Hangtalan lélek

Ma sok könnyem hullt,

nemcsak a lelkemből –

a testem is reszketve sírt,

mintha sejtszinten fáradt volna el

az élni akarás.

Olykor túl nehéz ez az élet.

Napok, évek súlya

halk szilánkokként

nyomja szívem,

s ma…

ma valami végképp összetört bennem.

Mindig csak adok.

Halk jelenléttel,

őszinte figyelemmel,

szeretettel,

nem kérek cserébe semmit.

Csak adok.

De nem értenek meg.

Mintha idegen nyelven szólna

a lelkem hangja.

Más vagyok.

Nem harsány, olyan egyszerű

mély – és tiszta.

És ma...

egy pillanatra meghaltam.

Nem csak képletesen.

A testem is megérezte a törést.

Egy ütem kimaradt,

egy lélegzet megakadt.

Mintha megálltam volna

kint és bent is.

Mégis itt maradtam.

Mégis adok.

Mégis szeretek.

Mert ez vagyok.

Akkor is, ha senki nem lát igazán,

és senki nem hallja,

mert kiáltásom néma

és hangtalan.

Fátyol mögött...

 

Szavaim elfogytak, a lélek már nem remél,

Néma lettem, mint a holdfényes éjjel,

Csendbe zárva, mint a titkos éj;

Szívem szárnyalna, akár az alkonyi éj.

Érzéseimben mélyen viharok dúlnak,

Néha üvöltenek, néha hallgatnak,

Bennem táncolnak, titkon bódulnak,

De ajkamról nem szólnak a szavak.

Gondolataim áradnak, mint a folyó sodra,

Bennük fuldoklom, mint hajótörött,

Elvesztették útjuk, partok közt ragadtak,

Várnak türelmesen, mint a kitörni készülő szavak.

Szavaim tükörképei fátyol mögött rejtélyben,

Mint a napfény, az őszi reggel ködében,

Álmaim gyöngyei homályban feledve

Kitörnének, mint fényözön a sötétből remegve.

Szívem ritmusa dobban, de némán,

Mint egy régi dallam, az öreg zongorán.

A csendben keresi hangját szívem falán,

De minden szó ajkamról visszaszól reám.