Ma csak csendben

Ma csak csendben maradnék,

nem kértem semmit a naptól,

csak egy puha kis nyugalmat

a bennem zúgó világtól.

Nem tudom, mi fáj igazán,

csak érzem mélyen, valahol,

mert a lelkem egyedül

egy bezárt ajtónál barangol.

Nem akarok most erős lenni,

sem mosolyogni másokért,

csak megpihenni önmagamban,

míg a szívem újra hazaér.

Hadd hulljon le rólam a bánat,

mint őszi ágról a levél,

maradjon a helyén csendben

egy apró, lélegző remény.

Hiszen bennem van még a fényem,

bár most alig-alig ragyog,

nem tűnt el — csak megpihent ő,

s vele együtt én is hallgatok.

Még itt vagyok

Láthatatlan lakó költözött belém

több mint húsz éve.

Nem zörgetett az ajtón,

nem kérdezte, befogadom-e,

csak elfoglalta testem

rejtett szobáit.

Egykor öt évet mondtak.

Öt rövid esztendőt mértek rám,

de az idő nem hajolt meg

a kimondott szavak előtt.

Húsz tél vonult át fölöttem,

húsz nyár simult a vállamra,

én pedig még mindig itt vagyok.

Szememben homok virraszt,

számban kiszáradnak a szavak,

a fájdalom pedig néha

szobáról szobára jár bennem,

és minden ajtót nyitva talál.

Víz nélkül télen sem indulok el.

A palackban nemcsak víz csobban,

hanem egy korty biztonság,

egy újabb lépés,

a folytatás ígérete.

Vannak napok,

amikor testem

rám záruló nehéz kabát,

és minden mozdulat

többet kér tőlem,

mint amennyit mutatni engedek.

De nem adom át a nevemet

a betegségnek.

Nem engedem, hogy ő mondja meg,

ki vagyok,

meddig jutok,

mennyi erő maradt még bennem.

Annak, aki ugyanezt

a láthatatlan terhet viszi,

azt üzenem:

Ne add fel.

Akkor sem,

ha egészségesnek látnak,

miközben odabent

vihar veri tested falait.

Akkor sem,

ha nem hiszik el a fájdalmadat,

mert ami nem látható,

attól még valós.

Akkor sem,

ha nem nyújtanak kezet,

amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.

Légy erős.

Nem azért, mert nem fáradhatsz el,

nem azért, mert nem roskadhatsz össze,

hanem azért, mert újra és újra

fel tudsz állni.

Az önmagadba vetett hit

nem üres szó,

hanem egy belső kéz,

amely akkor is megtart,

amikor kívülről

senki sem nyúl feléd.

Ez a kéz vezet

több mint húsz éve.

Néha lassan,

néha megtörten,

de mindig tovább.

Egykor öt évet mondtak.

Azóta eltelt húsz.

Még itt vagyok.

Kérek még

                                                                  

                                                               

Két perccel múlt éjfél,

a város még beszél.

A telefonom néma,

ma senki nem ér el.

Cipőmben maradt homok,

a számon sós a nyár.

Ne kérdezd, merre indulok,

csak gyere közelebb már.

Túl sok volt a „majd”,

túl kevés a „most”.

Ma nem viszem tovább

az összes tegnapot.

Kérek még, még, még,

ebből az életből még!

Egy hajnalt, egy csókot,

egy túl hangos zenét.

Kérek még, még, még,

ne mondd, hogy ennyi elég!

Ha egyszer végre égek,

hadd égjek végig még!

Még, még, még,

nekem ebből kell még.

Még, még, még,

ne mondd, hogy ennyi elég!

Fény csúszik a bőrömön,

taxi áll a sarkon.

Valaki néz utánam,

de ma nem magyarázom.

Nem vagyok az, aki

mindig hazatalál.

Néha egy rossz irány

pont jó helyre visz át.

Túl sok volt a „majd”,

túl kevés a „most”.

Ma nem viszem tovább

az összes tegnapot.

Kérek még, még, még,

ebből az életből még!

Egy hajnalt, egy csókot,

egy túl hangos zenét.

Kérek még, még, még,

ne mondd, hogy ennyi elég!

Ha egyszer végre égek,

hadd égjek végig még!

Holnap lehet csend.

Holnap lehet más.

De ma bennem dobog

az egész éjszakánk.

Ne lassíts le,

ne engedj el!

Ez a pillanat

most visz közelebb.

Kérek még, még, még,

ebből az életből még!

Egy hajnalt, egy csókot,

egy túl hangos zenét.

Kérek még, még, még,

ne mondd, hogy ennyi elég!

Ha egyszer végre égek,

hadd égjek végig még!

Még, még, még…

nekem ebből kell még.

Még, még, még…

most először nem elég.

A cinege bús dala Evokáció Móra Ferenc A cinege cipője című versére

Nyár álma elrebben,

dér reszket a csendben,

nehéz bánat ébred

csöppnyi cinegében.

Dél csillaga hívja,

két szárnyát kinyitja,

de csizmát magának

sehol sem találja.

Fordul fűhöz, ághoz,

röppen a sarushoz,

ezüstfűznél lakó

Holló varga úrhoz.

Holló szól: – Hiába,

nincs időm most rája,

bíborcsizmát varrok

nagyurak lábára.

Darvaknak, gólyáknak,

messze szálló lúdnak,

csizma nem való ám

holmi kis madárnak!

Daru, gólya vonul,

vadlúd délnek fordul,

messze szállnak sorra,

búbos banka indul.

Csak csöpp cinegének

búsan szól az ének:

nincs csizma a lábán,

tél jut a szegénynek.

Keres alkonytájban,

röppen harmatágban:

– Puha csizmát kérek! –

búsan sír magában.

Az én kulcsom

Tenyeremben pihen karcsú aranykulcs,

fogain sorakozik minden indulás.

Zárhoz emelem. Egyetlen fordulat,

az ajtó mögött választás fogad.

Kinyílik a ház a tenger oldalán,

citrom érik lassan a terasz falán.

Mezítláb lépek ki, hajamhoz ér a só,

bokám köré simul a hullám, mint takaró.

Kinyílik az út: olasz délután,

rézkanál csörren a kávé oldalán.

Kőlépcső vezet fel fügefák között,

messzeségből érkezett dél mellém költözött.

Kinyílik az ösvény az Ég alatt,

léptemre felel szélben a fenyő.

Combomban erő, tenyeremben nyár,

a hegy homlokáról rám hajol a táj.

Kinyílik egy szoba, asztalán papír,

tollam alatt új medret választ a rím.

Minden vers egy ablak, kilátása enyém,

saját hangomon szól bennem a remény.

Ezt nyitom ki vele: a nekem való életet,

ahol napok rám szabják a perceket.

A kulcs arany nyelv, a zár érti szavam,

az ajtó kitárul — vágyam lett az otthonom.

Sugárból font madár

Ha ránk nehezül a napok szürke köve,

belül még mozdul az élet gyökere,

egy vékony repedés átjáróvá tágul,

s a zárt kapu végül sarokig kitárul.

A bánat malma őrölt már elég port,

de parázs maradt ott, ahol szív volt,

hamuból kel fel a kimondott erő,

lépcsővé válik minden régi kő.

Az Ég peremén rózsaselyem lobban,

hajnal mosakszik csillagporos habban,

s amit elvett a hosszú, vak vihar,

visszatér bennünk, mint sugárból font madár.

Így nyílik át az ember önmagán,

fény tör elő a megrepedt falán,

ki egyszer átlép az izzó résen át,

többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.

Lelkem is Magyar

Magyarországon születtem,

magyar lett az anyanyelvem.

Magyarul dobbant meg a szívem,

magyarul szólal meg a lelkem.

Magyarul ír a kezem,

magyarul szól nekem.

És amit bennem a csend vár,

az is magyarul ébred fel.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Csengő, finom gondolataim,

szívet melengető magyar soraim.

Hisz a szellő is így simogatja arcom,

az eső is magyarul zuhog nekem.

Minden lélegzetem magyarnak érzem,

minden szóval közelebb lépek hozzád.

Ami bennem él, az mind hazatalál,

ha magyarul mondom ki a világra.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,

mint eső utáni finom, tiszta levegő.

Mint ezernyi réti virágmező,

illatfelhő az ég peremén.

És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,

minden válaszom ugyanaz marad:

magyar szóval lettem igazán otthon,

magyar szóval nyílik meg a: szabad

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Vasasné Koszla Beáta és Aurora Amelia Joplin közös verse Körömcipő

 

V.K.B

V.K.B

Éjszaka fénye értem nyúl halkan,

csak lépkedem, ahogy követ a hajnal.

Báli ruhám ring, a szélre tapad,

s körömcipőm kopog, az éj csak hallgat.

A.A.J

Vizes köveken nyomomban ég a vágy,

combomra simul az éjvörös ruhám.

Szívem vad ritmust ver minden léptemen,

sarkam csókokat szikráz a köveken.

V.K.B.

Körömcipőmben a léptem táncra kel,

s az égig lassan felemel.

Karcsú kezével körbefonja lábam,

s én átadom magam e csodás ragyogásnak.

A.A.J

Piros cipőmben lépek most elébe,

szeme parazsa rám lobban az éjbe.

Karja körém zár, s a hajnal ránk talál,

ajkán a csókom bíbor pecsétként áll.

Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse Sors

 Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse

A sorsom útja hozzád vezetett,

minden könnyem téged keresett.

Szívedben végre otthonra lelhetek,

s csókodban örök szerelemre ébredek.

Életeken át kutattam léted.

Tudtam, egyszer Rád találok, de addig csak remélek.

A remény, hogy ez így lesz, csak az éltet.

Mikor megláttalak; tudtam: maradok végleg!

Megláttuk egymást, s a sors belénk remegett,

tekinteted ajkamig vágyat vezetett.

Egyetlen csókban a végzetünk született,

s szívem a szívedben örökre elveszett.

Állomásom Te vagy!

Sorsvonatom célhoz ért.

Itt vagy, itt kiszállok.

Szívem adom szívedért.

Csillagok közt lelkünk,

itt a Világ peremén.

Sors szőtte szőnyegen szállunk,

csak Te meg én.

Felhőszív

Fekete Ida Virág fotója

Felhők járnak az Ég kék tenyerén,

selyemléptű, fehér vándorok.

Fény bomlik rájuk alkony peremén,

sorsból szőtt, vékony fátyolok.

Egyikben madárszárny hajlik,

másikban arc dereng,

a harmadik foszló szélén

új álom leng.

Ha felhővé válhatnék egyszer,

szélre bíznám halk nevem.

Ég peremén Napfény érne,

s fényruhát öltene bennem.

Lennék fodros, könnyű fehérség,

majd mélyebb, szürke mozdulat,

mert felhőszívemben vált alakot

fényből születő pirkadat.

Nézném, ahogy két felhő összeér,

egy pillanatra közös testté válnak,

aztán kibomlanak az Ég ölén,

s két külön felhőként egy szélben szállnak.

Így szeretnék én is szeretni,

egy Ég alatt összesimulni,

két egymásba vágyó felhőként,

a szél ölelésében örökre maradni.

Nyugalom szigete

amikor írni kezdek

szárny nyílik bennem

világok között járok

oda lépek

ahová a képzeletem visz

azt látok

amit látni akarok

azt érzem

amit érezni merek

határ nincs

csak a szavak fénye

és a kreativitás világa

ott minden belőlem születik

ott én vagyok

a csendes teremtő

a saját nyugalmam szigetén

Magigazság

Van úgy, hogy az ember is napraforgóvá válik:

a szívében érzi,

honnan kap tiszta erőt,

és mi az,

ami hamisan ragyog.

A hamis ragyogás

szépnek mutatja magát.

A tiszta erőből

termés lesz.

A napraforgó

fordul.

Tányérjában a nyár

fekete maggá sűrűsödik,

sárga peremén

még ott izzik

a Nap emléke.

Messziről:

virág.

Közelről:

aranyszélű

fekete magigazság.

Az ember is

aratáskor tudja meg,

milyen erő érte:

üres héjat hagyott benne,

vagy telt magot.

A telt mag egyszer

kipereg.

Madár viszi,

Föld barázdája fogadja,

s ahol eltűnik,

ott sárga fejjel

visszanéz a nyár.

Mezítlábas kislány

Kilépek a záporba,

bőrömön víz pereg,

fű és ázott Föld szaga

a szívemig ered.

Talpam alatt tócsa

csobban, körbe szalad,

a Föld puha melege

a talpamban marad.

Bodzából, esőből

nyáríz kerül számra,

vizes hajam simul

szabad vállamra.

Forgok a záporban,

minden sejtem játszik,

bennem a kislány

mezítláb virágzik.

A Kánikula hőse

A Nap palacsintát süt az égen,

én pihegek ventilátorszélben.

Tollam hideg árnyékot kér,

rím is jégkockára tér.

Papír legyezőnek áll,

verssor izzad, mégis száll.

Könyvjelző napernyőt nyit,

szó a hűtő mellé int.

Macska árnyék alá búj,

bajsza alatt kis mosoly gyúl.

Pohárban jég zenél,

strófa tőle újra él.

Ki írni tud ma délután,

hős a nyári hőcsatán.

Ha rím fakad forró kézből,

A Nap is tapsol odafentről.

A hajadban maradt alkony Evokáció Tóth Árpád Esti sugárkoszorú versére

Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,

s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,

de hajad sötétje köré az alkony

még vékony, aranyló glóriát vont.

Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,

nem nappal már, csak az utolsó emléke,

s illattá, néma áldássá szűrte át

a dolgok esti lélekcseréje.

Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája

őrződött hajadban, s béke simult köréd,

és élni akkor egyszerre könnyű lett,

s szemem arcod titkát szívemig vitte.

Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,

vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,

melyben az Ég földi alakot öltött,

s szirmai mélyéről felém remegett.

Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,

s percek mögött ősi századok jöttek.

Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,

s lehunyt pillám lassan felnyílt.

Akkor a szívem újra testet talált,

mély dobbanással, zuhogó örömmel,

mint jég alól feltörő tiszta forrás,

s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.

Fényárnyék-szív

te sötétből érkeztél

én fény felől néztelek

más volt mozdulatod

más volt szavad

másképp értetted

azt is

amit én éreztem

mégis

amikor távolodtál

bennem elindult valami

mellkasom mélyén

víz remegett

az Ég

aranyszállal körbevarrta

szívem titkos tavát

ott úsztál bennem

fekete pikkelyű éjként

én pedig

fehér hajnal voltam

víz tükrén

nem akartalak megfejteni

nem akartalak átalakítani

csak érteni vágytam

miért fordul feléd

újra és újra

szívem

te hoztad árnyat

én hoztam fényt

kettőnk között

nem harc született

hanem körforgás

mert van találkozás

ahol két különböző ember

nem egymást keresi

hanem rejtett részét önmagának

amely a másik érintése nélkül

soha nem nyílna fel

szív vizén.

Köszönöm, nevelőapám

Ma már fölötted is elszállt az idő,

de benned ma is ott él a régi erő.

Óvtad a családomat, ahogy a szív szeret,

hálám ma is őrzi minden drága percedet.

Nem kérted soha, hogy dicsérjen a szó,

neked a tett volt mindig a legszebb való.

Dolgozó kezedben ott volt a jóság,

abból lett számunkra annyi biztonság.

Nagyapaként külön fényt adtál nekünk,

Tata, a nevedhez sok emléket kötünk.

Maja szemében is ott él a szeretet,

amelyet tőled kapott hosszú éveken át veled.

Amit adtál, bennünk tovább él,

minden szép emlék ma is rólad mesél.

Áldás legyen rajtad, amíg csak lehet,

köszönjük neked ezt a nagy szeretetet.

Jeges kényeztetés

narancsillat száll a parton,

mézíz csillan ajkadon,

két pohárban nyári mámor

izzik át az alkonyon

jég koccan a fényes üvegen,

gyöngyöt rajzol rá a pára,

ujjad hozzám ér a szélben,

forró bőröm válaszára

víz fut végig lent a parton,

habja lágyan partra tér,

homok simul talpunk alatt,

léptünk lassan összeér

eperízű csók az estben,

mangó, menta, édes láz,

vállamon a kezed pihen,

bőröm alatt éled a parázs

ölelésed hűs menedék,

mégis lángot gyújt belém,

jég olvad a poharakban,

ajkad íze az enyém

tenger ringat, nap lecsordul,

bíbor fény terül a vízen,

két koktél közt összebújva

csókod harmattá válik ajkam szélén