A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. február 17., hétfő

A szeretet kenyere



Frissen sült kenyér, hajnalban éled,
ropogós kérge a legfinomabb része.
Benne a búzatábla aranya,
s a napfény melege, a Föld ereje.
Kovászból készült, szeretet gyúrta,
minden szelete az otthon öröme.
Illata szárnyal, betölti a teret,
melyből mindenki kér, egy szeletet belőle.
Kenyér az asztalon, élet szava,
minden falatban a Föld gazdagsága.
Ősidők óta remény és béke jelképe,
táplálja a lelkeket, egyesít minket.
Morzsáiban múlt, jelen és jövő,
békét hoz, s összegyűjti a szíveket.
Kenyér, mely táplál, éltet és szeret,
egyszerű ízében rejlik a legnagyobb szeretet.

Te vagy a dallam



Te vagy a dallam, mi szívem mélyén szól,
lágy, mint tavasz, mi vágyakat ébreszt,
a lelkemben minden hangod otthont talál,
minden napom fénybe borul tőled.
Te vagy a dallam, mi most csendet teremt,
szavaidban ott rejtőzik a világ,
mint hűvös eső, mely fájdalmat old,
új reményt hozol, ha karjaidban élek.
Te vagy a dallam, mely most örökké zeng,
visszhangozza minden gondolatom,
szeretettel hívsz, elvezetve fényhez,
hol a fájó emlékek elhalványulnak.

Álom és valóság


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az álom és a valóság
mint két párhuzam,
egymás mellett,
de sosem teljesen egyek.
Mi vagyunk a híd,
mely összeköti őket,
létezésünk határán.
A szerelem átjáró,
ahol a valóság elmosódik,
az álom, mint szívünk ritmusa,
éledni kezd bennünk.
Nem két világ,
hanem egyetlen pillanat,
ami mindkettőt egyesíti.
Álmodni, hogy a valóság
nem csupán az, amit látunk,
hanem amit szeretünk.
Valóság, hogy az álom
minden percben él,
s mi, a híd,
elmosunk minden határt,
hol külső és belső világ egyesül.
Oly csodálatos, mikor az álom
valósággá válik,
mint napfény a harmatcseppen,
mely megcsillan a reggeli fénynél.
A valóság szárnyakat kap,
s mi, lelkünkben,
megérinthetjük a csillagokat,
mert a valóság és az álom
összefonódva egy új világot teremt.

2025. február 15., szombat

Örök pillanat


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
 
A tudatosság nem gondolat, nem szándék,
nem a kérdések és válaszok játszmája.
Létezés – határtalan, időtlen,
amely minden pillanatot magában foglal.
Az élet nem csupán születés és elmúlás,
hanem a lét pulzáló igazsága,
egy szikra, amely soha nem alszik ki,
még a csend legsötétebb mélyén sem.
A szeretet nem keresés,
nem valaki vagy valami,
hanem a létezés tiszta igazsága,
a mindenség ölelése, ahol nincs elkülönülés.
Tudatosság. Élet. Szeretet.
E három nem különálló,
csak egy végtelen, mozdulatlan tenger,
amely egyszerre minden,
és még annál is több.

2025. február 13., csütörtök

Napfény csókja

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Tűzben égő napsugár,
bársony fénye ránk talál.
Széllel szálló halk szavak,
szívünk együtt megmarad.
Csillagfényes éj ölel,
szerelemben elpihen.
Holdfény táncol csendesen,
álmot hoz a szél nekem.
Álom ringat, lágy a fény,
szívünk együtt égve él.
Tó tükrén csillag ragyog,
szívünk vágya sosem fogy.


2025. február 12., szerda

Örökké a mennyekben



( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szemedben csillagok fénye ragyog,
szívedben dallam, égi titok.
Ölelésed, mint lágy szellő, suhan,
szerelmünk örök, nem múlik soha.
Idő nem számít, nincs múlt, se jelen,
csak a végtelen ég, és benne a szerelem.
Lelkünk egy dallam, fényben lebeg,
a mennyek kapuján túl is veled.
És ha a földi lét csenddé simul,
angyali szárnyunk az égbe indul.
Fényként ölelünk csillagot, holdat,
boldogan élünk, összefonódva.

2025. február 9., vasárnap

A SZERETET




( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Füst száll az égre, a föld megremeg,
gyermekek sírnak a romok felett.
Eltűnt a holnap, csak csend maradt,
a szél viszi messze a könnyeket.
Anyák ölelik üres álmukat,
a múlt helyét csak por lepi el,
s a háború sötét árnyéka
a szívek mélyére hatol.
Mondd, miért hull ennyi könny?
Miért születik gyűlölet?
Hisz a szív nem harcot keres,
mert szeretetre született.
Van egy szó, mi falat dönt le,
egy érintés, mi sebet gyógyít,
egy láng, mi fényt hoz az éjbe,
s minden szívet újra nyit.
A szeretet az, mely győzni fog,
A világot átöleli teljesen,
A szívekben nem létezik más,
csak a tiszta, őszinte SZERETET.

2025. február 7., péntek

Reggeli fuvallat




Pálmafák ringnak, tenger ölel,
hegyek csúcsán fény énekel.
Langyos homok az ujjam között,
a csend és béke körül ölel.
Reggeli fuvallat egy titkot súg,
napfény táncol, aranyba hull.
Csillan a vízen a fény ölelése,
sóhajt a part egy halk mesébe.
Lelkem lebeg e csodás világban,
elveszek a pillanat örvényében.
S míg a nap rám mosolyog édesen,
tudom, a szépség örökre végtelen.
Hullámok hoznak titkokat az égből,
gyöngyként ragyogják a lét szerelmét.
Szívemmel érintem, lelkemmel látom,
ez a varázs az örök világom.

2025. február 4., kedd

Összetört álom



( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A nap már lemenőben volt, a tenger felülete aranylón csillogott, ahogy a hullámok lustán nyújtóztak a part felé. A levegő sós illata keveredett a friss lime és kókusz aromájával. A tengerparti bungalók verandáján mécsesek égtek, lángjaik táncot jártak a lágy esti szélben. A fák között apró lámpások függtek, halvány fényük sejtelmesen világította meg a fehér homokot.
Emma a sekély vízben állt, a finom homok terült el a lábai körül, ahogy a hullámok átölelték. Hosszú, gesztenyebarna haját felfogta, de néhány tincs kiszabadult, és finoman az arcához tapadt a párás levegőben. Ruhája könnyű selyem, narancssárga, mint a napfelkelte első fényei. Tekintete nyugodt volt, de a szívében izgatott lüktetés vert gyökeret.
A parton, néhány méterre tőle, Kristóf egy fa alatt állt, lazán begombolt ingben, mezítláb, kezében egy üveg borral. Szőke haja kócos volt a szélben, tekintete sötéten figyelte Emmát. Mindig volt benne valami titokzatos, valami, amitől Emma úgy érezte, sosem tudja teljesen kiismerni.
— Gyere ide! — hívta a férfi rekedten.
Emma mosolyogva lépett ki a vízből, a selyemruha nedves szegélye a bőréhez tapadt. Kristóf egy poharat nyújtott neki. Az ujjuk összeért, és a lány bőrén forróság futott végig.
Leültek a homokba, háttal a végtelen tengernek. Kristóf lassan cirógatta Emma kezét, majd finoman megérintette az arcát.
— Tudod, hogy ez a hely olyan, mint egy álom? — suttogta Emma.
— Te vagy az álom — válaszolt Kristóf, majd közelebb hajolt, ajkai puhán érintették a lányét.
A csók mély volt, lassú és ismerős, mégis minden alkalommal új. Emma szíve zakatolt, ujjai Kristóf tarkójára siklottak, és elvesztek egymásban, mintha az idő is megállt volna.
Aztán hirtelen, egészen halk, alig hallható rezgés törte meg a csendet. Kristóf zsebében mozdulatlanul fekvő telefonja megremegett egy pillanatra. Olyan halk volt, hogy Emma szinte nem is érzékelte, inkább csak a férfi reakciója tűnt fel neki. Kristóf keze megfeszült a hátán, a csók egy röpke másodpercre megszakadt. De aztán, mintha mi sem történt volna, Kristóf folytatta.
Emma egy pillanatig gondolkodott, mondani akart valamit, de a férfi érintése újra magával ragadta. A telefon néma maradt. Talán csak egy jelentéktelen üzenet volt. Talán semmi fontos.
De az idő nem állt meg. És az éjszaka sem tarthatott örökké.
Másnap reggel Emma lassan ébredt. A nap fénye aranyló csíkokban esett a hófehér lepedőkre. Kristóf oldalt feküdt, de nem nézett rá. A mobilját szorította, és az arcán egy furcsa árny suhant át.
— Minden rendben? — kérdezte Emma álmosan.
Kristóf összerezzent, majd azonnal elmosolyodott. De Emma észrevette, hogy a mosoly nem ért a szeméig.
A férfi gyorsan felült, a lepedő összegyűrődött a mozdulattól.
— Csak egy hívás... semmi fontos.
Emma ösztönösen érezte, hogy hazudik. A szívében valami halkan megroppant, ahogy Kristóf távolabb húzódott tőle.
A férfi felállt, keresztbe font karokkal nézett ki az ablakon.
— Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el… — kezdte halkan.
A lány légzése elakadt. A bőrén még mindig ott égett az előző éjszaka minden érintése, minden csók, minden suttogás.
Kristóf mélyet sóhajtott.
— Valaki mást szeretek. Beleszerettem egy másik nőbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Egy ideje találkozgatunk. Ne haragudj. Nagyon nehéz ez most nekem is. Téged is szeretlek, de ő az igazi.
A szavak kíméletlenül csapódtak Emma mellkasába. A világ egyszerre szűk lett és fullasztó.
A szél meglibbentette a függönyt, behozva a tenger illatát. De most nem volt álomszerű. Csak sós és keserű, akár a könnyek, amelyek Emma torkában rekedtek.
Kristóf mozdulatlanul állt, mintha várná, hogy a lány mondjon valamit. De mit lehet mondani ilyenkor?
Emma lassan felállt. Egy pillanatra nézte a férfit – azt a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.
Aztán elmosolyodott.
Kristóf meglepetten nézett rá.
— Mi az?
Emma megrázta a fejét.
— Semmi. Csak... hirtelen olyan világos lett minden.
A szemei csillogtak, de nem a könnyektől. Hanem a felismeréstől.
A férfi úgy tűnt, mintha várna valamire. De Emma már tudta. A férfi sosem volt az övé igazán. Az álom, amit ő épített köré, csak egy illúzió volt, amit a vágy szőtt bele a valóságba. Ő túlzottan bízott abban, hogy az ő szeretete elég lesz a férfi számára. De most, ahogy ott állt, rájött, hogy az igazság más. Ő volt az, aki túlzottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, ami már a kezdetekkor is törékeny volt.
Megkerülte Kristófot, és odalépett az erkélyhez. A tenger még mindig ott volt, változatlan, hatalmas és gyönyörű. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és érezte a sós levegőt, a nap melegét a bőrén.
A tenger felé fordulva Emma elhúzta a haját az arcából. Az reggeli napfény fényei lassan belesimultak a hullámokba, mintha valami elúszott volna, ami már nem térhet vissza.
Ahogy ott állt, a férfi már nem volt ott. Elment.
Az idő nem adhatja vissza azt, amit már elvett.
Emma megértette, hogy a fájdalom egy új kezdetet hoz magával. És bár a szíve még fájt, tudta, hogy nem állhat meg – az életet tovább kell élni, lépésről lépésre.

2025. január 31., péntek

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,
szikrák táncolnak az égben,
a Tűz Birodalmába lépek.
A kapu tárul előttem,
csupán egy vöröslő ölelés.
Ahogy beléptem,
minden, ami emberi, eloszlik,
és a tűz átformál,
mint a tűző nap, mely éget,
de formálja a földet.
A földi test elhamvad,
a lélek könnyedén emelkedik,
mint szálló arany füst,
angyali szárnyakra lel.
A lángok nem égetnek,
csupán szelíden karolnak,
mint egy szerető kéz,
mely örökre átölel.
Itt, a tűzben,
minden, ami fáj, eltűnik.
A test elporlad,
de a lélek örök.
És amikor már nem marad semmi,
csak a fény és a csend,
angyalok karja ölel,
és már nem vagyok más,
csak a Tűz Angyala,
a végtelen lángok tiszta szívében.

Tiszta Lélek

 


A tiszta lélek, mint égi fény,
Sérthetetlen, mint az időtlen táj,
Összetörhetetlen, mint a csend,
Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,
Mi mindent átölel, és meggyógyít.
Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,
Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.
Lélekben rejlik a tiszta csend,
Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,
Szemekben tükröződik a tisztaság,
Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.
Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,
Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,
A szívben, lélekben örökre ott marad,
Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.
Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,
A lélek nem védelmezi önmagát,
Szeretetet nem kér, csak ad,
Fényében minden árnyék elhalványul,
És semmi sem veszélyezteti,
Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

2025. január 30., csütörtök

Elfáradt élet


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Elfáradt életem, mint őszi falevél,

Melyet a szél könnyedén elvisz,

Minden lépés, minden nap, egy újabb teher,

A világ súlya rajtam pihen.

 

Hosszú volt az út, amit bejártam,

Sokszor elestem, mégis felálltam,

De most már nincs erőm tovább,

Az álmok mind elhalnak, szerte foszlanak.

 

Szívem már nem dobog úgy, mint régen,

A szeretet, mit adtam, mind elveszett,

Minden küzdelem, amit vívtam,

Csak egy újabb seb lett a szívemen.

 

A fájdalom suttog, halk és mély,

De lelkem terhe sokkal nehezebb,

A világ, amit oly sokáig kerestem,

Ma már csak homályos, távoli emlék.

 

Az élet, mit valaha csodáltam,

Most csak egy messzi, elérhetetlen vágy,

Ami bennem élt, és ami hajtott,

Most csendben elszáll, és velem elhal.

 

Ami maradt, már nem én vagyok,

Csak egy árnyék, mi próbál tovább élni,

Elfáradtam, már nem kérdezem,

Miért?

Csak várom, hogy elengedjen a földi lét,

A csendbe, mélybe, hol végre pihenhetek.

 

Lelkemet minden fájdalom sújtja.

Talán van még remény,

Hogy egyszer végre megtalálom a békét,

Egy helyet, hol elhalkul a fájdalom,

És a múlt, mint szél, elillan, csendben.

 

2025. január 29., szerda

Csak Adni

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Kezeim átölelnek téged,
nem kérve, csak adva,
mert a szeretet nem vár,
csak áramlik, mint a folyó.
Szívemből adok, míg élek,
nem számít, mi jön cserébe,
hiszen a szeretet nem vágyik semmire,
csak él, és mindenbe belefonódik.
Kezeim átölelnek,
megérzed a szavak nélküli bizalmat,
mert az igazi kapcsolat
nem szavakban rejlik, hanem cselekedetben.
Nem várok semmit, csak adok,
hiszen a szeretet lényege éppen ez:
nem kér, nem vár,
csak jelen van, és örökké ad.
A szívem minden egyes dobbanásával
adni akar, hogy a világ szebbé váljon,
mert igazi szeretetet
csak szívünkből adhatunk.

2025. január 28., kedd

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,
minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.
A pillantásod, mint egy halk dallam,
amit csak a szívem hallhat,
és ettől megrezdül minden.
Az érintésed – több, mint csupán érintés:
hullámok, melyek partokat formálnak,
kavicsokat simítanak,
de a szívem szikláját is
szelíden homokká oldják.
Nem beszélünk. Minek is?
Minden szó csak megtörné a csendet,
amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,
meleg takarót.
Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:
nem a világban, hanem a lelkedben.
Amikor hozzám hajolsz,
az idő eltűnik,
ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,
és elhozza az álmainkat, a holnapot,
és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,
hogy a szerelmünk sosem ér véget.

Vihar szárnyán

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A villámlás hasítja az ég sötétjét,
a tenger halk sóhajomat elnyeli,
az élet lüktet, zúg a ritmusában,
mint egy dallam, mely a vihar szárnyán repül.
A szél táncol a hajam között,
a ruhám lebeg a szélben,
minden lépés új utakat nyit,
és menni kell tovább,
mert a vihar egy emlék,
ami elhalványul a következő fényben.
A tenger minden titkot megőríz,
és bár a könnyeim láthatatlanokká válnak,
az élet, a dallam,
sosem áll meg,
mint a végtelen horizont,
ahol a vihar is csenddé válik.
Mikor elcsendesül a vihar,
a tenger hullámai lágyan simítanak,
az élet, mint egy dallam, csendben visszhangzik,
és tudom, hogy menni kell tovább,
mert nekem is tartogat még az élet sok apró csodát.

Tavaszi varázs


Lennék hóvirág,
tavasz hírnöke, amely a hó alól
szelíden kibontja apró szirmait,
egy titok, mit a tél még rejteget.
Napfény öleli halvány szirmaim,
csendben remeg a Föld, ahol állok,
érzem, hogy az ébredés már halkan lép,
s szívemben a szirmok suttognak, dalolnak.
Hirdetem a szépet, a csodát,
hó alól ragyogjon mindaz, mi vár,
e pillanatban nyíljon meg a világ,
s titkokból szőjön tavaszi varázst.

2025. január 25., szombat

Én történetem





Miért félünk élni?
Miért rettegünk boldognak lenni,
miért félünk önmagunkká válni?
Miért könnyebb mások útját követni,
mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?
Tesszük, amit várnak tőlünk,
miközben az idő homokként pereg.
Fejünket kapkodva látjuk,
mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,
álmaink, amiket sosem éltünk meg.
Én megálltam.
Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,
talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.
Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,
és most éljek végre, szabadon.
Nem mások életét akarom élni,
nem mások vágyait követni,
Hagyom, hogy az idő érintsen,
a hajnal ott ér, ahol engem akar.
Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.
Figyelek magamra, szeretettel,
hiszen minden nap egy megíratlan sor,
és most már tudom: ez az én történetem.
Az idő rohan, de most már nem bánom,
mert amit megélhetek, az az enyém,
és senki sem vehet el belőle egy percet sem.