Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Táncoló fények

Táncol a fény a fák levelén,

madárdal sző selymet a reggelbe –

a Nap mosolyát a vállamon érzem,

s a világ újra hisz a szerelemben.

A mezők illatát viszi a szél,

búzavirág nyílik az út szélén –

minden levél egy régi emlék,

és minden perc egy új reménység.

Könnyű a lét, mint harmat a fűszálon,

csend ring a tó ölelésében –

ez most a nyár, örök és tiszta,

egy pillanatnyi végtelen béke.

Megállni néha

Megállni néha nem gyengeség,

hanem a lélek finom bölcsessége.

Ott, ahol csend van,

ott kezdődik: minden.

Egy sóhajban elfér az idő,

egy könnyben az egész múlt,

s ahogy megállsz —

megérzed: a világ nem rohan, csak te hitted úgy.

Lélegezz, mint a Föld,

szeress, mint a fény,

és maradj ott, ahol a szíved is leülne egy percre —

csendben, békében, veled.

Fiora, az életmentő

Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.

Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.

A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.

– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.

És akkor ő megjelent.

Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.

A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.

Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.

Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...

...Fiora összeesett.

A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.

– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!

Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.

Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.

Az állatorvos csendben ment oda hozzá.

– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.

Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.

Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.

– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.

A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.

Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.

Hetek teltek el.

A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.

A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.

Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.

Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.

És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –

…valami történt.

Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.

És ott állt Fiora.

Fényesen ragyogott.

Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.

Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Fiora...? – suttogta.

A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.

Pont oda, ahol az ő helye volt.

És Katy szívében megszólalt valami:

„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.

Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Veled, egészen

Csendben vagy mellettem,

mint hajnal előtt a lélegzet.

Érezlek —

minden rezdülésedben ott vagyok.

Szemed tükrében látom:

nem vagyok kevesebb annál,

akinek születtem.

Arcod felém fordul —

s ha megérinted arcom,

belül fény fakad,

lágy öröm nyílik

minden régi seb helyén.

Látsz akkor is, ha nem szólok,

ha csupán a csend beszél helyettem.

Érzel, mikor bennem csend lesz,

s hangtalan hullik a könnyem.

Nem kérsz, hogy változzam.

Nem akarsz faragni új formára.

Úgy szeretsz, ahogy vagyok —

s én is téged,

épp így.

Két lélek,

egy mozdulatban.

Két test,

egy közös ritmusban.

Csendben sétálunk —

ujjaink egymásba simulnak,

mintha kezdet óta így lettünk volna.

Nem szólunk —

mert nincs mit mondani,

a lelkek már mindent kimondtak

valahol, nagyon régen.

Melletted vagyok,

nem félek.

Benned vagyok,

és teljes vagyok.

Veled,

egészen.

Csokor a léleknek (lélekvers)

Egy csokor virágra vágyom,

nem csak színekre, nem csak illatokra,

hanem arra, aki hozza,

aki szívből szedi,

minden szálban ott él a szeretet,

az ő érzései, gondolata.

A pipacs piros lángja,

a vadkamilla selymes fehérje,

és a kis kék szál,

amit sosem tudok megnevezni –

de mindig imádtam.

Ez a csokor több, mint szín és forma,

többet mond minden szónál.

Az illata a természet csodája,

benne él az érintés,

a lélek könnyed ölelését hordozza,

nem csupán szirmok és levelek,

hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.

Nem elég a szépség,

nem elég az illat –

az adó lelkét keresem,

az ölelés lágy jelenlétét,

amit csak egy igazán törődő kéz adhat.

Egy csokor virág –

egy lágy üzenet,

egy dallam, melyet csak a szív hall meg,

nem emberi fülekkel,

hanem tiszta lélekkel,

amit a szív ír,

s amit a szél csendben továbbvisz,

a lélek útján –

és én vágyom rá, rád, aki adod.

Valaki mindig fogja a kezed

A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.

– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.

– Igen. Már régóta vártunk rád.

Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.

– Kik vagytok ti? – kérdezte.

– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.

Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.

– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.

– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.

Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.

– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?

Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:

– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.

A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.

– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.

És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.

– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.

– Hol van akkor?

– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.

A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.

Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:

– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.

És az út – egyszer csak...

Hozzáállás – Prózai változat

A hozzáállás nem csupán egy viselkedési forma – sokkal inkább belső tükör, amelyen keresztül meglátjuk a világot, és a világ is meglát bennünket. Az én hozzáállásom alapja az együttérzés, a jelenlét és az a mély meggyőződés, hogy minden ember méltó a figyelemre, a megértésre, a szeretetre.

Nem ítélkezem a felszín alapján – inkább próbálom meglátni a másik mögött az emberi történetet. Hiszem, hogy a kedvesség, a nyitottság és a hallgatás képessége gyógyító erejű lehet. Ez a hozzáállás nem mindig könnyű, de tanulható és mélyíthető – minden találkozásban lehetőség rejlik arra, hogy emeljünk valakit, vagy épp visszaadjunk neki valamit, amit már elveszettnek hitt: a hitet, a méltóságot, az önmagába vetett bizalmat.

Kutatásom során megfigyeltem, hogy a hozzáállásunk olyan, mint egy energiamező – hat másokra, és visszahat ránk is. Amilyen minőséget sugárzunk, olyan kapcsolódásokat hívunk életre. Az én célom, hogy olyan hozzáállással legyek jelen a világban, amely hidakat épít, nem falakat, és amelyben a szívem nyelve iránytűként szolgál.

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Fájdalmas vihar

A szél ma nem csak fákhoz szólt,

bennem is átvonult a zaj –

csontjaim közt remegve szólt

egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,

mint elfojtott, mély sóhajok,

megcsavart mindent, ami mozdult,

s amit ősidők óta hordozok.

A fű hajolt, nem kérdezett,

a felhő nyúlt, de nem esett –

a fákat térdre vitte mégis,

s bennem valami megrepedt.

Nem kértem fájdalmat, de jött,

mint rég ismert, hűséges vendég,

szívem ajtaján becsapott,

s mögötte csend… megértés… rejtőzött.

Mert minden vihar mondani jön,

hogy amit rejtek, nem marad,

a változás nem könyörül,

de hoz: igazabb holnapokat.

Most, hogy csendesült a táj,

s a levegő tisztább –

érzem, hogy én is új erővel

lépek át a holnap kapuján.

A szelídség útja

Hálás vagyok az életért,

még akkor is, ha fáj —

mert minden tanít —

a csend is, a pofon is.

Elfogadom, mi érkezik,

mint eső, mely csendben hull rám,

s együttérzéssel lépek közétek,

hisz ki tudja, mit rejt egy tekintet?

Az érzések nem gyengeségek —

kapuk,

melyeken át a lélek

hazatalál.

A változás minden nap megérint,

lágyan vagy viharosan.

Az élet áramlik —

s én mozdulok vele hangtalan.

A szeretet a középpont,

a rejtett, halk erő,

mint fény a víz alatt:

mindenben ott időz.

A mindennapokban él a csoda —

egy mosolyban,

egy csendes pillantásban,

egy mozdulatban,

amit nem mindenki lát.

Adni — nem csupán tárgyat,

hanem időt, figyelmet,

a most ajándékát,

egy érintést, egy szívdobbanást.

Tenni valamit,

akár egy szóval,

egy jelenléttel —

mert minden számít.

A problémák tükröt tartanak,

az emberek — tükrök és tanítók.

A pofon fáj…

de benne néha ott a válasz is, a jó.

És végül, ha valaki kérdezné,

ki vagy te,

én így felelnék:

A szelídség,

amiben ott rejlik az erő,

a tükör, hogy meglásd másban a szépet,

még akkor is,

amikor mindenki más csak hibát keres.

Egykor szép volt minden...

Forrón hömpölyög a reggeli levegő,

az Alföld perzselő napsugara lágyan ráborul mindenre.

Szórja fényét, éget, mégis simogat —

a fák kitartanak, de a fű csendben föladja.

A madarak dalolnak, boldogságban úszva,

Robika, a kis papagáj, táncol a hangok között,

szótagokkal festi tele a levegőt,

mintha ő is a természet örök része volna.

Mollyka hempereg a harmatos fűben,

játszik, könnyed, szabad, boldogan.

A fák lombjai szélesen szétterülnek —

őrző árnyékot szőnek a perzselő tűz elől.

Negyven fok perzsel szinte minden nap,

forróság, ami nemcsak a testet mardossa,

hanem a lelket is lángra gyújtja,

próbára téve szívemet és lelkemet.

A természet megváltozott —

olyan lett, mint az emberek lelke.

A régi nyarak bársonyos esti varázsa

már csak apró fényként pislákol bennem,

a csöndes emlékek mélyén.

A csillagok már nem suttognak meséket,

vagy csak én távolodtam el tőlük?

A szél is ritkábban ringat,

de bennem még élnek azok a csillagfényes nyári éjszakák,

egy suttogó, lombok alatti este,

és az a halk, titkos mondat:

„Egykor szép volt minden.”

Álmodj, kedvesem /lélekvers/

Szél simít lágyan, csendbe burkol,

Hold fénye ringat, mint bársonyos fény.

Csillagok tánca az éj selymén,

Álmok kapuja nyílik halkan.

Lépteid csendben szállnak tova,

Lélekvirág nyílik a sötétben.

Szívedben béke, halk ének,

Álmod legyen tündöklő, mézes.

Pihenj hát csendben, édesen, nyugodtan,

Könnyeid feloldja az éj sodra.

Reggel új fényt hoz hajnalod,

De most álmodj, kedvesem, álmod!

Július, a kis virág

Július nem robban be —

ő úgy érkezik, mint egy kis virág,

ami sokáig a föld alatt élt,

csendben, szinte láthatatlanul.

Nem sietett.

Nem kellett, hogy lássák.

Csak érlelődött,

és napfényről álmodott,

ölelésről, esőről,

az égről, amit még sosem látott.

És most…

egyszer csak kibújt.

Finoman, törékenyen, de mégis erősen.

Nem harsányan, nem kérkedve —

csak úgy, ahogy a lélek virágzik:

igazán.

A július is ilyen lesz.

Nem a világért, nem a zajért —

hanem azért, ami belül már készen áll.

A bennem élő kis virágért,

aki végre látni akarja a fényt, és

meg is látja.

A nagymama meggye

Kosárban piroslik a meggy,

nap csókolta, édes lett, meleg.

Levél alól mosolyog már,

mintha a fény karolná át.

Ott áll a fán, ring a vágyban,

érett illat lebeg a házban.

Nagyi szedi – jól tudja,

milyen kincs ez mostanra.

Mérleg nélkül, érzés szerint

méri a lisztet, szívét megint.

Habot ver, s lelkéből kever –

a titok szíve mélyén terem.

S a sütőből, mint egy mese,

kikerül a finom süteménye.

Puha, meleg, omlós csoda –

ily ízt nem tud csak a mama.

Van egy íz, mit nem feledsz,

mert szívből jött, s ott marad veled.

Még a meggy is tudja ezt:

a szeretet a süti lelke lesz.