tégla a téglán, kő és por súlyával,
elrejtettem mélyen minden fájdalmam,
félve, rejtőzve éltem némán,
hogy ne lássanak, ne bántsanak.
Gyermekkorom fájdalma sújtott,
kamaszként új sebek fakadtak,
melyek egyre mélyebben véreztek,
nem értettek, csak sebeztek,
így tanultam csendben túlélni:
bezártam magam,
s lepattantak a bántó szavak.
Mintha kő nehezedne a mellkasomra,
nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,
de most a kő megrepedt, szétporladt,
fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,
és folyóvá vált a zárt szívfal.
Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,
határok nélkül szállok szabadon,
nem elvesztem, szabad lettem,
elengedtem a félelmek láncát,
mely rég rejtve tartott engem.
Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,
szeretet árad, mint tiszta patak,
szívem ragyog, dobbanása száll,
minden ütemben fény gyúl bennem,
szárnyalva szállok, végre szabadon.
Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,
befogadom végre a szeretet áradatát,
nem félek már, nem rejtőzöm,
ragyogva élek, szabad lettem,
a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése