Szemem alatt holdfényből hullt gyöngysor ragyog,
arcomra fáradt este ezüst jelet rakott.
Ajkamra zárt fájdalom kék folyóként kanyarog,
szívemben halk tél virágzik, dérszirmot hagyott.
Volt perc, mikor a bánat fekete madárként szállt,
körém ült az alkonyat, vállamra árny talált.
Mégis, gyönge könnycseppből tiszta forrás fakadt,
s a sebhely fölött lassan fehér rózsa fakadt.
Néma könnyek ültek bennem, mély tavak,
partjukra hullt sok régi év, mint árva alkonyat.
Minden csepp egy értékes gyöngy, sorsverte drága kő,
melyből egyszer arany hajnal fon majd szép koszorút.
Így őrzöm, ami fájt valaha, mint kehelyben a fényt,
mert könnyből sarjad olykor a legtisztább remény.
Aki egyszer mélyre jut, gyémántot lel alant,
s szeméből hulló könnye új tavaszt fakaszt.
