A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 9., péntek

Karácsony aranyfonala



Karácsony este csend terül szét a házakra,
hó csillan csillagfény alatt,
angyalok lépte suhan át utcákon,
szívekben béke gyúl csendesen.
Karácsony szívből szólít,
kézről kézre ad meleget,
gyertyák őrzik együttlétünket,
karácsony szelleme mindenkit érint.
Van, aki emlékkel érkezik,
van, aki reményt hoz magával,
van, aki szeretetet hagy itt,
mind ajándék órában.
Ünnep mindenkié,
összekapcsol, megtart, hazahív,
szívtől szívig adja tovább a
fényt, mi bennünk él.
Amikor minden fény megérkezik,
a szeretet tovább őriz minket,
karácsony szívtől szívig jár,
mint az aranyfonál.

2025. december 19., péntek

Angyali érintés



Karácsony előtt
a szív kaput nyit halkan,
fény simít végig
mindenkin ezen az éjszakán.
Az angyal közel hajol,
érintése meleg, mennyei,
ahol a szeretet
él, mindenkit elér.
Ott áll egy gyermek mellett,
tenyerében bizalom,
szárnya biztonságot ad,
szeretettel oltalmaz.
Segítsége láthatatlan,
mégis súlya van –
mint gyertya fénye esténként
egy hideg ablakban.
Karácsony idején
az angyal bennünk él,
szeretetből fon hidat
szív és szív közé.

A kis doboz




Sok-sok éve már annak,
hogy üzenetet írtam egykor magamnak,
kis dobozba tettem halkan,
idő múlt, s elmerült a zajban.
Teltek az évek sorra,
ősz hajszál jutott minden napomra,
tettem-vettem, éltem csendben,
míg egyszer a kezembe vettem.
Sárguló papírt bontottam széjjel,
lélegzetem remegett a fénnyel,
a halvány lapon ott állt: tisztán —
Itt az idő! Készen állsz?
Könnyem hullt a felismerésre,
hiszen tudtam: vártam erre a fényre.
Eljött a pillanat — végre kimondhatom:
köszönöm Önmagamnak a bizalmat, az utamon.

2025. december 5., péntek

Szeretlek december



Szeretlek december, kedves hónap vagy nekem,
amikor a hó lassan betakarja a csendet,
a fenyőágak vállán fehér álom pihen,
s a csillagok messziről hazakísérnek halkan.
Szeretlek, amikor hosszúak az esték,
a tűz pattog, a világ lelassul,
kint a szél mesél a hómezők felett,
bent a szív megengedi a szeretet dallamait.
Szeretlek december, mert nem sietsz,
minden napod időt ad a léleknek,
minden éjszakád fénybe borítja az eget,
mintha a természet is átölelne engemet.
Szeretlek, mert oly szép vagy nekem,
valahányszor elfárad bennem az év,
te csendben újra megtartasz,
hogy érezhessem: élni jó, a szeretet örökké bennünk marad.

2025. november 30., vasárnap

Hómezők varjai



Fekete tollak rajzolják a fehér csendet,
tél szívében lépked három vándor.
Fagyott ágak alatt él a kitartás,
a szél csak jár tovább a tájon, hang nélkül.
A hó minden lépésüket megjegyzi,
a táj hallgat, tele van történettel.
Szárnyukban ott él sok emlék,
amit azok értenek, akik kitartóak.
Van, aki repül tovább a felhők alá,
a többiek hóban őrzik egymás melegét.
Várnak, élelmet keresnek, talán találnak.
Kárognak, miközben a jeges szél tollukat borzolja szét.
A havas tájba egyszer újra élet költözik,
a varjak ösztönösen tudják így jó.
Ők együtt maradnak a zord télben,
példát mutatnak annak, aki csak nézi őket csendben.

2025. november 21., péntek

A szív jól döntött



Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.
Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.
– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.
– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.
Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.
– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.
A férfi elmosolyodott és válaszolt:
– Fogalmam sincs, csak megyek.
Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.
A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:
– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?
A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:
– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.
A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.
A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.
Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.
– És mit fogsz csinálni?
Petra csak ennyit mondott:
– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.
A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.
Nem ment vissza.
Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.
Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

Ihlet



Gőzölög előttem a csésze,
a tej lassan összekeveredik a barna kávéval,
és bennem is megmozdul valami,
amit még nem neveztem nevén, de már közeledik.
A cukor elsimul, eltűnik,
ahogy az első gondolat is beépül a napba.
Minden korty közelebb hoz valamit,
ami régóta vár a papír szélén.
A szavak leülnek mellém,
nem hangosan, csak biztosan.
A papír figyel, mert érzi,
hogy most történik meg az, amit keresek.
A toll a kéz alatt engedelmes,
nem kérdez, csak követ.
Egy csésze kávé — és kibomlik bennem az igaz,
amit máskor nem találok meg ilyen könnyen.
Amikor az utolsó korty is elfogy,
a vers már ott van előttem,
éppen úgy, ahogy lennie kell —
kávéillatból születve.

2025. november 19., szerda

Pillanatnyi boldogság



Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.
Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.
Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.
Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább.
Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen.
És bármikor előhívhatom őket.

Szintén megtekinthető még a muzsakkonyvtara.hu

2025. november 17., hétfő

Az érme üzenete



Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”
Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.
– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.
A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”
A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit — nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.
A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el — csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.
Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem — nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el — csak ő felejtette el észrevenni.

Csábító csokoládé



Csoki hív — mert édes, mézes,
nem kérdez, csak jön felém,
mosoly bújik ajkam szélén:
„Na jó… egy falat még.”
Olvad lassan, lágyan benn,
mint szívemben a szerelem,
dió omlik, kakaó íze vár,
minden porcikámra rátalál.
Nem édesség — varázslat ő,
csábító, titkos, erő,
ha egyszer hozzám ér, megcsókol,
nincs menekvés, elrabol.
Ha szívem fáradt, fáj,
a csoki mindig mellém áll,
ringat, vigaszt ad, szeret,
s újra élni hív, megnyugtat.
Így történik újra, újra,
minden este, mindig újra
megfogadom — ma vége van…
de mégis… mégis…
ellenállhatatlanul —
újra magához láncol.

2025. november 14., péntek

A régi kendő



Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.
A szemén ott volt a régi kendő.
A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.
Azt mondták neki:
„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”
Ő pedig hitt nekik.
Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.
Azt mondták: lezuhant. Meghalt.
Egy viharos napon elragadta a szél.
Nem maradt utána semmi.
Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.
Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.
Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.
Mara megtorpant.
A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.
Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.
Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.
A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.
És akkor… meglátott valakit.
A túloldalon egy nő állt.
Nem mozgott sokat.
Csak figyelte őt.
Mara először nem hitt a szemének.
A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.
Nagyon is valódi, igaz.
A nő lassan lépett egyet a perem felé.
A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.
— Mara.
A lány torka összeszorult.
— Nem lehet… — suttogta.
A nő szeme megtelt nedvességgel.
— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.
Mara megdöbbenve állt.
A mellkasa fel-felrándult.
Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.
A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:
— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.
Mara megkövülten hallgatta.
A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.
A hazugság súlya most egyben zuhant rá.
— Ki volt az? — kérdezte halkan.
A nő lesütötte a szemét.
— A férfi, akit te apának hittél.
Mara lélegzete elakadt.
A gyomrába hideg fájdalom hasított.
Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.
— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.
Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.
— Anya… — remegett a hangja.
— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.
Mara körbenézett.
A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.
De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.
Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.
— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.
Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.
A lábai bizonytalanul vitték.
A torka égett.
De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.
Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.
Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.
A víz alant halk morajlással mozgott.
Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.
A híd keskeny volt.
A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.
Az anya is rálépett a túloldalról.
Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.
Amikor egymás elé értek, Mara megállt.
A teste remegett.
Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.
Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:
— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.
Az anya szeméből kicsordult a könny.
— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.
Mara ekkor már nem bírta tovább.
A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.
A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.
A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.
A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.
Nem kellett hozzá szó.
Az a pillanat mindent megváltoztatott.
Végül Mara megszorította az anya kezét.
— Most már hazamegyünk — mondta halkan.
Az anya bólintott.
— Igen, kicsim. Most már igen.
Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.
A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

2025. november 7., péntek

A Hold bennem




Nem az égen kezdődik.
Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.
Hanem bennem.

A Hold akkor ébred,
amikor elhallgat minden gondolat,
és a lélegzet egy pillanatra megáll.

Csend ez.
Nem üres.
Tele van emlékezéssel.

A Hold tudja,
hányszor kezdődött már újra minden.
Hányszor engedtünk el,
és hányszor tartottunk túl sokáig.

Nem kérdez.
Nem magyaráz.
Csak jelen van.

És a jelenlétében
a sötét többé nem fenyeget,
csak mélység lesz —
ahová vissza lehet térni.

Egyszer azt hittem,
a Hold távol van.
Hogy el kell érnem.

De a Hold közelebb jött.
Nem kívülről.
Belülről.

Onnan, ahol a mellkas mögött
egy puha tér nyílik,
ahol a lélek lassan felébred,
és hazamegy önmagához.

Akkor értettem meg:
Nem én néztem a Holdat.
A Hold nézett engem.
Mindig is.

A víz szava



A víz nekem nem egyszerű elem.
Nem tárgy, amit érinteni lehet,
hanem lélegzet:
az élet első rezdülése,
ahol minden kezdődik.
A víz az emléke a kezdetnek.
Ő hordozza az őst, az első fényt,
amikor még nem volt szó,
csak lassú ringás,
mint anya szíve alatt a csend.
Ha nincs víz, nincs élet.
Nem sarjad levél, nem ébred szív,
nem indul útnak a lélek hajója.
A víz az út. A víz a híd.
A víz hordoz mindent.
Amikor hozzáérek,
mintha valaki visszaérne hozzám.
A bőrön túl, a csontok mélyén,
ott, ahol az ősi emlékeink pihennek,
ahol a kezdet ma is lélegzik.
A víz bennem is él.
Nem kívül, nem külön — én vagyok.
Átfolyik rajtam az idő,
és mégis: megtart.
A víz gyógyít.
Nem kérdez, nem ítél,
nem kér cserébe semmit.
Csak ölel.
És visszavisz a forráshoz,
ahol a fény először ébred,
szavak nélkül.
A vízben hazatalálok.
Mindannyiszor.