Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.
A szemén ott volt a régi kendő.
A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.
Azt mondták neki:
„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”
Ő pedig hitt nekik.
Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.
Azt mondták: lezuhant. Meghalt.
Egy viharos napon elragadta a szél.
Nem maradt utána semmi.
Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.
Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.
Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.
Mara megtorpant.
A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.
Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.
Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.
A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.
És akkor… meglátott valakit.
A túloldalon egy nő állt.
Nem mozgott sokat.
Csak figyelte őt.
Mara először nem hitt a szemének.
A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.
Nagyon is valódi, igaz.
A nő lassan lépett egyet a perem felé.
A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.
A lány torka összeszorult.
A nő szeme megtelt nedvességgel.
— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.
Mara megdöbbenve állt.
A mellkasa fel-felrándult.
Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.
A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:
— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.
Mara megkövülten hallgatta.
A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.
A hazugság súlya most egyben zuhant rá.
— Ki volt az? — kérdezte halkan.
— A férfi, akit te apának hittél.
Mara lélegzete elakadt.
A gyomrába hideg fájdalom hasított.
Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.
— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.
Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.
— Anya… — remegett a hangja.
— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.
Mara körbenézett.
A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.
De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.
Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.
— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.
Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.
A lábai bizonytalanul vitték.
A torka égett.
De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.
Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.
Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.
A víz alant halk morajlással mozgott.
Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.
A híd keskeny volt.
A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.
Az anya is rálépett a túloldalról.
Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.
Amikor egymás elé értek, Mara megállt.
A teste remegett.
Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.
Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:
— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.
Az anya szeméből kicsordult a könny.
— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.
Mara ekkor már nem bírta tovább.
A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.
A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.
A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.
A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.
Nem kellett hozzá szó.
Az a pillanat mindent megváltoztatott.
Végül Mara megszorította az anya kezét.
— Most már hazamegyünk — mondta halkan.
— Igen, kicsim. Most már igen.
Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.
A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.
