Soha többé egyedül

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away

I don’t belong to this world.

I tried to stay,

gently, silently,

but sadness always woke up first,

before the morning light.

I have nothing left –

only what I found behind it:

the longing.

Here on Earth, it’s good only for moments,

like a soft sigh carried away by the wind.

The body is tired,

the soul shivers in this harsh world.

I’m not angry, I ask no more.

I just see

that I’m on a different vibration.

I dreamed myself away to a beautiful place,

where there’s no more pain.

Where the light doesn’t harm, only embraces,

and under the water, I don’t drown,

I only sway, like one who has come home.

I’m not quite here anymore.

My eyes are still open,

but inside… I’m already there.

There, where the light calls,

not loudly –

just as if it always knew:

one day, I’ll find my way back.

If you search for me, don’t call out.

Just close your eyes,

and let yourself dream.

I’ll be there.

Silently. In being, free.

Truly in the light, once again, me.

Úgy táncolnék...

Táncolnék én, az élet színpadán,

hol árnyak is lépést tanulnak.

Hogyan? – kérdem csendesen,

mikor vállamon a nap súlya ül.

– Megmutatod, hogyan? –

suttogom egy harmatos hajnalnak,

de senki sem válaszol.

Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.

Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,

de belül a lépteim nehezek.

Nehézségek – hívnak és visszatartanak,

mégis minden rezdülésem: igen.

– Hol vagy? Ki tanítana? –

A fák? A csend? A könnyek?

Talán a szél, mikor arcomhoz ér,

s nem kérdez – csak simít.

Vagy te tanítasz – maga az élet?

Aki elesni enged, hogy megtanuljam,

hol rejtőzik az igazi erő?

Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.

Senki sem tudja…

de mindenki táncol – egyszer.

Talán ezért születünk,

hogy megtaláljuk a zenét,

amit csak a szív hall meg.

Az élet: zene. A szívem ritmus.

És én? Én vagyok a mozduló válasz.

A Csend Ajtaja

Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,

Mi kinyílik, s lehetőséget ad,

Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,

Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.

Nem zörög, nem zaklatja a lelket,

Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,

Minden szó, mi nem mondatik ki,

A csendben él, benned élő válasz.

Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,

A világ zaja elhalkuljon,

Mert a válasz ott rejlik benned,

A csendben, mi figyelve elérhető.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Otthonom a Föld

Az ég kék kendőjébe burkolózva

mosolyog rám a Föld, az otthonom.

Lélegző csoda, zöldellő csillag,

mely szívem alatt ringatózik csendben.

A reggel virágként bontja ki fényét,

a fák karjai az ég felé nyúlnak,

mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,

s lombjukban dalra kel a szél.

A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,

mint ősöreg mesék suttogása,

bölcsességet rejt minden neszben,

s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –

megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.

Az óceán szívverése a partokat öleli,

mint hű szerető, ki mindig visszatér.

A természet kincs – nem arany, nem ékkő,

hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.

Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,

mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –

ő maga az Élet szövete,

mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Ha fülemüle lennék

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha fülemüle lennék az éj selymén,

dalommal csókolnám meg a reményt.

Repülnék szabadon, csillagfény alatt,

ahol a csend is szíveket fakaszt.

Lennék a dallam, ha hallgatnád,

sóhajodba szőném az álmok szárnyát.

Repülnék hozzád, ha hívnál még,

egy szelíd szívverés rejtekén.

Igaz szerelem

Létezik- e szerelem, hol nemcsak a test szól,

de a lélek is egymásra talál,

ahol két szív, mint puzzle darabjai,

egy érintésben válik teljessé – s ez már

nem kérdés, nem kétely, csak bizonyosság.

Ahol a csend is beszél,

egy pillantás mindent elmond,

tudod, mit kell adni, vagy épp

mit nem szabad… és mégis: szabadon.

Ahol nem kell játszmákat tanulni,

mert minden mozdulat egy őszinte vallomás.

Ahol az együttlét

nemcsak testek násza,

hanem lélekutazás,

egy csókban születő,

soha el nem múló varázs.

S ha múlik is az idő –

érintése marad, mint az első napon,

mintha akkor ismerném meg újra,

és mégis… elvarázsol újra és újra.

Mert vannak szerelmek,

melyek nem tanulhatók,

csak felfedezhetők,

mint az eget tükröző tó –

és ha egyszer belenézel,

tudod: ő a te otthonod.

És ha megtalálod őt – nem kérdés többé:

igen, létezik igaz szerelem.

Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.

Kertem Csendje

A kert még hűvös,

a Föld nem hív mezítláb járni –

csak hallgatni, csodálni.

Ó, hogy mennyire várom, érezni a Föld energiáját.

Bent vagyok, de az ablak nyitva.

Beáramlik a friss, tiszta levegő,

valahol messze madárdal csendül –

egy éjszakai énekesmadár énekel

oly gyönyörűen. Nekem.

A testem fáradt.

Minden porcikám érzi a napokat,

a munka nyomait.

De belül…

könnyedség van.

Mintha valami láthatatlan virág nyílna bennem,

csendes és derűs.

Nem kell történnie semminek.

Ez az éjszaka így tökéletes:

halk, hideg,

és mégis valami különös

melegség ül a szívemen.

Nem tudom, mi ez.

Talán tavasz.

Talán a kertem.

Talán csak az, hogy most jól vagyok.

A csillagok az égen olyan közel vannak,

mintha csak egy lépésnyire,

a kezemmel elérhetném őket.

A Hold fénye lágyan hull a kertre,

mint egy tündöklő királynő,

ami megnyugtatja a világot.

Minden nyugodt.

Minden a helyén van.

És én is nyugodt vagyok.

Mintha az elmúlt napok minden fájdalma,

minden aggodalom,

amit cipeltem a vállamon –

köddé vált volna.

Most csak béke van.

A testem fáradt, de a lelkem könnyed,

mintha elengedtem volna minden terhet,

elillant a semmibe.

Nem gondolok most a holnapra,

a következő feladatokra.

Majd akkor, amikor elérkezik.

Most csak hagyom,

hogy az éjszaka nyugalma átjárjon,

hogy minden pillanata finoman,

lágyan a sejtjeimbe áramoljon.

Hagyom, hogy a nyugalom legyen a kísérőm,

míg a világ alszik csendesen,

én a nyugalmat élvezem.

Öreg pad

(A képet mesterséges intelligenci készítette.)

Egyszer volt, talán ma éjjel, egy kis pad a világ végén. Nem volt különleges – egyetlen öreg fa alatt állt, félrebillenve, kopottan. De aki ráült, annak a szíve újra éledt.

Egy lány érkezett oda, fáradtan, mintha minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt volna számára. Halk léptekkel jött, a szél összeborzolta a haját, és a kabátja ujját markolta – mintha valami bátorítást keresett volna. Talán abban a mozdulatban, talán a hűvös érintésben, talán a csendben, ami körülvette. Leült, fáradtan. Az egész lényében ott volt a kimerültség, a vágy, hogy ne kelljen tovább menni, hogy egyetlen pillanatra megállhasson, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie.

És csak ott ült. Csendben. Törékenyen. Könnyek szöktek a szemébe, de nem törölte le őket. Nem szégyellte, hogy gyenge, hogy fáradt. Mert ebben a pillanatban, a padon, a fával és a csillagokkal körülvéve, nem kellett erősnek lennie. Csak léteznie. Csak engedni, hogy a fájdalom, a könnyek szabadon áramoljanak. Nincs baj ezzel. Ő is ember, aki érez, aki fáradt, aki néha legyengül.

A fa, ami fölé hajolt, gyengéden megszólalt.

– Tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy most csendben vagy, hogy a könnyek jönnek, nem kell félni tőlük. Mert azok a könnyek nem a gyengeséget jelentik. Azok azt jelentik, hogy érzel, hogy élsz. Hogy most, ebben a pillanatban elég, ha csak pihensz, ha csak itt lehetsz, és nem kell semmit sem elvárnod magadtól. Itt, ezen a padon nem kell erősnek lenned. Megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél, hogy a fáradtságot elengedd, hogy a könnyeket ne tartsd vissza. Megkönnyebbülhetsz.

A lány ránézett a fára.
A pad, a fa, a csillagok – mind vigyáztak rá. Nem kértek tőle semmit, nem várták el, hogy felálljon és folytassa, hogy erős legyen. A csend, ami körülvette, biztonságot adott, és megengedte, hogy érezze, hogy nem kell semmit sem tennie. Senkinek sem. Önmagának sem.

Mert néha nem kell válasz. Csak egy hely, ahol megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Ahol elég, ha csak létezel. Ha engeded a fáradtságot, a könnyeket, és nem kell szégyellni őket. Ahol csak pihenhetsz egy pillanatra, ahol nem várnak tőled semmit. És valahol, egy öreg pad a világ végén, pontosan erre született.

Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Rózsa illat

Vágyak rózsamezőin lépkedek,

vörös bársony ösvény simogatja léptem.

Álmomban illatok karolnak át,

s minden szirom sóhajaimat rejti.

Vágyom valakire, ki észrevesz –

nem csupán a testben,

hanem lélekrezdülésben,

sóhajban, illatban, csendemben.

Én legyek számára a Nap,

ki reggel lágyan ébreszti,

s az éji Hold,

ki csókkal takarja be álmát.

Legyek a párnája, a menedéke,

a tűz, mi fellobbantja – s Ő a víz,

mely a tüzet kioltja.

Legyek az eső, mi fájdalmát lemossa,

s a mosoly, mit újra arcára csalok.

Szeressen...

egyszerűen, őszintén –

legyek a királynője, ő az én királyom.

Szeressen...

s én is őt, mély szenvedéllyel,

szívem tiszta tüzével.

Most itt vagyok, a kert közepén,

s minden rózsa én vagyok.

Vágyaim halk neszben nyílnak,

s illatukkal a végtelenbe szállnak.

Nyitott könyv (a Költészet Napjára Április 11)

Nyitott könyv vagyok — érzékeny poéta,

sorok közt rejlik szívem rezdülése.

A szeretetről írok, nem is tudnék másról,

hisz minden versem halk vallomásról szól.

Nem keresek tapsot, nem vágyom címekre,

csak adni szeretnék — lelkemből, csendesen.

Talán valaki majd elidőz egy sorban,

s meglátja benne a szívem fényét, szavaim őszinteségét.

Írás közben hazatalál a lelkem —

egy ismeretlen szívre mosolyog halkan.

Ha csak egy sorban otthonra lel valaki,

már tudhatja: nincs egyedül.

Tavaszi reggel ölelése

A madarak hangja édesen cseng,

mint Földanya lágy mosolya a hajnal ködében,

amelyet a levegő friss illata kísér,

mintha az ébredő Föld egy gyönyörű világot kínálna.

A nap első fénye alig érint,

de már hív – suttogva, szelíden.

A fű mélyzöld palástként borul a Földre,

és friss, földes illata belengi a levegőt,

mintha minden fűszál egy-egy gondolat lenne,

amit a Föld oly régóta őriz.

A fák rügyeikkel díszítik az ágakat,

és a levelek nedves, friss illata szinte tapintható.

A virágok, mint egy buja kert,

édes, érett nektárjukat kínálják a méheknek,

míg az erdő, a Föld és a levegő összhangja

megannyi édes illatot lehel a világra,

mintha minden levegővétel a szeretetről dalolna.

A méhek szárnyai aranysugárként,

zümmögnek, miközben a virágok remegnek.

A levegőben szivárványos, édes illatok keringenek,

és minden újraszületne a pillanatban.

Hív a tavasz – simogató fuvallatként, amely a szívemet megérinti,

és bennem pulzál az élet:

őrült vágyakozás, hogy önmagam legyek,

hogy átérezzem a Föld csodáját,

és éljem meg a tavasz minden pillanatát.