Gyökeret eresztettem a világba,
csendesen növekedtem –
szélben, fényben, esőben.
Erősödtem.
Megérintett a vihar,
megcsókolt a hőség,
perzselt a nyár tüze.
Tépázott a szél –
és mégis álltam.
Törzsemet barázdák rajzolják,
a repedések mesélnek rólam,
de már nem fájnak.
Sebekből dísz lett –
idő írt emléket belém.
És az arcomon –
a ráncok nem sebek.
Ők a mosoly nyomai,
a kimondott és
elhallgatott szavak,
az élet írásjelei.
Mint egy ősz hajszál,
emlékeztet halkan:
éltem. Szerettem.
Ágaim nőttek,
karjaim a fénybe hajoltak.
Terjeszkedtem,
jobbra, balra –
minden levél egy emlék.
Most már csak állok,
csendben, méltón.
Figyelek, és adok.
Oxigént a világnak,
szeretetet a körülöttem
élőknek.
Ha kell –
árnyékot a perzselő napban,
menedéket a madaraknak.
Pont olyan vagyok, mint egy fa.
Szeretném elérni a felhőket,
megérinteni egy pillanatra.
Törzsem vastagszik,
évgyűrűkben őrzöm az időt.
Lenn a mélyben –
gyökereim kutatják a csöndet.
Rejtekekben élnek a gyengék,
fák sóhaját hordja a csend.
Áramlik feléjük a lélek,
táplálék, energia,
láthatatlan szeretet.
Rejtve is adok –
mert így élek.
Adni.
Támogatni.
Erősíteni.
Fényt gyújtani azoknak,
akiknek már csak
árny maradt.
Megállni, ha más rohan,
meghallani a hangtalan
fájdalmat.
Kezet nyújtani némán –
mint egy fa az ég felé.
Erre születtem.
Mint egy fa.
Csak lenni.
Élni.
Gyökeret fonok szeretetbe,
levelet bontok reménynek.
A szél suttog helyettem
mindazt, mit a csend rejtene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése