Jon ülve maradt, míg a többiek énekeltek. Negyven éves lett. A gyertyák a tortán már majdnem végigégtek, mire valaki észrevette, hogy ő nem mosolyog. Nem sír. Nem mond semmit.
A bátyja már a második pálinkánál tartott, amikor odalépett.
– Mi van veled, öcskös? Ez is csak egy nap. Negyven... hát most mi van? Jobb, mint ötven! – röhögött fel rekedten.
Jon lassan felállt. Kihúzta magát. A család hirtelen elhallgatott.
– Ez nem csak egy nap. Ez a nap, amikor rájöttem, hogy életem nagy részét nem én éltem. Hanem ti éltétek helyettem. És amikor másként akartam gondolkodni, élni, dönteni – csak támadás jött. Gúny, lenézés, halk sértések. Mert amit nem értetek, azt ellenségesnek látjátok.
Néma csend. A poharak megálltak a levegőben. Az anyja a szájához kapott.
– Ezt hogy érted? – kérdezte az apja, már indulatosan. – Mindent megadtunk neked!
– Pont ez a baj. Ti adtátok. Soha nem kérdeztétek, mit szeretnék én. És amikor próbáltam másként élni, ti bántani kezdtetek.
Másnap Jon eltűnt. Csak egy kézzel írt cetli maradt a lakás konyhaasztalán:
„Nem bírom tovább ezt a szeretetnek álcázott börtönt. Elmegyek. Mert ahol szeretet helyett támadás van, az nem az én otthonom. Itt csak túlélek. "
A család pánikba esett. Rendőrségi bejelentés, nyomkövetés, Facebook-posztok, aggódó telefonok.
De Jon eltűnt. Mint aki felszívódott a föld színéről.
Néhány hónappal később
Egy kis katalán faluban, tengerre néző romos házban új életet kezdett. Jon szakállas lett, karcsúbb, és valahogy... valódibb. Minden reggel a tengerparton futott. Esténként a helyi borospincében segített — a borász egy vak öregember volt, akinek nem volt szüksége a szemére, hogy lássa: Jon menekül.
– Honnan jöttél, fiú? – kérdezte egy este.
Jon csak ennyit mondott:
– A tükör másik oldaláról.
Az öreg bólintott. Nem kérdezett többet.
Egy év telt el.
A faluban szerették. Már volt egy kis galériája is, ahol rajzolt és kiállított — arcokat, maszkokat, tükröket. Minden kép mögött egy történet volt. Azoké, akik sosem mertek változtatni, változni.
A nyitónapon egy ismerős nő állt meg a küszöbön. Az anyja volt. Sápadt, összetört, de a kezében egy régi kép: Jon gyermekkori portréja.
– Elmondanád, ki ez? – kérdezte remegő hangon.
Jon ránézett. Nem haraggal. Nem fájdalommal. Csak mély, fáradt szeretettel.
– Ez az a fiú, akit ti neveltetek...
...és ez – mutatott magára – az a férfi, akit én teremtettem meg.
Az anyja sírni kezdett.
– Meg tudsz bocsátani?
Jon sokáig hallgatott. Majd így felelt:
– Nem haragszom. Mert már értem: a támadás nem rólam szólt. Hanem arról, hogy az én igazságom, amit éltem, túl sok volt nektek. És tükör voltam. Hiányoztál édesanyám, de jobb volt így. Neked az otthonod a család.
– És most hogy vagy fiam? – suttogta az anyja.
– Most jól vagyok.Végre élek. Szabadon. Úgy, ahogy mindig akartam.
– Értem, kisfiam. Élj úgy, ahogy neked tetszik. Csak hadd szeresselek, amíg élek.
A fiú közelebb lépett és megölelték egymást.
