Gondoskodás /Lélekből tanított szeretet/

Már őszbe hajlott a hajuk, amikor megérkezett a csoda.

A kis Csongor.

Szelíd, meleg tekintetével, apró tenyerével és azzal a halk, nesztelen lélegzettel, mellyel mintha a világ rejtett szépségét ismerte volna már születése előtt.

Édesanyja és édesapja hosszú éveken át vártak rá. Imákban, csendekben, reménytelenségek peremén – mígnem egy nap a lehetetlen megtörtént. A ház, amely addig túl csendes volt, új hangokkal telt meg: apró kacajjal, rugdalódzó lábakkal és játékokkal.

De számukra a nevelés nemcsak etetés, altatás és mosolygós képek sora volt, hanem szent tanítás is – napról napra, mozdulatról mozdulatra.

Főként az édesapa hitte, hogy a gyermek lelkét a természet nyitja meg igazán.

Így hát, amikor csak tehették, kézen fogták Csongort, és kivitték az erdőbe, patakpartra, mezőre. Nem siettek – sosem. A férfi lehajolt egy bogárhoz, félrehajtotta a fűszálakat, és türelemmel mesélt:

– Nézd csak, kisfiam… itt él egy bogár. Így rejtőzik.

Egyik ősz végi délután, amikor az avar már aranyba hajlott, egy sebesült pillangóra találtak. Az eső még csillogott a szárnyán. Az apa gyengéden emelte a tenyerébe.

Csongor, éppen hároméves volt, kíváncsian közelebb hajolt.

– Miért nem repül, apa?

– Talán elfáradt, vagy megázott. Látod? Ha finoman tartjuk, nem ijed meg. Nem szorítjuk – csak segítünk neki szeretettel.

Az apró kéz azonnal követte a mozdulatot: két ujjhegy éppen csak súrolta a törékeny szárnyat. Figyelte a szép pillangót.

A férfi szeme megtelt könnyel. Nem szólt – csak érezte, hogy ami akkor ott történt, az már nem csupán tanítás. Hanem egy átadás. Egy örök kód: a gyengédségé. A gondoskodásé.

És amikor a pillangó percekkel később lassan megrebbent, majd tovatáncolt az avar felett – az édesapa tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt azon a napon.

Nem a világ változott meg – csak egy kisfiú szíve nyílt meg.

Két élet, egy arc

Fehér csendből lépek elő,

az isteni tisztaság mélyéből.

Lélegzetemben nincsen kérdés —

csak válasz rebben, hangtalan,

egy örök táncban, hol nincs idő,

mégis minden pillanat az isteni lét maga.

Piros tűz lobban testemben,

húsomból szívformát alkot az emlék.

Vágy vagyok, könny, néha nevetés,

Kinek szívében minden benne él.

Nem tagadok, csak elfogadok —

emberi létem, földi létezésem.

Két szín, két világ, egyetlen arc.

Az egyik bennem csendesen él,

fehér tisztaságként,

a másik élni, táncolni kíván.

Nem vágyom már választani,

hadd legyen fehér vagy piros —

mind a kettő együtt alkot egy mosolyt.

Limonádé-nyár

Csilingel a pohár, jég táncol benne,

citrom illata száll a levegőben.

Mentalevél hűsít a tenger part ölében,

napfény simogat, sós levegő a tengerbe hívogat.

Perzsel a nap, limonádém kezemben,

kortyolom halkan, hűsít lágyan.

Savanykás csók, hűvös varázs ez,

limonádé csókol, és elillan a láz.

Csipetnyi öröm, nyárízű mese,

minden kortyban ott a tenger zene.

Nevetek, hunyorgok, lebeg a határ —

boldog a szívem, ez micsoda nyár!

A szív szemével

Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.

Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illata nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.

Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.

Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:

– Anyu, kérlek, hidd el, rendben van így. Nem látok, de érzem, hogy szeretve vagyok. Tudom, ti mindent megtettetek értem. Köszönöm, hogy vagytok.

Édesanyja sokat sírt, amikor senki nem látta. Fájt neki, hogy a fia nem láthatja a világ szépségeit.

– Hogyan fogsz boldogulni, ha egyszer már nem leszek itt? – suttogta, miközben esténként mesét olvasott neki.

De Levente mindig nyugodtan, csendes erővel válaszolt:

– Anya, én látok. A lelkemmel. És te tanítottál meg erre.

Az évek teltek. Levente húszéves lett. Mélyen érzett, és a lelki szemei előtt mindenki arca kirajzolódott. A hangokból tudta, ki fél, ki örül, ki őszinte. Nem sajnálta magát, és soha nem várt többet az élettől, mint amit megkapott. Minden pillanatért hálás volt.

Egy hajnalon azonban valami megváltozott.

Hirtelen éles, szúró fájdalom hasított mindkét szemébe. Felült az ágyban, könnyei záporoztak. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat – és mégis, valami meleg, puha jelenlét ölelte körül. Egy hang szólt hozzá, halk volt, de erős, akár egy belső harangszó:

– Levente, nyisd ki a szemeidet. Meggyógyultál. Én vagyok az őrangyalod. Születésedtől fogva melletted voltam. Lelked fénye vezette a sorsod. Nem láttál, mégis hittél. Nem láttál, mégis vigasztaltál másokat. Most itt az idő, hogy lásd is azt, amit eddig csak éreztél. Kérlek, taníts másokat. Mondd el, milyen a világ a szív szemével.

A hang elcsendesedett. A melegség eltűnt. Levente remegve nyitotta ki a szemét.

És látott.

Látta a szobája falait, az ablakon át beszűrődő fényt, a kezeit. Felállt. Elbotladozott a tükörig, és ott – először életében – meglátta önmagát. A könnyei újra eleredtek, de most az örömtől.

Kisétált a konyhába. Édesanyja ott készítette a reggelit. Levente percekig csak nézte, ahogy mozdul, ahogy a haján megcsillan a fény, és ahogy szorgoskodik. Szépnek látta a finom ráncait. Mert áradt belőle a szeretet. Ő tanította meg mindenre. A szeretetével.

– Levente! Kisfiam! Hogy kerültél ide egyedül? Elesel! Miért nem szóltál?

– Anya... látok! Látlak téged! Meggyógyultam.

– Ez... ez nem lehet... igaz?

– De igen. Csoda történt. Vagy valami annál is több. Nem számít, hogyan. Itt vagyunk. Együtt.

És ott, abban a konyhában, ahol egy életen át olvastak meséket, most ők lettek egy csoda történetének főszereplői. Mert aki elfogadja azt, ami van – aki szeret, hinni tud és nem adja fel –, annak egyszer a világ is felfedi a színeit. Csodák léteznek.

Jó reggelt, kedves Olvasó!

Ma egy új nap köszönt ránk, tele lehetőségekkel és csodákkal.

Minden percben ott rejlik a választás, hogy a jót válasszuk,

a szeretetet, a reményt és a fényt, ami bennünk ragyog.

Engedd, hogy ma a kreativitásod szárnyra kapjon,

és szívedből fakadó gondolatok formát öltsenek.

Hiszen minden, amit alkotsz, egy aprócska csoda a világban.

Legyen ez a nap a bátorság, az öröm és az újrakezdés napja!

Te vagy a saját történeted főhőse – ragyogj bátran!

Szeretettel indítunk veled egy csodás napot!

Fényből lettem

/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,

lélegzem csendben.

Színekben bontom,

ki voltam rég,

s leszek, ki vagyok:

tiszta, valódi fény.

Szívem örökké emlékezik

Magányosan ülök egy pohár whisky mellett, melyben elolvad a csend. Az ital mélyén visszatükröződik a múlt, ahol kettőnk árnyéka táncol csendesen a pohár peremén – halk emlék, mely sosem fakul.

Emlékeimben újra veled találkozom. Érzem az illatod, mely finoman szőtte át a levegőt, s hajad selyme még mindig az ujjaim közt él, mint a leggyengédebb érintés. Látom mosolyod, édes és tiszta, hallom nevetésed, amely átmelegíti a lelkem. Minden pillanat veled a szívembe vésett, örök titokként őrzöm.

A szívem már csak a tiéd – örökre és mindörökké. Tudom, nem késtél el, csak csendben eltűntél, mintha egy szél susogó árnyéka lennél, aki elhagyta a földi időt. De én még várok – hangtalan hűséggel őrzöm emléked az idő szélcsendjében.

Annyira szeretlek, hogy az túlmutat a határokon, túl az élet és a halál küszöbén. Szeretlek a sírig, és azon is túl. Bennem örökké élsz, érzem lépted minden rezdülését, s szívem mélyén sosem hagysz el.