A nagymama meggye

Kosárban piroslik a meggy,

nap csókolta, édes lett, meleg.

Levél alól mosolyog már,

mintha a fény karolná át.

Ott áll a fán, ring a vágyban,

érett illat lebeg a házban.

Nagyi szedi – jól tudja,

milyen kincs ez mostanra.

Mérleg nélkül, érzés szerint

méri a lisztet, szívét megint.

Habot ver, s lelkéből kever –

a titok szíve mélyén terem.

S a sütőből, mint egy mese,

kikerül a finom süteménye.

Puha, meleg, omlós csoda –

ily ízt nem tud csak a mama.

Van egy íz, mit nem feledsz,

mert szívből jött, s ott marad veled.

Még a meggy is tudja ezt:

a szeretet a süti lelke lesz.

A tükörrepedés

Jon ülve maradt, míg a többiek énekeltek. Negyven éves lett. A gyertyák a tortán már majdnem végigégtek, mire valaki észrevette, hogy ő nem mosolyog. Nem sír. Nem mond semmit.

A bátyja már a második pálinkánál tartott, amikor odalépett.

– Mi van veled, öcskös? Ez is csak egy nap. Negyven... hát most mi van? Jobb, mint ötven! – röhögött fel rekedten.

Jon lassan felállt. Kihúzta magát. A család hirtelen elhallgatott.

– Ez nem csak egy nap. Ez a nap, amikor rájöttem, hogy életem nagy részét nem én éltem. Hanem ti éltétek helyettem. És amikor másként akartam gondolkodni, élni, dönteni – csak támadás jött. Gúny, lenézés, halk sértések. Mert amit nem értetek, azt ellenségesnek látjátok.

Néma csend. A poharak megálltak a levegőben. Az anyja a szájához kapott.

– Ezt hogy érted? – kérdezte az apja, már indulatosan. – Mindent megadtunk neked!

– Pont ez a baj. Ti adtátok. Soha nem kérdeztétek, mit szeretnék én. És amikor próbáltam másként élni, ti bántani kezdtetek.

Másnap Jon eltűnt. Csak egy kézzel írt cetli maradt a lakás konyhaasztalán:

„Nem bírom tovább ezt a szeretetnek álcázott börtönt. Elmegyek. Mert ahol szeretet helyett támadás van, az nem az én otthonom. Itt csak túlélek. "

A család pánikba esett. Rendőrségi bejelentés, nyomkövetés, Facebook-posztok, aggódó telefonok.

De Jon eltűnt. Mint aki felszívódott a föld színéről.

Néhány hónappal később

Egy kis katalán faluban, tengerre néző romos házban új életet kezdett. Jon szakállas lett, karcsúbb, és valahogy... valódibb. Minden reggel a tengerparton futott. Esténként a helyi borospincében segített — a borász egy vak öregember volt, akinek nem volt szüksége a szemére, hogy lássa: Jon menekül.

– Honnan jöttél, fiú? – kérdezte egy este.

Jon csak ennyit mondott:

– A tükör másik oldaláról.

Az öreg bólintott. Nem kérdezett többet.

Egy év telt el.

A faluban szerették. Már volt egy kis galériája is, ahol rajzolt és kiállított — arcokat, maszkokat, tükröket. Minden kép mögött egy történet volt. Azoké, akik sosem mertek változtatni, változni.

A nyitónapon egy ismerős nő állt meg a küszöbön. Az anyja volt. Sápadt, összetört, de a kezében egy régi kép: Jon gyermekkori portréja.

– Elmondanád, ki ez? – kérdezte remegő hangon.

Jon ránézett. Nem haraggal. Nem fájdalommal. Csak mély, fáradt szeretettel.

– Ez az a fiú, akit ti neveltetek...

...és ez – mutatott magára – az a férfi, akit én teremtettem meg.

Az anyja sírni kezdett.

– Meg tudsz bocsátani?

Jon sokáig hallgatott. Majd így felelt:

– Nem haragszom. Mert már értem: a támadás nem rólam szólt. Hanem arról, hogy az én igazságom, amit éltem, túl sok volt nektek. És tükör voltam. Hiányoztál édesanyám, de jobb volt így. Neked az otthonod a család.

– És most hogy vagy fiam? – suttogta az anyja.

– Most jól vagyok.Végre élek. Szabadon. Úgy, ahogy mindig akartam.

– Értem, kisfiam. Élj úgy, ahogy neked tetszik. Csak hadd szeresselek, amíg élek.

A fiú közelebb lépett és megölelték egymást.

Két élet, egy arc

Fehér csendből lépek elő,

az isteni tisztaság mélyéből.

Lélegzetemben nincsen kérdés —

csak válasz rebben, hangtalan,

egy örök táncban, hol nincs idő,

mégis minden pillanat az isteni lét maga.

Piros tűz lobban testemben,

húsomból szívformát alkot az emlék.

Vágy vagyok, könny, néha nevetés,

Kinek szívében minden benne él.

Nem tagadok, csak elfogadok —

emberi létem, földi létezésem.

Két szín, két világ, egyetlen arc.

Az egyik bennem csendesen él,

fehér tisztaságként,

a másik élni, táncolni kíván.

Nem vágyom már választani,

hadd legyen fehér vagy piros —

mind a kettő együtt alkot egy mosolyt.

Limonádé-nyár

Csilingel a pohár, jég táncol benne,

citrom illata száll a levegőben.

Mentalevél hűsít a tenger part ölében,

napfény simogat, sós levegő a tengerbe hívogat.

Perzsel a nap, limonádém kezemben,

kortyolom halkan, hűsít lágyan.

Savanykás csók, hűvös varázs ez,

limonádé csókol, és elillan a láz.

Csipetnyi öröm, nyárízű mese,

minden kortyban ott a tenger zene.

Nevetek, hunyorgok, lebeg a határ —

boldog a szívem, ez micsoda nyár!

Jó reggelt, kedves Olvasó!

Ma egy új nap köszönt ránk, tele lehetőségekkel és csodákkal.

Minden percben ott rejlik a választás, hogy a jót válasszuk,

a szeretetet, a reményt és a fényt, ami bennünk ragyog.

Engedd, hogy ma a kreativitásod szárnyra kapjon,

és szívedből fakadó gondolatok formát öltsenek.

Hiszen minden, amit alkotsz, egy aprócska csoda a világban.

Legyen ez a nap a bátorság, az öröm és az újrakezdés napja!

Te vagy a saját történeted főhőse – ragyogj bátran!

Szeretettel indítunk veled egy csodás napot!

Egy szál virág

Egy szál virág.

Egy illat,

egy szirom,

lágy, akár egy emlék a bőrön.

Egy mozdulat csupán,

egy halk gesztus,

egy érzés,

egy gondolat,

amit nem mondanak ki –

csak átnyújtanak.

Ha egy kéz feléd nyújtja,

és közben némán figyeli

arcod rezdüléseit,

szemed apró táncát,

a lélegzeted mélységét –

ott történik a varázslat.

Nem a virágban.

Nem a mozdulatban.

Hanem a pillanatban,

ahol minden jelentést nyer.

Többet mond, mint bármely szó,

többet ér minden aranynál.

A pillanat – az maga a varázslat.

Láthatatlanul a szívbe hatol,

és onnan többé

soha.

el

nem

illan.

Aurora Amelia Joplin

Áldás az ifjú párra

A fény ma rátok hajol az égből,

mint áldott csönd egy templomi zenéből.

Szívetek összefonódik, mint két kéz,

mely hűséget ígér – szelíden és mélyen.

Ma még csak léptek az úton,

de lábnyomaitok már egy irányba futnak.

A szeretet – ha gondosan ápoljátok –

örök kertté virágzik, s benne csoda lakik.

Legyen otthonotok fészek és menedék,

nevetés és csend, öröm és reménység.

Legyen minden nap új választás a jóra,

és a szemetekben tükröződjön a fény pillanata.

Kívánom nektek, hogy ha jön a vihar,

legyetek egymásnak a csend és a part.

Hordozzatok együtt terhet és álmot,

mint Ég a Földet – hűséggel, szelíden, átkarolva egymást.

És amikor majd sok-sok év után

megálltok kéz a kézben újra a hajnalnál –

a szívetek súgjon csendesen egy dalt:

„Ez az út örök volt. És mindig veled akartam.”

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.

Ha kérhetek... /lélekvers/

Ha kérhetek,

csak annyit kérek:

hadd legyek mindig csend –

és önmagam.

Hadd maradjak nyugodt,

mint hajnalban a tó,

melyet nem fodroz sem vihar,

sem szó.

Ne billentsen ki sem ember,

sem zaj,

legyen bennem az egyensúly,

mint hegygerincen a Nap,

mikor még nem süt –

csak van.

Adni tudjak – mindig,

ha valakinek kell.

Ha csak egy mosoly,

egy ölelés,

egy halk: jól vagy? –

legyen belőlem kenyér.

Barátokat, tiszta szívűeket,

akik nem formálni akarnak,

csak látni,

ahogy vagyok –

és szeretni.

Ne vegyenek,

hozzátegyenek.

Mint harmat a virághoz,

napfény a fűhöz –

csak úgy.

És ha lehet…

egy helyet is kérek,

hol nincs más,

csak fák, madarak

és a szél.

Hol a csend nem magány,

hanem ölelés.

És ott legyek én –

és Mollyka, a kiskutyám.

Ahol az élet már nem álom,

hanem valóság.

A szívem a kulcs

Minden szürke.

A világ kopár és kilátástalan.

A Föld alatt némán pihennek a válaszok,

és az Ég sem mond semmit már régóta.

De én lépkedek tovább.

Csendben, de biztosan.

A kezem üres,

de a kulcs ott van —

már régóta nálam.

Húzom magam után,

mint valami nehéz örökséget.

Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.

És most… most már tudom:

ez a kulcs a szívem.

Nem valaki másnál van.

Nem kívül.

Nem az idő múlásában,

nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.

Hanem bennem.

A szívemben van,

a felismerésben.

Ez a lényeg.

Hogy nem adom fel.

Hogy minden lépésem emlékeztető:

a megoldás ott van velem.

Csak bátran

a szívembe kell néznem.

Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.

Lehajolok magamhoz (lélekvers)

Elfáradtam. Halk vagyok.

Mint csukott ablak mögött a dal.

Benn rekedtem, hangtalanul,

és magamra zárult a zaj.

Pihenni kell — nem csak testtel,

lélekkel is, mélyen, igazán.

Ahogy a Föld is megpihen,

mielőtt új tavaszra vár.

Öröm is kell. Nem csak a napok súlya,

nem csak másokért vállalt rend.

Öröm, ami szelíden érkezik,

és rám talál, mint régi csend.

Egy bögre kávé csendje reggel,

egy lépés a mezítlen fűbe.

A kutyám mosolya, ahogy

mellettem halkan szuszog.

Nem nagy vágyak, csak kicsi fények,

amik lassan visszavezetnek.

Emlékeztetnek: lélegzem,

és a jelen is lehet megszentelt.

Tér kell bennem. És meg is adom.

Nem másnak — végre magamért teszek.

Mert aki adni akar tisztán,

előbb önmagához hajol.