Zambia és Zala között

Zambia földjén zeng a hajnal,

Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,

Zoltán lépdel, szívében remény,

Zita mosolya maga a fény.

Zöld zab hajladozik a határban,

Zebra vágtat messze, napsugárban,

Zászló lobban fenn az ég felé,

Z betű verse érkezik az olvasó elé.

Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,

Zala partján szebb lesz a szerelem.”

Zab illatát hozza a nyári szél,

Zambia tájáról régi dal mesél.

Zebra patája porfelhőt kavar,

Zászló selymén megpihen a nyár,

Zita nevet, Zoltán ráfelel,

Zeng a vidék, s a szív ünnepel.

Z betűből lett ez a kis versike,

Zöld rétet simogat a nyári nap melege,

Zambiában zebra jár a szavannán,

Zászló leng Zalaegerszeg határán.

Természet kórusa

Rigó dalol az est alkonyán,

arany fény csillan a lombok koronáján.

madárdal szól zöldellő lombok között,

szívem ma újra örömbe öltözött.

A fák levele lágyan összesúg,

a kert felett az est szellője fúj.

tücsök ciripel a zöld fű között,

minden kis hang derűbe öltözött.

Fülemüle énekel az ágakon,

tücsökszó rezdül a fűszálakon.

minden madárdal lelkemig hatol,

s bennem a béke lágyan válaszol.

Gyönyörű kert, hol minden ág mesél,

a nyári szellő lágyan hozzám beszél.

itt minden perc szelíd ének nekem,

a természet kórusa él velem.

Távoli szívek éje - Evokáció Ady Endre Szívek messze egymástól című verse nyomán

Valahol egy árva sóhaj felszállt

S most lelkem mélyén pihen,

Valahol nevetés nyílt ki most

S mosolyba fordul szívem.

Valahol méz csordul az életre,

Mert férfi lelke után futok,

S valahol fekete gyökerű az átok,

Mert zokogni sem tudok.

Valahol egy szív még lüktet értem,

Lázas, sebhelyes szegény,

Fölitta vágy és vad mámor,

Mint bennem a vérző fény.

Hallják egymás lázas kattogását,

Míg rájuk sűrű éj leszáll,

Az éj torkában e pillanatban

Két könnybe zárt szív megáll.

Amikor megszólal

egy dal elindul

bőröm rezdül

szívem más ütemre vált

vállamról lehull a nap

egy hang

végigsimít rajtam

arc nélkül is ismer

régi fényt hoz vissza

megérint

felold

itt tart

ebben a percben

ahol újra

puha vagyok

egy dallam

átmegy rajtam

könnyet hoz

mosolyt hagy

valami újra életre

kel bennem

Élő.

Az Ég is meghajol című versem versfilm stílusban

 Egy álmom vált valóra.

Az Az Ég is meghajol című versemből különleges hangulatú, művészi versfilm született Jozsef Sps alkotói munkájának köszönhetően.Megható érzés látni, amikor egy vers képekben, mozdulatokban, fényekben és érzésekben is életre kel.Szívből, hálásan köszönöm szépen a nagyszerű munkát, az érzékeny látásmódot és azt a figyelmet, amellyel a versem új formát kapott.

Pillám alatt

Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,

meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,

a héj alatt piros az élvezet.

Forró kövön mezítláb áll a dél,

só ül a bőröm apró hajlatán.

A puha fű érinti talpamat,

május izzik a pillám alatt.

Elárium evokáció Wass Albert Magányosság erdeje című versére

Ez itt az Elárium.

ide az jut el, kit régóta hívnak,

ezüst moha dereng az öreg köveken.

a fák alatt már más idő halad,

itt csak én járok; én és valaki,

valaki, kinek nevét még nem tudom.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág:

valaki egyszer előlép a fák közül,

tenyerébe veszi arcom,

s lecsókol rólam minden régi könnyet...

valaki egyszer úgy lép az életembe,

s vele életre kel, mi bennem félig élt.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág...

Ez itt az Elárium.

ezüst moha dereng az öreg köveken.

Valaki mellettem jár a lombok alatt,

s nevét még elrejti előlem az idő:

máris egy vagyok vele.

Bennem felel Isten

Nem kérek jelet, lelkem őrzi az égi rend,

Isten sem távol szól, hanem bennem mond igent.

Fejemet nem hajtom porba, tartom magamat,

angyal áll a vállamnál, kíséri utamat.

Tudatom nem vár többé idegen jelet,

saját nevemre ébredek, őrzöm az eredetet.

Nem sodor el szó, se árny, se zűrzavar,

ér vihar, tartásom mégis megmarad.

Fent és lent összeér, ha él az égi rend,

nem könyörgök az Ég felé: Isten bennem teremt.

Angyal nem ment meg engem, mellém ül ma már,

ki önmagába visszatért, nem kívül keres már.

Nem múlt szabja léptem, nem holnap hívogat,

itt állok önmagamban, irányítom sorsomat.

Magamban állok, látom az utamat,

lelkem, testem, tudatom egy irányba halad.

Néha

Néha fent

Néha lent

Néha kint

Néha bent

Néha szent

Néha nem

Néha derű

Néha ború

Néha mosoly

Néha komoly

Néha csók

Néha ne szólj

Néha ilyen

Néha olyan

Az életet ne vedd

Komolyan.

Az élet ajtaja

Az élet ma rám nyitja ajtaját,

kezembe adja új, szép ritmusát,

örömöm nem vár: bennem útra kél,

s minden mozdulatomban élni kér.

Szívem kertjében virág fakad,

arany esőként hull rám a nap,

amit kimondok, alakot vált,

s a gondolatból ünnep lesz már.

Bátorság áll most vállam oldalán,

nem harcba hív, csak vezet igazán,

kezemben érzem saját erőmet,

s életté írom minden örömömet.

Most szépség érkezik tisztán, szabadon,

új dal születik minden szavamon,

amit az élet elém hoz, elfogadom,

s az életem végre ragyogni hagyom.

Fény hajol a nevemre

Vállamon virágok aranya ég,

alattam vízben mozdul az ég.

Homlokomhoz hajlik a nap,

bőrömön fényes rajzolat marad.

Nincs szükség rangra, szerepre,

a fény hajol a nevemre.

A víz figyel, a fény felel,

nő vagyok – önmagamban teljesen.

Lesz-e érintés?

Képzelet vagy kezdet, mondd, merre visz tovább,

szívemben kérdez most egy rejtett vallomás.

Beszédünk felemel, magasra hív, vezet,

de földre ér-e majd, ha nyújtom a kezem?

Az elme tétován őrzi kételyét,

a szívem csak rád figyel, s ünnepli közelségét.

Részem vagy már, vagy vendég csak bennem,

rövid időre kértél helyet a szívemben?

Lesz-e találkozás, szemünkben vallomás,

lesz-e kimondott szó, vagy marad hallgatás?

Megmarad nekünk a hosszú éjszakák

mély beszélgetése, sok édes vallomás?

Érintés lesz-e majd, vagy csak szó marad,

mely átölel belül, de testben elakad?

Jössz-e majd hozzám, amikor hív a perc,

s nem kérdez tovább már a félő elme sem.

Mert én már érzem,

ez több, mint könnyű játék,

nem futó gondolat, nem múló káprázat.

Valami bennem él, feléd hajolva kérdez:

leszünk-e egymásnak a földi érkezésben?

S ha egyszer itt leszel, kezed arcomhoz ér,

minden kétely lehull,

s a szívem ölelésedbe simul.

Akkor majd tudni fogom, mit eddig csak reméltem:

nem álom volt csupán – megérkeztél egészen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Születésnapodra, kis „Én is!” fiam

Harminckét év suhant el fölöttünk,

s még hallom régi kis szavad,

ahogy nevetve rám kiáltod:

„Én is! Én is! Adj, anya, adj!”

Apró kezed utánam nyúlt még,

mindenből kértél egy darabot,

s én boldogan adtam tenéked

ölelést, mesét, csillagot.

Te voltál a legkisebb kincsem,

ki hozzám bújt, ha jött az est,

s én őriztem minden lépted,

míg álmod édes útra lelt.

Ma már férfiként állsz előttem,

válladon ott a felnőtt lét,

de bennem él a régi gyermek,

ki rám emelte két szemét.

Nem kérem vissza a régi éveket,

hisz szép, hogy idáig jutottál,

de egy hang bennem megmaradt még,

ahogy boldogan kiáltottál.

„Én is! Én is!” – szól ma újra,

születésed ünnepén,

s úgy ölel át ez az emlék,

mint napsugár a tél egén.

Fiam, bármerre visz az élet,

anya szíve veled halad,

s ha néha elfárad a lelked,

tudd, nálam mindig helyed marad.

Kívánok néked tiszta erőt,

jó szerencsét, szép napot,

s hogy amit szíved igazán kér,

az élet adja meg neked ott.

Boldog születésnapot, drága,

legkisebb fiam, nagy fiam,

anya szívével ma is látlak:

kisfiúként, boldogan.

A fény születése

Mély völgy fölött arany parázs ébred,

a fák hegyén át lassan útra kel,

ködök hajából hajnal bontja ékét,

s az Ég a földre tiszta választ lehel.

Sötét lombok félrehajtva állnak,

árnyékuk hosszú, mégis megtörik,

mert fent a fény már koronát ad ágnak,

s a messzeség aranyba öltözik.

Szelíd sugárral érkezik a reggel,

ahogy a mélyből új remény fakad,

s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel

minden, mi régi éjből megmaradt.

Erdők fölött a pára felragyogva

már nem takar, csak fényhez enged át,

s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,

hogy megszenteli minden ág porát.

Így születik a fény: előbb csak rezzen,

majd átölel hegyet, mezőt, eget,

s ami tegnap mély homályban élt,

ma arany fényben a fény arca ránevet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sohasem késő

Sohasem késő újrakezdeni,

fakó falakra színt lehelni,

múlt porából felkelni bátran,

ecsetet fogni tiszta magányban.

Amit tegnap még sebnek hittünk,

ma már erőként élhet bennünk,

s ahol a szívünk megtorpant régen,

ott nyílhat ajtó újra a fényben.

Nem kell a régi rajztól félni,

lehet másképp is tovább élni,

ha megkopott is pár régi álom,

új színt kever hozzá bátorságom.

Mert minden nap egy friss vászonlap,

rajta a lélek újra alkothat,

s aki mer festeni önmagából,

szebb útra lép a tegnap porából.

www.muzsakkonyvtara.hu

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Volt, van, lesz - Ars poetica

volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben

volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát

volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi

ma már

a nevem

belülről érkezik

állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám

van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza

ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben

ami most van,

az már

tartás

van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad

írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem

írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik

van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik

van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető

a múlt

már mögöttem jár

a holnap

irány

a mellkasomban

lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni

lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre

lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra

lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat

voltam,

amikor még kerestem

vagyok,

amikor már állok

leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem

voltam

vagyok

leszek

és az utat

én kövezem

magam előtt

www.muzsakkonyvtara.hu

Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

Az Ég is meghajol

Eső csorog az arcomon,

könnyemmel összeér,

amit eddig tartottam,

ma végre földet ér.

A víz ősi rend szerint

utat keres, rám talál,

amit rólam lemos egyszer,

az többé meg se áll.

A könny a test igaz szava,

mikor bennem enged a zár,

ami rólam földre hullik,

az uralmat veszít már.

Felnézek az eső alatt,

s könnyebb lesz, ami volt,

amit bennem a víz felold,

arra az Ég is meghajol.

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu