Nem nyílik rózsa

Üres papír van előttem,

nem mozdul rajta semmi szó.

Talán nem örökre néma,

csak most elbújt minden sor.

Kiszáradt a tintásüveg,

hallgat bennem a gondolat.

Pedig oly szépen süt a Nap,

de szívemben mégis árny marad.

Szeretne engem a szellő is,

lágyan simít arcomon.

Dalolnak nekem a madarak,

mégsem könnyül bánatom.

Talán a seb miatt van így?

Talán dér ül a szívemen?

Nem nyílik bennem rózsa,

csak vár egy éltető csókra.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Sebben is él

A természet oly csodálatos –

a sebben is él.

Kivágott törzs áll a fény alatt,

törzsében múlt idő emlékei remegnek,

a balta bennmaradt mozdulat,

egy döntés súlya.

Virág nyílik ott,

ahol végnek hittük.

A Föld tud valamit, amit az ember felejt –

hogy a törés átjáró,

és a zuhanás irányt vált.

Közöny jár körülöttünk,

tekintetek elcsúsznak,

szívek takarékra zárva.

A természet közben beszél.

Csenddel.

Színnel.

Növekedéssel.

A virág élni akar,

a gyökér kapaszkodik,

a fény visszatér.

Aki fájdalmat hord,

ugyanebből a törzsből sarjad,

várja a saját idejét.

Ahol kivágták az életet,

ott új nyelven szólal meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Nyitott seb

Valaha elmúlik? – kérdi a szív,

szúr, mint tüske, mi rég bent rekedt.

Hull, és csak hull a könnyem,

minden csepp egy szeretet-csepp,

neked, ki sosem szeretett igazán.

Nem tudod, mennyi fájdalmat adtál,

nem láttad, mit hozott a csended.

Soha nem adtad azt, amire vártam:

a tiszta, őszinte szerelmet.

Pedig én szerettelek,

nem játszottam, nem titkoltam,

kitártam mindent, szívemet,

a legbelsőbb lényemet.

És most… most végleg elmegyek.

Lépésről lépésre,

még ha minden lépés ég is.

Te már nem leszel velem,

mert az idő elválasztott minket.

A seb még nyitott.

De lassan gyógyul,

a fájdalom nélküled más lesz.

Akkor már nem te fogsz hiányozni –

csak az emléked, az ölelésed,

ami már nem fáj úgy, mint régen.

A könnyek lassan elapadnak,

a hiányod enyhül, csendesedni kezd.

A nyitott seb összeforr,

és a szív talán újra kinyílik,

mint egy virág, melyet újra érint a nap.

Talán egyszer valakiért. Talán...