér, bármerre megyünk.

Ma már a rózsa él bennem,

a vörös: lüktetés, erő,

a testben ébredő akarat,

mely minden reggel újra nő.

Szirmában ott a szenvedélyem,

tövisében minden sebem,

de nem bánom, hogy megkarcolt:

általa lett teljesebb szívem.

Élek, amíg a testem engedi.

Adok, amíg van mit adnom.

Nem számolom, mi marad nálam,

csak azt, mit hagyhatok itt másokban.

A gyermekeim mozdulatában,

egy mondatban, egy dallamon,

egy versben, mely majd nélkülem is

tovább él egy napon.

Mert nem vagyok csupán a testem,

sem arcom, hangom, két kezem.

A lélek nem fogy el az úton,

csak másik parton lesz jelen.

És amikor eljön az óra,

melyről oly sokan hallgatnak,

nem kérek mást, csak egy fehér rózsát,

hogy utánam hulljon a vízre.

Dobjátok utánam a tengerbe,

hamvaim fölé, a hullámokra.

Ne sírjatok.

A hullám tudja,

hogy nem veszhet el a lélek.

A fehér rózsa tiszta tükör,

nem búcsú, hanem végtelen;

hamvam a tenger ölén pihen,

a lélek tovább él mindenben.

Mosolyogva indulok majd el,

ha eljön értem a pillanat,

mert mindent, amit tudtam, adtam,

és szerettem, amíg csak tehettem.

Addig vörös rózsa vagyok még:

életerő, illat, jelen.

Gyermekkorom jácintja bennem,

fehér rózsám a végtelen.

Higgy abban, aki vagy

Nézz a tükörbe csendesen,

ne csak az arcod keresd,

lásd meg benne mindazt a szépet,

amit a lelked őrizhet.

Lásd a fényt a tekintetedben,

a jóságot a szívedben,

az álmaid színes szárnyait,

a reményt minden léptedben.

Nem kell másnak lenned ahhoz,

hogy értékesnek érezd magad,

hiszen egyszeri és különleges

mindaz, ami belőled fakad.

Mosolyod valakinek öröm,

szavad egy másiknak vigasz,

jelenléted apró csoda,

mely a világnak fényt ad.

Nézz hát magadra szeretettel,

és higgy abban, aki vagy,

mert a legszebb tükörkép akkor születik,

amikor elfogadod önmagad.

Ma csak csendben

Ma csak csendben maradnék,

nem kértem semmit a naptól,

csak egy puha kis nyugalmat

a bennem zúgó világtól.

Nem tudom, mi fáj igazán,

csak érzem mélyen, valahol,

mert a lelkem egyedül

egy bezárt ajtónál barangol.

Nem akarok most erős lenni,

sem mosolyogni másokért,

csak megpihenni önmagamban,

míg a szívem újra hazaér.

Hadd hulljon le rólam a bánat,

mint őszi ágról a levél,

maradjon a helyén csendben

egy apró, lélegző remény.

Hiszen bennem van még a fényem,

bár most alig-alig ragyog,

nem tűnt el — csak megpihent ő,

s vele együtt én is hallgatok.

Még itt vagyok

Láthatatlan lakó költözött belém

több mint húsz éve.

Nem zörgetett az ajtón,

nem kérdezte, befogadom-e,

csak elfoglalta testem

rejtett szobáit.

Egykor öt évet mondtak.

Öt rövid esztendőt mértek rám,

de az idő nem hajolt meg

a kimondott szavak előtt.

Húsz tél vonult át fölöttem,

húsz nyár simult a vállamra,

én pedig még mindig itt vagyok.

Szememben homok virraszt,

számban kiszáradnak a szavak,

a fájdalom pedig néha

szobáról szobára jár bennem,

és minden ajtót nyitva talál.

Víz nélkül télen sem indulok el.

A palackban nemcsak víz csobban,

hanem egy korty biztonság,

egy újabb lépés,

a folytatás ígérete.

Vannak napok,

amikor testem

rám záruló nehéz kabát,

és minden mozdulat

többet kér tőlem,

mint amennyit mutatni engedek.

De nem adom át a nevemet

a betegségnek.

Nem engedem, hogy ő mondja meg,

ki vagyok,

meddig jutok,

mennyi erő maradt még bennem.

Annak, aki ugyanezt

a láthatatlan terhet viszi,

azt üzenem:

Ne add fel.

Akkor sem,

ha egészségesnek látnak,

miközben odabent

vihar veri tested falait.

Akkor sem,

ha nem hiszik el a fájdalmadat,

mert ami nem látható,

attól még valós.

Akkor sem,

ha nem nyújtanak kezet,

amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.

Légy erős.

Nem azért, mert nem fáradhatsz el,

nem azért, mert nem roskadhatsz össze,

hanem azért, mert újra és újra

fel tudsz állni.

Az önmagadba vetett hit

nem üres szó,

hanem egy belső kéz,

amely akkor is megtart,

amikor kívülről

senki sem nyúl feléd.

Ez a kéz vezet

több mint húsz éve.

Néha lassan,

néha megtörten,

de mindig tovább.

Egykor öt évet mondtak.

Azóta eltelt húsz.

Még itt vagyok.