Utolsó alkony

A szőke leány a dombtetőről figyelte az alkony lassú hullámzását. A nap épp búcsút intett a világnak, a horizont vörösbe hajlott, de a szívében csak a kék lakozott. A kék, ami a szabadság színe kellett volna legyen, de most inkább a gyászé volt.

A fiút csak néhány hete ismerte, mégis úgy tűnt, mintha öröktől fogva az ő nevetését kereste volna minden iskolaudvaron, minden pad mögött, minden nap. Már nem gyerekek, nem is felnőttek – valahol a kettő között, ahol a vágyaknak még nincs nevük, csak illatuk. Mint egy rózsa – mély, vörös és veszélyesen szúrós.

– Iszol velem egy utolsót? – kérdezte a fiú, és a kezében lévő borosüvegre mutatott. A vörösbor fénye úgy játszott a pohárban, mint egy soha ki nem mondott titok.

– Nem tudom, hogy akarok-e… Ez szomorú nap – válaszolta a lány, miközben ujjai végigsimítottak a selymes fekete terítőn, mintha érezni akarná a bor hőjét, még mielőtt ajkához érne.

– Akkor igyunk a felejtésre. – A fiú töltött mindkettejüknek. – Az iskola véget ért. Holnap mindketten máshol leszünk. Más város. Más élet.

– És hiányozni fogsz… – mondta a lány.

Csend ült közéjük. Csak a rózsák illata, a bor zamata és az alkonyat halk sóhaja maradt. Egyetlen perc kellett hozzá, hogy mindez örökre megváltozzon.

A fiú felállt, zsebéből egy levelet húzott elő.

– Anyám írta. Azt hittem, sosem tudom elmondani neked. Nem ő a vér szerinti anyám. Örökbefogadtak. Ma megtudtam, ki volt az igazi. A te anyád. Te vagy a húgom.

A lány kezéből kiesett a pohár. A bor lassan szivárgott a sötét anyagon, akár egy elcsent élet.

– Hazudsz… – suttogta. – Ez nem lehet igaz… – mondta döbbenettől lehidalva.

– El kellett mondanom. Mert beléd szerettem. És ez a legnagyobb bűnöm. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk.

A bor illata fojtóvá vált. A kék már nem a szabadság színe volt – hanem egy örökkévaló tilalomé.

A gyöngysor

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.

Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.

A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.

Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?

Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.

Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.

De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.

Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.

Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:

"Holnap este hétkor. Várom."