Időfonál

Tenyeremben az arcom –

lélekfonálból szőtt látomás,

széllel beszél a csend,

bennem érlelődik a tudás.

Áttetsző idő ring,

lassú, szelíd sodrás,

én vagyok a mozdulat,

az érkezés, indulás.

Hangom üvegfény,

benne megáll a szó,

szívem magja útra kel,

időn, téren át.

Súlytalan valóságom:

élő jelenlét.

www.muzsakkonyvtara.hu

Itt senki nem vagyok…

Reggel még bennem zúg

a világ súlya,

idegen hangok ülnek a bőrön,

mint por az úton.

Aztán megérkezem.

Fák között oldódik a testem,

a tó tükrében lassabban mozdul az idő,

és a hegy semmit sem kér tőlem.

Itt senki vagyok – mégis minden.

A hegycsúcson nincs diadal,

csak megérkezés.

Időtlen melegség indul bennem,

ahogy a Föld a talpamhoz simul.

Ez a földszagú, szélízű, élő csúcs.

Itt a tér kitágul, a jelen elcsendesül, és én végre békében vagyok.

Lángfonál

Két ember áll a csend peremén,

gyufaszál-testük feszülve vár,

remeg a tér középen,

mint lángfonál két szív között jár.

A láng véget ír – vagy kezdetet?

Parázs rezdül a mozdulat alatt,

a pillanat izzani tanul,

a fény árnya falakra tapad,

mint hamuíz a torok mélyén.

Füst még alszik az érintésben,

a tér halk ígéretté hajol,

két sors áll egy lélegzésben,

mielőtt a tűz fellobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Állapot

A csend

gondolkodik bennem.

Rétegzett,

mint az idő,

amikor önmagára figyel.

A figyelem

visszahajlik a forráshoz,

ahol a kérdés

tapasztalattá sűrűsödik,

a válasz

állapottá válik.

A régi jelentések

lehalkulnak,

helyükön

tágasabb rend születik,

amely hordoz

és elbír.

A jelenlét

lassú tudás,

összekapcsol

létezést

és irányt.

Itt a kapcsolódás

belső törvény,

a várakozás

szelíd nyitottság,

ahol minden

időben történik.

A lét

áttetszőbbé válik,

mint egy gondolat,

amely már

túlhaladt

önmagán.

Ez a tér

vezet,

mozdulatlanul.

Itt az ember

tanú

és része

annak,

ami van.

www.muzsakkonyvtara.hu