A szív suttogása

Magány ül mellém,

s a csendbe simul a hiány.

Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,

s vállára hajthassam a fejem.

Egy homlokpuszi…

arcom az Ő kezébe simul,

és a világ hirtelen megnyugszik bennem.

Ott, a tenyerében,

biztonság van, béke és otthon.

Szemembe nézve suttogná:

Szeretlek…

te vagy a mindenem.

Illatod a szívembe égett,

bárhová megyek, mindig érzem.

A szívem érte dobban,

és néha a magány

halkan könnyet csal a szemembe.

Szeretek egyedül lenni,

de a lelkem mélyén

csak arra vágyom,

hogy egyszer igazán

szeretve legyek.

Szeress engem

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Mert szívemben ott rejtőzik a fájdalom,

Kezeid, melyek gyengéden simítanak,

Eloszlatják minden könnyem, fájdalmam.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Ölelj, hogy érezzem a biztonságot,

Mert nálad otthonra lel a lelkem,

Szíved ritmusára elcsendesedik bánatom.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

A fájdalom elhalványul, ha karjaid között vagyok,

Minden szó, amit suttogsz, enyhíti bánatom,

És a világ akkor válik boldoggá, ha magadhoz ölelsz,

Szíved szívemmel egyszerre dobban.

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.