Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.
A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.
Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:
„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”
Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.
Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.
